Irodalomtörténet | Poétika | Források |
Incipit: | Immár halljuk több dolgait Mátyásnak |
RPHA-szám: | 0581 |
Szerző: | Ilosvai Selymes Péter A verset a szerző látta el névmegjelöléssel. A kolofonban: Megtalálá Bonfinius könyvében, Kinek neve vagyon írván versfőben |
Cím: | Mátyásról való história |
Változat: | |
A szereztetés ideje: | 1575 A kolofonban: Ezerötszázhetvenöt esztendőben |
A szereztetés helye: | A kolofonban: Szamos mentiben |
Akrosztichon: | A versnek van akrosztichonja. ILOSVAJ PETER ASz NAGyBAANIAI TAN |
Kolofon: | A versnek van kolofonja. |
A versforma fajtája: | Szótagszámláló, izostrofikus vers. |
Versforma: | a11(4,7), a11(4,7), a11(4,7), a11(4,7) Keresés erre a rímképletre Keresés erre a szótagszámra |
Dallam: | A vers énekvers. |
Terjedelem: | Terjedelem: 115 versszak |
Irodalmi minta: | Antonio Bonfini: Rerum Ungaricarum Decades, 4, 6-8 |
Műfaj: | [ világi (048) > história (049) > elbeszélő (051) > nem fiktív (056) > történelmi (068) ] |
Felekezet: | 100% világi (1 db) |
Változat: |
Kritikai kiadás: | ItK 1978. 655 |
Szöveg | Dallam | A szöveg forrása: OTKA K135631 |
Az itt közzétett szövegek nem kritikai igényűek, bár kritikai kiadásokon alapulnak. Részben modernizált szövegekről van szó, melyeket minimálisan egységesítettünk az OTKA NKFI 135631 számú, „A régi magyar költészet számítógépes metrikai és stilometriai vizsgálata” elnevezésű projektje keretében végrehajtott számítógépes elemzések céljából. Javarészt az RMKT szövegkiadásait követik, kisebb részt más filológiai kutatások eredményei. A digitalizálási, átírási, modernizálási feladatokban részt vett Finta Mária, Horváth Andor, Kiss Margit, Maróthy Szilvia, Nagy Viola, Pardi Boglárka, Rákóczy Krisztina, Seláf Levente, Veszely Anna, Vigyikán Villő, Zohó-Tóth Zoé, és az ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék szemináriumainak számos hallgatója. Köszönetetet mondunk a szövegkorpusz összeállításához és közzétételéhez nyújtott segítségért a következőknek: Etlinger Mihály, Fazekas Sándor, Hajdu Ildikó, H. Hubert Gabriella, Papp Balázs, Szatmári Áron, és az RPHA valaha volt összes munkatársa.
[part]
Immár halljuk több dolgait Mátyásnak,
Bécs vítele után az kik voltanak,
Öt esztendő közben kik forgottanak,
Siralmas halálát Mátyás királynak.
Lőn öröme, ada hálát Istennek,
Kezében kulcsát hogy adta Új-Bécsnek,
Szarva szegett Fridericus császárnak,
Urak az királlyal nagy vígan laknak.
Odajuta másnap királyné asszony,
Nagyon nagy örömben Beatrix asszony,
Sok követek eljutának aznapon,
Idvözlik az királt nagy szép áldásban.
Sok szép hada széllel falukra oszla,
Hosszú hadban mert megfáradott vala,
Az meleg nyáridő is rajtok vala,
Ha holnapig király Bécsben mulata.
Vagyon mégis gondja Németújhelyre,
Erős váras nem vala még kezében,
Éjjel-nappal forgatja elméjében,
Mikínt fírkezhessék erős Újhelyben.
Azért jó Szapolyai István szólítá,
Nagy erősen annak megparancsolá,
Hogy hadával Újhelt ő megszállaná,
Mert őmaga hazalátna Budára.
Jó Székel Jakabot meléje adá,
Kanizsai Lászlót ott társol adá,
Jeles álgyú szerszámit ő vélek adá,
Lovagját, gyalogját odabocsátá.
Parancsát királynak urak hogy hallák,
Sietsígvel az trombitát fuallják,
Harmadnap Újhely alját megnyargalák,
Negyednapra az szárazról megszállák.
Ezeket az király hogy elbocsátá,
Bécsből másnap jó Budában indola,
Nagy Karácson estire hazajuta,
Urak, pispökök mennek be udvarban.
Teljes hét esztendeje elmúlt vala,
Király hada le nem szállhatott vala,
Ezenközben sok dolgok löttek vala,
Méltatlan foglalások estek vala.
Ezért királt nagy sokan várják vala,
Köznemessíg házol nagy kárban vala,
Érsek, pispök jószágot foglalt vala,
Harmincados, vámos gonoszolt vala.
Rettenetes sok panasz készen vala,
Alkolmatosságot csak várnak vala,
Karácsony idnepe másnapon vala,
Sok suplicatiót hordoznak vala.
Az templomban misén király ha vala,
Sulyok Balázs templomban bement vala,
Feketében el-fölöltözött vala,
Térdet, fejet királynak hajtott vala.
Színiben az király gondolja vala,
Balázs felesége hogy megholt volna,
Tamás deák által kérdette vala,
Adja okát, miért Sulyok gyászolna.
Neki felesíge nem holt, azt mondja,
Az jó Mátyás királt, mondja, gyászolja,
Mert őneki, mondja, hogy megholt volna,
Hallá király, okát kérdeti vala.
Annak vagyon úgymond hat esztendeje,
Jószágának semmi hasznát nem vötte,
Pécsi pispök vötte el torkaverve,
Neki illő-füllő hasznát engedte.
