Tardi György, Gyakran halljuk a mennyei felségnek (RPHA 0442)

Az itt közzétett szövegek nem kritikai igényűek, bár kritikai kiadásokon alapulnak. Részben modernizált szövegekről van szó, melyeket minimálisan egységesítettünk az OTKA NKFI 135631 számú, „A régi magyar költészet számítógépes metrikai és stilometriai vizsgálata” elnevezésű projektje keretében végrehajtott számítógépes elemzések céljából. Javarészt az RMKT szövegkiadásait követik, kisebb részt más filológiai kutatások eredményei. A digitalizálási, átírási, modernizálási feladatokban részt vett Finta Mária, Horváth Andor, Kiss Margit, Maróthy Szilvia, Nagy Viola, Pardi Boglárka, Rákóczy Krisztina, Seláf Levente, Veszely Anna, Vigyikán Villő, Zohó-Tóth Zoé, és az ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék szemináriumainak számos hallgatója. Köszönetetet mondunk a szövegkorpusz összeállításához és közzétételéhez nyújtott segítségért a következőknek: Etlinger Mihály, Fazekas Sándor, Hajdu Ildikó, H. Hubert Gabriella, Papp Balázs, Szatmári Áron, és az RPHA valaha volt összes munkatársa.

[part]

Gyakran halljuk az mönnyei fölségnek,
Sok jó téteményit az Úr istennek,
És nem tudunk hálát adni Istennek,
Csak csudáljuk jó tettét fölségének.

Ez világnak terömtésétül fogva,
Szent patriarkák idejétül fogva,
Sokszor tetszött Istennek meg hatalma,
Mégsem indul senki hálaadásra.

Országunkban kiválképpen jó volta,
Az Istennek megtetszék nagy hatalma,
Pogánságból Szitiából kihoza,
Tejjel, mézzel folyó földre szállíta.

Röttenetös homálynak sötétségét,
Pogánságnak bennönk rögzött gyökerét,
Meglágyítá szivönknek keménségét,
Végezetre nekönk adá Szent Lelkét.

Győzödelmes és nagy fejedelmeket,
Mind leveré előttönk ez feleket,
És neveze szöme fényének minket,
Békességben helyhözteté földönket.

Illyen drága ajándékat Istennek
Meg nem tudok köszönni fölségének,
Nagyobb része régi mi szüleinknek,
Bálvány isten után mönni kezdenek.

Vigasságunk siralomra fordula,
Békességönk más országban elfuta,
Tejjel, mézzel folyó földünknek sírja,
Az Istentül viteték más országra.

Zsidó nép is régönten, ó törvénben,
Hálaadatlanságért lőn megvetesben,
És hogy bálványozék az ő szívében,
Boldogsága öltözék nagy ínségben.

Tenéköd is, oh, kedves Magyarország,
Így lőn dolgod, hogy az hálaadatlanság,
Elárada benned mindön gonoszság,
Ezért regnál rajtad az sok pogánság.

Az Úr isten mindön ékösségödet,
Pogány kézben érzte te földedet,
Pogányoknak hízlalja ő testüket,
Csak méröggel eszöd te kenyeredet.

Röttenetös Istennek nagy haragja,
Mind az áItal ollyan, mint kegyös atyja,
Jobbulását az híveknek ha látja,
Nagy haragját kögyelömre fordítja.

Drága dolog az Úr istent dicsérni,
Sok jótéteményit meg köll böcsülni,
Igaz tisztölettel ott köll tisztölni,
Békességgel, sok jóval köll meglátni.

lgön kevélködik mi ellenségönk,
lgön igyeközik benyelni minket,
De csak az Úr isten legyön mi velönk,
Mondhassa meg, ki támad föl ellenönk.

Nosza tehát, körösztyénök, Istennek
Esedözzönk, mi édös terömtőnknek,
Adjon győzödelmet fejedelminknek,
Legyön erős kővára mi földönknek.

Mört az pogány ellenség nagy kevélyön,
Gyakran támad ellenöd nagy hörtelen,
Szándéka ez, hogy az magyar nemzetben,
Ő el hordjon az Istennek népében.

Kiváltképp ezörötszáznyolcvannyolcban,
nagy sok török titkon gyűlt föl Budában,
Azt végezte álnoksággal magában,
Az Fölföldet hogy elvigye rabságban.

Megindula az pogány az végekből,
Túl az Dunán egész onnan az földről,
Följüvének hírös neves Alföldről,
Indulának innét reánk Filekből.

