Csáktornyai Mátyás, Igen sokan írták veszését Trójának (RPHA 0566)

Az itt közzétett szövegek nem kritikai igényűek, bár kritikai kiadásokon alapulnak. Részben modernizált szövegekről van szó, melyeket minimálisan egységesítettünk az OTKA NKFI 135631 számú, „A régi magyar költészet számítógépes metrikai és stilometriai vizsgálata” elnevezésű projektje keretében végrehajtott számítógépes elemzések céljából. Javarészt az RMKT szövegkiadásait követik, kisebb részt más filológiai kutatások eredményei. A digitalizálási, átírási, modernizálási feladatokban részt vett Finta Mária, Horváth Andor, Kiss Margit, Maróthy Szilvia, Nagy Viola, Pardi Boglárka, Rákóczy Krisztina, Seláf Levente, Veszely Anna, Vigyikán Villő, Zohó-Tóth Zoé, és az ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék szemináriumainak számos hallgatója. Köszönetetet mondunk a szövegkorpusz összeállításához és közzétételéhez nyújtott segítségért a következőknek: Etlinger Mihály, Fazekas Sándor, Hajdu Ildikó, H. Hubert Gabriella, Papp Balázs, Szatmári Áron, és az RPHA valaha volt összes munkatársa.

[part]

Igen sokan írták veszését Tróiának,
Úgy mint fő helyének egész Ázsiának,
És kihöz hasonlót nem találhattanak,
Kinek mását soha nem is hallottanak.

Neve, híre nagyobb mind ez világon is,
Minden népek között nincs egy városnak is,
Híre míg fennállott, nagy volt magában is,
De veszedelmével híresebb sokkal is.

Csalárd megvételét én most nem éneklem,
Mert arról bővséggel énekeltek, hiszem,
Veszése hallásának kevés hasznát vélem,
Hasznosabb dologra annál igyekezem.

Lehet, hogy annak is ő veszedelméről,
Sok példák jöhetnek mind az részegségről,
Mind paráznaságnak megbüntetéséről,
Az fejedelmeknek ő viselésekről.

Jeles példa mint kell ellenségnek hinni,
Mint kelljen őnéki ajándékát venni,
Akármi pribéknek hogy kell hitelt adni,
Bátorságnak menten hogy kell bocsátkozni.

Telnek de közelb is mindezek előttünk,
De bódogok lészünk, ha máson tanolunk,
Mert senkinek sincsen oly pokol órája,
Ki másnak ne légyen még használatjára.

Oly bódog órája sem esik senkinek,
Fogyatkozására hogy nincs valakinek,
Több haszna sem esik szerencsétlenségnek,
Hanem hogy tüköre lehet egyebeknek.

Ez éneket azért két görög hercegről,
Az erős Aiaxról, Telamon fiáról,
És ékesen szóló, eszes Ulissesről,
És azoknak írom vetélkedésekről.

Troiát mert hogy csalák tíz esztendő után,
És kedvöket tölték az nagy vérontásban,
Kétfelől tizenöt-százezeren halván,
És az felett hatvanhétezeren halván.

Görög két főherceg, Aiax és Ulisses,
Kinek mind az kettő igen böcsületes,
Mindenik fő vitéz, de az Aiax erősb,
Az Ulisses okosb, bölcs és mértékletesb.

Egyik is kévánja Achilles fegyverét,
Másik is alítja ahhoz méltóbb közit,
Kit kévánni nem mért még egyik császár is,
Sem az sok királyok közül csak egyik is.

Nem átallja kérni Aiax és Ulisses,
Másiknak sem hagyja, egyik is, oly kedves,
Azért Agamemnon törvént támaszt köztök,
Egyiknek sem vetne jó császár közölök.

Ez éneket azért három részre osztom,
Elsőben az Aiax feleletit írom,
Másikban Ulisses ok adását mondom,
Harmadikban Aiax halálát mutatom.

Róla példa lehet vakmerő erkölcsről,
Aiaxnak hertelen fúria haragjáról.
Az Ulisses mértékletes elméjéről,
Okos bölcs szólásnak ő követéséről.

[part "ARGUMENTUM PRIMAE PARTIS // Ut cadit armipotens Troiae vastator Achilles // Ipsa[qua] capta ruit duo post quinquennia, Troia, // Non alii Danaum, neutri[que] incessit Atridae // Orba suo domino, Pelidae poscier arma, // Nempe sed Aiaci soli Telamone creato, // Laerteq[que], venit tantae fiducia laudis, // Discutiunt proceres mediis arbitria castris // Ac prior impatiens irae, sic incipit Aiax."]

Ott leülvén renddel az fő-fő hadnagyok,
Az közrend fenn állván, mint vala szokások,
Aiax nagy haraggal álla elő ottan,
Nagy, hét bikabőrrel borított paizsban.

Sygaeum tengeri hegynek oldalára,
Amely alatt vala gályáknak állása,
Kiket csak az előtt ő megtartott vala,
Szemét, kezét hánván, így lőn kezdő szava:

„Ó, látod, hiszem ezt, Jupiter, mint vagyon!
Aiaxszal vetődik Ulisses negy bátron,
Itt, holott nemrégen Hector harca ellen,
Pillantani sem mért sebes tüze ellen.