Gyakran tekint király pécsi pispökre,
Tót Jánosra, és neki így izene,
Kárban esett Sulyoknak kedvét lölje,
Míglen az nagy misének líszen vége.
Balázsnak ha addig kedvit nem löli,
Egyéb halállal őt meg nem öleti,
Selyem zsinórral őtet fölkötteti
Arra, azmely kapufát előbb íri.
Az tót püspöknek nem tetszik tréfának,
Térdet, fejet hajta az jó királynak,
Segrestyében bemene templomának,
Tanácsával éle Drágfi Bertóknak.
Addig járák, szerzék urak ez dolgot,
Sulyoknak igíre ezer forintot,
Csendesíték ezeket egymás között,
Balázs leveté az fekete köntöst.
Nagy tanácsa királynak lőn urakkal,
Kincstartó Orbánnal, Drágfi Tamással
Elvígezék egyenlő akarattal,
Hogy egy győlést tennének hamarságval.
Igen gonoszodott minden nemzetsíg,
Hamisságot követ az köznemessíg,
Egymást öldözi, kergeti az közsíg,
Mert jól érzi, nincs honn királi felsíg.
Az ország gyűlése Budán lött vala,
Három nemzet hamar odagyűlt vala,
Két fő nagy oka az gyűlésnek vala,
Az uraknak király ígyen szólott vala:
„Immár hét esztendeje, jól tudjátok,
Házatoktól, urak, távol voltatok,
Hébe-hóba hazaszaladhattatok,
Velem öszve tege hazajuttatok.
Tudja Isten, miolta hazajöttem,
Az sok panaszt hallgatni is meguntam,
Sok gonoszon ugyan megiszonyodtam,
Méltatlan dolgokon elcsudálkoztam.
Azért, urak, elébb ehhez szóljatok,
Rígi jó törvínyeket megújítsatok,
Jámborokat hogy megoltalmazzatok,
Gonoszoknak fenítíket adjatok.
Nagy szép négy víg [miss "..."]
[miss "3 lines"]
[miss "? lines"]
[part "Expugnatio Neapolis sequitur"]
Hogy ezeket az király elbocsátá,
Kiskarácson napján Bécsből indola,
Németújhel alá haddal mozdula,
Nyolcvanhétben írtak ezernégyszázban.
Esztendeje immáran elmúlt vala,
Újhel alatt hada hogy fekszik vala,
Erős várast meg nem sérthette vala,
Az kapuját is föl nem vonták vala.
Németújhel nagy szép térhelyen vagyon,
Három felől havas környőle vagyon,
Ingoványos, semlyékes földe vagyon,
Nagy mélységes szíles árokja vagyon.
Váras fala négyszegre vagyon rakva,
Négyszegő kövekből szípen alkotva,
Rajta vagyon négy kijáró kapuja,
Piarcról meglátszik minden kapuja.
Gyakran környöskörül erős bástyája,
Magyarország felől erős kővára,
Benne vagyon sok tarackja, álgyúja,
Sok számtalan hadakozó szerszáma.
Mátyás király Újhely alá ha juta,
Fáradt népét onnat ő elbocsátá,
Nyugodt néppel az várast körülfogá,
Az kapukat vélek ott felvonyaták.
Első éjjel hostágy kaput felgyújták,
Az füst alatt nagy erősen ostromlják,
Várast akkor csak alig meg nem hágák,
Bennvalókban ott sokat levágának.
Mint az apró madarak megrettennek,
Mikor érzik lehelletit sólyomnak,
Bennvalóknak nem tetszik csak tréfának,
Ottvoltát hogy értik Mátyás királnak.
Nagy álgyúkat másodnapon hozata,
Váras árokjához kiket vonyata,
Rettenetesen lőtteti, rontatá,
Kőfalt sok helyen földig lerontatá.
Törököktől mely álgyúkat nyert vala,
Szép tornyokat azzal lőtteti vala,
Bécsből sok naszádokat hoztak vala,
Város alá hidat csináltak vala.
Az városban vadnak vakmerősígben,
Nagy álgyúkkal lőnek oly nagy sebesen,
Álgyús mesterek halnak nagy hirtelen,
Sátorokban tarack nagy sok kárt teszen.
Koporsóját az gróf megcsináltatá,
Azt kiáltja, halálig meg nem adja,
Mátyás király lövíst nem tágíttatja,
Éjjel, nappal sáncot áston ásatja.
Magas toron napkelet felől vala,
Azt lőtteti, vagyon ilyen szándéka,
Hogy az tornyot dőjtesse az árokban,
Azzal teljék váras nagy mély árakja.
Az gróf okos, mikor eszében vövé,
Hogy az toron az árokban ne dőlne,
Toron alját ásatá és töreté,
Stompolyokat toron alá vettete.
Meggyújtatá, toron várasban dőle,
Királt ott megcsalá ő remínsíge,
Az fekete fegyveresekért külde,
Az szegleten egy ostromot tétete.
Az földbástya, ki az szegleten vala,
Király népe bástyát ostromlja vala,
De csak semmit az ostromval használa,
Sőt népében akkor elég kárt valla.
Megtérének, ostromról tágulának,
Százan bennek kívöl ott meghalának,
Sokan sebesölének, csonkolának,
Ismét az táborban takarodának.
Noha nagy vakmerősígeket láta,
Király ő szándékát meg sem tágítja,
Mindenfelől az fokokat rontatja,
Friss tornyokat, palotákat rontatja.
Hét holnapja fekszik had a táborban,
Fogyatkozék népe az hosszú hadban,
Pínz kellene, íra gyorsan Budában,
Kéncstartó Orbánnak hagyá parancsban.
