| Irodalomtörténet | Poétika | Források |
| Incipit: | Illik emlékeznünk régi ó törvényről |
| RPHA-szám: | 0570 |
| Szerző: | A vers szerzőjét nem ismerjük. A kolofonban: Ezt a Szentírásból aki fordította, az ő nevét jelenteni az meg nem akarta, dicséretit mert Istennek adta |
| Cím: | A három istenfélő férfiakról |
| Változat: | |
| A szereztetés ideje: | 1556 vagy azelőtt |
| Akrosztichon: | A versnek nincs akrosztichonja. |
| Kolofon: | A versnek van kolofonja. |
| A versforma fajtája: | Szótagszámláló, izostrofikus vers. |
| Versforma: | x12(6,6), x12(6,6), x10(4,6) Keresés erre a rímképletre Keresés erre a szótagszámra |
| Dallam: | A vers énekvers. RMDT1 29SZ |
| Terjedelem: | Terjedelem: 59 versszak |
| Irodalmi minta: | Dan 3,1-39,49-50,81-82,88,91-97 |
| Műfaj: | [ vallásos (001) > história (002) > elbeszélő (004) > bibliai (009) ] |
| Felekezet: | 100% protestáns (1 db) |
| Változat: |
| Kritikai kiadás: | RMKT 6. 89 |
| Szöveg | Dallam | A szöveg forrása: OTKA K135631 |
Az itt közzétett szövegek nem kritikai igényűek, bár kritikai kiadásokon alapulnak. Részben modernizált szövegekről van szó, melyeket minimálisan egységesítettünk az OTKA NKFI 135631 számú, „A régi magyar költészet számítógépes metrikai és stilometriai vizsgálata” elnevezésű projektje keretében végrehajtott számítógépes elemzések céljából. Javarészt az RMKT szövegkiadásait követik, kisebb részt más filológiai kutatások eredményei. A digitalizálási, átírási, modernizálási feladatokban részt vett Finta Mária, Horváth Andor, Kiss Margit, Maróthy Szilvia, Nagy Viola, Pardi Boglárka, Rákóczy Krisztina, Seláf Levente, Veszely Anna, Vigyikán Villő, Zohó-Tóth Zoé, és az ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék szemináriumainak számos hallgatója. Köszönetetet mondunk a szövegkorpusz összeállításához és közzétételéhez nyújtott segítségért a következőknek: Etlinger Mihály, Fazekas Sándor, Hajdu Ildikó, H. Hubert Gabriella, Papp Balázs, Szatmári Áron, és az RPHA valaha volt összes munkatársa.
Illik emlékeznünk régi ó törvényről,
Babilóniának az ő királyáról
És Istennek hatalmasságáról.
Régi ó törvényben Babilóniában,
Hol lakozik vala egy hatalmas király,
Kinek neve Nabugodonozor.
Király csináltata Babilóniában
Az tiszta aranyból az egy magas ágast,
Felásatá az egy szélyes mezőn.
Az ágasnak magassága hatvan singne vala;
Az ő szélessége hat singnére vala:
Király akkor új udvart tétete.
Új udvarba bégyűlének babilóniai urak,
Király az uraknak ő ezt kiáltatja:
Meghalljátok hatalmas nagy urak!
Mikor tü hallatok trombitálást, sípolást,
Tü es az órában mind térdre essetek,
És az ágast térden imádjátok.
Mert valaki az ágast térden nem imádja,
És parancsolatom ki megútálandja,
Bévettetem az égő kemencében.
Mikor hallanának trombitálást, sípolást,
Ők is az órában mind térdre esének,
És az ágast térden mind imádák.
De ám ott valának három nemes fírfiak,
Kik valának zsidóságnak ő nemzetségéből,
Kik az ágast nem imádják vala.
Az három fírfiakat neveken nevezzük,
Az egyiknek Sidrák, másiknak Misák neve,
Harmadiknak Abdenágó neve.
Az urak ezt láták, királynak bémondák,
Hogy az három fírfiak az ágast nem imádják,
És útálják király parancsolatját.
Király az beszédet mivel hogy meghallá,
Az három fírfiakra igen megharagvék,
Ottan őket eleiben viteté.
