Keresztyéneknek serege, üdvösségnek (RPHA 0734)

Irodalomtörténet Poétika Források
Incipit: Keresztyéneknek serege, üdvösségnek
Változatok:
RPHA-szám: 0734
Szerző: A vers szerzőjét nem ismerjük.
Cím: Húsvéti hymnus
Változat:
A szereztetés ideje: 1574 vagy azelőtt
Szöveg Dallam A szöveg forrása:
Ifjúkorában vitéz Szkenderbég mint forgott,
Török Muráth császártól elállott,
Atyja országába szállott.

Ki hallott Sándornál hatalmasb urat?
Jó szerencséjének nem tudjunk mását,
Az vitézlő népnek hagya nagy példát,
Minden erre néz már, ki bírja magát.

Lőnek ez után is nagy fejedelmek,
Kik kicsinből nagyra emelkedének,
Második Sándornak dolgit értsétek,
Kit törökek híttak jó Szkenderbégnek.

Az más Murat császár Törökországba,
Sok országot hajta birodalmában,
Ázsiából kele Görögországban,
Nagy hadával vagyon fenn országiban.

Rettenetes hada az görögökkel,
De Macedoniát az szomszéd földdel,
És azokban való hercegségekkel
Még akkor nem bántá nagy erejével.

Vala ezkor herceg az Epirusban,
Jó Castriot János Croia várában,
Görög hercegek közt nagy méltóságban,
Szép Voisova asszony házasságában.

Serdült szép leányi, fiai vadnak,
Kilencedik fia György Castriotnak,
György, mikor méhében volna anyjának,
Asszony ilyen álmot monda urának.

„Úgy tetszék, egy sárkánt szültem világra,
Epirus országát ellepte hasa,
Az török végekbe fejét hajtotta,
Töröket iszonyún nyeli, kapdossa.

Tengeren nagy messze farkát nyútotta,
Keresztyének földén utólját tartja,
Főképpen Velence határin nyúlva,
Engem elrettente álom látása.”

Érti, mi jövendő, herceg ezt mondá,
Nagy szerencsés lenne, azkit hordozna,
Az törökön lenne nagy diadalma,
Az keresztyéneknek erős paizsa.

Panaszát felejté asszony el, hozá,
Gyermeknek jobb karján tetszék ily csoda,
Ha csinálták volna, úgy lött egy szablya,
Az álomnak ez lőn nagy bizonsága.

El-felnevekedék, minden csodálja,
Magaviselésben hogy nincsen mása,
Nagy örömmel várná ő atyja, anyja,
Azmit az szerencse látni nem hagya.

Ím, Görögországot török megbírá,
Mecedóniára, Epirusra juta,
Castriot sok hadba epedt, fárada,
Ő Muráttal frigyet vetne, gondolá.

Ráengede császár jó kezességre,
Hogy minden fiait kezébe küldje,
Az keserves atya kételen véle,
Drinápolba fiait zálogba veté.

Ifjakat az török ám megmetszeté,
Ezzel fogadását ottan megszegé,
Györgynek Szkenderbég lőn törökül neve,
Annyi, mint Sándor úr, hogy minden értse.

Deákságban császár őt taníttatá,
Gyermek nagy sok nyelvet hamar megkapa,
Ideje rátelvén mindenbe forga,
Karon nagy sok képpen víni tanola.

Udvarba lőn kedves, császár tekinté,
Ötezer lovagnak szancsákká tevé,
Őtet sok hadakba Murát küldezé,
Hadakban nagy nevet az ifjú szerze.

Császárnak egy hada lőn Natóliára,
Főhadnaggyá Szkendert néppel választá,
Szerencsével ifjú naggyal ott jára,
Az hadat megveré, sok rabot hoza.

Zsoldja, alafája nagyobb-nagyobb lőn,
Vendégországban is híre-neve lőn,
Eszit, szerencséjét csodálja minden,
Drinápolba tére, ott ily ügye lőn:

Forgódik egy tatár, mindent hív bajra,
Császár udvarába csak egy szablyára,
Mezítelen víni bajnak akara,
Császár nagyot ígír, csak ki megvína.

Ott fejét rávetni senki nem meré,
Szkenderbég felálla, bátron felele,
Néki csak most mohlik szakálla szőre,
Azért tatár őtet gyermeknek vélé.

Rajta csodálkoznak, hogy levetkezék,
Ifjúnak nagy testét, termetit nézék,
Az császár vitézi szánák, könyvezék,
Ha ily jeles termet ott sebesednék.

Tartának az helyre, ki szoros vala,
Egy-egy rövid karddal, tatár elcsapa,
Bal kezével Szkender tatárt megkapá,
Egy csapással nyakát hamar elvágá.

Indula, császárnak azt bemutatá,
Császár nagy sok jóval ajándékozá,
Ottan Ázsiába haddal indula,
Császárhoz két perzsa ám ottan juta.

Beszédek nagy kevély, hányják magokat,
Császártól kévánnak ők nagy alafát:
„De hogy ne heába kérjük zsoldodat,
No, most udvarodba, ha ki bízza magát?”

Udvarba kétfelé császár tekinte,
De senki nem valék, ki szembemenne,
Vitéz Szkenderbéget ám hozzá inté:
„Fiam tiéd – úgymond – vitézség híre.”

Szkenderbég ám ottan lovára üle,
Egyikkel az mezőn öszveöklele,
Kopja el nem törék, fegyverre kele,
Túl ezen az másik nékiöklele.

Jó lovát téríté, ezt általveré,
Az első nagy szörnyen azonba éré,
Fegyverrel vitéz azt vállba úgy üté,
Hogy karostól feje esék nagy messze.

Legottan császárhoz fejeket vivé,
Udvarával császár sokkal idvezlé,
Udvara szégyenit hogy így eltörlé,
Sok szép ajándékot néki jelente.

Lépék elébb császár, haddal megszálla,
Erős várasokat vítata, ronta,
Szkenderbég mindenütt ott elöl forga,
Őmaga zászlókkal fokokat hágja.

Ezután őt császár visszaereszté,
Magyarra, göregre nagy haddal küldé,
Nagy dicsíretesen magát viselé,
Azmint lehet, nem tör keresztyén vérre.

Török hitit mert csak bőrén viseli,
Szűből keresztyénül Istenét féli,
Mikor keresztyénre kételen menni,
Hogy gyanós ne legyen, eszét jelenti.

Rajta ilyen módja, hogy kárt ne tegyen,
Se császár hadában, se keresztyénen,
Had előtt félelmet ez ne jelentsen,
Azért keresztyénnel okkal ütközzen.

Itközeten hadát úgy tartóztatja,
Hogy azt az keresztyén környülfoghassa,
Kevés vérrel ezzel magát kivágja,
Az keresztyéneknek diadalmát adja.

Vagy ha kell ütközni, rabokat fogat,
Keresztyén haláltól mindent tartóztat,
Prédát, nyereséget magának nem tart,
Ezzel édesíti ő minden hadát.

Mása császár után már senki nincsen,
Az vitézlő rendnek nagy szerelmében,
Minden ő hadában öremest megyen,
Sok halni mer érte szeme szöktében.

Pokol szerencsével atyja meghala,
Drinápolba Szkender ezt hogy megtudá,
Könyvet császár előtt ő nem mutata,
Mert ő Murát császárt atyjának hítta.

Hamar az várakba népet bocsáta,
Castriot országát császár foglalá,
Voisava asszonynak egy majort hagya,
Ez országhoz török ily hittel juta.

Ítetéssel titkon bátyjait veszté,
Szkenderbéggel császár szembe beszéllé,
Minden dolgainak okát jelenté,
Hogy az ifjú szűvét ezzel lekötné.

Sőt kazdagb országot néki ígíre,
Ha immár magának ő külön lenne,
Csak most sok ügyében ne hadná, kéré,
Lám, semmiből nála nincsen szüksége.

Azki rókával köt nagy barátságot,
Ravaszul hordozzon körűle horgot,
Jól érti mind Szkender az álnakságot,
De szűvet nem mutat, azért így szólott.

„Lásson Isten jóval, felséges uram!
Felséged énnékem mind bátyám, atyám,
Csak felséged éljen, ám járjon hazám,
Mert udvarod nékem országom s hazám.

Tőled, uram, bizony nagy néven hallom,
Minden fogadásod meg is szolgálom,
Azért szolgálatom holtig ajánlom,
Csak adj ellenséget, magam mutatom.

Ezután okoson kétfelé néze,
Mert hogy elvesztenék, eszébe vévé,
Udvarnéppel magát hogy szerettetné,
Urak közt támada nagy sok irigye.

Reá ilyen szó költ több beszéd felett,
Udvarnép közt azért keres oly kedvet,
Holta után legyen ő császár helyett,
Ezen Szkenderbégre császár gerjedett.

Az Istennek gondja nagy az emberre,
Murát császár búsult titkon Szkenderre,
Sok árulók miatt hogy elveszesse.
Nagyobb gondja miatt ezt elfelejté.

Lőn hada csakhamar Rác György deszpotra,
Szkenderbéget küldé, hogy veszne oda,
Úrfi az deszpotot sokszor meghajtá,
Vígan Drinápolba meg hazaszálla.

Esmét ő hálóját császár fordítá,
Sok szép ajándékkal mindent onszola,
Harcolás, bajvívás, játék sok tarta,
Ha valamelyiken úrfi meghalna.

Császár semmi okon meg nem ejtheté,
Mert Isten az vitézt mindenütt őrzé,
Minden álnokságát vitéz megérté,
Gondolá, hogy eszit ő is megkezdje.

Sokan göreg földről titkon onszolják,
Véle az törökre hogy támadnának,
Köszöni hűségeket úrfi azoknak,
De győzhetlen voltát mondja császárnak.

Azonba tanácsát igen titkolja,
Dolgának jó módját kévánja, várja,
Deszpot ő dolgában magyarhoz futa,
László királt Budán kéré, ne hagyja.

Nem múlata király, mert pápa íra,
Deszpotot székiben hogy ő iktassa,
Harmincötezeren el-alászálla,
Ott Hunyadi Jankó Lászlóval vala.

Drinápolból császár nyolcvanezeren,
Szkendert elöl küldé csak húszezeren,
Más basával ketten Rácország földén,
Király eleiben, hagyá, siessen.

Ellenek Hunyadi csak tízezerrel,
Táborból indula fő-fő hősekkel,
Basa úgy ütközék, mint kevés néppel,
Szkenderbég nem harcol keresztyénekkel.

Régen szánt tanácsát ám elindítá,
Mert minden népével ő hátramásza,
Törököt Hunyadi szertelen vágá,
Az hadat megveré, Basa elfuta.

Mihelt veszedelmét Szkenderbég látá,
Basa fő deákját futtába kapá,
Croiába levelet azzal írata,
Szkendernek az házat hogy az bég adja.

