Skarica Máté, Kik Kevibe akartok bemenni (RPHA 0754)

Az itt közzétett szövegek nem kritikai igényűek, bár kritikai kiadásokon alapulnak. Részben modernizált szövegekről van szó, melyeket minimálisan egységesítettünk az OTKA NKFI 135631 számú, „A régi magyar költészet számítógépes metrikai és stilometriai vizsgálata” elnevezésű projektje keretében végrehajtott számítógépes elemzések céljából. Javarészt az RMKT szövegkiadásait követik, kisebb részt más filológiai kutatások eredményei. A digitalizálási, átírási, modernizálási feladatokban részt vett Finta Mária, Horváth Andor, Kiss Margit, Maróthy Szilvia, Nagy Viola, Pardi Boglárka, Rákóczy Krisztina, Seláf Levente, Veszely Anna, Vigyikán Villő, Zohó-Tóth Zoé, és az ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék szemináriumainak számos hallgatója. Köszönetetet mondunk a szövegkorpusz összeállításához és közzétételéhez nyújtott segítségért a következőknek: Etlinger Mihály, Fazekas Sándor, Hajdu Ildikó, H. Hubert Gabriella, Papp Balázs, Szatmári Áron, és az RPHA valaha volt összes munkatársa.

Kik Keviben akartok bemenni,
Illik néktek először ezt tudni,
Hogy énrajtam nem kell haragudni,
Utcáimon ha nem tudtok járni.

Elegy-belegy volt az én ülésem,
Sár, homok s víz miatt kerengésem,
De hogy lőn itt letelepedésem,
Sok horgas köz s utca juta nékem.

Végy eszedben azért itt egy dolgot,
Ha felőlem akarsz igazságot,
Mert hallottál, tudom, sok hívságot,
Régi méltóságomrúl csak álmot.

Jeles dolog mindent számon tudni,
Mert az nem hagy soha megcsalatni,
Személyt, időt s helyet kell notálni,
Ha akarunk bizony dolgot írni.

Itt kapitány Kevétül nincs nevem,
Mint némellyek itélnek felőlem,
Sem görög szó, kevi az én nevem,
Noha vízzel mind környül vétettem.

Eleitül fogva egy jámbortúl
Neveztettem az Szent Ábrahámtúl,
Ábrahámnak Meggyes egyházátúl,
És környülem való sok szép fáktúl.

Kövin, végre azután Kis Kevi,
Lett nevem az rácoktúl Ráckevi,
Azért errül ha mind kezdünk szólni,
Az magyarokat is meg kell látni.

Vala úgymint háromszázhetvenben,
Damasus római püspökségben,
És az Valens császári székiben,
Hogy magyarok lőnek kijövésben.

Az Scithia volt ő lakóhelyek,
Tíz százezer s nyócezer személyek,
És mindezek voltak fegyveresek,
Házok népe meg ez fölött velek.

Rettenetes mindenütt jövések,
Sok számtalan baromfi is vélek,
Kadar vala fővezér ő köztök,
Hét kapitány hadi fejedelmek.

Az római vitézek meghallák,
Hogy magyarok földöket száguldják,
És magokat sokfelé oszlatják,
Haddal őket hamar mind elnyomák.

Sőt, mivelhogy az hét kapitánok
Elhullának az hadban miattok,
Atilla és Buda, rokonságok,
Végre lőnek magyári királyok.

Az Atilla kemény ember vala,
Ki az népet öszve verte vala,
És ővélek egyemben ví vala,
Azért nagy sok országot eldúla.

Rút orrú Bendegúz ennek atyja,
Harmincnyolc ez az Noétúl fogva,
Nem Sem, Japhet, de Cham maradékja,
Azért lőn az Scithia lakása.

Ostobaság vala ő vallása,
De mivelhogy nagy lőn birodalma,
Kettő juta törvény házastársa,
Görög s német császárok leánya.

Lőn tulajdon királyi székiben
Egész negyvennégy esztendeiglen,
Aladár és Ernák azonközben,
Két szép fia lőn nevekedésben.

