Halljunk egy szép példát a régi eleinkről (RPHA 0514)

Irodalomtörténet Poétika Források
Incipit: Halljunk egy szép példát a régi eleinkről
RPHA-szám: 0514
Szerző: A vers szerzőjét nem ismerjük. A kolofonban: Ez szent históriát az ki versökben írá, Földében lakó nép őtet megnyomorítá, Édös hazájátul az pogán is megfosztá
Cím: Ábrahám pátriárka keresztjéről való história
Változat:
A szereztetés ideje: 1555 A kolofonban: ezörötszázötvenöt esztendőben
Akrosztichon: A versnek nincs akrosztichonja.
Kolofon: A versnek van kolofonja.
A versforma fajtája: Szótagszámláló, izostrofikus vers.
Versforma: a13(6,7), a13(6,7), a13(6,7), a13(6,7)
Keresés erre a rímképletre
Keresés erre a szótagszámra
Nótajelzésként: Jámbor vitéz, Dávid, Saul előtt hogy futna (RPHA 0628)
Dallam: A vers énekvers. RMDT1/749, RMDT1/752
Terjedelem: Terjedelem: 68 versszak
Irodalmi minta: Gen 22
Műfaj: [ vallásos (001) > história (002) > elbeszélő (004) > bibliai (009) ]
Felekezet: 100% világi (1 db)
Változat:
Kritikai kiadás: RMKT 6. 197 RMKT 6. 197
Szöveg Dallam A szöveg forrása:
AZ NAGY ÁBRAHÁM PÁTRIÁRKHÁNAK
KORÖSZTIRŐL VALÓ SZÉP HISTÓRIA, MÓSES PROF. IRÁSÁBÓL.

Halljunk egy szép példát az régi eleinkről,
Ábrahám atyánknak tökélletös hitiről,
Az Istenhöz való hűségös szerelméről,
És nagy csudálatos engödelmességéről.

Sok cseleködetit szent Mojses próféta,
Az pátriárkhának régi bűséggel megírta,
És örök példájul azokat nekünk adta,
Kit szentlélök Isten ez dologra indéta.

Kiket hosszú volna mast mind előszámlálnonk
Vagy ez versöcskékben mind rönd szörént beírnunk,
Csak egy fö dolgáról mast rövidedön szóljunk,
És sanyarúságos késértetiről halljunk.

Ábrahámot Isten mind eleitül fogva,
Nagy kegyelmességgel hozzá fogadta vala,
Nagy sok ígéretit ennek nyújtotta vala,
És áldomásával gazdaggá tötte vala.

Ennek hűségében az Isten gyönyörködik,
De hogy igaz hiti mi előnkben vettessék,
És mindez világnak jó például adassék,
Akará hogy ilyen módra megkésértessék.

Ez nagy sok ideig lám magtalan embör lőn,
De nagy vénségében Istentül magzatot vőn,
Mely gyermöknek neve az víg ködvő Izsahák lőn,
Kin Sára asszonynyal öröme társával lőn.

Isten ő nékie ezt fölfogadta vala,
Hogy Izsáknak magvát annyira szaporítja,
Mint az magas égnek nagy sokságú csillagit,
Kiben mind ez földnek megáldja nemzetségit.

Jóllehet Ábrahám mindönnel bővőködik,
De főképen azért fiában gyönyörködik,
Az igaz Istennek fogadásában bízik,
És morhát fiának gyűjteni igyeközik.

Nézvén az Istennek igaz ígéretire,
Tudja hogy ő fia hosszu életű lönne,
Sok örökségöket pénzön szörze nékie,
És nagy szép kertöket erre képest épéte.

Mikor immár ebben elméjét forgatnája,
Hogy idő rá telvén azt megházasítnája,
Kiben az megígért szent magot fogadnája,
És az úristennek ígéretit látnája.

Nagy örömmel várja hogy Izsak neveködjék,
És az úristennek szava bételjesödjék,
lme azonközben néki szózat adaték,
Ábrahám! Abrahúm! Istentűl szólíttaték.

Nagy gyorson felele: »uram, én imhol vagyok!«
Monda az úristen: »én néköd parancsolok,
Vödd föl te egyetlen egy édös magzatodat,
Az kit igön szeretsz, az víg kedvő Izsákot.