Király ezt felelé három fírfiaknak:
«Miért parancsolatomat tü megútáltátok,
Hogy az ágast tü nem imádjátok.
Azért parancsolok mostan én tünéktek,
Mikor tü hallatok trombitálást, sípolást,
Térdre esvén az ágast imádjátok.
Mert ha tü az ágast nem imádandjátok,
És parancsolatomat tü megútáljátok,
Bévettetlek az égő kemencébe!»
Az három fírfiak mühelt hogy ezt hallák,
Ezenképen ők ott akkor felelének:
«Meghalgassad te felséges király!
Nem illik most te néked, hogy semmit feleljünk
Ime az nagy Isten az kit mü imádunk,
Földet, mennyet a ki teremtette,
Megszabadít minket az égő kemencéből,
És megszabadít münket királi kezedből,
Azért az ágast bizon nem imádjuk!»
Király hallá ez beszédet, rajta megbúsula,
Igen az ő szűne kezde változnia,
Az fírfiakat ám meg kötözteté.
Parancsolá hamarságval király búsultában,
Hogy az nagy kemencét igen megfűtnéjek,
Hétszer inkább mint annak előtte.
Királynak hogy hallák ő parancsolatját,
Ottan az kemencét ám igen megfűték,
Az fírfiakat kemencébe veték.
Az három fírfiakat kemencébe kik veték,
Az tűznek sebes lángja őket mind megölé,
Ugyanottan az kemence előtt.
Mert ám az nagy tűznek oly nagy lánga vala,
Az kemencö felött negyvenkilencz sing vala,
Kihez sújt vala, mind megöli vala.
De Istennek angyala kemencébe szálla,
És az tüzet kemencében ám kétfelé üté,
Az tűz között szép helyet támaszta,
Az három fírfiakat angyal megőrizé
Hogy az nagy tűz ő nékiek semmit nem árthata,
Ő hajokat es sem illetheté.
De ők hárman az tűz között széllel járnak vala,
És nagy énekszóval az Istent dícsűrik vala,
Dícsűretben ímezt mondják vala.
Áldott légy te mennybéli hatalmas nagy Isten,
Dícsűretes, dicsőséges te szentséges neved,
Mü atyánknak hatalmas Istene.
Igaz vagy, Úristen minden dolgaidban,
Minden cselekedetid hatalmas Isten, igaz,
Minden útaid néked igazak.
Igaz néked, Úristen, az te ítíleted,
Mert az kiket velünk tettél, tőled erdemlettük,
Bíneinknek nagy sokasága szerént.
Vétkeztünk, Úristen, igen te ellened,
Gonoszúl cselekedtünk, hogy elhagytunk tégedet,
Nem halgattuk parancsolatidat.
Azért büntetsz minket igaz ítíletből
Bűneinkért adtál ellenségünk kezébe,
Kik miatt mi most háborgattatunk.
De kérünk, Úristen, az te szent nevedért,
Ne veszess el münket az mü bíneinkért,
Adjad nékünk irgalmasságodat.
Ne ronts meg, Úristen, te ígíretedet,
Kiket te ígírel az mi atyáinknak,
Ábrahámnak, Izsáknak és az Izráelnek.
Kiket te ígérél ígíreted szerént,
Hogy megsokasítod ő nemzetségeket,
Mint az égnek szántalan csillagit.
Igen megkevesedtünk minden népek között,
És megaláztattunk föld kerekségében,
Kit szenvedünk mi bűneink szerént.
Nincs Úristen közöttünk, semmi fejedelmünk,
Nincs semmi vezérünk és nincsen tanítónk,
Nincs áldozat az te kedved szerént.
Kiért érdemlenök irgalmasságodat,
De csak fohászkodunk Úristen te hozzád,
Mi szűvünknek szomorúságában.
Dűcsírünk és áldunk tégedet, nagy Isten,
Ki megszabadítál hatalmas markából
És az kegyetlen tíznek nagy kénjából.
Dícsírjétek az Istent, teremtett állatok,
Emberek és barmok, oktalan állatok,
Mert örekké való az ő irgalmassága.