Sokat víva Atilla nagy messze,
De hogy Buda Scambriában üle,
Nem az bátyja, de maga nevére
Egy fő szomszédvárat építtete.

Csudálatos lőn ezen haragja,
Mert Atillát az irigység bántja,
Azért itthon támada Budára,
Lőn miatta öccsének halála.

Ám azután, hogy ő is meghala,
Országa két fiára marada,
De azok nem alkhatának rajta,
Mindkettőnek hada lőn egymásra.

Rác, görög, tót nemzetség Ernákkal,
Horvát s német vagyon Aladárral,
Öszvejutván ezek szörnyű haddal,
Aladár megöleték nagy kárral.

Igen az Ernáknak is ez árta,
Mert kétfelől hogy sok magyar hulla,
Szomszéd népnek erejétűl tarta,
Azért hordozkodék Scithiába.

Csak maradék magyarokkal vala,
Azokban is jó rész elmarada,
Székelységben ki megszállott vala,
Ők Bendegúzt otthon érték vala.

Eleitűl mindent megbeszélle,
És azután nem sokáig éle,
De hogy testamentomot is tenne,
Mindeneket az Istenre kére:

Vetné reá ki-ki mind ő magát,
Látnája meg az bő Pannoniát,
Hol temetve hadta az Atillát,
És csudálják az földnek bő zsírját.

Sok idő, hogy ez után elmúlék,
Negyedik ez: Eleüd megnőszék,
Tőle terhben Enodbija esék,
Kitűl illyen álom jelenteték:

Méhemnek, én látám, ő gyümölcse,
Bő víz módra terjede az földre,
Azért illyen látásra tekintve,
Lőn Álmos az kicsiny gyermek neve.

Az magyarok az asszony álmábúl
Végezének az kiindulásrúl,
És idővel választák hadnagyul
Ezt az Álmost ő bizodalmokbúl.

Temérdeki néppel kijövének,
De hogy Erdélyben beérkezének,
Hét kővárat szépen építének,
Székelyek is mellettük levének.

Halála lőn ottan az Álmosnak,
Magva ott szakada Atillának,
Királyság ott adaték Árpádnak,
És mellette hat kapitányoknak.

Ekkor immár úgymint kilencszázban
Írnak vala Christus egyházában,
Hogy magyarok bő Pannóniában
Férkezének ismét uraságban.

Igen rövid szóval errűl szólván,
Árpád fia lőn király, a Zoltán,
Toxus ennek fia meg ezután,
És az Gejza negyed király osztán.

Római fő császár Othon vala,
Tizenharmad János nevű pápa,
Gejzának lőn István első fia,
Ki lőn végre magyarok királlya.

Az Úr Isten ezt sok jóval látta,
Mert Sarolta hogy lőn házastársa,
Az hitre lőn csuda fordulása,
Harmincegy esztendőket regnála.

Ennek fia Szent Istvány király lőn,
És koronát szintén Rómábúl vőn,
Körösztséget Albert püspöktűl vőn,
Végre fia Szent Imre herceg lőn.

Sokat tenne mindezekrűl szólni,
Cronicákat kell inkább forgatni,
Én sietek csak Kevirűl szólni,
És azután abban véget vetni.

Ezt vedd azért summául eszedben,
Hogy Szent István után mind egy rendben
Huszonötöd lőn király az székben
Az budai fejedelemségben.

Nagy hatalma akkor az töröknek,
Hetedik császárnak, Mahumetnek,
Romlása lőn ott az görögöknek,
Rácországnak és Havasalföldnek.

Ezernégyszáz esztendő jár vala,
Sigmondot választák s előálla,
Buda várát vígan lakja vala,
Mert török hírt még közel nem halla.

Kezde gyakran Erdélyben mulatni,
Buda táján vadászásban járni,
Csepelyi szigetben is belépni,
Felesége jobbágyin lakozni.

Lám, egykor ez a vendégség közben,
Szent Ábrahám Telekén, földünkben,
Sigmond király monda az szükségben,
Sokadalmat hogy adna közinkben.