Vidd el űt ezönnel az látásnak hegyére,
Kit néköd mutatok az hegyeknek egyikre,
Az tönnön kezedet bocsássad az gyermökre,
Ott megöljed őtet, áldozd néköm az tűzben!«

lme az vén jámbor ugyan elálmélkodék,
Az igaz Istennek beszédén csudálkozék,
Ki mondotta vala, hogy Izsák megszaporodnék,
Azon parancsolja mast, hogy megölettessék.

Mindönöket kérök jámbor hív körösztyénök,
Hogy ez dolog voltát valóban megértsétök,
Mert ha elmétökben igazán megnézitök,
Tudom hogy sanyarú dolognak ítélitök.

Vagyon Ábrahámnak csak egyetlenegy fia,
Kit nagy vénségében az Isten néki ada,
Ezt igön szereti, úgy írja az próféta,
Ezzel ő vénségét főképen vigasztalja.

Ez megtaníttatott isteni félelömre,
Csuda alázatos naggy engödelmességre,
Kiért vagyon méltán mindönnek szerelmében,
Szent neve Istennek dícsértetik ő benne.

Ezt hagyja az Isten, hogy halálra vitessék,
Az szent vén jámbornak szöme elöl elessék,
És nem köz halállal ez világból kimúljék,
Ki talám könyebbnek vén atyjának láttatnék,

Sem ellenségétűl hagyja hogy levágassék,
Sem fene vadaktul valahol megrágassék,
Sem az nagy vizektül hogy ő elburéttassék,
Avagy magas hegyről hirtelen alá essék.

De szömélye szörént atyjának parancsola,
Hogy önnön kezével szép magzatját le vágja,
Önnönmaga vérét, tagját fölmészárolja,
Röttenetös lángban azt ő néki áldozza.

Nem kétlöm az sátán hogy Ábrahámnak mondta:
Mi oka hogy Isten te tűled ezt kévánta,
Hogy tönnön magad légy gyermöködnek gyilkosa,
Kiért tégöd méltán mindez világ útálna?

Itt az okosság is azt veti Ábrahámnak,
Ha te förtözendöl vérében te fiadnak,
Valjon s honnan várod betöltét mindazoknak,
Melyeket mondasz hogy Isten ígért fiadnak.

Mert lám azt remélöd, hogy ez meg sokasodik,
És ez világ az ő magvában megáldatik;
Tekénthetsze meg mast mint ez bételjesödik,
Ha tűled gyermököd ezönnel megöletik.

Értöd az szent atya miként megkeserödék,
Erős késértettel mint megkörnyéközteték:
Lássok immár módját mint abból kifejtőzék,
Hogy az úristennek kedvéből ki nem esék.

Nagy hittel megnézé Istennek igaz voltát,
Csak az ő szavához kopcsolá önnönmagát,
Kirekeszté innen az okosság tanácsát,
Megfojtá magában az természetnek útát.

Lehetetlen dolog, az szent atya azt mondja,
Hogy az igaz Isten beszédét megmásolja,
Még az porából is fiának megadhatja,
Ő szent fogadását és meg bizoníthatja.

Ily reménség alatt magában elvégezé,
Hogy parancsolatját Istennek meg ne vetné,
Jámbor szolgájának ez dolgot nem jelönté,
Sem Sára asszonynyal hív társával nem közlé.

Mert az szent vén jámbor magában azt gondolja,
Hogy ha ezök közzűl ezt valamely megtudja,
Isten ellen az is fog tanácsot adnia,
Háborgatván engöm az Istennek dolgában.

Önnönmaga éjjel szamarát megterhellé,
Két iffjú szolgáját igön hamar fölkölté,
Egyetlenegy fiát Izsákot is fölkölté,
Kardját, tüzét, fáját mind hozzája készété.

Jóllehet Istennek engödelmes szolgája,
De mint gyarló embör azt meg nem tagadhatja,
Az nagy keserűség ő szívét átalfogta,
Viszi az halálra fiát igön fáradva.

Nem csak egy óráig az szent atya búskodék,
Ily keserűségben ki hosszúnak láttaték,
De két nap és két éj ezönben mind elmúlék,
Messze vala az hegy, hamar el nem érheték.

Harmad nap Ábrahám szömeit fölemelé,
És az környűl való hegyeket mind elnézé,
Az Istentül hagyott hegyet ő megismeré,
Kire ő magzatját az halálra fölvivé.