Bátorsággal vagyon az fileki bék,
Mört mellette vagyon fejérvári bék,
Számláltatja népét az szőcséni bék,
Nem fél semmit mört ott vagyon több sok bék.

Megfuvatá víg kedvvel trombitáját,
Erősképpen megvereté ő dobját,
Válogatva elő hozák tarackját,
Megindítá Szikszó felé táborát.

Nincs utukban nekik semmi félelmük,
Azt alítják, hogy az egri vitézök,
csak alusznak az több magyar vitézök,
Azért nincsen nekik semmi félelmük.

Sokaságban vala nagy bizodalma,
Kocsi csatlón kétfelől két inasa,
nagy fölszóval az énököt mondatja,
Vigad, mintha jól volna az ő dolga.

Nagy víg kedve vagyon béknek utában,
Ily kevélség szorula be szivében,
hogy Putnokot megkeresse jüttében,
Véli vala, hogy megadnák féltükben.

Régi vitéz magyar módra Putnokból,
Felelének az vitézök az várból,
Ebek vattok, nem félönk Kurkut béktül,
Nem ijedönk, higyjétök meg, árnyéktul.

Mondják erre béknek ő feleleti,
hogy illyen volt mosolyogván beszédi,
Az ebeknek bözzög bátor ő szivök,
Látják sok népemet, mégsem engednek.

Szikszó felé küljebb küljebb jutának,
Az törökök ott egy embört kapának,
Tűle külömb külömb hírt tudakoznak,
Egri vitézökről tudakozának.

Monda nékik az embör mind ezökre,
Kegyelmetök úgy gondoljon népére,
Az egriek másfél ezör embörrel,
Előtökben kiindultak szép néppel.

Ezt az új hírt hogy megvivék az béknek,
Kevély szóval fölkiálta népének,
Ne féljetök, mört egy része népemnek
Majd megállja utukat egrieknek.

Azt is tudom, hogy egy kis nyereségöt,
Tegnap kaptak valami törököket,
Ma immáran csak vendéglik azokat,
csak tréfának állítják jüvésönket.

Innet penig az szöndörői utat,
Bal lábammal bezárlom itt az utat,
Az fegyverös népeket lecsapkodom,
Mind fejenként őket itt megfogdosom.

Ez szót mondá, Szikszó felé mozdula,
Szent Petörre Sajó fele hogy juta,
Illyem képen az szöcséni bék szóla,
Mintha szívem engöm már nem bíztatna.

Megrémüle fileki bék magában,
Hogy ez szót hallja ott az ő hadában,
Nem tud vala mit tönni búsultában,
Kettős kezde lönni az ő dolgában.

Hamar hozza hívta az béköket,
Ezök közzöl több sok fű törököket,
Megbeszéllé az tanácsban ezöket,
Mondá, immár lássátok igyetöket.

Láss, mint egy verömben esött farkasok,
Ordítanak, mint fene oroszlányok,
Jut eszükben möly nagy szégyön vallásuk,
Szikszó miatt kétször volt már fogságjuk.

Tanácsukban lőn illyen végezesük,
Szégyön leszön nékiük megtérésük,
Kiválképpen császár csausza köztük,
És nem leszön császártul tisztösségjük.

Biztatnia kezdék az seregöket,
Láss, az békök megengesztelék őket,
Elő járó két száz fű törököket
Sajón által költözteték azokat.

Ezök után az dandár megindula,
Az több nép is az Sajón által juta,
Szikszót látá pogány, igön vigada,
Ezör lovag hamar oda szágúda.

Égetést tőn az Szikszónak várasán,
Az Szent Mihály havának ennyi napján,
Tudni illik huszonkilenced napján,
Úgy mint kilenc órakor szombat napján.

Szánja Isten várasának romlását,
Ebben lakó fiainak rablását,
Gyönge szüzek mönyecskéknek fogságát,
Vén népeknek, ifjaknak levágását.

Oh möly nagy kárt az pogányok tevének,
Gazdagságos gyűjtemént égetének,
Szép házaknak csak az helyük tetszenek,
Sok asztagok tűlük porrá levének.

Kedves váras Szikszó vala Fölföldön,
Mint szép virág fénlik vala az völgyön,
Hírös vala messze földre sok helyön,
Sírnak vala, mint egy Jeruzsálemen.