Az több törökekkel azt levágatá,
Húszezerben ugyan nem sok marada,
Űzőben görög nép mind mellé futa,
Háromszáz magával titkon ballaga.

György még azon éjjel Dibrába juta,
Epirusnak az egy mezővárasa,
Titkon mindenfelől hozzáhívata,
Kiknek kévánságát régen jól tudta.

Nagy ésszel csendesen mindent végeze,
Sírjon vagy örüljön, nem tudja népe,
Ígíri, mindenre véle kész lenne,
Utakat állani sokfelé külde.

Völgyekre, erdőkre leseket vete,
Megmondá, mi jelre föld népe kelne,
Kevesen rakodva Croiára térne,
Béghöz öccsét, Amzát elöl beküldé.

Sok szó után Szkendert az bég említé,
Amza nagy szép renddel dolgát beszélé,
Bég elhivé, ottan rakodni kezde,
Másnap eleibe szép szerrel méne.

Eljutván, az bégnek levelet ada,
Kit hogy császár küldött, az bég azt tudá,
Croiát Szkenderbégnek, és tisztit hagyá,
Másodnap császárhoz menni akara.

Törökek jó kedvvel úrfiat láták,
Véle lenni tisztben sokan akarnak,
Várasbeli rendek igen vigadnak,
Mert szabadságokat ezáltal várják.

Juta el azonba meghagyott népe,
Kapukon éjjel az titkon bekele,
Hamar virrasztókat vártán leveré,
Szertelen mindenütt töröket veszté.

Piacon sok török ám megseregle,
Hogy valahogy kapun éjjel kiütne,
Végre Szkenderbégnek szépen könyörge,
Uraságát véren hogy ne kezdené.

Seregét szólítá György, tartóztatá,
Dolgát napvilágra akkor halasztá,
Ha keresztyénségre pogánt hajthatná,
De várba, várasba minden vigyázna.

Elküldé az öccsét, Amzát Dibrára,
Az egész föld népét hogy feltámassza,
Végeket véletlen addig foglalja,
Míg magyarral császár ügyét tartaná.

De hogy megvirrada, megkiáltatá,
Hitet, keresztséget ha ki akarna,
Annak császár helyett lenne jó ura,
De ki nem akarná, az mind meghalna.

Rajtok szó nem foga, sok török hala,
Sok magát tőrivel általnyássolá,
Hogy ne kénszergesse, úrnak sok szóla,
Mert szabad akarat kellene arra.

Ím, csak puszta kézzel sokat bocsáta,
De mezőkben azt is köznép levágá,
Sok új keresztyénné, sok lőn ott rabbá,
Az császár zászlóit elszaggattatá.

Oly igen gyűl mellé minden az hírre,
Kétezer jó vitézt végekre külde,
Senki hírt országból ki ne vihetne,
Öccse után néppel Dibrába méne.

Paraszt népet az úr mindenütt futja,
Sok mezővárasit hamar eljárá,
Az szép szabadságra föld népét híja,
Már csak hadra vagyon mindennek gondja.

Sok szaladt törökek meggyülekeztek,
Egy csoport göröggel szerencsét kezdtek,
Úrfi míg az földet futja, ütköztek,
Hogy vélek nem bírtak, az hitre tértek.

Ország főházait szedi,
Császár hadát sokszor megveri,
Velence hadát megűzi.

Jeles fő-fő házait az Epirusnak,
Az ország határit törökek tartják,
Mindenfelé úrfi íra uraknak,
Croiára minden rend gyűlne, szólának.

Magát urak előtt az úrfi menté,
Szép hazáját elébb hogy nem menthette,
Az alkolmatosság hogy nem engedte,
Csak véle most minden egyaránt lenne.

„Petrel várát majdan haddal megszálljuk,
Ha szép szóval házát hozzánk hajthatjuk,
Nagy szilígységünket ott megmutassuk,
Ez hírre várakat hogy meghajthassunk.

Ezután mind könnyebb többit megvenni,
Népe ha vakmerő, meg kell töretni,
De semmi kegyelmet nem kell ott tenni,
Az több várak szarvát azzal kell törni.

Ráengede gyűlés, szép nép gyűlt vala,
Tizenkétezeren csak könnyen vala,
Egynéhány sógora és atyafia,
Strezi Goyk és György, két öccse ott vala.

Jó Gollen Mózsessel Cernovitz István
Ott három Muzaki az indulatban,
Háromezren Mózses az jargalóban,
Utána Castriot derék táborban.

Vár alá hogy szálla, várban izene,
Ha várat megadnák, eleresztené,
De ha keresztyénné az népe lenne,
Nála méltó zsoldja mindennek lenne.

Megadák az házat úrnak hitire,
Népét az országból kikésérteté,
Lőn ez dolog szinte hideg tél felé,
Erős házban élést úr sokat lele.

Petrel egy magas vár, lőn ez nagy csoda,
Ily könnyen az úrnak hogy fejet hajta,
Kézben lőn Fejérvár és Steluz kulcsa,
Keresztyénné sok lőn bennevalókban.

Az steluzi agát lehozák fogva,
Mert az váradásban mind ellent tarta,
Erős Szfetigráddá az tábor szálla,
Az bennevaló nép igen bódula.

Táborból Castriot követet külde,
Mind az több várakat szóval késérte,
Croia szerencséje előttek lenne,
Tiszttartó harc nélkül házat engede.

Róla tanácsok lőn, megadják vala,
Egy vitéz köztörök ellene álla,
Mert az várak dolgát hogy követ hánná,
Hitötlen raboknak dolgát forgatná.

Ilyen lőn válasza, követ megjuta,
Az steluzi agát úr levágatá,
Megkeresztelkedék, ki hitet valla,
Várbeli nép fokról ez dolgot tudja.

Vagyon nagy tanácsban az úr táborban,
Mert tél rettenetes az várvívásban,
Mósét egy rész néppel hagyá táborban.
Többit elbocsátá karácson tájban.

Megtére Croiában többi népével,
Karácsonban nyugszik sok szép örömmel,
Urak Újesztendőt vőnek sok széppel,
Tudják, hogy az úr jött csak egy fegyverrel.

Postán hamar juta Móse követe,
Szaladt török hada táborra jőne,
Kiket az várakból elkésértete,
Hogy Szfetigrád dolgát megsegítené.

Ravasz török dolga, az úr azt érté,
Késit asztalánál ottan eltévé,
Vendégivel százan utánügete,
De török megértvén ottan eltére.

Utánok táborból ezeren válta,
Császár földin annyit dúla, kóborla,
Néki eleiben senki nem szálla,
Az zsákmánnyal tábort megkazdagítá.

Dolgát Castriotnak császár meghallá,
Az hírre búvában csak meg némula,
Mikor üdő múlva esze megjuta,
Minden átkot, szitkot Szkendernek monda.

Egy tanács ezt mondja, az kis kár volna,
Magyarokról azzal el ne állana,
Másfelől Lászlónak nagy hadát hallja,
Szkendertől is ő tart, hátol ne fogná.

Nagy hasfájás esett az magyarokra,
Fűt, gabonát öttek az éhség miá,
Császár azt nem érti, királlyal szóla,
Tíz esztendég frigyre az dolgot hozá.

Tartománt deszpotnak ezzel megadá,
Magyarok vérhasát azután hallá,
Császár az frigykötést oly igen bánja,
Hogy kezéből magyart könnyen bocsátta.

Elszálla Castriot Szfetigrád alól,
Kemény télben ország javára gondol,
Országát terjeszté naggyal másfelől,
Török mindenütt fut ő hada elől.

György törökek földén sok csatát tészen,
Hogy soká ne üljön népe egy helyen,
Ha táborban fekszik, házban nem megyen,
Harcon karja mindenkor mezítelen.

Ezenben oly hely nincs, kit meg nem jára,
Hegy, völgy, falu, váras, erdő és puszta,
Mely nagy úrral ügye, igen jól tudja,
Hada kis kárával hogy ő víhatna.

Onnan udvarából mindent megérte,
Mert az császár mellett sok jó embere,
Lissásban nagy gyűlést azért hirdete,
Sok vitéz, rác, görög, horvát, olasz jöve.

Régen sokan frigyet göröggel tartanak,
Sokan adójokat deszpotnak adják,
Az hámot elvetni sokszor akarták,
Azért sok úr, úrfi deszpotok jutának.

Gyűlésben felálla, György szépen szóla:
„Urak és vitézek, minden meghallja,
Török hütét régen mindentek tudja,
Kinek hogy hittenek, sok késén bánta.

Így hajtott őhozzá sok országokat,
Ez álnak így csalá vitéz atyámat,
Ha egyesek lészünk, nem hisszük szavát,
Vitézséggel nekünk keveset árthat.

Udvarában laktam, tudom törvényét,
Legfeljebb dícsíri vitéz népönket,
Ellenönk örömest nem igen kelhet,
Ily hadtól vitéz nép semmit nem félhet.

Sokak, azt jól értem, az hadat bánják,
Kik az török hámát vonni megszokták,
Mi jobb, azt mindenek mostan meglássák,
Azmit az gyűlés lát, állok én annak.

Az országnak ha jobb, adjátok kézben,
Ha nem tetszik, azmit töttem ez ügyben,
Bátyáim halála jutott eszemben,
Kiért rajtok halok, míg tart véremben.

Velem inkább mindent megkésértsetek,
Az szép szabadságot megkeressétek,
Török dolgát, tanácsát mindent én értek,
Híven fenn forgódom, azt meghiggyétek.

Segél Isten után erős Velence,
Velünk Albánia ereje, színe,
Hazánk nagy szégyenét minden tekintse,
Kisebbség tünéktek az török frigye.

Vígan minden rendek úr szavát hallák,
Urak ki-ki summát néki fogadnak,
Kiknek pénze nem lőn, magokat adják,
Hitek, emberségek úrnak ajánlják.

Császár Ali basát ám beszólítá,
Castriotra negyvenezren bocsátá,
Castriothoz az nép felgyűle, szálla,
Csak tizenötezert bennek megtarta.

Az többit jó szókkal hazabocsátá,
Végekben parancsol, minden vigyázna,
Basa eleiben hadával szálla,
Hadát nagy szép szókkal megbátorítá.

Szemben juta két had egy erdő mellé,
Erdőben Szkenderbég egy lest vettete,
Török nagy sok tüzet éjjel égete,
Szkenderbég ő tüzét mind megöttette.

Táborban meghagyá, csendesség lenne,
Senki török szóra meg ne felelne,
Minden népét, barmát reggel éteté,
Apró csatát néppel először űzé.

Rendben minden hadát reggel állatá,
Ki-ki mint forgódnék, mindent taníta,
Pogánt elöljáró megfutamtatá,
De hada derekát úr tartóztatá.

Immár derék harcon elegyedének,
Castriot vitézi serénkedének,
Lesből háromezren ám felkelének,
Pogánt hátul vágják, el-bekeríték.