Az iffjakat ottan Ábrahám megállatá,
Az szamár hátáról az terhet el-leraká,
Egy kevessé fiát és magát megnyúgotá,
És az két iffjúnak akkor ezöket mondá:

»Im mi az gyermökkel imez hegyre fölmegyünk,
És az úristennek imádkozván könyörgünk,
Várjatok meg addig míg hozzátok megtérünk,
Ez helyön titöket az szamarokkal leljünk!«

Az tűzre való fát Ábrahám öszveköté,
Megfáradt fiának vállára el-föltevé,
Az kardot az tűzzel önnön kezében vevé,
Megterhelt magzatját előtte elereszté.

Immár együtt megyön Izsák és az Ábrahám,
Izsák az atyjának mondá: »én édös atyám!«
Nagy gyorson felele az keserves Ábrahám:
»De mondd meg mit kévánsz Izsák, én édös fiam!«

Monda: »im jól látom, hogy áldozatra megyünk,
Mert fával és tűzzel szépön hozzá készültünk,
Hol az áldozatra való állat mi vélünk,
Kit az úristennek fával mi megégessünk!«

Meg nem írta nekünk jóllehet az próféta,
Mint az szót Izsáktúl ő vén atyja hallotta,
De csak ő magában mindön jól meggondolja,
Az természet nékünk azonnal megmutatja.

Vélöm sok szóval Ábrahám nem szólhata,
Mert nagy keserűség ő szívét átalfogta,
Rövidedön írja az próféta mondta:
»Reá gondol fiam Isten az áldozatra!«

Immáran csak ketten, Izsák atyjával megyön,
Szándékát atyjának de nem tudja mi legyön,
És el-fölérközvén megállának az hegyön,
Az élő Istentül megmutattatott helyön.

Ábrahám az oltárt szépen hozzá készété,
Izsáknak válláról az asszú fát levevé,
Annak módja szörént az oltárra fölszörzé,
Ő megkeserödött szívét megkeményété.

Izsák mindezöket nézi igön fáradván,
Mert az fát nehezen vitte vala föl vállán,
Az fáradott gyermök nyugalmat igön kéván,
Nem ért ebben semmit az alázatos bárán.

Atyjátúl hirtelen íme megragadtaték,
Kin az engödelmes gyermök elcsudálkozék,
Mert nem tudja semmi ellene való vétkét,
Atyja ellensége? — nem tudja kihöz bízzék.

Az szent pátriárkha fiát ám földre ejté,
Kezét lábát néki erősen megkötözé,
Az oltáron való fára följül föltevé,
Orczul föl az égre őt nagy sírván feküté.

Háta megől kardját hamar előrándítá,
Édös magzatjához hivelyéből kivonyá,
Röttenetösképen ő hozzája fölhúzá,
Hogy fiának vérét ártatlanul kiontsa.

Ábrahámban Isten az nagy hívségöt látá,
Egy szent angyalával őtet megszólittatá,
Ábrahám! Ábrahám! az égből kiáltatá,
Az szent patriárkha ezt nagy örömmel hallá.

»Uram, jelön vagyok!« gyorsasággal felele,
Ismég az Istennek szent angyala ivölte:
»Ne bocsásd kezedet Ábrahám az gyermökre,
Az úr parancsolja, semmit ne árts nékie

Mert ő megismerte engödelmességödet,
Igaz hitből való isteni félelmedet,
Hogy te nem tekénted az egyetlenegyedet,
De kész valál értte megölni gyermöködet!«

Ezön annál inkább Ábrahám megörűle,
Az keserűségből újonnan fölébrede,
Szömét fölemelvén háta megé tekénte,
Hát megakadt egy kos az szarván az sűrűben.

Kezét, lábát gyorson fiának megoldozá,
Nagy hálaadással őtet fölszabadítá,
Az kost szarvon fogván az sűrűből kivonyá,
Azt az ő fiáért Istennek megáldozza.

Nagy kegyelmességét az Istennek bücsüllé,
És hozzája való kegyelmességét nézé,
Kire önnönmagát méltatlannak ítéllé,
Ő nagy örömében az helyet elnevezé.

Nagy hálaadással, fohászkodással monda,
Hogy itt az úristen minket szolgáit láta,
És kijelönteték rajtunk irgalmassága,
Örökké ez helynek neve legyen: ÚR LÁTJA.