Egy kápolna, Boldogasszony vala,
Esztendőben ott lenne vására,
Sarlós Boldogasszonynak napjára,
Tulajdon csak az falu hasznára.

Megérték ezt, sokan megkedvellék,
Ábrahám Telekét megtöbbíték,
Korcsoma és portó behozaték,
Szomszéd népek falunként terhelék.

Az Sigmond királynak ők ez után
Panaszt tőnek húsz esztendő múlván,
Azért hagyá, hogy az falu táján
Az áruljon, ki ott lakik nyilván.

Több szabadságot is ada nékik,
Hogy bor, portó szolgáljon csak nékik,
Vám s harmincad, ki terhes volt eddig,
Ne legyen ezután nehéz nékik.

Hallj szép dolgot immár az rácokrúl,
Mert fölkelvén önnön hazájokbúl,
Az sok megvett várak romlásábúl,
Budát érék mind egy akaratbúl.

Így szóllának az Albert királynak,
Megholt Sigmond leánya urának,
Tudod, Uram, romlását hazánknak,
Jó magyari királyok aljának.

Az töröknek eluntuk ínségét,
El vesztöttük hazánknak jobb részét,
Tűrtük eddig mind hevét, hidegét,
Felségednek most értük személlyét.

Sok nyomorúságinkat tekints meg,
Itt földedben valahol nyugoss meg,
Monda király, azhol tetszik néktek,
Ám lássátok, telepedjetek meg.

De az rácok pénzesek valának,
Hazájokbúl kik felszaladának,
Elindulván azért, föl tartának,
És az Váci-szigetben hálának.

Egyébképpen tetszék az föld nékik,
De verradva Visegrád hogy látszik,
Monda egy vén, ördöggel vetődik,
Aki várnak ellenében látszik.

Azon fellyül Esztergamot érék,
Ismét Vácot nem messze szemlélék,
Egy hajójuk alá igazodék,
És Csepelynek szigetét hogy érék,

Kitalálák Ábrahám Telekjét,
Ő szemeknek békességes földét,
És falunak vevék sillyérségét,
De nem szabad, teljes ő törvényét.

Nehéznek ez tetszék az rácoknak,
Azért ismét szóllának királynak,
Őket engedé köz szabadságnak,
S úgy esének sok házfundálásnak.

Az derékon helyeket vevének,
És hamar kőházakat szerzének,
Gazdagsággal mert bővölködének,
Többen is azután érkezének.

Kövin vala Szendörő megyében,
Bálványos és Zkronovc ellenében,
Honnan valók első kijövésben,
Város nevét hozának közinkben.

Mert ez falu, Ábrahám telekje,
Várassá lőn, és Kis Kevi neve,
Azután lőn Ráckevi ő híre,
Kit sok egyéb nép is öregbíte.

Illen módon öszve alkuvának,
Hogy Ábrahám kisded egyházának
Rácok nagyobb boltot csinálának,
És egyemben ott imádkozának.

Nem sok idő ezután múlt vala,
Egyeségben hogy lakoztak vala,
Más tanácsuk az rácoknak juta,
Hogy övéjek lenne az kápolna.

Tőnek azért illy kötést egymással,
Hogy csak magyar bírjon Ábrahámmal,
És az rácok az Boldogasszonnyal,
Ki-ki élvén ő zsolozsmájával.

Itt most illik ezt is elöl hoznom,
Dunán túl volt vetésem, szántásom,
És az Dunát olly kicsinynek tudom,
Meglábolta az én ekés barmom.

Az Nagyboldogasszony kápolnáját
Rácok megépíték mint sajátját,
Tud kilencvennégy esztendő számát,
Hogy mind véghezvivék ő munkáját.

Meg azután mást is építének,
Kit ők Szent Keresztnek nevezének,
Hatvannégy esztendeje már ennek,
Hogy abban is véget érhetének.