Ott egy csoport török nagy harcot tarta,
Csak háromszáz bennek fogllyá akada,
Summában huszonkétezer meghala,
Kétezeren fogllyá, basa elfuta.

Török tábort dúlák, sok jót kapának,
Huszonnégy szép zászlót bemutatának,
Szkenderbég vitézi százhuszan holtak,
De sebben népében sokan valának.

Vígak az szerencsén mind az vitézek,
Jó török lovakra gyalogok ültek,
Török feldét messze dúlák, égeték,
Számtalan prédával hazatérének.

Sokfelé Szkenderbég íra, izene,
Barátinak fő-fő zászlókat külde,
Dolgát László király mind megértette,
Azért Szkenderbégnek levelet külde.

Dícsíri, örüli jó szerencséjét,
És hogy inkább rontsa ily ellenségét,
Ne hagyja meghűlni új szerencséjét,
Inti, mellé jőne mindjárt, ha lehet.

Oly alkolmatosság másszor nem lenne,
Pogánt Európából most kiűzhetné,
Magyar, lengyel vitéz véle sok lenne,
Pápa fizetése megsegítené.

Másfelől egy szép had vízen kerülne,
Töröket tengeren nem eresztené,
Egész keresztyénség őtet intené,
Most semmire nézve otthon ne ülne.

Írtak ezernégyszáz negyvenháromban,
Budából hogy juta levél Croiában,
Urakkal gyűlésben Castriot szóla,
László levelére jó választ íra.

Népe csak tízezer, oly igen serén,
Duczagin Pál véle szép ötezeren,
Rác György deszpot utát bevágta földén,
Hunyadira bosszús az rossz hitetlen.

Várnánál magyar had ám megharcola,
Hunyadi szalada, László meghala,
Jóllehet törökben sokkal több hala,
Szkenderbéget deszpot megtartóztatá.

Sok szép beszéd után rútol izene,
De hogy az harc meglött, azonban érté,
Kin vitéz Szkenderbég igen keserge,
Sok földét deszpotnak dúlá, égeté.

Császárra sok panasz ezenben juta,
Szkenderbég erejét nőni ne hadná,
Macedóniának végeit dúlná,
Császáré mindenütt veszne, pusztulna.

Róla így gondola, megvénhült volna,
Ha lehetne, többé ki nem szállana,
Inkább szép beszéddel ifjat fogdosna,
Azért Murát császár néki így íra.

Oly erősen hányja minden jó tettét,
Kit így elfelejtett, dorgálja Györgyet,
Megsenkeli néki eddig sok bűnét,
Croiával ám bírná atyja örökét.

Jóllehet, kévánja egynehány házát,
Hagyja György deszpotot, ne bántsa ipát,
Mibe megbántotta, találja módját,
Másszor ne segélje az magyarokat.

Az követ ez mellett nagy sokat szóla,
Császár szavát, frigyét örömest fogná,
Töröknek nem hihet, úrfi azt mondja,
De nagy emberséggel császárnak íra.

Summa, hogy az frigyet tőle nem kérné,
Mert mindenütt frigyet az vert had kérne,
Ha Isten engedné, bizony rátörne,
Szerencse mit hozna, vitézül tűrné.

Válaszon megijedt, de nem jelenté,
Császár csak kelletlen mosolygá, mété,
Sok gondolat után egy hadat külde,
Csak kilencezeren Feriz bég méne.

Poklól jára Feriz, futva szalada,
Hétszázhatvan török esék ott fogllyá,
Az többi meghala, ki el nem futa,
Keresztyének hada végekben dúla.

Erdélben Hunyadi s Magyarországba,
Mozgódik azonban, vagyon táborban,
Várnai kár, szégyen íze szájában,
Deszpotra is bosszús, hol lőn fogságban.

Rútul szidja császár és fenyegeti,
Hogy Hunyadi esmét mér zörgölődni,
Ki miatt Szkenderre nem érkezhetni,
Musztafát más haddal hagyá indulni.

Bátron az határban tábort hányata,
Mint egy erős házból, sok csatát tarta,
Jó vitéz Castriot mikor megtudá,
Dúló török hátán táborra rohana.

Azt hamar megvevé, török, kiüte,
Musztafa kevesen futva siete,
Ötezer meghala, háromszáz sebbe,
Castriot hadában csak hetven vesze.

Török meglassúdék ennyé szerencsén,
Nem mere jargalni Castriot földén,
Elég, ha nyughatnék ő végeiben,
De nincs Castriotnak vége ügyében.

Velencések felé az jószág végett
Két úr az végekben öszvevítt, veszett,
Az megholtnak anyja Velencében ment,
Velencének adta magát és földét.

Vitéz Castriot György nem engedheté,
Mert törvényül jószág őtet illeté,
Végekben népet vín az török felé,
Olaszra őmaga haddal készüle.

Siet, Dainum várast népre megszállá,
Kit asszony olasznak magával adá,
Velencének hadát azonban hallá,
Vár alatt népének részét meghagyá.

Részével hadának kilencezeren,
Olaszra kiszálla, jutának szemben,
Juricz Dani vajda olasz seregben,
Olasz, horvát tészen háromezeren.

Elrendelék urak az seregeket,
Igen bátoríták mind az rendeket,
Öszveméne két had Drino víz mellet,
Horvát vitéz ott tőn nagy emberséget.

Senkit foglyat ölni az úr nem hagya,
Sokakkal két hadnagy fogllyá akada,
Mind erős Skadárig az futót hajtá,
Olasz Dani vajda Skadárban futa.

Skadár alatt zászlót úr felüttete,
Hogy számtalan foglyát az váras nézné,
Innen Dainum alá táborban tére,
Sok rabival várast megkerülteté.

Tökéletes benn nép, arra sem hajla,
Szkenderbég foglyokat elbocsáttatá,
Benn való talám így magát megadná,
Csak két urat fogva nála maraszta.

Így sem kele semmi reménségében,
Egy puszta várashely az szomszéd földen,
Azt megkerítteté, népet hagya benn,
Ki csatákat űzne Velence földén.

Török hírt hozának, az úr indula,
Dainum alatt néppel öccsét meghagyá,
Skadárban hír juta, míg odajára,
Olasz az új várast határban bánja.

Várvívó szerszámmal olasz ráméne,
Az bennevaló nép táborban méne,
Olasz az új Balest mind földre töré,
De az szállott házhoz menni nem mere.

Az török táborral úr szembeszálla,
Harc előtt egy főtörök bajt kévána,
Ottan egy jó vitéz kész lőn az harcra,
Törökkel öklele, agyon találá.

Több szép ajándékkal tíz falut ada
Úr az jó vitéznek, azki bajt víva,
Népét bátorítván semmit nem tartá,
Az török táborra vígan nódítá.

Keresztyén harcola jó szerencsével,
Musztafa basa kézben tizenkét béggel,
Tizenöt zászlóval, nyolcvan törökkel,
Nem kevesebb holt meg ott tízezernél.

Vitézekben csak háromszáz esett el,
Tábort rakva lelék nagy sok éléssel,
Vitéz nem elégvék nagy nyereséggel,
Török földén dúla jó szerencsével.

Ez nagy győzedelmen nem örül vala,
Hogy új váras vesztét Castriot hallá,
Végeket jól hagyá, Dainumra juta,
Skadar tartományát jargalá, dúlá.

Sok falu hódla meg, sok határ vesze,
Sok vár, váras népe igen rettene,
Rabokért táborban sok török jöve,
Sok szép ajándékot úrnak jelente.

Váltózék az basa illendő summán,
Urakkal huszonötezer aranyon,
Castriot elosztá az pénzt táborban,
Basát késérteté által országán.

Ímé, Velencének juta követe,
Dainumot szerződve úrtól megnyeré,
Hasznos szomszédságot az úr tekinté,
Velence mit ada érte, elvévé.

Sok jó szerzés után haddal elszálla,
Foglyokat, falukat, mindent megada,
Velencei tanács erről gondola,
Urat úgy tisztelé, mint jobban tudá.

Murát császár Epirusra száll,
Szfetigrádot megveszi árultatással,
Croia alatt búvában meghal.

Látja Murát császár nagy küsebbségét,
Búsult, beszólítá titkos tanácsit,
Mondja, megmutatná nyárra erejét,
De hagyja, titkolnák nagy készületit.

Jöve Ázsiából negyvenezer népe,
Drinápolból, sokfelől gyűl nagy ereje,
Vitéz Szkenderbégnek résen két füle,
Érté, hová készül, meg sem rettene.

Íra mindenfelé, minden vigyázna,
Országának színét felválogatá,
Végeket erősít, megtakarítá,
Török előtt mindent beljebb szállíta.

Búval, sok sírással várasi népek
Házok népét félfelé, tengerre küldték,
Fő-fő várasokat szerszámmal tölték,
Erős Croia várasát szépen készíték.

Ebben Castriot György egy urat hagya,
Mint tartsa az házat, szépen tanítá,
Ország felgyűlt népét megbátorítá,
Kiméne, kapuját felvonni hagyá.

Régi főház végben Szfetigrád vala,
Császárnak útában első az vala,
Castriotnak arra legnagyobb gondja,
Perlát Pétert benne, kapitánt hagyá.

Tiszttartót mindenről itt is meginté,
Török szép szavának semmit ne hinne,
Egész ország előtt jó példa lenne,
Ő sem messze lenne, megsegítené.

Azonban török had ám megindula,
Mondják, negyvenezer volt az harmada,
Szfetigrád mellé az táborral szálla,
Ötezeren éjjel az úr kiszálla.

Tábort megszemlélé, kémeket külde,
Sokfelé, hol tetszék, leseket vete,
Táborra csatákat, jargalót külde,
Hogy az lesen belől pogánt lelhetne.

Egynéhány jó legént külde szokmánba,
Egy-egy málhált barmot hajtani hagya,
Strázsa rátalála, igen harcola,
Több-több nép táborból azonba juta.

Megfutamék vitéz, török utána,
Mindaddig követé, lest meghaladá,
Trombiták zengének, nép megtolyula,
Pogánt mindenfelől befogta, vágja.

Kétezer elhulla az szoros harcon,
Sok ló, török fogllyá esék futóban,
Igen kevés kár lőn keresztyén hadban,
Török ennyit nyere az málhás barmon.

Vigyáz nagy rettegve az császár hada,
Nem vala mind együtt Epirus hada,
Castriot táborát hátrább szállítá,
Országa erejét egyben szólítá.

Ezernégyszáznegyvenkilencben írtak,
Tizenegy esztendeje az szabadságnak,
Szintén az közepin az Pünkösd hónak,
Lőn elindulatja Murát császárnak.

Rettenetes hadát megmonstráltatá,
Hogy Szfetigrád népe rettenne, látná,
Vár alatt minden nép lőne, kiálta,
Város alatt tábort így szállíttatá.