De én hiba nélkül mentem véle szembe,
Gályákat gyútástól megóttam ellene.
Nagy dolog, ha mégis engem Ulissesszel,
Öszvevetnek egy szós és gyarló emberrel.

Oly könnyebb, ugyanis, az szóval bajt víni,
Amely nehéz kézzel az harcon csapkodni.
Én szóval nem tudom, Ulisses fegyverrel,
Mennyit én fegyverrel, ő annyit ér nyelvvel.

Mi szükség peniglen, vitézek, számlálnom,
Emberkedésemet előtökbe hánnom,
Magatok láttátok, vattok bizonságom
De Ulisses hogyha mit próbált, számláljon.

Inkább de kicsoda mellette is fogna,
Sötét étszakánál kit egyéb sem tudna,
Vallom, hogy Achilles vitézlő szerszáma
Érdememnek volna nem kevés jutalma.

Nem is már csak azzal gondolnék annyéra,
Mint hogy Aiax ellen az Ulisses fogja,
Kinek csak szinte az is lesz elég jutalma,
Hogy Aiaxszal vagyon ez dologból sora.

Ottan, ha vitézség nem érdemlené is,
Vitéztől maradott vitézlő fegyvert is,
Kit vér szerint illet, annak adassék is,
Úgyis engem illet, engem illessen is.

Böcsületesb vagyok királyi nemvel is,
Unokája vagyok mert Jupiternek is,
Telamon az atyám, az ki Herculessel
Troiát megvötte volt nem oly nagy erővel.

És ki az Iasonnak Colchis szigetibe,
Az aranygyapjúért volt minden ügyekbe,
Atyámnak peniglen Aeacus volt atyja,
Ki az pokolban is lelkeknek bírája.

Nékie peniglen Jupiter az atyja,
Így ősöm azértan Jupiter ez ágban,
De e se használjon bátor ez dologban,
Hanem Achilles is nékem atyámfia.

Egy volt az atyámmal Achillesnek atyja,
És az Peleusnak is Aeacus volt atyja,
Atyámfiét kérem vérnek jussa szerént,
Ki engemet illet: igaz törvén szerént.

De vajon mi közöd neked inkább ebbe,
Holott te vagy amaz Sisyphus nemzete,
Ki atyád ellen volt anyádnak közöse,
S kit tolvajságáért Theseus megölete.

Illendő jutalma pokolban is néki,
Ki hogy kövekkel volt mester tolvajlani,
Ott is egy oktalan iszonyú kősziklát
Egy nagy magas hegynek tetejére forgat.

Csak szinte mikoron az tetőhöz juthat,
Alárántják ismét kezéből az sziklát,
Nagy szörnyen magát is utána taszítják,
Abba megyen dolga örökké, úgy tartják.

Te is ládd, a másén miképpen ragadozsz,
Bátyám, Achillesnek javain mint kapdozsz,
Nem hogy embereknél lenne ajándékod,
De még pokolban is hallád, mi jutalmod.

Oly igen okosnak azért vélitek-é,
Ki hogy hívattatnék az hadba közinkbe,
Bolonddá tőnt, míglen kivötte belőle
Jámbor Palamédes, kit érte elveszte.

Mert mikor sokféle vadat fogna öszve,
Vadakon szántana, szántásba sót vetne,
Palamédes tevé fiát eleibe,
Kisded Telemachust, s megfognék az eke.

Jámbor Palamedes ottan megismeré,
Kire mind addéglan bosszonkodék érte,
Míg hamis levelet Priamus nevére,
Elárultatásból ártatlanhoz költe.

Nagy summa aranyat néki sátorában
Ugyan szolgáival titkon elásata,
Ki Palamedesnek hírével sem volna,
Avval ada jelt, hogy ő áruló volna.

De ti álnokságát ennek nem hivétek,
Hanem Palamedest érte megölétek,
Olyan nagy fő embert így veszte el tőlünk,
Kinek most halálán mindnyájan szánkódunk.

Szegény Philoctetes miatta mint jára,
Kinek velünk létét mikor igen bánná,
Miért hogy nálánál böcsületesb volna,
Mint akinél volna az Hercules nyila.

És hogy szolgálnának csak néki az nyilak,
Kik Hydra mérgével megkenve valának,
Kiket az Hercules őnékie hagyott,
Testamentumban mint társának ajánlott.

Nagy esküvés alatt nékie úgy hatta,
Temetése helyét senkinek ne mondja,
Kire az Ulisses mindaddég fértatta,
Mivelhogy nékünk úgy jövendölve vala,

Troiát mindaddéglan hogy meg nem vehetnők,
Hercules nyilait míg mellénk nem vennénk,
Philoctetest azért szükség volt megtudnunk,
Herculesnek társát meg kellett keresnünk.

Hazugsággal addig csélcsapott körülle,
Őt valammiképpen csak hogy elveszthesse,
Kivötte belőle, hol légyen fekvése,
Hogy hitit ne szegje, csak lábával inthette.

Jelenté, mi helyen, mely lábbal, fekvését,
Mindjárt az lábára a nyílban egy esék.
Gyógyulhatatlanul lába mérgehedék,
Nagy büdösség miatt útban elhagyaték.