Pénzzel megfáradott hadát táplálja,
Újobb népvel ő táborát újítsa,
Vitézeknek szíveket vígasztalja,
Ne kelljessék neki úgyan járnia,
Ki az Dunát félig általgázolja,
És az partján líszen belehalása.
Újhel alatt való nagy fáradsága
Félben hatta, ne térjen orcájára.
Egri püspök, Orbán nagy jámbor vala,
Leveleket vármegyékben írata,
Igen hamar jó somma pínzt kapdosa,
Ezer lovagot önpínzen fogada.
Újhel alá népet pínzzel bocsáta,
Báthori István ezer lovagval juta,
Mátyás király örvönde és vígada,
Belőlvalóknak szívök meghervada.
Port, golyóbist sokat hoztanak vala,
Templomoknak tornyait ő rontatja,
Királt foglyok Istenért kírik vala,
Templombeli tornyokat ne rontassa.
Király mondja, senki bár azt ne szánja,
Az Isten azt mert ha kezében adja,
Márványkőből, mondja, hogy megrakatá,
Váras nagy romlását mind megújítja.
Fogyatkozék élés meg az városban,
Bennevalók vadnak nagy koplalásban,
Szót adának királynak búsultokban,
Megadnáják várast harminc nap múlva.
Jóllehet az király jól látja vala,
Ostromval is már megveheti vala,
Várasbeli tárházat fílti vala,
Mert remínli, kára hogy megfordolna.
Hitre az gróf belől ám kijött vala,
Az királlal vígeze és tanácsla,
Harminc napig az segítsíget várja,
Ha nem líszen, hitire, hogy megadja.
Csakhogy őfelsíge kegyelmes lenne,
Marhájokkal szabad utat ígírne,
Ő urokhoz elmenjenek, engedje,
Ezt mutatja nekije tisztessíge.
Az jó király az Úristent tekinté,
Noha sok kárt Újhel alatt szenyvede,
Mindeniknek benne megkegyelmeze,
Ez dologról grófnak ott hitet vöve.
Az időt hiába ott ne töltené,
Ő nagy hadát onnat feljebb téríté,
Felső Bécset szállatá, megvíteti,
Addig egynehány kastílt megvítete.
Stíriát, Carniolát pusztíttatá,
Bennevaló erőssígeket ronté,
Vígezett napra Újhelben tére vissza,
Augusztusnak tizenharmad napjára.
Németújhelt tisztessígvel megadák,
Király zászlóit fokokra felrakák,
Harmadnapra az királyt is bevárák,
Jöttit várja az királyné asszonnak.
Vitéz Báthorival Szapolya István,
Göreg Péter, vitéz Drágfi Bertalan,
Székel Jakab, Kanizsai László bán,
Több urakkal mennek előljáróban.
Mátyás király, mint egy kegyelmes atya,
Mindeneket bíkessíggel bocsáta,
Újhelben sok épöléseket raka,
Most is fennáll annak sok bizonsága.
Sok rendbeli követek eljutának,
Örvöndenek az jó Mátyás királnak,
Urak királlyal nagy vígan lakoznak,
Az Istennek nagy hálákat adának.
Gondja vala királnak ő fiára,
János hercegre, egy maradékjára,
Jó válasszal Tót János pispök jára,
Blankát neki ígérték házasságra.
Az bölcs király elgondolá magában,
Látja, megbetegesölt hosszú hadban,
Nem soká haladna végső órája,
Így gondola jó Corvinus Jánosra.
Csehországban az mi birtoka vala,
Azt fiának hagyá testamentomban,
Sléziában várast, várat vött vala,
Péter-gazzát fiának kötte vala.
Nem sokat Újhelbe mulatott vala,
Udvara népivel Bécsbe jött vala,
Jó Both Andrást haddal bocsátta vala,
Victorinus herceg birodalmára.
Ki ellene Friderich tanácsából
Pártot ütött vala Carniolából,
Sok pusztítást tőn András minden földön,
Székel Jakabval király hagyásából.
Sok országból követek eljutának,
És nagy sommán tőle frigyet váltanak.
Mátyás királt maga csak hírrel hallják,
Mégis vele nagy gyakran álmadoznak.
Egísz esztendeig választ nem ada
Bajazet császárnak kívánságára,
Ki királytól pínzen frigyet kívána,
Mert eszébe jut vala négy végháza,
Kiket császár addiglan megvött vala,
Míglen király Bécset vítatja vala,
Galambócz és Nester-Fejérvár vala,
Killye, Orsova, ki szép négy végház vala.
Asztalnál gyakran fogadja vala,
Az jó Isten ha halálát halasztja,
Ez házakat avagy megszabadítja,
Avagy penig azokért ő meghalna.
Kiskarácson napján Bécsben hogy vala,
Nagy mennydörgés akkoron ott lött vala,
Rajta sokan ezt magyarázzák vala,
Hogy az király rövid időn meghalna.
Lábát az köszvín kezdé bántania,
Nem emíszthet vala neki az gyomra,
Emiliás vala király doktora,
Kürölötte híven forgódik vala.
Könnyebbedék tavasszal, elindola,
Duna vizén alámene Budára,
Két esztendeje vala, nyolc holnapja,
Kincses Budát Mátyás király nem látta.
Sok dolgokat Budában igazíta,
Ezernégyszáz írtak az nyolcvannyolcban,
Mátyás király fülébe egy hír juta,
Hogy három úr lakik kincses Bányában.
Göböl János, másik Albert úr vala,
Harmadiknak Nagy Ádám neve vala,
Albert szép házat csináltatott vala,
Nagy sok helyen nem voln’ ám annak mása.
Király egy hív emberét elbocsátá,
Titkon az házakat hogy megjárnája,
De senkinek ő semmit ne szólana,
Göböl János akkor házasult vala.