Estve másodnapján az várban külde,
Szép beszéddel várat császár késérté,
Válasz belől az lőn, hogy nappal jőne,
Hogy azmit kévánna, mindent értene.

Perlát Péter házban kapitán vala,
Másodnap császárnak szép választ ada,
Semmi jót császártól ő nem vött volna,
Azért császár tőle semmit se várna.

Oly kóros, vén, térne, jobb, Drinápolyban,
Talán szégyent lelne oly vén korában,
Ne bántaná őket szabadságokban,
Mert ha lehet, nem hág jó Szfetigrádban.

Nagy frissen vendéglé benn az követet,
Megengedé nézni népét, élését,
Császár elcsodálá az követséget,
Nem tűré urak közt haragja mérgét.

Álgyúkkal egyfelől várast töreté,
Mindenfelől háznak meredek hegye,
Erős ostromokkal meg nem sértheté,
Aszap, jancsár, köznép azon sok vesze.

Táborát Castriot ám elébbvivé,
Hogy derék ostromkor tábort megütné,
Közel imitt-amott leseket vete,
Az álló seregre szörnyen öklele.

Sűrő sok töröket táborra hajtá,
Ott az tisztességgel meg hátrább álla,
Várbeli nép harckor el-kirohana,
Ostromló töröket nagy messze vágá.

Azonban Castriot kétfelé láta,
Hol gyalog, hol lovon kémle, vigyáza,
Lestől oly igen tart, de sok lest hánya,
Alkolmatosságot hol talál, kapja.

Esmét hódvilágon tábort megüté,
Tizennégyezerrel, mondják, volt ügye,
Sok török sebes lőn, kétezer vesze,
Csak negyvenkét legény, keresztyén vesze.

Prédával rakodék, hét zászlót kapa,
Sok rabot, sok lovat táborban hajta,
Császár nagy haraggal várat ostromlja,
Derék ostrom előtt, láss, mit gondola.

Jó csoport sereget el-kibocsáta,
Vélé, Feriz basa kétfelé látna,
Azhol várhoz fére, kastélt állata,
Kit az várbeli nép nyakokban onta.

Vitéz Castriotra basa talála,
Sok szó, szitok után bajra kihívá,
Noha sok főtörök mind ellent tarta,
Castriot öklele, basát levágá.

Seregét nódítá basa hadára,
Űzőben négyezer török meghala,
Minden szegény legény megkazdagula,
Olasz árosoknak sok rabot ada.

Egynehány taraszkot vűn táborszélre,
Nagy táborát császár így őrizteté,
Nagy állósereget hagya azmellé,
Várat ostromlatá, soká így töré.

Tartózék meg ismét egynehány napig,
Hada nagy sok kárán igen bánkódik,
Egy kis váras alatt meddig vesződik,
Hittel, szóval kérje, úgy tanácskodik.

Tiszttartók, várakban meghallgassátok,
Szállott házban néphez mint vigyázzatok,
Külön hiten, nyelven ha bennvalótok,
Szükségkor ne ártson, jól meglássátok.

Vitéz bolgár nemzet több vala várban,
Szép szón, ajándékon egy bolgár kapa,
Éjjel egy holt ebet vete az kútban,
Kinél több nem vala az szállott házban.

Rettenének ezen az több bolgárok,
Mert hitök azt tartja, azt nem jó innyok,
Az árolót köztök ki nem találák,
Jó ok alatt házat, mondják, megadják.

Váras népe búsult az kapitánnal,
Kéri, csendesíti az úr szép szóval,
Hitöket megtartsák, nagy sok példákkal,
Kit uroknak adtak nagy fogadással.

Kútvizet hozata, előttek ivék,
Várasnak jobb része utána ivék,
Sem szó, sem jó példa, nem fog tisztesség,
Az babonás bolgár megáltalkodék.

Az vitéz kapitán kételen erre,
Császárnak jó okkal házat ígíré,
Várból vitézlő rend békével menne,
Kiszálla hostátban az váras népe.

Méne Castriothoz jó Perlát Péter,
Nagy dícsíretet vőn, mint vitéz ember,
Bolgárok serege csak kegyelmet kér,
Noha bús Castriot, enged, mint ember.

Megépíté császár jó Szfetigrádot,
Drinápolban tére, nem tudom, mit gondolt,
Népben várvíváskor harmincezer holt,
Vitéz Castriot György után ballagott.

Azhol hozzáférhet, hadát szaggatja,
Csak hatezert tíl-túl bennek levága,
Császár harmincezert népben meghagya,
Míg ő derékhada jól haladhatna.

Rágondola vitéz, megfáradt népe,
Eddig elég volna sok jó szerencse,
Az bús ellenséget ne gerjesztené,
Azért vitézivel Croiába tére.

Tanácsi azt mondják, megházasulna,
Az szép Epirusnak örököst hadna,
Beszéden Castriot soká hallgata,
Végre barátinak ezképpen szóla.

„Én az házasokról sokat hallottam,
Nincs szabadság köztök, nyilván megtudtam,
Sok alkolmatosságtól megfog asszonyom,
Főember nőtelen éljen, azt mondom.

Fér-e vitéz fémhez menyegző dolga,
Mintha Szfetigráddal jól jártunk volna?
Vélem, úgy fogjátok, hogy vegyük hátra,
Szótok megfogadom, csak legyen jóra.

Az jó reménségen ország örüle,
Szfetigrádiakra csatát ereszte,
Szent Máté-nap tájban alája méne,
Váras új hóstatját megégetteté.

Vagyon úr hadában sokféle nemzet,
Olasz, göreg, horvát, francúz, rác, német,
Mert mindenütt hallják vitézi hírét,
Kinél jobb törökkel követ nem vetett.

Egy hólnapig víva nagy vizes ősszel,
Tizennyolcezerben ötszáz vesze el,
Drinápolból császár jő nagy erővel,
Ez hír és az üdő őt téríté el.

Népével az télen űze sok csatát,
Úgy, mintha fekennék az végek alatt,
Bennevaló török tőle nem járhat,
Azonban építé, takará Croiát.

Tavasszal nagy haddal császár indula,
Százhatvanezer nép vitézlő hada,
Egyéb rend summáját senki nem tudja,
Meghal, vagy megvészi Croiát, azt mondta.

Elébbi kapitán Croiában vala,
Branacontnak hítták, vitéz hű szolga,
Epirus országban főház az vala,
Hol császár ereje nagy szégyent valla.

Pogán jöttén bátor az ország népe,
Mert sok szerencséken már megismérte,
Népét, főházakat az úr készíté,
Csak nyolcezer népet melléje véve.

Rakása várasnak egy magas hegyen,
Csak egy kapu felől férnek hozzá fenn,
Török nagy törést tőn álgyúkkal ezen,
Sok kárral ostromlá házat törésen.

Ezenben Castriot üte táborra,
Két sátort zászlókkal, sok jóval kapá,
Hatszáz török vesze, császár búsula,
Négyezer jó legént reáválaszta.

Memhet, ifjú császár köztök forgódik,
Törökek az urat megkörnyékezték,
Nagy szerencsén az úr kirugaszkodék,
Egyedől nagy késén nép után lépék.

Az törést erősen török ostromlja,
Lajtrákat héában sokszor támaszta,
Ostromra keresztyént fegyverrel hajtá,
Rajtok bennvalókat hogy megfárassza.

Többen nyolcezernél ostromon vesze,
Mert belől forgódnak, az nép kiüte,
Másfelől táborra Castriot üte,
Nagy jó szerencsével ismét megtére.

Ílését császárnak együtt elfogá,
Császár váras alját igen ásatá,
Sok ostrommal neki hogy nem árthata,
Tábor szélre taraszkokat vonata.

Nem hagyá nyugonni császár táborát,
Castriot untalan kapdossa hadát,
Immár az nagy tábor elfogyott, fáradt,
Merő kövön váras, elhagyák ásást.

Különb-különb eszit császár késérté,
Bennvalóknak egyszer nagy sok jót külde,
Követnek kapitán csak azt jelenté,
Simán bocsátná el, ha meg eljőne.

Legottan az úrhoz más csauszt külde,
Szép szóval adaját ha beküldené,
Csak ötezer arany esztendőn lenne,
Császár jóval lenne, hadát elvinné.

Ijeszti azzal is, rajta telelne,
Mindenütt hadával megűzné, lelné,
Császár izenetén vitéz nevete,
Érti, hogy elfáradt esze, ereje.

Tére semmi jóval csausz táborban,
Császár ő nagy búból esett kórágyban,
Castriot az híren kapdos táborban,
Császár semmit nem tud nagy sok kárában.

Előbbi dolgait veti, számlálja,
Egy ház alatt megagg, igen általja,
Ennek örök híre lenne, jól tudja,
Ifjú fia, Memhet ott áll, hallgatja.

Pasáknak, uraknak fiát ajánlja,
Fiát oly erősen erre tanítja,
Kicsin ellenséget semminek ne tartsa,
Ezt ő haláláig bánta és bánja.

Ezután őmagát halni bocsátá,
Croiát öt holnapig igen vítatá,
Halálát titkolák, tábor indula,
Az testét Bursában fia takará.

Lőn nagy neve, mert ő göröget meghajtá,
Tengeren törököt által az hozá,
Sokszor magyarokkal nagy ügyet tarta,
Egész Európában sokat foglala.

Egész keresztyénség örül az híren,
Croiai vitézek nagy tisztességben,
Neve Szkenderbégnek sok föld szegiben,
Értik, élés, pénz kell ő megélt földén.

Ím, egynéhány király nagy summát ada,
Philep, László király, Alphonsus, pápa,
Gályákon sok élés azoktól juta,
Istennek Castriot sok hálát ada.

Memhet császár hadát az úr sokszor veré,
Császár árultatással rajta nem ére,
Császár félvén úrtól frigyet kére.

Drinápolban Memhet székiben üle,
Atyja több fiait mind megöleté,
Két dologgal székit megkeresztelé,
Sok vért onta, sok pénzt hamisan gyűte.

Ezzel keresztyénség mint járt, megírom,
Jó Castriot Györgyet nem illik hadnom,
Két vitéz volt azkor legjobb, azt tudom,
Hunyadi, Szkenderbég, nyilván olvasom.

Sok nyelvet, tudománt Memhet tanóla,
Csillagok forgását oly igen tudja,
Hogy minden útára jövendőt látna,
Tolvajoktól csendes ország és úta.

Tü, nemesek, urak, meghallgassátok,
Csak karddal országot nem tarthatjátok,
Sok nyelv, deákságot megtanuljatok,
Országok dolgait megolvassátok.

Jó vitézség akkor szűben, erőben,
Álgyú, puska, szerszám nem vala bőven,
Ha ki jó vitéz volt, nézhette minden,
Most az puska mellett jó vitéz minden.

Beszédére urat emlékezteték,
Azért Castriotnak társát meglelék,
Urak, fejedelmek őket idvezlék,
Az boldog menyegzőt sokan örülék.