Az király ezt hallá, kezde csudálkozni,
Ottan ám felkele király székiből,
Az szót mondja király nagy uraknak:
«Ti meghallgassátok, hatalmas nagy urak,
Nemde az három fírfiakat kötöztetém-e meg,
Kötöztetvén az tízben vettetém?
De ám mostan szabadon kemencében járnak
És nagy énekszóval az Istent dícsűrik,
Azonnal őket megszabadíthatja.
Az király előmene kemence eleiben,
És az fírfiakat kemencéböl kihívá,
Kemencéből hárman kijövének.
Az királynak szolgái ám megkérnyűközék
Az három fírfiakot és igen csudálják,
Hogy az tíz nékiek nem árthatott volna.
Király látá őket ám, elálmékodék,
Álmékodásában imezt mondja vala:
«Áldott legyen Isteneknek Istene!
Sidrák, Misák és Abdenagónak Istene,
Ki megszabadítja mind az ő szolgáit,
Az kik bíznak ő Istenségében.
Azért hagyom, parancsolom az én országomban,
Hogy valakik nem tisztelnéjek avagy káromlanájak
Három fírfiaknak hatalmas Istenét
Minden nemzetségével az megölettessék,
Minden magzatjával az es elvesztessék,
És az ő háza udvarából kikéressék.
Mert nincsen több Isten égben és az földen,
Hogy ki megszabadít embert szikségében,
Mint az három fírfiaknak Istene!»
Az király az fírfiakat megajándékozá,
Tisztet országában ő nékiek oszta,
Fejedelemől utánna választá.
Ezt az Isten nékünk régen megíratta,
Dániel proféta ezképen megírá,
Ő könyvének harmadik részében:
Hogy valakik bíznak ő Istenségében,
Hozzá fohászkodnak nyomorúságokban,
És folamnak irgalmasságához;
Azokat megmenti háborúságokból,
Mint az három fírfiakat Babilóniában,
És az égő kemencétől megmenté.
De kik ő ellene bálvánt imádandnak,
Emberi erőben remenségeket kik vetik,
Azokat elveszti, mint az királt elveszté.
Vegyétek eszetekben király veszedelmét,
Mint az Isten őtet akkor meggyalázá,
Mert őtet barommá változtatá.
Emberi nyájasságából őtet el-kiveté,
Vadakkal, barmokkal király lakik vala,
Mint az ökör, szénát eszik vala.
Proféta mondássa ám fejére tölők,
Hogy valakik Isten ellen bálvánt imádandnak,
Hasonlatosok bálványokhoz lésznek.
Azért valljuk, keresztyének, az hatalmas Istent,
Bálvánimádástól fttig elszakadjunk,
Holtunk után hogy Istennel legyünk.
Ezt az szent írásból az ki fordította,
Az ő nevét jelenteni az meg nem akarta,
Dicsíretit mert Istennek adta. Amen.
Illik emlékeznünk régi ó törvényről,
Babilóniának az ő királyáról
És Istennek hatalmasságáról.
Régi ó törvényben Babilóniában,
Hol lakozik vala egy hatalmas király,
Kinek neve Nabugodonozor.
Király csináltata Babilóniában
Az tiszta aranyból az egy magas ágast,
Felásatá az egy szélyes mezőn.
Az ágasnak magassága hatvan singne vala;
Az ő szélessége hat singnére vala:
Király akkor új udvart tétete.
Új udvarba bégyűlének babilóniai urak,
Király az uraknak ő ezt kiáltatja:
Meghalljátok hatalmas nagy urak!
Mikor tü hallatok trombitálást, sípolást,
Tü es az órában mind térdre essetek,
És az ágast térden imádjátok.
Mert valaki az ágast térden nem imádja,
És parancsolatom ki megútálandja,
Bévettetem az égő kemencében.
Mikor hallanának trombitálást, sípolást,
Ők is az órában mind térdre esének,
És az ágast térden mind imádák.
De ám ott valának három nemes fírfiak,
Kik valának zsidóságnak ő nemzetségéből,
Kik az ágast nem imádják vala.
Az három fírfiakat neveken nevezzük,
Az egyiknek Sidrák, másiknak Misák neve,
Harmadiknak Abdenágó neve.
Az urak ezt láták, királynak bémondák,
Hogy az három fírfiak az ágast nem imádják,
És útálják király parancsolatját.