Menyegező nagy vígan líszen vala,
Göböl háza nagy szép aranyas vala,
Király embere hallgat, kémel vala,
Konyhán rajta hármat ütöttek vala.
Az három úr sokkal kírkedik vala,
Az Albert úr szól, és ezt mondja vala,
Az ő háza Mátyás királyé volna,
Az nevét is kapura felíratta.
Göböl szóla: „Nem azért csináltattam,
Hogy Mátyásé volna aranyas házam,
Mert őróla én gyakorta hallottam,
Az atyja is fattyú volt, én hallottam.”
Noha Göböllel azt az bor mondatta,
Sok füle királynak ezt mind hallgatta,
Hamr Göbölt Budára felhívatá,
Haragjában csak fel nem akasztatá.
Köszönheti jámbor Kenesi Pálnak,
Egyetemben több vitézlő uraknak,
Kegyelmeze így meg Göböl Jánosnak,
Egy istrángot hogy nyakában adjanak,
Míg Bányára jut, nyakában viselje,
Vacsoráló házában azt feltegye,
Göböl dolgát hogy minden megemlítse,
Fejedelmét gonoszban ne említse.
Phrigiában olyan emberek laknak,
Hogy kísőre minden jót megtanolnak,
Így lőn dolga Fridericus császárnak,
Kísőn érté nagy kárát országának.
Követeket Mátyás királyhoz külde,
Fia Maximilian is ereszte,
Bíkessíget, frigyet tőle kírete,
Kívánságát azmellett megjelenté.
Kíri királt, hogy lölkit megtekintse,
Országának nagy kárát es megnézze,
Sok káráról őtet megelígítse,
De császárnak abban nem telék kedve.
Gyakran kezde király betegeskedni,
Az köszvéntől kemínkíppen gyötretni,
Főszídelgés, gyomorfájásba esni,
Ő életit nem sokáig remínli.
Csak ez okért ismét Bécsben felmene,
Hogy új eget, egíszsíget vehetne,
Mégis dolgát nem lassítja semmiben,
Nagy bölcsen ő visel gondot mindenre.
Ezernégyszázkilencven esztendőben
Sléziába akar menni gyűlésben,
Hordoztatja magát csak zetcel-székben,
Lába vagyon az nagy erős köszvénben.
Szinte Virágvasárnapján ez vala,
Az idnepet megidlé az templomban,
Fájni kezde erősen király gyomra,
Mise után templomból mene haza.
Őmagát viteti ágyasházában,
Egy kevéssé elnyugovék ágyába,
Három óráig ebédet halaszta,
Királyné asszont templomból megvárá.
Az tárházból fügéket felhozata,
Kiket király mikoron megkóstola,
Rökönyödött, peníszes fige vala,
Király megutálá, hogy megkóstolá.
Igen megharagvék az komornikra,
Haragjában csak hogy el nem ájula,
Királyné asszony hogyha nem int vala,
Komorniknak fejét víteti vala.
Ezután hogy az ebéd elkíszöle,
Noha király az asztalhoz leüle,
Nem eheték, mert feje elszídöle,
Szeme színye nagyhirtelen elvesze.
Magát ismét ágyasházban viteté,
Nagyhirtelen az kórság is elüté,
Ő tagait oly erősen meggyötri,
Hogy elevenől lőn király fekése.
Királyné asszony nagy gyorsan szököllék,
János herceg, Görög Péter írkezík,
Báthori István, Orbán püspök írkezík,
Siettekben eszekben sem veheték.
Mindenek csak ámélkodván nízik vala,
Mit cselekedjenek, nem tudják vala,
Nagy gyötrelmét királynak nézik vala,
De királyhoz nyúlni nem mernek vala.
Az királyné asszony forgódik vala,
Kezét, lábát úgy maroklalja vala,
Fülibe oly erősen kiált vala,
Száját felnyissa, igyekezik vala.
Orvosoknak eszek elveszett vala,
„Haj, haj, Jézus!” – csak alig mondja vala,
Oroszlán módjára rív, ordít vala,
Erős halállal tusakodik vala.
Éccaka semmit nem nyughatott vala,
Éjfélkorig nagy nehezen lött vala,
Hajnalban kevéssé csendesben vala,
De senkinek egyet sem szólhat vala.
Ő szemében álom nem jöhet vala,
Másodnapra hogy megvirradott vala,
Ismét metegsíge nehezölt vala,
Mind napestig hanyattá feküdt vala.
Hol fejével, hol kezével int vala,
Az királyné asszony futamik vala,
De nyelvével nem magyarázhat vala,
Erős kórság oly igen gyötri vala.
Harmadik nap szintén Nagykedden vala,
Ebéd előtt hét és nyolc óra közt vala,
Ezernégyszáz és kilencvenben vala,
Mátyás király ez világból kimúlt vala.
Böjtmás hónak ötöd napján ez vala,
Negyvenhét esztendős korába vala,
Nagy siralmat országnak hagyott vala,
Nekünk emlékezetre csak marada.
Holta előtt sok csudák löttek vala,
Duna vize szertelen áradt vala,
Sok falukot, várast mind elvött vala,
Nagy szertelen mennydörgís is lött vala.
Mely nap Bécsben az király megholt vala,
Oroszlánok Budán megholtak vala,
Hollók Budáról kioszlottak vala,
Egy főlova aznapon megholt vala.
Király ruhákban felöltözteték,
Aranyas nyoszolyájában fekteték,
Nagy palota előtt kinyojtóztaták,
Megholt király testit mindenek lássák.
Keserves ohajtás, nagy sírás vala,
János herceg atyját siratja vala,
Az királyné asszony kesereg vala,
Magyarország gyászban öltözött vala.