Borbás nemzet jött vala utóbban,
Az kérkedék egy lakodalomban,
Hogy mit nyerne egy esztendő tájban,
Költenéje templomfundálásban.

Olly nagy gazdag vala árossága,
Hogy csak egyik járásának haszna
Elég lőn az Szent Kereszt rakásra,
Más úta lőn toronycsinálásra.

Rakni kezdék az olaszok szépen,
De az török hallaték csak végen,
Az ütközet a Mohácsi mezőn
Bódulást tőn mind az egész földön.

Bomlása lőn minden szép rakásnak,
Mert halála lőn Lajos királynak,
Csak helye lőn ország siralmának,
Pusztán álla vára is Budának.

Így vesze el minden szabadságom,
Kit adott volt egynehány királyom,
Öregbedék csak habos homokom,
Ki mostan is szomszéd pusztaságom.

Szörnyű veszedelme Fehérvárnak
Toldá ismét népét várasomnak,
Egy utcámat az nagy pusztaságnak
Nem engedék, hála az Christusnak.

Onnan vagyon most derék örömem,
Sok ínséggel noha rakva bélem,
És sok nemzet láttatik énbennem,
De kevestül vagyon segedelmem.

Tágas piac, Malompiac egyik,
Vagyon bennem Kes piac harmadik,
Szénapiac, Fapiac negyedik,
Áros piac, Rác piac hatodik.

Veszett dolog énbennem lakásod,
Utcáimnak ha nevét nem tudod,
Nagy Fel utcát, Kes Fel utcát járod,
Mellyékutcát oda fel számlálod.

Romlásábúl az jó Fehérvárnak
Fehérvári utcát is adának,
Verésérül az lenmagolajnak
Olajverő néven egyet hívnak.

Alátérvén Nagy Al utca egyik,
Akasztófás, Makófalva másik,
Oldal utca, Szeg utca negyedik,
Szent Miklós utcája az ötödik.

Nem szükség az utcát lakosokrúl
Elnevezni, avagy az házakrúl,
Mert ha ők kimúlnak ez világbúl,
Az utca neve is elvész abbúl.

Akárhol járj az városban széllyel,
Szélit, hosszát szemléld el előszer,
Az utcáit osztán olvasd renddel,
És úgy híjjad örök nevezettel.

Kevinek sok horgas utcái közt
Oldal utcát teszed az többi közt,
Nevezhetni mesterséghez képest,
Ha ki abban életében nem röst.

Ki fel indulsz az Szent Ábrahámtúl,
Szoros közt és Fa közt érsz azontúl,
Rév köz ismét következik arcul,
Köves köz, Szénás köz mindazon túl.

El alá eredvén ugyanonnan
Oldal piac jön elődben ottan,
Ruhás oldal szabókrúl mondatván,
Boros oldal jő borokrúl osztán.

De az általutcát Szent Kereszttel,
Híhadd Horgas oldalnak nevével,
És azután halászok nevével,
Halász oldalt mondj Isten hírével.

Vannak több egyéb közök is bennem,
De azokrúl szólni nincsen kedvem,
Az bíróság köz volt eddig bennem,
És köz fizetésben minden népem.

Eleitűl fogván az nagy hűség,
Polgárimban lakott nagy egyesség,
Mostan penig gyűlölség s irigység,
Szivemet szakasztja nagy sok ínség.

Jó Istenem, de tereád nézek,
Segítséget Szent Fiadért kérek,
Mert csak az te szent nevedben hiszek,
Egyéb segedelmet nem reménlek.

Éltess minket szent tiszteletedben,
Nevelj atyafiú szeretetben,
Békességes tűrést adj éltünkben,
Egyességet, jó vallást hitünkben.

Rút, kietlen, zűrzavar napokban
Mindezeket írák böjtmás hóban,
Mikor hétszer lőn jég az Dunában,
Béfagyásban és elindulásban.

Tudom ezt, hogy sok jámbor említi,
De Christusra kell inkább mutatni,
Legyen azért errűl megjegyzendő
Ezerötszáznyolcvanegy esztendő.