Indula szép haddal ifjú asszonnyal,
Hogy megesmértesse az várasokkal,
Idejét nem tölté csak az fársánggal,
Végben egy szép várat nagy hegyen fundál.

Lőni hagya abból, ha török jőne,
Az egész föld népe hogy azt értené,
Memhet császár bosszús jó Szkenderbégre,
De perzsa Kazulra indulni kelle.

Az két gond egyszersmind rajta ne lenne,
Csauszt Szkenderbéghez ezalatt külde,
Azmit atyja kévánt, adaját kéré,
Mert frigyet különben ő nem ígírne.

Álnakságát az úr töröknek látá,
Válasza lőn, attól könnyen elférne,
Ha honn ültethetné, bár jól fizetne,
Epirus görögre úgy gerjedezne.

Azonban csatákat végekben űze,
Menyegzőben hízott népét felvivé,
Jó Szfetigrád várát nem felejthetné,
De hozzá mint férne, nem esmérheté.

De az Kazul hada azkor halada,
Azért Amza basát császár bocsátá,
Jó tizenkétezer mind lovag hada,
Castriot az hírre hamar indula.

Jó hajnalban éré, ottan ütközék,
Az úr öccse, Amza igen forgódék,
Ennek Amza basa kezében esék,
Török hétezer lőn, ki ott elesék.

Sok jóval rakodnak az jó vitézek,
Hatezerben köztök harmincan vesztek,
De az török zászlók mind kézben estek,
Szinte Szent György napján hazatérének.

Ifjú császárnak lőn ez első ügye,
Basát az öccsének az úr engedé,
Tizenháromezer arany béjönne,
Kin török változék, lőn vitézeké.

Lőn oly az basák közt, császárnak mondá,
Nem szerencse hozta, azmi lött volna,
Hadat Amza basa nem látott volna,
Szkenderbégre menne, ha császár hadná.

Az kérkedő vitéz az Debroz basa,
Tizenötezeren ottan indula,
Gyűlésben Castriot hallá, felálla,
Hétezer magával könnyen jargala.

Ennyi sok hadában hamar gyűl vala,
Jószágit uraknak mert így osztotta,
Hogy számos magával ki-ki indulna,
Dobját, trombitáját mihelt hallaná.

Sőt, minden bizonyos győzedelmében,
Azért minden rend odafut had idején,
Nem csoda, ha készült hamar és könnyen,
Mert minden nép bízék hadnagy esziben.

Szomszéd királyok is segítik vala,
Sokszor az jó pápa summát küld vala,
Bolgárország felől basa be csúsza,
Szkopia mezején csak végbe szálla.

Az jó hódvilágon Castriot siete,
Hogy jó végeiben török ne érne,
Seregét rendelé, ottan öklele,
Még setét hajnalban sok kopját töre.

Legényivel Mózses, az úr sógora
Magakímíletlen töröket vágja,
Egy török kezéből zászlót kikapá,
Hátraveté, pogánt megfutamtatá.

Az úrnak mindenkor ilyen szokása,
Főhadnagyra siet, hogy levághatná,
Ő semmi állatot nem látott, mondja,
Fejeeste után ki fennállana.

Az futó töröket basa téríté,
Castriot régúlta basát szemlélte,
Mikor rátalála, hamar elejté,
Mind császár földéig töröket űzé.

Nagy sok nyereséget népének ada,
Fő-fő vitézinek rabokat oszta,
Egy ifjú rab még ott ám megsaccola,
Ki nála volt, kétszáz aranyat ada.

Töröktől aranyat vitéz felvivé,
De monda, váltózna, más pénzt keresne,
Úré volna rabnak mind teste, pénze,
Azmit rabja most ád, nem volna övé.

Castriotra vivék végre az dolgot,
Vitéznek úr adta vala az rabot,
Monda, mit nem tudott, olyat nem adott,
Mint övét, elvenné tőlök az summát.

Ím, sok tréfa után az vitézt inté,
Minden szerszámával rabot eressze,
Ha Isten szerencsét adna, meglenne,
Ezen hada népe sokat nevete.

Ijed, álmélkodik császár ez dolgon,
Castriothoz fogni akarmás módon,
Álnok mesterséggel már azon vagyon,
Pártot, árultatást támasszon otthon.

Nem messze csak végben az úr sógora,
Jó Dibrai Mózses egy úrfi vala,
Sok hadakban úrral jól forgott vala,
Kivel híre, neve, jószága vala.

Íra császár ennek, mindent ígíre,
Urát csak elhagyja, vagy elveszesse,
Követ levél mellett mindent megszerze,
Sok szépség, ajándék ez mellett jöve.

Követet Dibrai jóval bocsátá,
Császár csendességét Castriot hallá,
Azért egy végházra, Belgrádra szálla,
Olasz puskás hadat Alphonsus ada.

Olasszal álgyúkat és nagy pénzt külde,
Mózses Castriotnak mondá, nem menne
Az végben őrüzni, mert szükség lenne,
Dolgát az áruló ily színnel fedé.

Lőtteté álgyúkkal két nap Belgrádot,
Akara törésén tenni ostromot,
Bennvalók kérének tizenhat napot,
Azonban császártól várnak ótalmot.

Érté szinte útban császár az dolgot,
Trapesunti görög királyra mozdult,
Népben negyvenezert egy úrnak adott,
Kivel megsegítse hamar Belgrádot.

Oly csendesen jára, siete basa,
Sem strázsa, sem tábor ebben nem tuda,
Az tizenhat frigynap el nem tölt vala,
Várbelivel együtt táborban kocka.

Sok dávorit fúnak, hevernek és isznak,
Távol csoportonként szakadoztanak,
Basával törökek hogy eljutának,
Míg híre lőn úrnak, sokan halának.

Pattantyút, álgyúkat várban vonának,
Zsákmánra táborban mindent hányának,
Juta, szűvet ada rettent hadának,
Úr azhova fordul, mind megfutamék.

Az úrra két török egyszersmind tarta,
Császárnak az fejét vinné, fogadta,
Egyiket Castriot szemén találá,
Másiknak kezéből szablyát kicsapá.

Török odatarta, úr nyakán csügge,
Hogy nehézségével levonja földre,
Feje esék, azmíg több török ére,
Ezen az török had tágulni kezde.

Rettenetes harcot az éj végeze,
Étlen hadát az úr állatá félre,
Csak az jó hadnagyon álla szerencse,
Éjjel országában ő beljebb lépe.

Jó vitéz ötezer népében vesze,
Úrfiak, főrendek, míg harcra ére,
De felte sok népe sebben epede,
Kiért ő törökön semmit tehete.

Ott nem kevés kárral török elmene,
Kétezert Szkenderbég harchelyre külde,
Jó vitézek testét eltemetteté,
Ezalatt Dibrai szökve elméne.

Castriot azt hallván csak elámula,
Hogy elugrott, mondja, azt nem csodálja,
Az pokol szerencse mert így próbálná,
Barátság, tökéllet kiben volna.

Az basa nagy vígan császárhoz juta,
Jó szerencsén császár ő nem vigada,
Sőt inkább nagy hadát megvertnek tartja,
Hogy Szkenderbég fejét ő nem láthatja.

Az árolót, Mózsest örömest látá,
Tisztet és alafát őnéki ada,
Herceg felől tőle mindent megtuda,
Reá kikeletre egy hadat bíza.

Róla azt fogadta, bajra kihíja
Urát és sógorát, ha rábírhatja,
Tizenötezeren el-hazaszálla,
Castriot nagy búval mind el-bevárá.

Mint fiát az atya ha megbírhatná,
Eszét az jámbor úr azon forgatja,
Erejét örömest nem mozdíthatná,
Vérit, mint sajátját mert nem onthatná.

Ím, mikor Mózsessel úr szembenszálla,
Egy főtörök köztök bajvívót híva,
Groppa Zakariás azt megáldozá,
De Mózses ez példán mégsem tanula.

Nevén Szkenderbéget felszóval híja,
Keményen bajvítta mezőn jargala,
Sok kevély szók után úr kinyomtata,
De az kevély vitéz őt meg nem várá.

Ezen minden népét úr bátorítá,
Nagy vakmerőn két had összeroppana,
Nagy harc után török hogy hátat adna,
Egy török kopjáját az úrnak tartá.

Fén találá, melyben hanyottá esék,
Vitézi, kik láták, holtnak ítílék,
De csakhamar az úr megeszmílkedék,
Töröket lecsapá, pogán futamék.

Alig négyezeren Mózses elfuta,
Belgrádi bosszúját az úr megtorlá,
Tízezer népében csak száz sem hala,
Barátit, népeit ajándékozá.

Csak asztala kosztját alig tarthatja,
Mózses alafája annyira szálla,
Vére forr, mint ifjú, magát gondolá,
Constantinápolból el-hazafuta.

Táborban sátorban az urat lelé,
Övét ő nyakára Mózses kötteté,
Térdre esék, úrtól kegyelmet kére,
Ki nagy szeretettel őt felemelé.

Azmi jószága volt, mindent megada,
Tisztit, méltóságát minden akará,
Úr kegyelmessége híre naggyula,
Ifjú gyalázatját ezzel elnyomá.

Redonban tenger felé az úr leszálla,
Ott Donic asszonnyal nyárba mulata,
Mondják, igen ritkán volt együttlakta,
Házoktól vitézit eltanította.

Ő tábora népe jámbor és tiszta,
Régi vitézeknek jó módját tartja,
Isteni félelem, vigyázás dolga,
Nem csoda, hogy Isten úgy ótalmazza.

Fejét jó Dibrai mind azon forgatja,
Az ároló nevet hogy elmoshassa,
Íme, más áruló hamar támada,
Amza, az úr öccse császárhoz futa.

Epirus országát császár ígírte,
Gyermekét nejével császárhoz vitte,
Pogánnal beszéde kedves és jötte,
Azért kazdag alafát néki jelente.

Régi bűneiről nem emlékeznék,
Bátyjával atyjától hogy elhasonlék,
Mindenfelől véle úgy tanácskozék,
Magyarra, bátyjára mint hadakoznék.

Tavasszal ötvenezer népét bocsátá
Isaac basa véle, és vitéz Amza,
Jóllehet nem sokan az úr indula,
De nép az indulót csak alig várja.

Annak esztendeje még nem múlt vala,
Hogy Fejérvár alól császár elfuta,
Hunyadi magyarral jól forgott vala,
Castriot hadának ez szűvet ada.

Minden rendnek herceg ám dolgot ada,
Hogy kevés kárával pogánt ronthatná,
Végek herdót mondnak, élést takará,
Semmi prédát hadnak mezőn nem hagya.

Végben éré török az puszta földen,
Castriot jól beljebb szálla előtte,
Ezzel az ellenség magát elhivé,
Jó hadnagy tanácsát meg sem esméré.