Csalárdsága miatt kénlódik szertelen,
Azultátúl fogva mondhatatlanképppen
Kietlen barlangban mind éhen, mind szomjan,
Hogy még kőszikla is indulna jajgásán.

Azért küsebbített, görögök, ekképpen,
Mind emberségtekbe és mind erőtökbe,
Kit megölettetvén, kit szánkivettetvén,
Néktek jobb hadnagytok azoknál nem lévén.

Prédál így Ulisses: ez ő vitézsége,
Köztünk ví, mi vagyunk néki ellensége,
Már hogy kedve ellen kételen jött ide,
Kik jobbak voltanak, azokat vesztette.

Illeti-e ékes bátyámot ez fegyver?
Aki azt tétetvén, hogy ő bolond ember,
Szántásba sót vetett, eke kell őnéki!
Fegyvertől irtózótt, mi fegyver kell néki?

Tőlem hanem azért, ha megtartanátok,
Atyámfi marháját tőlem elfognátok,
Hogy nálánál előbb és jó kedvvel jöttem,
Minden ügyetekben híven emberkedtem.

Az Nestort is hogy ha szóval meghaladná,
Soha nem hihetném, hogy szégyen nem volna,
Hogy ő az vén Nestort űzőben elhatta,
Megcsapkodott lován elveszni nem szánta.

Nincsen kétség ebbe, vagy penig ha volna,
Ihol bizonságom Diomedes róla,
Ki sokszor ezt néki vette orcájára,
Hogy oly félénk volna, pirongatta róla.

Embernek ő dolgát, lám mint nézik mennyből,
Őt is megítélik hasonló szükségből,
Ő is hamar azon veszélyen megesék,
Kitől mást nem szánt volt, maga fején telék.

Ott mikoron társaságot üvöltene,
Én érém, mikor holt-eleven reszketne,
Az én paizsommal befedém fektében,
Úgy tartám meg én ez veszettet az tűrben.

Az ha nehéz, s velem ha kedved vetődni,
Jer, menjünk a helyre ellenség kihíni,
Ott paizsom alatt amint valál, reszkess,
Perlődjél ott velem mint vitéz, érdemes.

Rest nem vala futni, hogy felszabadítám,
De rest felkelni es, míg oda nem juttam,
Ki már sebek miatt csak fel sem állhatott,
Én állván érette, sebesen futhatott.

Csintalan az Hector gyakorta kiütni,
Az isteneket is az harcra kihozni.
Valahová térül, igen rettenetes,
Ugyan embernek is, nem csak mint Ulisses.

Igen ki mikoron magát kezén hinné,
Jó távul leütém egy kővel az földre,
Hogy egyedől való bajt kért is tőletek,
Én víttam meg véle, engem rendeltetek.

Siettetek akkor engemet küzdeni,
Siessetek mostan az fegyvert is adni.
Meg nem győzettettem, meg sem győzettetem,
Mikor ismét kellek, ha lesz ily fegyverem.

Ulisses mit használt akkor szós nyelvével?
Mikor troiaiak mind vassal, mind tűzzel
Gályákra jöttenek, s mind Jupiterekkel?
Meg sem jelent akkor vitézlő nyelvével.

De én mit használtam, lássátok bizonnyal,
Ott forgódtam akkor ezer gályátoknál,
Én emberségemmel tartottam meg néktek,
Kik nélkül haza is el nem mehetnétek.

Váltsátok meg azon annyi hajótokat,
Mert ha szabad légyen vallanom igazat,
Nem én ezt az fegyvert, de ő kéván engem,
Böcsületi nagyobb, nevekedik velem.

Adja Ulisses is dolgát előtökbe,
Rhesus megölését vesse ezzel öszve,
Akit megölt veszteg feküvő helyébe,
Mégpenig étszaka, titkon a sötétbe.

Rendből ki ne hagyja az Dolon kémet is,
Kit, mint olyan kémet megölt nehezen is,
És hogy kilophatta Priamus gyermekét,
Helenust és Pallas isten-asszony képét.

Hasonlítsa, bátor, ő viselt dolgait,
De mit szólok, néki micsoda dolgait,
Nyilván és látomást ki nem viselt semmit,
Sohúl el nem hadta Diomedes kezét.

Ez hitván érdemért ha néki adnátok,
Az Diomedesnek jobb résszel tartoztok,
Metszene Sisyphus fajzata ilyennel,
Ki titkon és lopva ví az ellenséggel.

Lenne a belőle, ha néki adatnék,
Szép tündeklésétől elárultatnéjék,
Titkos lappangásban mert ám meglátszanék,
Ez vastag sisaktól nyaka megrokkanna.

Az merő Peliás kopiának neheze,
Erőtlen kezeit lecsüggesztenéje.
Az pais sem illik ily gyarló emberre,
Lopásra született néked bal kezedre.

Csalván egyebeket, majd magad megcsalod,
Hogy e szerszám alatt veszélyed kévánod,
Kiben az görögek, ha kedved töltenék,
Csak ragadományul ellenségnek esnék.

Ám lásd, magad adnál fosztásodra okot,
Csak reád esnének látván az szerszámot,
És futamodásod, kivel vagy csak első,
Ily nehéz szerszámba lenne igen késő.