Termete szép vitézi módra vala,
Magyar módra vállas és vastag vala,
Arany színyő haja, piros orcája,
Két szeme neki szép világos vala.
Teste neki, mint Nagy Sándoré vala,
Kinek éltiben követője vala,
Gyors és okos, serény dolgában vala,
Minden dolgot ő előbb meglát vala.
Bodó Gáspártól testét aláköldék,
Duna vizén jó Budába kísírík,
Minden kincsét szekerekre felszerzék,
Bécsből jó Budában el-aláküldék.
Onnat Székes-Fejérvárba kísírík,
Magyari urak testvel fölmenének,
Nagy sokat sírnak és kesergínek,
Szent Márk napján tisztessíggel temeték.
Jó hívei bolygóban maradának,
Lőn öröme ezen mindkét császárnak,
Fogyatkozása lőn az igazságnak,
Szabad úta lőn minden kóborlónak.
Kegyelmes Isten, mostan neked könyörgünk,
Tekintsed meg veszedelmünköt nekünk,
Adj jó fejedelmet, most azon kírönk,
Tekints kegyelmesen azért mireánk.
Ezerötszázhetvenöt esztendőben,
Lőn elvígezíse Szamos mentiben,
Megtalálá Bonfinius könyviben,
Kinek neve vagyon írva versfőben.
[part]
Immár halljuk több dolgait Mátyásnak,
Bécs vítele után az kik voltanak,
Öt esztendő közben kik forgottanak,
Siralmas halálát Mátyás királynak.
Lőn öröme, ada hálát Istennek,
Kezében kulcsát hogy adta Új-Bécsnek,
Szarva szegett Fridericus császárnak,
Urak az királlyal nagy vígan laknak.
Odajuta másnap királyné asszony,
Nagyon nagy örömben Beatrix asszony,
Sok követek eljutának aznapon,
Idvözlik az királt nagy szép áldásban.
Sok szép hada széllel falukra oszla,
Hosszú hadban mert megfáradott vala,
Az meleg nyáridő is rajtok vala,
Ha holnapig király Bécsben mulata.
Vagyon mégis gondja Németújhelyre,
Erős váras nem vala még kezében,
Éjjel-nappal forgatja elméjében,
Mikínt fírkezhessék erős Újhelyben.
Azért jó Szapolyai István szólítá,
Nagy erősen annak megparancsolá,
Hogy hadával Újhelt ő megszállaná,
Mert őmaga hazalátna Budára.
Jó Székel Jakabot meléje adá,
Kanizsai Lászlót ott társol adá,
Jeles álgyú szerszámit ő vélek adá,
Lovagját, gyalogját odabocsátá.
Parancsát királynak urak hogy hallák,
Sietsígvel az trombitát fuallják,
Harmadnap Újhely alját megnyargalák,
Negyednapra az szárazról megszállák.
Ezeket az király hogy elbocsátá,
Bécsből másnap jó Budában indola,
Nagy Karácson estire hazajuta,
Urak, pispökök mennek be udvarban.
Teljes hét esztendeje elmúlt vala,
Király hada le nem szállhatott vala,
Ezenközben sok dolgok löttek vala,
Méltatlan foglalások estek vala.
Ezért királt nagy sokan várják vala,
Köznemessíg házol nagy kárban vala,
Érsek, pispök jószágot foglalt vala,
Harmincados, vámos gonoszolt vala.
Rettenetes sok panasz készen vala,
Alkolmatosságot csak várnak vala,
Karácsony idnepe másnapon vala,
Sok suplicatiót hordoznak vala.
Az templomban misén király ha vala,
Sulyok Balázs templomban bement vala,
Feketében el-fölöltözött vala,
Térdet, fejet királynak hajtott vala.
Színiben az király gondolja vala,
Balázs felesége hogy megholt volna,
Tamás deák által kérdette vala,
Adja okát, miért Sulyok gyászolna.
Neki felesíge nem holt, azt mondja,
Az jó Mátyás királt, mondja, gyászolja,
Mert őneki, mondja, hogy megholt volna,
Hallá király, okát kérdeti vala.
Annak vagyon úgymond hat esztendeje,
Jószágának semmi hasznát nem vötte,
Pécsi pispök vötte el torkaverve,
Neki illő-füllő hasznát engedte.
Gyakran tekint király pécsi pispökre,
Tót Jánosra, és neki így izene,
Kárban esett Sulyoknak kedvét lölje,
Míglen az nagy misének líszen vége.
Balázsnak ha addig kedvit nem löli,
Egyéb halállal őt meg nem öleti,
Selyem zsinórral őtet fölkötteti
Arra, azmely kapufát előbb íri.
Az tót püspöknek nem tetszik tréfának,
Térdet, fejet hajta az jó királynak,
Segrestyében bemene templomának,
Tanácsával éle Drágfi Bertóknak.
Addig járák, szerzék urak ez dolgot,
Sulyoknak igíre ezer forintot,
Csendesíték ezeket egymás között,
Balázs leveté az fekete köntöst.
Nagy tanácsa királynak lőn urakkal,
Kincstartó Orbánnal, Drágfi Tamással
Elvígezék egyenlő akarattal,
Hogy egy győlést tennének hamarságval.
Igen gonoszodott minden nemzetsíg,
Hamisságot követ az köznemessíg,
Egymást öldözi, kergeti az közsíg,
Mert jól érzi, nincs honn királi felsíg.
Az ország gyűlése Budán lött vala,
Három nemzet hamar odagyűlt vala,
Két fő nagy oka az gyűlésnek vala,
Az uraknak király ígyen szólott vala:
„Immár hét esztendeje, jól tudjátok,
Házatoktól, urak, távol voltatok,
Hébe-hóba hazaszaladhattatok,
Velem öszve tege hazajuttatok.