Rövid napon basa jól beljebbszálla,
Azmit császár hagyott, abban eljára,
Amzát epirusi hercegnek mondá,
Hadával királynak őt kiáltatá.

Amza királt vígan ám felemelék,
Énekkel, örömmel őtet idvezlék,
Másutt az újudvart igen készíték,
Castriot vitézi hogy megvendégljék.

Trombitása, kürtöse sok és dobosa,
Kevés-kevés néppel sok lesben hadta,
Derekát hadának mellette tartja,
Hegyeken-völgyeken sok őrállója.

Hever basa hada, mert nincs félelme,
Mert sohult nem talált az ellenségre,
Az szunnyadó strázsát az úr megüté,
Lovát nem téríté, táborra méne.

Erdőkön, hegyeken sok kürt, trombita,
Mindenfelől lesből sok dob harsoga,
Tetszik, mintha föld, menny összeszakadna,
Török véli, hogy ott két ország hada.

Még neme seregét basa rendelé,
Táborkaput addég Amza megőrzé,
Bátyja ravaszságát, mondja, értené,
Bár szertelen senki meg ne rettenne.

Tartózék az lovag, míg gyalog juta,
Ő nyilát, glóbisát törökre szórá,
Az most serkent pogánt szertelen vágja,
Vitéz Amza király fogllyá akada.

Onnat az basára az úr siete,
Csak pusztán kevesen basa elméne,
Másfélezer rabbal Mezit bég kötve,
Az kazdag táborra vitéz nép tére.

Török harmincezer, azkit levágtak,
Számtalan sok jóval húsz zászlót kaptak,
Vetett asztalokhoz csak leszállának,
Sok lovat nyeregben ott találának.

Ily nagy szerencsének nagy vala híre,
Sok királlyal pápa urat dícsíré,
Tizenegyezerrel császárt megverte,
Rác között még most is kedves éneke.

Ép sereggel herceg Croiába tére,
Minden szegény legény kazdagon mene,
Memhet császár titkon zipít az hírre,
Azért nem bírhatá urat az frigyre.

Öccsét, Amzát olasz Nápolban küldé,
Alphonsus királynak örök tömlecre,
Egynehány királynak nagy sok jót külde,
Drága sok prédákkal barátit tisztelé.

Szinán basát császár Hamurral küldte,
Tizennégyezeren véget őrizze,
Hagyja, az szerencsét meg ne késértse,
De ha lehet, frigyre az urat vigye.

Fogva öccsét, Amzát hazahozatá,
Mert olasz Alphonsus herceg meghala,
Fiához, Ferdnándhoz ottan bocsáta,
Új királynak magát az úr ajánlja.

Urak, jó baráti addig untaták,
Öccsének kegyelmes lőn, az Amzának,
Ki ottan siete, s monda császárnak,
Tömlöcéből szökött volna bátyjának.

Gyermekét és nejét mint elemelné,
Azon lőn, bátyjának mert úgy ígírte,
Nem tudom, mint és ki őt megétette,
Constancinápolban méreggel lölé.

Addig töré tollát két szomszéd basa,
Nékik az jó herceg frigykötést nyúta,
De hogy császár lenne néki barátja,
Senki semmi okkal rá nem hajthatá.

Olasz Ferdnánd királt székben ülteti,
Sokszor Memhet császár hadát megveri,
Frigy formája, frigyet császár megszegi.

Tisztessége, híre nagy lőn az hercegnek,
Két török császárral sok szerencséjének,
Olasszal, Francussal mely ügyei lőnek,
Ezután megírom rendiben énekemnek.

Jeles szép hercegség olasz Apulia,
Kiben Nápol váras Alphonsus udvara,
Urat néppel, pénzzel ez sokszor támasztá,
Fiának, Ferdnándnak kit az úr megszolgála.

Soká ország végett két úr vesze, víva,
Alphonsus, és Renát, franc király rokona,
Holtok után az had fiokra marada,
Renát fia, János, Ferdnandra így indula.

Megvereték Ferdnánd, Nápolban szalada,
Országa jobb része János mellé hajla,
Gallusok bejöttét pápa igen bánja,
Egynehány herceget azért rájok indíta.

Az római hadat gallus igen veszté,
Azért Pius pápa nagyobb erőt külde,
Gallus az határban hadat nem ereszté,
Azt gondolá pápa, hogy jobb vezér kellene.

Castriothoz ottan orátorit küldé,
Ily barátja fiát, Ferdnándot segítse,
Ő is nagy hadával hazul véle lenne,
Az bevágott utat hogyha tágassá tenné.

Hamar az töröknek úr frigyet engede,
Erős néppel ottan tengerre erede,
Ferdnándot egy házba János rekesztette,
Castriotot látá, váras alól elmene.

Oly igen örülnek várasok, fő népek,
Látni, megtisztelni mindenütt kimennek,
Nem sokat múlata, szívet ada népnek,
Csatákkal késérté, ha gallusok mint nyernek.

Menten az utakat pápának megnyitá,
Ottvaló sok gallust elöl-hátul vágá,
Innet menten néppel gallusokra szálla,
Ütközék derékkal, háromfelől harcola.

Egy Piczini Jakab, gallusnak hadnagya,
Elébb János herceg azzal magát bírá,
Szkenderbég hadával látja, nem bírhatna,
Urat álnok képpen veszteni így akará.

Őtet kemény harcon nevén szóra hívá,
Minden jót szerzene neki, azt fogadá,
Holnap hagyott helyre jőne hozzá szóra,
Kéri, szörnyű harcról vitézit ma meghíná.

Tölté Jakab kedvét, sok rabit megadá,
Másodnapon az lest Szkenderbég megtudá,
Jakabot felszóval hitötlennek mondá,
Herceggel ott Jakab éjjel félfelé álla.

Igen bús Szeknder bég, hadának azt mondja,
Kevély, hazug népen nagy bosszúját állja,
Hamar minden néppel utána kiszálla,
Hadba minden rendnek dolgát, helyét megmondá.

Siet, hogy álgyúit gallus ki ne sütné,
Addig sereg orrát Castriot megűzé,
Az kevély gallusnak emberrel lőn ügye,
Jóllehet, sok vérrel őt Castriot megveré.

Ezer rabja fogva, huszonöt zászlója,
János herceg táborát gazdagon találá,
Jóllehet, népében ott ezer meghala,
Jakab kevés néppel herceggel elszalada.

Tőn nagy dicsíretet Szkenderbég felőle,
Jakab hada rendit mikor mind megérté,
Idővel Fernandnál lőn Jakabnak veszte,
Herceg gályán szökve [az ő] bátyjához mene.

Apuliát, Calabriát, Szicíliát,
Castriot meghajtá Ferdnánd sok jószágát,
Meghozá királynak egy erős pártosát,
Így láták meg vígan az szép Nápol várasát.

Rómából ezemben pápa úrhoz külde,
Sok olasz herceggel nagy szépen köszönté,
Sok szép ajándékkal az úrnak izene,
Atyai áldását, tisztességét jelenté.

Macedoniában mihelt hazamenne,
Ottan egy koronát fejében küldene,
Egész görög nemzet királyává tenné,
Egész keresztyén had hadnagyának szentelné.

Az Ferdnánd herceget úr székben tévé,
Hadának esztende ugyan ottan éré,
Búcsóval Ferdnándtól hadával készüle,
Az jó Ferdnánd király könyves szemmel felele.

„Azkiket atyámtól és hírrel hallottam,
Immár felségedhez két szememmel láttam,
Kit én felségednek szolgálni hogy tudjam,
Jó hitömre mondom, azon volnék, ha látnám.

Én magamat inkább adom országommal,
Valamikor szükség, élj mint sajátoddal,
Három kolcsos várast adok határival,
Vedd ezt firől fira tőlem jó áldomással.”

Köszöné Szkenderbég, ezen elindula,
Urakkal az király késéré hajókr,
Nagy hálaadással, evez, hazajuta,
Eltelék az frigynap, török magát megbízta.

Úgy parancsolt császár, csendesen csellegne,
Urat Szinán basa nyugóban, honn lepné,
Húszezeren basa Castriotra mene,
Értvén nyolcezeren Castriot is felkele.

Azmely hegyen török bejőni akara,
Éjjel azt beszállá, véletlen riasztá,
Csak kevés magával az basa hírt monda,
Rabot, zászlót, marhát jó vitézeknek hagya.

Egy kevés nap múlva nagyobb had érkezék,
Harmincezer néppel Azam bég ütközék,
Csak kevesen sebbe, az bég futa, nyugvék,
Magát ő hadával megadá, mert ottérék.

Utána Jusszum bég tizennyolcezeren,
Castriot csodála ily vakmerőségen,
De nem soká víva bég az ütközeten,
Hátat ada Györgynek, és sok vesze népében.

Urak közt Karaz bég agg török katona,
Mind az két császárnak híven szolgált vala,
Nagy bosszankodással magát igen hányá,
Negyvenezer néppel az császártól indula.

Ím, az elöljárót úr hada megveré,
Karaz bég az úrnak izene és inté,
Hogy ne tolvajlana, de mezőre jőne,
Válasz ez lőn: „Ím, majd kofának megfelelne!”

Hamar ez szó után trombitát fútatá,
Aggnő módra vín bég míg tanácsot tarta,
De szertelen zápor harmadnapig omla,
Kiért Karaz bégnek nem lőn hadában kára.

Vitézséggel úrnak császár nem árthata,
Esmét álnoksággal azután fogdosa,
Nagy sima beszéddel egy levelet íra,
Napkelet, napeset urának magát mondá.

Nem feledte volna régi barátságát,
Kit ifjak tartottak atyja alatt,
Mert sokkal nevelte atyja méltóságát,
Kiért ha bejőne, meglátná barátságát.

Nem lenne ez túlján semmi beszéd köztök,
„Véled, az mondt, frigyet ilyen okkal kötök,
Velence földire utat adj népemnek,
Fiadat Portámra beküldjed gyermekemnek.

Járni hagyjuk köztönk az kereskedőket,
Kiváltképpen intlek, hozd be ide fédet,
Kinél kezest nékem nem adhatsz kedvesbet,
Követemtől többet izentem levél mellett.

Az követ beszédét az ország meghallá,
Az többitől válva az frigyet akarja,
Azki György hercegnek nagy tisztesség volna,
Hogy ez világ ura frigy felől tőle várna.

Dolgot az császárnak ilyen formán írá:
„Castriot György mostan, ki Szkenderbég vala,
Az Krisztus vitéze, Epirusnak ura,
Törökek urának, Memhetnek javát mondja.

Az én országomon hadad nem bocsátom,
Mert Velence nékem, és olasz barátom,
Egyetlen egy Jancsit, mint atyja, nem adom,
Nem mehetek hozzád, megbocsáss, mert más gondom.

Elmegyek, csak várj el, üdő hadd engedje,
Mert Castriot Jancsit tanítom móresre,
Egyébként jó kedvvel engedek az frigyre.
Költ levél tavasz felt, ezernégyszázhatvanegyben.