Rosszas, ím, látjátok, ez az én paizsom,
Igen elcsapkodták, lyiggatták immáron,
Semmi nincs ép benne, más szükség helyébe,
De az ő paizsa új és ép mindenbe.

Én nem tudom, szóval mi szükség vetődnünk,
Jer vitézségünkkel ebben megláttassunk,
Ellenség közibe küldessék e fegyver,
Amelyünk meghozza, illesse a fegyver.”

[part "ARGUMENTUM SECUNDAE PARTIS // Pars, Laertiadae reddit responsa, secunda, // Dux ubi Dulichius parui natalia pendit, // Et vix nostra vocat, quae non fecerimus ipsi, // Invenit Aecusiden, muliebri veste negatum, // Imperat, in sortes Agamemnone nata, litetur. // Legatur Priamo, Garios remoratur ituros. // Cum Paenitade Thyrintia tela requirit. // Pergamon explorat, iugulat Rhesum comitesqque // Dardanium vatem capit, obvia fata recludit. // Palladium capit aede sua, fatala notamen. // Et quia posse capi faciendo Gergama cepit // Palma datur, fortisq[que] viri capit arma difertus."]

Nagy haraggal Aiax szavát hogy végezé,
Az egész sokaság melléje zendüle,
Míglen az Ulisses álla eleikbe,
Szép csendesz orcával, nem háború színbe.

De szemét az földre kevésség függesztvén
És a szék-ülőkre kegyesen emelvén
Hogy úgyan függnének szájától hallgatva,
Áhítatosképpen így kezde szólnia:

„Ah, bölcs és hatalmas görög fejedelmek,
Ha, azmint kévántam, együtt tiveletek,
Úgy engedték volna az kegyes istenek,
Az erős Achilles most is élne nektek.

Tudom, szép fegyvere felett sem perlednénk,
Hanem ő nékünk, s mi néki örvendenénk,
Azkit hogy immáron halál elmerített.
(Könnyező szemeit megtörlé e között.)

Oh, inkább méltábban e fegyver kit nézhet,
Mint arra, ki által e hadba érközett,
Én adtam éltébe az fegyvert kezébe,
Halála után hát megvárom érette.

Renddel azért szólván minden cikkelyire,
Hogy ékesszólásom gyalázza elsőbe,
Mely szolgált tinéktek minden ügyetekbe,
Kérlek, urának is ne ártson most ebbe.

Illendő peniglen, hogy az ő szava is,
Kivel mostan ügyét oltalmazza ő is,
Csak annyiba légyen, mint ő böcsül rajta,
Szólásnak erejét mert lám kárhoztatja.

Dicsíretesb java nincsen az embernek,
Mint maga érdeme, kit szerez nevének,
Eleink érdemét ne véljük mienknek,
Kérkedni sem illik eszével ősünknek.

Effélével azért hogy Aiax kérkedik,
Nem ő érdeminek tulajdoníttatik,
Szerencse játszása afféle martalék,
Még méltatlanoknak szidalmára esik.

Csak mivel hogy Aiax dicsekedik azzal,
Hogy avval nagyobbnak tétessék nálamnál,
Noha tekintetet nem keresek azzal,
De magasztalhatnám én is magam azzal.

Jupiter nekem is szinte úgy nemzetem,
Azon harmad ágon nekem is úgy ősöm.
Azért atyám Laertes Arcesius fia,
Arcesius penig Jupiternek fia.

Mag penig közüllök egy sem számkivetett,
Atyafi gyilkossá egyik sem leledzett,
Anyám is peniglen isteni fő nemzet,
Az Mercuriusnak unokája, értsed.

Ám azt hátra hagyom, nem méltó ok ehhez,
Vérről az ítílet ne járuljon ehhez,
Sem én, sem az Aiax ne bízzunk nemünkben,
Érdemünk mivoltát hasonlítsuk ebben.

Rendit ha peniglen nézitek csak vérnek,
Vagyon vitéz fia Pyrrhus Achillesnek,
Ha az nem volna is, él az atyja, Peleus,
Ezektől az Aiax, nem tudom, mi közös.

Vagyon az Teuceris is olyan atyjafia,
Ki egy az Aiaxszal, de az nem kévánja,
Mert abból jól érti, nincs közi hozzája,
De ki többet szolgált közönséges jóra.

Mint hogy azért sem az nemzetség itt nem fog,
Sem nemességbeli rokonság itt nem fog,
Hanem szolgálatnak vagyon csak böcsüje,
Mely noha ennékem nem jütt mind eszembe.

Rendit mind az által azmint követhetem,
És előszer ugyan Achillesről kezdem,
Tudjátok, az anyja, Thetys mint féltette,
Jövendőmondásból veszését értette.

Öltöztette őtet asszonynép-ruhába,
Küldötte az erős szigetbe, Scyrusba,
Lycomedes király leányi házába,
Meg nem esmérhette Aiax is az kontyba.

Gyakorta érette hogy sápolódnátok,
Hol volna Achilles, meg nem tudhatnátok.
Én hozzásajdítván lelék okosságot,
Scyrusban vők titkon drága sok szép árut.

Nem nyúla Achilles asszonynép áruhoz,
Mint a több asszonyok és a szép leányok,
De csak fegyvernéműt kezde fogdosnia,
Arra figyelmezni kezde minden kedve.