Tudja Isten, miolta hazajöttem,
Az sok panaszt hallgatni is meguntam,
Sok gonoszon ugyan megiszonyodtam,
Méltatlan dolgokon elcsudálkoztam.
Azért, urak, elébb ehhez szóljatok,
Rígi jó törvínyeket megújítsatok,
Jámborokat hogy megoltalmazzatok,
Gonoszoknak fenítíket adjatok.
Nagy szép négy víg [miss "..."]
[miss "3 lines"]
[miss "? lines"]
[part "Expugnatio Neapolis sequitur"]
Hogy ezeket az király elbocsátá,
Kiskarácson napján Bécsből indola,
Németújhel alá haddal mozdula,
Nyolcvanhétben írtak ezernégyszázban.
Esztendeje immáran elmúlt vala,
Újhel alatt hada hogy fekszik vala,
Erős várast meg nem sérthette vala,
Az kapuját is föl nem vonták vala.
Németújhel nagy szép térhelyen vagyon,
Három felől havas környőle vagyon,
Ingoványos, semlyékes földe vagyon,
Nagy mélységes szíles árokja vagyon.
Váras fala négyszegre vagyon rakva,
Négyszegő kövekből szípen alkotva,
Rajta vagyon négy kijáró kapuja,
Piarcról meglátszik minden kapuja.
Gyakran környöskörül erős bástyája,
Magyarország felől erős kővára,
Benne vagyon sok tarackja, álgyúja,
Sok számtalan hadakozó szerszáma.
Mátyás király Újhely alá ha juta,
Fáradt népét onnat ő elbocsátá,
Nyugodt néppel az várast körülfogá,
Az kapukat vélek ott felvonyaták.
Első éjjel hostágy kaput felgyújták,
Az füst alatt nagy erősen ostromlják,
Várast akkor csak alig meg nem hágák,
Bennvalókban ott sokat levágának.
Mint az apró madarak megrettennek,
Mikor érzik lehelletit sólyomnak,
Bennvalóknak nem tetszik csak tréfának,
Ottvoltát hogy értik Mátyás királnak.
Nagy álgyúkat másodnapon hozata,
Váras árokjához kiket vonyata,
Rettenetesen lőtteti, rontatá,
Kőfalt sok helyen földig lerontatá.
Törököktől mely álgyúkat nyert vala,
Szép tornyokat azzal lőtteti vala,
Bécsből sok naszádokat hoztak vala,
Város alá hidat csináltak vala.
Az városban vadnak vakmerősígben,
Nagy álgyúkkal lőnek oly nagy sebesen,
Álgyús mesterek halnak nagy hirtelen,
Sátorokban tarack nagy sok kárt teszen.
Koporsóját az gróf megcsináltatá,
Azt kiáltja, halálig meg nem adja,
Mátyás király lövíst nem tágíttatja,
Éjjel, nappal sáncot áston ásatja.
Magas toron napkelet felől vala,
Azt lőtteti, vagyon ilyen szándéka,
Hogy az tornyot dőjtesse az árokban,
Azzal teljék váras nagy mély árakja.
Az gróf okos, mikor eszében vövé,
Hogy az toron az árokban ne dőlne,
Toron alját ásatá és töreté,
Stompolyokat toron alá vettete.
Meggyújtatá, toron várasban dőle,
Királt ott megcsalá ő remínsíge,
Az fekete fegyveresekért külde,
Az szegleten egy ostromot tétete.
Az földbástya, ki az szegleten vala,
Király népe bástyát ostromlja vala,
De csak semmit az ostromval használa,
Sőt népében akkor elég kárt valla.
Megtérének, ostromról tágulának,
Százan bennek kívöl ott meghalának,
Sokan sebesölének, csonkolának,
Ismét az táborban takarodának.
Noha nagy vakmerősígeket láta,
Király ő szándékát meg sem tágítja,
Mindenfelől az fokokat rontatja,
Friss tornyokat, palotákat rontatja.
Hét holnapja fekszik had a táborban,
Fogyatkozék népe az hosszú hadban,
Pínz kellene, íra gyorsan Budában,
Kéncstartó Orbánnak hagyá parancsban.
Pénzzel megfáradott hadát táplálja,
Újobb népvel ő táborát újítsa,
Vitézeknek szíveket vígasztalja,
Ne kelljessék neki úgyan járnia,
Ki az Dunát félig általgázolja,
És az partján líszen belehalása.
Újhel alatt való nagy fáradsága
Félben hatta, ne térjen orcájára.
Egri püspök, Orbán nagy jámbor vala,
Leveleket vármegyékben írata,
Igen hamar jó somma pínzt kapdosa,
Ezer lovagot önpínzen fogada.
Újhel alá népet pínzzel bocsáta,
Báthori István ezer lovagval juta,
Mátyás király örvönde és vígada,
Belőlvalóknak szívök meghervada.
Port, golyóbist sokat hoztanak vala,
Templomoknak tornyait ő rontatja,
Királt foglyok Istenért kírik vala,
Templombeli tornyokat ne rontassa.
Király mondja, senki bár azt ne szánja,
Az Isten azt mert ha kezében adja,
Márványkőből, mondja, hogy megrakatá,
Váras nagy romlását mind megújítja.
Fogyatkozék élés meg az városban,
Bennevalók vadnak nagy koplalásban,
Szót adának királynak búsultokban,
Megadnáják várast harminc nap múlva.
Jóllehet az király jól látja vala,
Ostromval is már megveheti vala,
Várasbeli tárházat fílti vala,
Mert remínli, kára hogy megfordolna.