Pogán császár érté, mindenben engede,
Holtig való frigyről nagy levelet külde,
Mit atyjától elvött, úrnak megengedé,
Ő, ha meg nem szegné, soha öszve nem veszne.

Rajta keresztyén nép és török örüle,
De végbeli török ezt soká nem tűré,
Sokat Epirusban kapdosa, kárt szerze,
Hogy hírével nincsen, császár csak azzal menté.

Ottmán nemzet hiti keresztyénhez ilyen,
Hogy egyiket rontsa, mással frigyet tészen,
Amazt ha megtöri, ottan erre térjen,
Török az frigy alatt rabol Velence földén.

Castriotnak izent, könyöreg Velence,
Szóla Dobroniki érsek, tanács képe,
Vélek egyetemben az törökre menne,
Mert herceggel frigyet török immár megszegte.

Sok keresztyén nemzet mellette támadna,
Spanyol, magyar, lengyel, cseh, francus és belga,
Pápa hada földön, vízen majd indulna,
Velence tanácsa költséggel eltartaná.

Immár az úr földe kazdag, boldog vala,
Az bódog békesség ideje még tarta,
De hogy az frigykötést török meg nem állá,
Az keresztyém hitért, tetszik, hogy feltámadna.

Menten török végét égeté, dúlatá,
Sokezer jó barmot, marhát elhajtata,
Kavorok nagy hadát Memhet császár hallá,
Csak Castriottól tart, írá, hogy leszállana.

Azmi kárt tött volna, azt nemigen szánná,
Velence szavából tötte, azt jól tudja,
Az frigyfogadását kéri, megállaná,
Mindenik azonról nagy erős hitit adná.

Felele Szkenderbég: „Azmi kár lött volna,
Azzal az katonák kölcsönt vettek volna,
Lovat török síkján látták, ha futhatna,
Minap Epirusban, mint török jargalt volna.

Azhol hatalmaddal fenyegetsz, és írod,
Mely nagy sok országot vöttél meg, azt hányod,
Hogy az nem mind tiéd, azt meg nem gondolod,
De hogy nem Isten vagy, meg kellene tanolnod.

Már csak azt gondolnád, jobb atyád mint jára,
Kétszázezer néppel ment volt Tamburlánra,
Tamburlán megfogá, nyakonkötve hajtá,
Darius és Xerxes, tudod, régen mint romla.

Azt tudom, hogy Isten az jobb üggyel tartja,
Jóllehet, nagy úr vagy, mint sok ország tudja,
De rád megyek, tudjad, ha Isten akarja,
Az te barátságod mert gyanós, minden látja.

Az régi barátság engem erre intet,
Reád nagy had megyen, megintlek tégedet,
Nagy vagy, de nagyobbá teheted nevedet,
Térj keresztyénségre, ne várj kételenséget.

Dihödt rád minden nép, nagy méltó haraggal,
Kinek vedd eleit, keresztyén hitre állj,
Az hamis Memhettől, lelkedre nézz, elállj,
Te császárságodban keresztyén megkonfirmál.

Úrnak ezenközben az pápa izene,
Az frigyet megvetné, törökre kimenne,
Menten nagy hadával ő is után lenne,
Úr az török földén sokat dúla, égete.

Császár Szermet basát az hírre kiküldé,
Tizennégyezeren végeket őrzené,
Castriot ingerlé, mezőre kivivé.
Tízezeren vala, basa hadát megveré.

Igen nagy kazdagon, vígan mene haza,
Negyvenezer aranyt tizennégy rab hoza,
Tízezer meghala, sokat elbocsáta,
Pápa keresztesit az úr nagy vígan várja.

Siet vala pápa, táborban meghala,
Az keresztes hadból minden hazaoszla,
Ez nagy keserves hírt Castriot meghallá,
Keresztyénség kárát hadával megsiratá.

Tizennyolcezeren császár Balbánt küldte,
Jóllehet jó vitéz, de álnokul kezde,
Castriotnak végből ajándékot külde,
Mind azon forgódik, urat mint megejthetné.

Visszaküldé neki Castriot az marhát,
Azmellett egy jármot külde, kaszát, kapát,
Mint jobbágya fia, esmérné meg magát,
Úri rendnek hadná az hadviselés dolgát.

Morgódék, zúgódék Balbán, elébb szálla,
Hatodfél ezeren Castriot is juta,
Szoros, sűrő völgyen az basa lest hagya,
Castriot megmondá, minden attól tartana.

Vitézek töröket az táborra vágák,
Nyolcvan jó vitézi az lesre jutának,
Sebbe, fáradtságban fogllyá akadának,
Az Úr hada színe és öccsei valának.

Érték, pénz, barátság, más fogoly nem kelle,
Császár azok látva oly igen örüle,
Szkenderbég elveszett, végre már elhitte,
Őket szörnyű kínnal megnyúzatá, mellyeszté.

Nem tűré Castriot, bosszúját keveslé,
Török földén mindent vassal-tűzzel veszte,
Esmét kijött Balbán, ajándékot külde,
Úr csak azt izené, az ösztönt elévenné.

Erősen bosszúlja Balbán, elébbszálla,
Castriotra éjjel véletlen rohana,
Lován tábor körül az úr hogy vigyázna,
Zajt, nyerítést halla, nagy szertelen mozdula.

Török csak hírmondó Balbánnal szalada.
Harmadszor is császár Balbánt rábocsátá,
Ő, mint epirusi, az urakat tudná,
Epirust ígérte, ha urat elolthatná.

Ott húszezer néppel Balbán végben szálla,
Ő sok ravaszsággal semmit nem kaphata,
Castriot az pórral ütközék, harcola,
Lovát kemény harcon török általnyássolá.

Sebes nyíl találta, más lóra fordula,
Azmely felé fordul, mint egy mennykő, kardja,
Szolimánt, főbéget sokakkal levága,
Mindent odahagyván pór kevesen elfuta.

Azon az bús császárt az pór bátorítja,
Mégis Szkenderbégre kéri menni, hadná,
Arnot Jakup basát az pórral bocsátá,
Külön-külön haddal mint járjanak, megmondá.

Az első had végbe Balbánnal beszálla,
Huszonnégyezeren, úr kémet bocsáta,
Balbán rokona volt, kím odamarada,
Úr ötödmagával kímlelni úgy indula.

Ráütének lesből, csak ketten szalada,
Népét bátorítá, az törökre szálla,
Balbán igen hallgat, mert Jakupot várja,
Sok csatával harcra az úr ki nem híhatá.

Megszégyenlé magát, végre megütközék,
De minden hadával igen megvereték,
Nem sokan nyakokban hegyet-erdőt vévék,
Úr prédára tére, ím, egy új hír érkezék.

Jakup Arnot basa tizenhatezeren,
Másfelől országban dúl, éget erősen,
Kardját nem kenheté, az úr igen megyen,
Urakat bocsáta, Jakup el ne mehessen.

Sok fejeket reggel kopjákban mutata,
Arról Jakup tudván, Balbán mint járt volna,
Török hadat az nap arcul süti vala,
Az basa ottvesze, hada népe megromla.

Győzedelme nagy lőn az úrnak két harcon,
Parasztok az futót vágják mezőn-gazon,
Négyezer rablott nép szabadula harcon,
Huszonnégyezer holt, rab hatezer két harcon.

Az vitézek közül ezeren halának,
Az töröket vágni ugyan elállának,
Csak tizenkétezer vala népe úrnak,
Minden rajtok löttről akkor bosszút állának.

Lassan ballag Balbán, igen szegett nyakkal,
Mondják, elolthatnák egy zászló aljával,
Az úr azt akarja, mondjon hírt császárnál,
Jó Croiába tére vígan, nagy kazdagsággal.

Látni és hallani minden rend leomla,
Ha örök frigy volna, minden ollyá tartja,
Úrnak, vitézeknek minden sok jót monda,
Az úr mindenfelé az prédát küldé, osztá.

Másod császár is Croiánál szégyent vall,
Szép testamentommal herceg meghal.

Ohajt megrettent császár szörnyű kárán,
Fél, nem maradhat meg az császárságban,
Önnön személyét kévánják az hadban,
Indulat előtt ily nagy álnokságban.

Sok nyelven tudó két latrat bocsáta,
Keresztyénségre mintha szöktek volna,
Keresztség után ha hitelek volna,
Vassal, méreggel két pribék forgódna.

Keresztség után nem sok idő múlék,
Öszveveszének, nem tom, min, pribékek,
Egymást haragból beadák hercegnek,
Azmint érdemlék, úgy büntettetének.

Urat az Isten nagy kegyesen megtartá,
Császár hadának oly nagy híre juta,
Kétszázezeren jőne szép Croiára,
Ő jó házait az úr szépen hagyá.

Elöljáróban Balbán basa juta,
Nyolcvanezeren Croiát megszáguldá,
Várból kiütnek, gyakor csata tarta,
Az derékhaddal császár ám megszállá.

Az kapitántól várat császár kéri,
Császárnak kapitán nyilat, glóbist külde,
Ezen kiüte, töröket megűzé,
Sok török fővel Croiában feltére.

Tábort sokfelől Szkenderbég ostromlja,
Az pogánt veszti, nyugonni sem hagyja,
Háznak nem árthat, császár azt jól tudja,
Sok kár hadában, ő hazaindula.

Vár alatt Balbánt nyolc basával hagyá,
Szégyenli császár, úrnak hogy nem árthata,
Egy szeglet földét hittel meghódlatá,
Ott hiti ellen nyolcezert levága.

Jó Castriot György általlja, bosszúlja,
Vég Croiát fekszi hogy egy pór jobbágya,
Jó szomszédságit szükségkor szólítá,
Egynéhány deszpot örömest támada.

Noha nagy hada, nagyobbra gondola,
Parasztköntösben kevesen indula,
Bódog Rómában Pál pápához juta,
Cardinálok közt pápának így szóla:

„Császár hatalmát szentséged hallotta,
Sok álnaksággal Európában szálla,
Görögországban csak földemet hadta,
Velem népemet haddal elfárasztá.

Immár erőmmel nem bírom magamat,
Szentséges atyám, ne hadd ily fiadat,
Az keresztyénség lássa jó pásztorát,
Hazám tövében hadtam én az pogánt.

Tenéked uagyan szégyen és kisebbség,
Ha nem látsz nyájhoz, elvész keresztyénség,
Rajtam állott meg az török dihösség,
Vérem elfogyott, már nincs bennem épség.

Vérit az hitért hadam kiontotta,
Míg benne tarta, hazánkért nem szánta,
Sok vitéz úrfi mellőlem elhulla,
Segíts erőddel, szentegyház gyámola!.

Tetszék az beszéd, pápa summát ada,
Nagy ajándékot az úrnak mutata,
Nagy nevét tudta, tisztességgel tartá,
Mindent ígíre néki, mit kévánna.