Király az beszédet mivel hogy meghallá,
Az három fírfiakra igen megharagvék,
Ottan őket eleiben viteté.
Király ezt felelé három fírfiaknak:
«Miért parancsolatomat tü megútáltátok,
Hogy az ágast tü nem imádjátok.
Azért parancsolok mostan én tünéktek,
Mikor tü hallatok trombitálást, sípolást,
Térdre esvén az ágast imádjátok.
Mert ha tü az ágast nem imádandjátok,
És parancsolatomat tü megútáljátok,
Bévettetlek az égő kemencébe!»
Az három fírfiak mühelt hogy ezt hallák,
Ezenképen ők ott akkor felelének:
«Meghalgassad te felséges király!
Nem illik most te néked, hogy semmit feleljünk
Ime az nagy Isten az kit mü imádunk,
Földet, mennyet a ki teremtette,
Megszabadít minket az égő kemencéből,
És megszabadít münket királi kezedből,
Azért az ágast bizon nem imádjuk!»
Király hallá ez beszédet, rajta megbúsula,
Igen az ő szűne kezde változnia,
Az fírfiakat ám meg kötözteté.
Parancsolá hamarságval király búsultában,
Hogy az nagy kemencét igen megfűtnéjek,
Hétszer inkább mint annak előtte.
Királynak hogy hallák ő parancsolatját,
Ottan az kemencét ám igen megfűték,
Az fírfiakat kemencébe veték.
Az három fírfiakat kemencébe kik veték,
Az tűznek sebes lángja őket mind megölé,
Ugyanottan az kemence előtt.
Mert ám az nagy tűznek oly nagy lánga vala,
Az kemencö felött negyvenkilencz sing vala,
Kihez sújt vala, mind megöli vala.
De Istennek angyala kemencébe szálla,
És az tüzet kemencében ám kétfelé üté,
Az tűz között szép helyet támaszta,
Az három fírfiakat angyal megőrizé
Hogy az nagy tűz ő nékiek semmit nem árthata,
Ő hajokat es sem illetheté.
De ők hárman az tűz között széllel járnak vala,
És nagy énekszóval az Istent dícsűrik vala,
Dícsűretben ímezt mondják vala.
Áldott légy te mennybéli hatalmas nagy Isten,
Dícsűretes, dicsőséges te szentséges neved,
Mü atyánknak hatalmas Istene.
Igaz vagy, Úristen minden dolgaidban,
Minden cselekedetid hatalmas Isten, igaz,
Minden útaid néked igazak.
Igaz néked, Úristen, az te ítíleted,
Mert az kiket velünk tettél, tőled erdemlettük,
Bíneinknek nagy sokasága szerént.
Vétkeztünk, Úristen, igen te ellened,
Gonoszúl cselekedtünk, hogy elhagytunk tégedet,
Nem halgattuk parancsolatidat.
Azért büntetsz minket igaz ítíletből
Bűneinkért adtál ellenségünk kezébe,
Kik miatt mi most háborgattatunk.
De kérünk, Úristen, az te szent nevedért,
Ne veszess el münket az mü bíneinkért,
Adjad nékünk irgalmasságodat.
Ne ronts meg, Úristen, te ígíretedet,
Kiket te ígírel az mi atyáinknak,
Ábrahámnak, Izsáknak és az Izráelnek.
Kiket te ígérél ígíreted szerént,
Hogy megsokasítod ő nemzetségeket,
Mint az égnek szántalan csillagit.
Igen megkevesedtünk minden népek között,
És megaláztattunk föld kerekségében,
Kit szenvedünk mi bűneink szerént.
Nincs Úristen közöttünk, semmi fejedelmünk,
Nincs semmi vezérünk és nincsen tanítónk,
Nincs áldozat az te kedved szerént.
Kiért érdemlenök irgalmasságodat,
De csak fohászkodunk Úristen te hozzád,
Mi szűvünknek szomorúságában.
Dűcsírünk és áldunk tégedet, nagy Isten,
Ki megszabadítál hatalmas markából
És az kegyetlen tíznek nagy kénjából.
Dícsírjétek az Istent, teremtett állatok,
Emberek és barmok, oktalan állatok,
Mert örekké való az ő irgalmassága.