Hitre az gróf belől ám kijött vala,
Az királlal vígeze és tanácsla,
Harminc napig az segítsíget várja,
Ha nem líszen, hitire, hogy megadja.
Csakhogy őfelsíge kegyelmes lenne,
Marhájokkal szabad utat ígírne,
Ő urokhoz elmenjenek, engedje,
Ezt mutatja nekije tisztessíge.
Az jó király az Úristent tekinté,
Noha sok kárt Újhel alatt szenyvede,
Mindeniknek benne megkegyelmeze,
Ez dologról grófnak ott hitet vöve.
Az időt hiába ott ne töltené,
Ő nagy hadát onnat feljebb téríté,
Felső Bécset szállatá, megvíteti,
Addig egynehány kastílt megvítete.
Stíriát, Carniolát pusztíttatá,
Bennevaló erőssígeket ronté,
Vígezett napra Újhelben tére vissza,
Augusztusnak tizenharmad napjára.
Németújhelt tisztessígvel megadák,
Király zászlóit fokokra felrakák,
Harmadnapra az királyt is bevárák,
Jöttit várja az királyné asszonnak.
Vitéz Báthorival Szapolya István,
Göreg Péter, vitéz Drágfi Bertalan,
Székel Jakab, Kanizsai László bán,
Több urakkal mennek előljáróban.
Mátyás király, mint egy kegyelmes atya,
Mindeneket bíkessíggel bocsáta,
Újhelben sok épöléseket raka,
Most is fennáll annak sok bizonsága.
Sok rendbeli követek eljutának,
Örvöndenek az jó Mátyás királnak,
Urak királlyal nagy vígan lakoznak,
Az Istennek nagy hálákat adának.
Gondja vala királnak ő fiára,
János hercegre, egy maradékjára,
Jó válasszal Tót János pispök jára,
Blankát neki ígérték házasságra.
Az bölcs király elgondolá magában,
Látja, megbetegesölt hosszú hadban,
Nem soká haladna végső órája,
Így gondola jó Corvinus Jánosra.
Csehországban az mi birtoka vala,
Azt fiának hagyá testamentomban,
Sléziában várast, várat vött vala,
Péter-gazzát fiának kötte vala.
Nem sokat Újhelbe mulatott vala,
Udvara népivel Bécsbe jött vala,
Jó Both Andrást haddal bocsátta vala,
Victorinus herceg birodalmára.
Ki ellene Friderich tanácsából
Pártot ütött vala Carniolából,
Sok pusztítást tőn András minden földön,
Székel Jakabval király hagyásából.
Sok országból követek eljutának,
És nagy sommán tőle frigyet váltanak.
Mátyás királt maga csak hírrel hallják,
Mégis vele nagy gyakran álmadoznak.
Egísz esztendeig választ nem ada
Bajazet császárnak kívánságára,
Ki királytól pínzen frigyet kívána,
Mert eszébe jut vala négy végháza,
Kiket császár addiglan megvött vala,
Míglen király Bécset vítatja vala,
Galambócz és Nester-Fejérvár vala,
Killye, Orsova, ki szép négy végház vala.
Asztalnál gyakran fogadja vala,
Az jó Isten ha halálát halasztja,
Ez házakat avagy megszabadítja,
Avagy penig azokért ő meghalna.
Kiskarácson napján Bécsben hogy vala,
Nagy mennydörgés akkoron ott lött vala,
Rajta sokan ezt magyarázzák vala,
Hogy az király rövid időn meghalna.
Lábát az köszvín kezdé bántania,
Nem emíszthet vala neki az gyomra,
Emiliás vala király doktora,
Kürölötte híven forgódik vala.
Könnyebbedék tavasszal, elindola,
Duna vizén alámene Budára,
Két esztendeje vala, nyolc holnapja,
Kincses Budát Mátyás király nem látta.
Sok dolgokat Budában igazíta,
Ezernégyszáz írtak az nyolcvannyolcban,
Mátyás király fülébe egy hír juta,
Hogy három úr lakik kincses Bányában.
Göböl János, másik Albert úr vala,
Harmadiknak Nagy Ádám neve vala,
Albert szép házat csináltatott vala,
Nagy sok helyen nem voln’ ám annak mása.
Király egy hív emberét elbocsátá,
Titkon az házakat hogy megjárnája,
De senkinek ő semmit ne szólana,
Göböl János akkor házasult vala.
Menyegező nagy vígan líszen vala,
Göböl háza nagy szép aranyas vala,
Király embere hallgat, kémel vala,
Konyhán rajta hármat ütöttek vala.
Az három úr sokkal kírkedik vala,
Az Albert úr szól, és ezt mondja vala,
Az ő háza Mátyás királyé volna,
Az nevét is kapura felíratta.
Göböl szóla: „Nem azért csináltattam,
Hogy Mátyásé volna aranyas házam,
Mert őróla én gyakorta hallottam,
Az atyja is fattyú volt, én hallottam.”
Noha Göböllel azt az bor mondatta,
Sok füle királynak ezt mind hallgatta,
Hamr Göbölt Budára felhívatá,
Haragjában csak fel nem akasztatá.
Köszönheti jámbor Kenesi Pálnak,
Egyetemben több vitézlő uraknak,
Kegyelmeze így meg Göböl Jánosnak,
Egy istrángot hogy nyakában adjanak,
Míg Bányára jut, nyakában viselje,
Vacsoráló házában azt feltegye,
Göböl dolgát hogy minden megemlítse,
Fejedelmét gonoszban ne említse.
Phrigiában olyan emberek laknak,
Hogy kísőre minden jót megtanolnak,
Így lőn dolga Fridericus császárnak,
Kísőn érté nagy kárát országának.