Rómából az úr el-hazacsellege,
Sok erős nemzet táborában gyűle,
Balbán mellé jő öccse, ily hír jöve,
Egy csoport haddal eleiben méne.

Oly nagy véletlen törökre rohana,
Jonima basát fiastól megfogá,
Még azon éjjel táborában juta,
Balbánnak öccsét fiastól mutatá.

Ott, mint dühödt vad, nagy ostromnak futa,
Balbánt egy glóbis várból torkon találá,
Őt igen űzék, táborban leomla,
Balbán halálán török megbódula.

Közel Szkenderbég vigyáz szép hadával,
Török elhagyá tábort sok szerszámmal,
Rá akart ütni Castriot jó holval,
Croiában mene nagy hálaadással.

Úrnak ezenben basák izenének,
Utokat néppel megállatta, félnek,
Csak puszta kézzel bocsássa, kéredznek,
Ők testek kívül mindent ottfelejtnek.

Ezt minden népnek az úr megbeszélé,
Vitézségeket mindenben böcsülé,
Török álnokság volna ez, azt vélné,
Menni utánok nem jónak ítílé.

Mindennek, úgymond, legyen regulája,
Csendeszben szélvészt bolond, ki kévánja,
De ha mi szélvész hajóra támadna,
Az volna mester, ha ki azzal bírna.

Oly kegyelmesen Isten, ím, most látott,
Nagy győzedelmet csepp vér nélkül adott,
Ha rátámadunk, szerencse fordulhat,
Ez számtalan nép, mint búsult, megronthat.

Sokkal jobb lészen, élését elfogjuk,
Élés ne jöjjen, utakat állassuk,
Az éhölt népre kardot bár ne vonjunk,
Így bátrabb, könnyebb, kezünkben így hajtsuk.

Építé Croiát, népet csendesíté.
Török utait megállá föld népe,
Török igen éh, éjjel elsiete,
Sok kárral, vérrel utakon elméne.

Megjárá herceg országát, végeit,
Ő kitisztítá minden ellenségit,
Sok jóval áldá, látá jó vitézit,
Kazdagon küldé haza jó híveit.

Az ő szégyenit császár nem felejté,
Esmét tavasszal nagy haddal kijöve,
Epirus szélin egy házat építe,
Vég Dobronikra szégyenre siete.

Magas vár, város Dobronik fenn vagyon,
Erős terméskőn tenger szélin vagyon,
Rendi, törvénye dicsíretes vagyon,
Sok régi császár képe mind ott vagyon.

Ennek Velence vízen erőt külde,
Vitéz Szkenderbég is földen segíté,
Az ottmán császárt az két had megűzé,
Nagy sok kára lőn, Epirusra tére.

Sok jó vitézit hercegnek ott látá,
Herceg ott volna, császár azt alítá,
Azért táborát Croiára szállítá,
Kárral, szégyennel kéreté, ostromlá.

Azonban herceg eszét nem felejté,
Mind éjjel-nappal tábort üté, veszté,
Vár alól császár sok kárral elmene,
Sok kapdosásban, útban népe vesze.

Megyen nagy búval, hegyekből kiütnek,
Elöl, oldalól népében csipdesnek,
Vitézek hátul úrral emberkednek,
Császárt, mint illék, végből kikésérték.

Két basát császár nagy haddal bocsáta,
Végeit úrtól oltalmazzák, hagyá,
Hadra ne vinnék, igen parancsolá,
Kit az két basa híven meg is tarta.

Vadnak csak azon, mint kedvét lelhetnék,
Nagy ajándékot az úrnak küldének,
Nagy titkon küldik, néki azt jelenték,
Szomszédságokért venné, azon kérék.

Elvévé tőlek, nem küsebbet külde,
Senkinek abból hogy adós ne lenne,
Minap mely házat császár végben építe,
Nagy erős haddal megvenné, készüle.

Az ország népét ő mikor felvévé,
Lyssus várasba nagy monstrára gyűle,
Rá hideg esék, ott megnehezüle,
Kit jól aránza, meg nem emészthetne.

Reágondola az testamentomra,
Az deszpotokkal, kik ott vadnak, szóla,
Velence követit vélek beszólítá,
Főhadnagyinak ágyában így szóla.

Mondá nagy jónak Istent megismérni,
Az igaz Istent, míg ember él, félni,
Édes hazáját szeretni, böcsülni,
És ha kévánja, vérével őrüzni.

„Isten azt tudja, és tü is, vitézek,
Mind azon voltam, hogy én az lehetnék,
Istent ismérném, néki szolgálhatnék,
Édes hazámért hol kell, felforganék.

Immár ez annak harminc esztendeje,
Murát császártól hogy Isten megmente,
Atyám országa én kezembe kele,
Én sok ügyeimben kegyesen megőrze.

Soha engemet az török meg nem vert,
Sokszor vertem én két császár erejét,
Török énrajtam soha sebet nem ejtett,
Csak jobb lábamon nyíllal egyszer sértett.

Engem az vénség, munka már megnyomott,
Hatvanharmadik esztendőm eljutott,
Természetemet érzem, igen bomlott,
Kit, nem is bánom, halálom megszállott.

Tütöket azért, uraim most intlek,
Az egy szent hütet igen őrizzétek,
Kiért énvelem világon híretek,
Hűség, szeretet légyen nagy köztetek.

Párt, visszavonás, harag távol legyen,
Ki miatt minden nagy kicsinné leszen,
Ha megszaggathat, pogán megvér könnyen,
Nem fog hatalma egyességtek ellen.

Jánost, fiamat, ím, hagyom tünéktek,
Tanáccsal, ésszel mellette legyetek,
Ha lesz halálom, törökek felkelnek,
Hogy bosszújokat értem rajta töltsék.

Én tüértetek mindent cselekedtem,
Nem volt bizonyos lakóházam nékem,
Mindent elhadtam, ha kellett felköltem,
Én tüértetek fennforgattam, főttem.

Tudja az Isten, én csak reáhadtam,
Hozzátok soha gonoszt nem gondoltam,
Én mindenteket társimul tartottam,
Mint atyafiú, én oly szívvel voltam.

Az ő érdemét mindennek megadtam,
Kézzel, beszéddel senkit nem rongáltam,
Mint egy közlegény, én úgy fenn forgottam,
Hadat példámmal, nem szóval oktattam.

Törökök harcán én elöl forgottam,
Mindennél utólb az harcot elhadtam,
Semmit prédában én meg nem tartottam,
Mert sajátomnak semmit én nem tudtam.

Ezeket nékem így köszönhetitek,
Fiam, országom híven őrizzétek,
Képemben hagyom ezt, uraim, néktek,
Engem szerettek, ha tü ezt veszitek.

Sok beszéd után fogá fiát kezén:
„Jó fiam – úgymond –, meghalok immár én,
Ha jó léssz, hagyom országod erősen,
Ha jó te nem léssz, hagyom gyarló képpen.

Velence leszen tútorod dolgodban,
Székedben ültet jó emberkorodban,
Addig anyáddal légy Olaszországban,
Kit Ferdnánd adott én szolgálatomban.

Országod gondját hamikor felveszed,
Az igazságot, jó fiam, szeressed,
Személynézetlen per dolgát ítíljed,
Hű barátiddal országod őrizzed.

Sem had országot, sem pénz úgy nem tartja,
Mint jó barátság, ember jó szomszédja,
Minden rendeket tedd jó barátiddá,
Kezed bő voltát hadd, minden csodálja.

Bölcsek azt mondták, láttam is dolgomban,
Ugyan nagy szükség ez az uraságban,
Minden emberrel jót tegyen, úr válván,
Mert minden szíve úgy leszen markában.

Osztán, jó fiam, tobzódás és restség
Nagy távol legyen tőled, és negédség,
Török barátság, távol kegyetlenség,
Török hititől félj, mert az hitetlenség.

Gondot így tanolj, kész légy mindkettőre,
Ha közkatona, ha úr rend tisztire,
Kemény, kegyelmes légy közép mértékre,
Eszes, bátor légy mindkét szerencsére.

Az te károdban szomorún ne lásson,
Hogy ellenséged kérkedjék, bosszontson,
Soha szívedből színedben ne szálljon,
Szép ajándékán, szaván meg ne fogyjon.

Tenéked, fiam, Isten jóval leszen,
Ha tanításom szemed előtt leszen,
Engemet atyám így tanított régen,
Hasznos tanóság volt ez életemben.

Hír lőn ezenben, török kinn jargalna,
Az beteg testben vére megindula,
Lovat nyeregben, paizsát hozatá,
Ágyában felült, leesék, kórula.

Inte, mint lehet, vitéz kisietne,
Majdan utánok őmaga is menne,
Török tizenötezer mind azt vélé,
Szkenderbég is ott, szertelen elmene.

Úr után ezernégyszázhatvanhatban
Herceg meghala azon nap Farsangban,
Egy vitéz despot piacra kifuta,
Haját, szakállát tépve így kiálta.

„Siessen, hol mi úrfi, úr, vitéz volt,
Ma Epirusnak kapuja leomlott,
Ma birodalmunk, ma erőnk elfogyott,
Várunk, várasunk, reményönk ma megholt.”

Csoda, mint dühödt hercegnek fő lova,
Senkit fel nem vőn, csakhamar meghala.
Mikor Lyssusban török végre szálla,
Az koporsóból az testet felbontá.

Oly boldog vala, azki azt láthatta,
Porát, tetemét sok aranyban foglalá,
Oly szerencsétől nyakában hordozá,
Kitől két császár, míg élt, féle, tarta.

Nem tudék jobbat én régi dolgokban,
Magyar nemzetnek írom ezt példában,
Epirus lenne az Erdélyországban,
Szű, kéz kellene az török torkában.

Dolga sok volna, kit írok, csak summa,
Hertelen dolgon, gyors esze tanácsa,
Mikor ütközött, meghasadt ajaka,
Vére kicsordult, szíve úgy forr vala.

Önnön kezével háromezert levágott,
Sokat csapással talpig lehasított,
Soha töröknek hátat ő nem adott,
Kevés népeért harcot nem halasztott.

Bízott Istenben, mert ezt igen félte,
Őt minden hada oly igen szerette,
Az nagy sok futást, munkát nem restellte,
Mert vitézinek mindenét senkelte.

Az hadat nem nagy had veri, azt mondta,
Nyolc- vagy tizenkétezer elég volna,
Ésszel számtalant azki meg nem bírna,
Többel sem hiszi, nyertesen járhatna.

Török az földet azután elbírá,
Mert jó Hunyadi, Szkenderbég meghala,
Herceg országának az föld nép híja,
Ő maradékja Erdélyben is szálla.

Régi jó dolgok forgának eszemben,
Török fegyvere mint hatott földönkben,
Szent Gál hetében írám ezt Tötörben,
Ezerötszázban és hetvenkilencben.