Az király ezt hallá, kezde csudálkozni,
Ottan ám felkele király székiből,
Az szót mondja király nagy uraknak:
«Ti meghallgassátok, hatalmas nagy urak,
Nemde az három fírfiakat kötöztetém-e meg,
Kötöztetvén az tízben vettetém?
De ám mostan szabadon kemencében járnak
És nagy énekszóval az Istent dícsűrik,
Azonnal őket megszabadíthatja.
Az király előmene kemence eleiben,
És az fírfiakat kemencéböl kihívá,
Kemencéből hárman kijövének.
Az királynak szolgái ám megkérnyűközék
Az három fírfiakot és igen csudálják,
Hogy az tíz nékiek nem árthatott volna.
Király látá őket ám, elálmékodék,
Álmékodásában imezt mondja vala:
«Áldott legyen Isteneknek Istene!
Sidrák, Misák és Abdenagónak Istene,
Ki megszabadítja mind az ő szolgáit,
Az kik bíznak ő Istenségében.
Azért hagyom, parancsolom az én országomban,
Hogy valakik nem tisztelnéjek avagy káromlanájak
Három fírfiaknak hatalmas Istenét
Minden nemzetségével az megölettessék,
Minden magzatjával az es elvesztessék,
És az ő háza udvarából kikéressék.
Mert nincsen több Isten égben és az földen,
Hogy ki megszabadít embert szikségében,
Mint az három fírfiaknak Istene!»
Az király az fírfiakat megajándékozá,
Tisztet országában ő nékiek oszta,
Fejedelemől utánna választá.
Ezt az Isten nékünk régen megíratta,
Dániel proféta ezképen megírá,
Ő könyvének harmadik részében:
Hogy valakik bíznak ő Istenségében,
Hozzá fohászkodnak nyomorúságokban,
És folamnak irgalmasságához;
Azokat megmenti háborúságokból,
Mint az három fírfiakat Babilóniában,
És az égő kemencétől megmenté.
De kik ő ellene bálvánt imádandnak,
Emberi erőben remenségeket kik vetik,
Azokat elveszti, mint az királt elveszté.
Vegyétek eszetekben király veszedelmét,
Mint az Isten őtet akkor meggyalázá,
Mert őtet barommá változtatá.
Emberi nyájasságából őtet el-kiveté,
Vadakkal, barmokkal király lakik vala,
Mint az ökör, szénát eszik vala.
Proféta mondássa ám fejére tölők,
Hogy valakik Isten ellen bálvánt imádandnak,
Hasonlatosok bálványokhoz lésznek.
Azért valljuk, keresztyének, az hatalmas Istent,
Bálvánimádástól fttig elszakadjunk,
Holtunk után hogy Istennel legyünk.
Ezt az szent írásból az ki fordította,
Az ő nevét jelenteni az meg nem akarta,
Dicsíretit mert Istennek adta. Amen.
A vers dallama
Az alábbi kották a következő kiadásból származnak: Csomasz Tóth Kálmán, Ferenczi Ilona (sajtó alá rendező) 2017. A XVI. század magyar dallamai. Budapest: Akadémiai Kiadó.
Előfordulhat, hogy a vers dallama más gyűjteményben is szerepel, melynek sorszáma az adatlap Dallam mezőjében látható. Ugyanakkor az adatlapi mező nem tartalmazza az RMDT új kiadásának számait – ez az adatbázis egy későbbi változatában lesz szinkronizálva.
A kottaképek többnyire a Magyar Elektronikus Referenciamű Szolgáltatás (MERSZ) oldaláról érkeznek, és a jegyzetek és dallamok hivatkozásai is a MERSZ oldalára ugranak, melynek használatához előfizetés vagy megfelelő felsőoktatási, ill. tudományos hálózathoz való hozzáférés szükséges.
Egyes kottaképek az RMDT digitalizált másolatai. Ezekhez lejátszható hanganyag is tartozik, és forráskódjuk az adatbázis részét képezi. A jövőben az összes kottát ilyenre alakítjuk. Ezúton is köszönjük Ferenczi Ilona támogatását, amelyet az adatbázisok összekötésekor nyújtott.