Követeket Mátyás királyhoz külde,
Fia Maximilian is ereszte,
Bíkessíget, frigyet tőle kírete,
Kívánságát azmellett megjelenté.
Kíri királt, hogy lölkit megtekintse,
Országának nagy kárát es megnézze,
Sok káráról őtet megelígítse,
De császárnak abban nem telék kedve.
Gyakran kezde király betegeskedni,
Az köszvéntől kemínkíppen gyötretni,
Főszídelgés, gyomorfájásba esni,
Ő életit nem sokáig remínli.
Csak ez okért ismét Bécsben felmene,
Hogy új eget, egíszsíget vehetne,
Mégis dolgát nem lassítja semmiben,
Nagy bölcsen ő visel gondot mindenre.
Ezernégyszázkilencven esztendőben
Sléziába akar menni gyűlésben,
Hordoztatja magát csak zetcel-székben,
Lába vagyon az nagy erős köszvénben.
Szinte Virágvasárnapján ez vala,
Az idnepet megidlé az templomban,
Fájni kezde erősen király gyomra,
Mise után templomból mene haza.
Őmagát viteti ágyasházában,
Egy kevéssé elnyugovék ágyába,
Három óráig ebédet halaszta,
Királyné asszont templomból megvárá.
Az tárházból fügéket felhozata,
Kiket király mikoron megkóstola,
Rökönyödött, peníszes fige vala,
Király megutálá, hogy megkóstolá.
Igen megharagvék az komornikra,
Haragjában csak hogy el nem ájula,
Királyné asszony hogyha nem int vala,
Komorniknak fejét víteti vala.
Ezután hogy az ebéd elkíszöle,
Noha király az asztalhoz leüle,
Nem eheték, mert feje elszídöle,
Szeme színye nagyhirtelen elvesze.
Magát ismét ágyasházban viteté,
Nagyhirtelen az kórság is elüté,
Ő tagait oly erősen meggyötri,
Hogy elevenől lőn király fekése.
Királyné asszony nagy gyorsan szököllék,
János herceg, Görög Péter írkezík,
Báthori István, Orbán püspök írkezík,
Siettekben eszekben sem veheték.
Mindenek csak ámélkodván nízik vala,
Mit cselekedjenek, nem tudják vala,
Nagy gyötrelmét királynak nézik vala,
De királyhoz nyúlni nem mernek vala.
Az királyné asszony forgódik vala,
Kezét, lábát úgy maroklalja vala,
Fülibe oly erősen kiált vala,
Száját felnyissa, igyekezik vala.
Orvosoknak eszek elveszett vala,
„Haj, haj, Jézus!” – csak alig mondja vala,
Oroszlán módjára rív, ordít vala,
Erős halállal tusakodik vala.
Éccaka semmit nem nyughatott vala,
Éjfélkorig nagy nehezen lött vala,
Hajnalban kevéssé csendesben vala,
De senkinek egyet sem szólhat vala.
Ő szemében álom nem jöhet vala,
Másodnapra hogy megvirradott vala,
Ismét metegsíge nehezölt vala,
Mind napestig hanyattá feküdt vala.
Hol fejével, hol kezével int vala,
Az királyné asszony futamik vala,
De nyelvével nem magyarázhat vala,
Erős kórság oly igen gyötri vala.
Harmadik nap szintén Nagykedden vala,
Ebéd előtt hét és nyolc óra közt vala,
Ezernégyszáz és kilencvenben vala,
Mátyás király ez világból kimúlt vala.
Böjtmás hónak ötöd napján ez vala,
Negyvenhét esztendős korába vala,
Nagy siralmat országnak hagyott vala,
Nekünk emlékezetre csak marada.
Holta előtt sok csudák löttek vala,
Duna vize szertelen áradt vala,
Sok falukot, várast mind elvött vala,
Nagy szertelen mennydörgís is lött vala.
Mely nap Bécsben az király megholt vala,
Oroszlánok Budán megholtak vala,
Hollók Budáról kioszlottak vala,
Egy főlova aznapon megholt vala.
Király ruhákban felöltözteték,
Aranyas nyoszolyájában fekteték,
Nagy palota előtt kinyojtóztaták,
Megholt király testit mindenek lássák.
Keserves ohajtás, nagy sírás vala,
János herceg atyját siratja vala,
Az királyné asszony kesereg vala,
Magyarország gyászban öltözött vala.
Termete szép vitézi módra vala,
Magyar módra vállas és vastag vala,
Arany színyő haja, piros orcája,
Két szeme neki szép világos vala.
Teste neki, mint Nagy Sándoré vala,
Kinek éltiben követője vala,
Gyors és okos, serény dolgában vala,
Minden dolgot ő előbb meglát vala.
Bodó Gáspártól testét aláköldék,
Duna vizén jó Budába kísírík,
Minden kincsét szekerekre felszerzék,
Bécsből jó Budában el-aláküldék.
Onnat Székes-Fejérvárba kísírík,
Magyari urak testvel fölmenének,
Nagy sokat sírnak és kesergínek,
Szent Márk napján tisztessíggel temeték.
Jó hívei bolygóban maradának,
Lőn öröme ezen mindkét császárnak,
Fogyatkozása lőn az igazságnak,
Szabad úta lőn minden kóborlónak.
Kegyelmes Isten, mostan neked könyörgünk,
Tekintsed meg veszedelmünköt nekünk,
Adj jó fejedelmet, most azon kírönk,
Tekints kegyelmesen azért mireánk.
Ezerötszázhetvenöt esztendőben,
Lőn elvígezíse Szamos mentiben,
Megtalálá Bonfinius könyviben,
Kinek neve vagyon írva versfőben.