Jelét vűm csak arról, hogy nem asszony volna,
Mert természet válik első indulatba,
Azért megszólítám: Ó Thetysnek fia,
Micsoda indított téged ez dologra?

Tartod mit eképpen vitézi fejedet,
Mit kímíled tőlünk te híres erődet?
Kivel ez világon elterjed jó neved,
Megretten az erős Troia te ellened.

Rajtad áll, meghiggyed, annak diadalma,
Jer el, tahát, és ne kételkedjél abba!
És így felgerjesztvén indítám az hadba,
Így én dolgom azért néki minden dolga.

Az erős Telephust, Mysia királyát,
Kopjafán meggyőzém, öklelém oldalát,
De megkegyelmezék könyörgő szavára,
Miattam romla meg az Thebe várasa.

Nagy sok Troia körül való tartományok,
Általam holdlának sok erős várasok,
Tenedus szigete, Lesbus tartománya,
Apollótól fundált erős Cylla vára.

Scyrusnak városa szép alkotmányival,
És Chryse várasa nagy kazdagságával,
Lyrne városa is hogy földre töreték,
Én vezérlésemmel löttenek mindezek.

Sőt, hogy mind a többit elő se számláljam,
Kegyetlen Hector is veszett én általam,
Noha az Achilles lőtte meg az nyíllal,
Achilles jött ide én okosságommal.

Jött ide közinkbe én gerjesztésemre,
Fegyvert vött kezébe az én intésemre,
Tőlem indíttatott az cselekedetre,
Hát cselekedete után néz fegyvere.

Legelsőbbe mikor öszvegyűltünk vala,
Az ezer és kétszáz gályával Aulisba,
És az indulatra tenger nem szolgálna,
Nagy sok ideiglen vesződnénk heába.

Varázsló megmondá Diana haragját,
Hogy el nem mehetnénk kedve ellen onnát,
Áldozni kévánja szép Iphigeniát,
Agamemnon császár szép édes leányát.

Agamemnon melyen mikoron búsulna,
És atyai kedve szertelenül fájna,
Én addig enyhítém őfelségét arra,
Hogy azt megengedé közönséges jónkra.

Noha magától is erre talám hajlott,
Kit mind közönséges szükség rá indított,
Mind penig császári pásztorság tanított,
És öccséhez való buzgóság mozdított.

Jelen ő felsége, bizonságom maga,
Nem elég az atyját csak bírhatnom arra,
De az anyjához is engemet küldétek,
Csuda okossággal elhozám tinéktek.

Aiax néktek ebbe mi hasznot tött volna,
Iphigeniáért hogyha ő ment volna,
Nem erővel kellett fogni, hanem ésszel,
Most is ott vesződnénk Aiax erejivel.

Ezután Troiába engem választátok,
Helena- és az kéncs-kérni bocsátátok,
Mikor épen állott még Troia udvara,
Vádoltam az Parist, mint vétke mutatta.

Nagy sokszor meghajlott az Priamus rajta,
Antenorral együtt megadni javallta,
De Paris ellenem fogát csikorgatta,
Alig tartozott meg az ő társasága.

Ezeket te magad láttad, Menelae,
Velem együtt voltál mint magad ügyébe,
Mi viadalunknak ott volt elkezdése,
Az első ütközet nékem volt rendelve.

Cselekedetemnek sok volna beszéde,
Mennyit én szolgáltam tíz esztendő közbe,
Elmémmel, kezemmel minden ügyetekbe,
Háládatlanságot nem ítílnék érte.

Nem volt derék harcunk első ostrom után,
Mind tíz esztendeig sem víttunk valóban,
Troiából sem jöttek derékképpen ugyan,
Tized esztendőben víttünk mind is jobban.

Olyankor mi dolgod, Aiax, volt tenéked?
Minthogy erődnél nincs egyéb mesterséged,
Mibe múlt mind tized esztendeig erőd?
Mert ha énnékem is mi hasznom volt, kérded.

Nagy szorgalmatoson vigyáztam mindenre,
Strázsák állására alkolmatos helbe,
Gályák bomlásinak megépítésére,
Tábornak árokkal megkerítésére.

Penig mindnyájunkat biztattam szép szóval,
Ne unnók magunkat ennyi múlatással,
Semmit se gondolnánk nehéz fáradtsággal,
Az követségekben jártam jó válasszal.

Reá gondoltam, hogy meg ne fogyatkoznánk,
Éhségtől valamint hogy meg ne bántódnánk,
Zsákmányt szolgáltattam az egész tábornak,
Végéről elmélkedtem elkezdett dolognak.

Álmába Jupiter az Agamemnonnak,
Nagy fenyíték alatt jelenék császárnak,
Hagyja el az Troiát szállja el alóla,
És haza-készülőt hogy hirdetett vala.

Ebben Agamemnont én nem vádolhatom,
Mert ő Jupiterrel adhat okot, látom,
De hogy előszer is Aiax készült, bánom,
Elmenésen hadnagy volt, azt bosszonkodom.

Felébredvén akkor az én intésemre,
Megtartóztatátok az elkészülésbe,
Félig megvött Troiát nem hagyátok félbe,
Úgy nem merülétek szörnyű kisebbségbe.