Másodszor is szólla az Istennek angyala:
»Ábrahám, te néköd az úristen azt mondja,
Kegyelmességéből megesküdt ő magára,
Ismég ő tenéköd újonnan azt fogadja.

Mert igaz hittel híl az ő szent mondásának,
És engödelmes lél szent parancsolatjának,
Nem kedvezel az te egyetlenegy fiadnak,
De kész valál értte gyilkosa lenni annak.

Rajtad mindörökké lészön szent áldomása,
Es az te magodat annyira szaporítja,
Hogy számlálhatatlan lészön annak soksága,
Mint tengör fövénye és az égnek csillaga.

Ezön te magodból az szömélt elbocsátja,
Ki ellenséginek erejöket elrontja,
Mindön hatalmokat talpa alá tapodja,
És azoknak mindön erős kapuit bírja.

Ez lészön Istennek nemcsak kedves szolgája,
De természet szörént való szerelmes fia,
Ő nála oly kedves lészön ő áldozatja,
Hogy mindez világot érdöméjért megáldja.

Ábrahám ezöket hallván igön örűle,
Ezökkel Istenhöz szíve inkább görjede,
Az hegyről fiával szolgáihoz megtére,
Bersabéban velök nagy vígan hazamene.

Mikoron mindezök immár meglöttek volna,
Szerelmes öcscsétül Nakhórtul követ juta,
Hogy ki Ábrahámnak ilyen örömet monda,
Hogy atyjafiának tisztös nyolcz fia volna.

Sok időtül fogván öcscsét nem látta vala,
Nagy örömmel az hírt felőle hallja vala,
Nagy hálákat értte az úristennek ada,
Ki atyafiát is így megajándékozta.

Megértők mi módon az kegyelmes úristen,
Ábrahámot tartá nagy erös késértetben,
Nem hagyá sokáig az nagy keserőségben,
De megvígasztalá azután nagy sokképen.

Ennek példájából mi is jól meggondoljok,
Ha ilyen nagy szentnek nagy késértetit halljok,
Sokkal inkább mi azt szegényök reánk várjok,
És nagy vígyázással magunkat hozzá szabjok.

Meghagy az úristen minket is késértetnünk,
De nem olyan végre hogy mi abban elvesszünk,
Mert hív az úristen azt mondja szent Pál nekünk,
Csak annyira késért hogy kit elszenvedhetünk.

De mindön embörnek szükség hogy ezt megtudja,
Mint az késértetben Ábrahám megállhata,
Mert soha senkinek nincsen ebben más módja,
Ez oka hogy Isten nékünk ezt megíratta.

Azért valamikor késértetökben esünk,
Mindön erőnk szörént ellene igyeközzünk,
Csak az úristennek szent ígéjére nézzünk,
És teljes szívönkből fogadásának higyjünk.

És ha ellenköző dolgokkal találtatunk,
Az ígéret mellől soha el ne szakadjunk,
Az kiket Isten mond, csak azok mellé álljunk,
És szent ígéjének hitiben megmaradjunk.

Ez szent históriát az ki versökben írá,
Földében lakó nép őtet megnyomorítá,
Ědös hazájátul az pogán is megfosztá,
Nyomoruságában ezzel magát bíztatá.

Bízván az Istennek nagy kegyelmességében
És nékünk fogadott igaz ígéretiben,
Irá ezör ötszáz ötvenöt esztendőben,
Kiből dicsértessék az áldott Krisztus. Amen.

A vers dallama

Az alábbi kották a következő kiadásból származnak: Csomasz Tóth Kálmán, Ferenczi Ilona (sajtó alá rendező) 2017. A XVI. század magyar dallamai. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Előfordulhat, hogy a vers dallama más gyűjteményben is szerepel, melynek sorszáma az adatlap Dallam mezőjében látható. Ugyanakkor az adatlapi mező nem tartalmazza az RMDT új kiadásának számait – ez az adatbázis egy későbbi változatában lesz szinkronizálva.

A kottaképek a Magyar Elektronikus Referenciamű Szolgáltatás (MERSZ) oldaláról érkeznek, és a jegyzetek és dallamok hivatkozásai is a MERSZ oldalára ugranak, melynek használatához előfizetés vagy megfelelő felsőoktatási, ill. tudományos hálózathoz való hozzáférés szükséges.

RMDT1 2017, 24/II (Régen ó törvényben, Mózesnek könyvében)
Jegyzetek