Öszvegyűtvén ismét Agamemnon bennünk,
Aiax szégyenében csak némult közöttünk,
Az én tanácsomból lőn egyenlő kedvünk,
Troiát el ne hadnók, míglen fenn áll fejünk.

Csak nékem köszönje Aiax tahát dolgát,
Ha mit cselekedett volna is ezalatt,
Én rántottam vissza futtából a lábát,
Kivel mindnyájunknak óttam gyalázatját.

Továbbá, mivel hogy azt veti szemembe,
Hogy Diomedes volt pajtársom mindenbe,
Kivel egy szerencsét követtem ügyembe,
Avval inkább dicsír, ha venné eszébe.

Okot társaságra ő maga indított,
Ennyi ezer közül csak énmellém fogott,
Hozzám figyelmezett, és hozzám hallgatott,
Mert ki-ki dolgában áhítoz hasonlót.

Csak egy is köztetek de űt nem követte,
Tanácsát, értelmét senki nem kedvelte,
Az mi barátságunk néki mi ellene,
Ulisses ha tartott s Diomedes öszve?

Az ellenség között ővéle kémlettem,
Sötét étszakákon Troiába férkeztem,
Az troiai kémet, az Dolónt megfogtam,
Mind titokval öszve lelkét kibocsáttam.

Mindent megszemlélvén, s kitérvén azonba,
Rhesus sátorába ballagék azomba,
Troia ótalmára ki akkor jött vala,
De késén érkezvén kinn rekedett vala.

Önnen sátorában néki fejét vevém,
És fő-fő emberit széllel megöldöklém,
Mely győzedelemnek ily dicsőségével,
Szekerébe ülvén, megjövék örömmel.

Rhesusnak lovait Dolon kérni merte,
Ugyan étszakai kémlésnek tisztire,
Ez fegyvert énnékem nem adnátok érte?
Én szolgálatomnál Aiax kedvesb lenne?

Azért, hogy ezekből azt ne vélhessétek,
Hogy csak titkon jártam volna, ne higgyétek,
Sarpedon hadával, tudjátok, megvíttam,
Sok lyciai vért közöttük ontottam.

Én, én kezem miatt esék el hadnagya,
Az vitéz Caeraunus az én kezem mia,
Alastor, Chromius, Alcander a mia,
Halius, Noemon emiatt meghala.

Serénb mindeneknél Pheridamas vala,
És erős Prytanis és Thoon meghala,
Charops és Eunomus és sok jámbor fia,
Kiknek nevezetit csak Isten mondhatja.

Ím, ennek jelét is lássátok meg rajtam,
És csak ugyan szómnak ne higgyetek ottan,
(Mutatá sebeit mind kezén, mind vállán)
Ezt – úgymond – találtam tinéktek szolgálván.

Csak egy kék sincs pedig Aiaxon mindeddig,
Vérét nem hullatta ennyi esztendeig,
Úgy vagyon, gályákért egyszer tusakodék,
Mert senki érdemét aláznom nem illik.

Vallom azt, hogy ő is forgódott akkoron,
De sok jó vitézek voltak ott az harcon,
Azért közönségest magára ne vonjon,
De másnak is abban részt tulajdonítson.

Lám, ott volt Patroclus, kitől többet féltek,
Achilles nevével, kitől elijedtek,
Ő szerszáma rajta, azért elrémültek,
Achilles nevére visszatérültenek.

Ilyen kérkedésed, aholott forgatod,
Hogy te az Hectorral bajt víttál, azt mondod,
Itt az Agamemnont vajon hova hagyod?
Menelaus, én is készek voltunk, tudod.

Csudálom, hogy azt is csak magadra hozod,
Mert ahhoz kilencen készek valánk, tudod,
Ha sors néked hozta az te méltóságod,
De meg sem sérthetted, belőle mi hasznod?

Ah, mely nagy bánattal most kénszeríttetem,
Achilles veszését itt megemlítenem,
Ki mikor fekünnék az szomorú földen,
Keserves holttestét vállamra emelém.

Láttátok, hogy hozám vállaimon ide,
Ezen szerszámába lévén felöltözve,
Vagyon hát testemnek még annyi ereje,
Hogy csak az szerszámat bírhassam viselve.

Jelen az ereje, jelen az elméje,
Ki ezt meghálálni meg tudja éltébe,
E szerszám mivoltát ki megböcsülhesse,
Annak alkotását az ki megérthesse.

Szinte azért, bátor, féltette az anyja,
És úgyan is azért rejtve apolgatta,
Hogy csak préda lenne ő fia szerszáma,
Követköznék akármely méltatlan úrra.

De hogy képes volna az inkább, görögek,
Hogy ily drágalátos, csuda ékességet
Paraszt tudatlannak ti engedhessetek,
Ki még azt sem tudja, címerre mit festtek.

Okos tudós embert illet ez a fegyver,
Kin az ég forgása, az eloszlott tenger,
Földnek szegeleti s abban való fő hely,
Ki ékesíttetett csuda mesterséggel.

Mikor avval vádolsz, ravaszkodtam volna,
E hadba jöttemet távoztattam volna,
És ez alatt késén hogy érkeztem volna,
Az Achillest vádlod inkább mindazokba.

Ily távoztatásom ha bűnös előtted,
Hát messzebb rejtezvén Achilles bűnösebb,
Késébbszeri jövés ha bűnös előtted,
Nálamnál utóbb jött Achilles bűnösebb.

Nagy bűn az holtakat csak kárhoztatni is,
Nemhogy még kévánni érte jutalmot is,
Kárhoztatod penig szegény Achillest is,
Hasonló dolgokkal és nagyobbakkal is.

Otthon tartóztatott házasság zsengeje,
Achillest anyai buzgóságnak kedve,
Azoknak volt szükség kedveznünk előbbe,
Idő nagyobb részét, lám töltöttük ide.

Sőt, ha szinte véték, sem véték annyira,
Hogy köz ilyen nagy fő emberrel mivolta,
De mégis Achillest az Ulisses hozta,
Az Ulissest penig nem az Aiax hozta.

Vádol és szidalmaz Palamedesszel is,
Vádol és szidalmaz abból titeket is,
Rút dolog-é, ha én beadtam hamisan,
Rúttyabb, ha ti megítíltétek hamisan.

Oly ártatlan ha volt Palamedes abban,
Tü töttetek törvényt bizonságból abban,
Büntetésben törvény, de nincs az vádlásban,
És kárhoztatásban több bűn, mint vádlásban.

Mind pedig, hogy vádol az Philoctetesszel,
Az is én nevemről esik közönséggel,
Lemnusban hagyaték mert egy értelemmel,
Hát fejenként vádol egynek ürigyivel.

Azt én adám néki, úgy vagyon, tanácsul,
Hogy megtartóznéjék hadtól és az úttól.
Talám nyugodalmosb lenne fájdalmától,
Kit hogy megfogadott, üres még haláltól.

Tehát hív és hasznos tanácsot adtam néki,
Kiből vagyon most is élete őnéki,
Kit mivel hogy jósok kérnek jelen lenni,
Troia vívására szükség hívattatni.

Tudom, nem engemet, Aiaxot külditek,
Ki okosságával elhozza tünéktek,
Ékesszólásával megenyhíti nektek,
Fájdalmát, haragját megkönnyíti nektek.

Hiszem, hogy Simois előbb folyhat vissza,
Troiához járulhat görögek ótalma,
Előbb fordulhat el világ alkotmánya,
Hogy sem effélében Aiax használhatna.

Iszonyan haragszik Philoctetes, tudom,
Átkoz, kinek vége, szüneti nincs, tudom,
Ha én hozzá megyek, megbékéllik, tudom,
Őt megengesztelem mindjárt és elhozom.

Az nyilakkal együtt magával elhoznám,
Amint trójai jóst, Helenust elfogtam,
Kitől ez nyilaknak ily titkát megtudtam,
És mint hogy azt néktek megnyilatkoztattam.

Amint az Pallasnak képét hogy kihoztam,
Kit Troiának rejtekhelyiből ragadtam,
Kiről a jövendőmondás azt tartotta,
Míg Pallas benn lenne, Troia megmaradna.

Semmit ezek nélkül nem tehettünk volna,
Ezekben peniglen Aiaxnak mi haszna?
Hol rekedt akkoron magahányó szava,
Mikoron ezeket Ulisses probálta?

Csak magát egyedöl hogy alítja jobbnak,
Hogy nem ő vizsgálta rejtekét Troiának?
Hogy nem ő ment által népén az vártáknak?
Hogy nem ő hágta meg templumát Pallásnak?

Szegény, csak heába hányakodott volna
Az hét bikabőrrel borított paizsba,
Troiát meg ne vegyem ha azon étszaka,
Melyen Pallás képét én kezem kihozta.

Integethetsz azért az Diomedesre,
Mutogathadd őtet kisebbítésemre,
Az ő dicsíreti maradjon őbenne,
Nékem az ő része ne szolgáljon ebbe.

Az gályáknál te sem csak paizzsal valál,
Te nagy sokasággal, és én Diomedesszel,
Ő is ha bölcs embert feljebb nem böcsülné,
Erejihez képest szabadon kérhetné.

Kérhetnék többen is erejekhez képest,
Mint Créta királya, erős Idomeneus,
Avagy cretabeli herceg, Meriones,
Avagy az kegyetlen vitéz, Eurypibus.

Továbbá, kérhetné az Menelaus is,
Jámbor, mértékletes, az másik Aiax is,
Abdremonnak fia, az vitéz Thoas is,
Mindezáltal tőlem hallgatnak ezek is.

Hallgatnak énhozzám, mert jól értik magok,
Hogy az eszes ember légyen méltóságosb,
Hogy ész az erőnél mindenkoron hasznosb,
Bölcs tanács az kardnál sokkal foganatosb.

Ott nálad az erő – ész nélkül mi erő?
Erődnek éntőlem adattatik üdő,
Az te vívásodra tőlem függ az üdő,
Kiről Agamemnon énvelem végező.

Rajtad tagok vannak, nálam elme vagyon,
Tagoknak bírása az elmétől vagyon,
Te csak kézzel szolgálsz, én kézzel, elmémmel,
Erő elme nélkül, mint fa gyümölcs nélkül.

Nám mennyivel nagyobb az kormányos mester,
Az több evezőknél, böcsületesb mester,
Mennyivel az hadnagy főbb köz legénnél,
Ulysses annyival Aiax érdeménél.

Azért, oh, hatalmas görög fejedelmek,
Ti virrasztótokról megemlékezzetek,
Jó hív szolgálatját most megtekintsétek,
Tessék meg hozzája hálaadó kedvetek.

Elkölt már az munka az én munkám által,
Jósok akadályit meggyőztem gondommal,
Troiát már megvöttem az tudományával,
Mint kelljen megvenni a fáradságával.

Utolsóba kérlek, hatalmas görögek,
Reménségünk szerént Troia romlásáért,
Az Pallás képének kiragadásáért,
Az bölcs szolgálatnak szükséges neméért.

Sőt, ha valamikor még hadat vélnétek,
Kit mi bölcsességgel kelljen viselnetek,
Kérlek, most énrólam megemlékezzetek,
Elmúlt és jövendő szükségét nézzétek.

De ha teljességgel csak nem engem néztek,
Sok jó szolgálatom és ha megvetitek
– Felmutatván nékik az Pallásnak képét,
Monda: –, már akár csak ennek engedjétek.”

[part "ARGUMENTUM TERTIAE PARTIS // Ex ardens ira, rabiem sibi colligit Aiax, // Quod non Aeacidae armorum potiatur honore, // Invictumq[ue] virum vincit furor, arripiz ensem, // Et mox qua patuit ferro, in praecordia condit. // Vita cruore fugit, rubefactaq[ue] sanguine tellus, // Purpureum viridi gignit de cespite florem."]

Ekképpen Ulisses szavát elvégezvén,
Az hadnagyok lőnek mind egy ítíletben,
Az bölcs ékesszólás megtetszék, mi légyen
Ily drága fegyvernek az elnyerésében.

De ám szörnyű dolog, Aiax, hogy megérté,
Hogy az bölcs Ulisses az fegyvert elnyerte,
Oly kegyetlen dühös haragban lőn érte,
Hogy kész lén éltének végét vetni érte.

Ím, aki azelőtt bajt vítt az Hectorral,
Harcnak állott és mind az troiaiakkal,
Akkor nem bírhata önnen haragjával,
Győzetlen erejit meggyőzé bánattal.

Csak meg sem nyugovék, ő tőrit ragadá.
„Talám ezt is kéri az Ulisses? – mondá –
Sajátom immár ez, ha Ulisses hadna,
Szolgálj édes tőröm, utolsó órámba.

Ah, ki sokat ittál ellenség vérében,
Most megrészegedjél uradnak vérében,
Hogy senki Aiaxot ő keménségében
Más meg ne győzhesse ő nagy erejében.”

Azt, hogy kimondhatá, reá bocsátkozék,
Mellyibe burula az tőr, úgy ráfekvék,
Kezével kivenni nem lehete elég,
De a sebes vértől az tőr kitolyaték.

Bőven az zöld pázsit ott megveresüle,
Szép szederjes színű liliomot terme,
Kinek bizonságul megtetszik a jele,
Az Aiax nevének az első bötűje.

Az görög ige ’Ai’ jajt mond magyar nyelven,
Ki ott az virágon tetszik keservesen,
Kiről minden ember tanulhat éltében,
Ki vakmerőképpen bízik erejiben.

Tanulság szép vagyon ez históriában,
Ki igen szükséges élet folyásában,
Jelesben az fő-fő rendeknek dolgában,
Kiket Isten elöl rendelt méltóságban.

Fő két fejedelem versenkedik ebben,
Egyik hivén magát vakmerő erőben,
Másik okoskodván tanácsos elmében,
Vége megmutatja, mi haszon melyikben.

Igen nyughatatlan Aiax és hertelen,
Haragja vakmerő, szava kérkedéken,
Az Ulisses csendesz, mértékletes igen,
Mélyen elmélkedő cselekedetiben.

De még állatja is csendesb őnékie,
Mert minekelőtte szólnia kezdene,
Gondolkodóképpen fügyelmez az földre,
És esmét kegyesen tekint szék-ülőkre.

Erre tanít azért az paizs példája,
Kin égnek forgása, törvény csinálása,
Várasok vívási volnának megírva,
Hogy e kettő volna fejedelmek gondja:

Legeltetni népét igaz törvényekkel,
És bővelkedtetni tudós emberekkel.
Békesség idejin hadról gondolkodni,
Törvénynek rontóját, hadat távoztatni.

Jelentik penig azt Hercules nyilai,
Hogy az nagy dolgoknak az ő elkezdeti,
Főemberek nélkül maradnak csak semmi,
Azért Herculesek szükségesek lenni.

Troia hogy peniglen ottan elkölt volna,
Mihelt Pallás képe elvesztetett volna,
Jelenti: azhonnan bölcseség kifogyna,
Ellenségtől annak nincs megmaradása.

Emberi gyarlóság Aiaxról jelenik,
Erő tanács nélkül veszettnek mutatik,
Magát meggyőzhetni nagyobbnak mondatik,
Hogy nem ellenséget győzni, azt ítílik.

Rend szerént ezeket ki egybefoglalta,
Neve vers fejiben nincsen eltitkolva,
Ezerötszázkilencvenkettőre fordulva,
Evvel szolgálatját urának ajánlja.