Mört ő benne sok ifjak támadtanak,
Kik Istennek apostoli voltanak,
Az juhoknak jó vezéri voltanak,
Az nagy úrnak hűséggel szolgáltanak.

Sok jó vitéz ő belőle támadott,
Az juhokért erősképpen megharcolt,
Ezök által az ő híre kihatott,
Drágalátos szép néppel úgy virágzott.

Tejjel mézzel folyó föld bizony vala,
És ez földön ezökért hírös vala,
Pogánságnak bosszúságára vala,
Hogy ezökkel pogánnak nem szolgála.

Méltó bizon sírnonk veszödelmedön,
Külömb kölömb féle ékösségödön,
Kiválképpen bánkódnonk köll mast ezön,
Hogy csak híre sincs nevednek ez helön.

Mint ártatlan méheknek hogy hasznokért
Szokott jönni veszödelmük az mézért,
Így tenéköd, oh, szép Szikszó, hírödért,
Nagy sokszor lőn romlásod te hasznodért.

Hogy ha ezök te benned történtenek,
Sokkal inkább nekönk ök nem kedveznek,
Az hálóban hogy ha bekeríthetnek,
Csudálatosképpen rontani kezdnek.

De Istennek csuda cseleködeti
Sokszor az atyjákat mikor megveri,
Fiakat is akorron megijeszti,
Teljességgel de azért el nem veti.

Így jön dolga akkor az Fölföldségnek,
Hogy meghallá Szikszó veszödelmének,
Röttenetös nagy romlását népének,
Megfutamék népe az Fölföldségnek.

Mint vala möly nagy tábornak veszési,
Ha elesnek hadnagyi és zászlói,
Ott mindjárást megfutamnak az többi,
Az jobb legyön, ki az népet szödheti.

Így Szikszónak hogy megége várasa,
Az Fölföldnek elesék atyja, anyja,
Megfutamék kívül való több fia,
Váras, falu mindön ő tartománya.

Nagy rémülés hörtelen nagy révadás,
Az föld népe között jön nagy futamás,
Szekér háton messze földre búdosás,
Lőn nagy sívás révás és nagy jajgatás.

Megütközék az jaj szózat az égben,
Sivalkodás hallaték az völgyekben,
Hernád, Sajó, Bódva között sok helyön,
Takta között, Bodrog felé högyekön.

Nincsen senki, ki ellenük alhasson,
Bátorsággal nincsen, ki kardot vonjon,
Ily ítélet az föld népén mast vagyon,
Azt is mondja, nincs, ki értönk harcoljon.

Íme mindön fele az várasokban,
Sívást, révást, jajgatást az falukon,
Szörte szörént jajt hallunk az utcákon,
Nincs, azt mondják, már ki megoltalmazzon.

Mondták azt is, hallottam fűleimmel,
Hogy az Fölföld egész mindön népével
Mastan vész el mindön ékösségével,
Nem marad meg egy embör is ezönnel.

Ugyan futott az nép között az mondás,
Szekér háton volt keserves nagy sírás,
Szekerek közt volt sok embör topodás,
Sivalkodás, volt nagy erős ropogás.

Kiválképpen, hogy illyen hír futamék,
Igön vesztek egriek, azt beszéllék,
Élő Isten, az nép úgy megfélemlék,
Hogy sok embör csak kétségben nem essék.

Nagyobb sívás, révás köztük támada,
Szép biztatást senki csak meg sem halla,
Magzatjához mindön embör szalada,
Karon fogva, az mint jöhet, elfuta.

Mindönféle drága szép takarmányok,
Csűrben, kertben begyűjtött szép asztagok,
Elmaradott tűlönk mindön jószágunk,
És azok is csak nem sírtak utánnonk.

Nagy keserves búcsú vétlen elváltunk,
Kevés jókkal házonkból kifutottunk,
nagy jaj szóval mindönöket elhattunk,
Az volt gondunk, miképpen szaladhassunk.

Jesus Christus, az te áldott nevedben
Sokan kezdénk könyörgeni ezképpen,
Ne hagyj, Uram, esnünk az pogány kézben,
Ottalmazz meg, mört te vagy erős Isten.

Ezt is sokszor mondtuk könyörgésünkben,
Hogy mi hasznod leszön veszödelmönkben,
Inkább fordul hozzánk nagy kegyelmessen,
Védelmezz meg, ne vígy az késértetben.

Ne nézd, Uram, rútságát bőneinknek,
Ne nézd régi vétkeit népeidnek,
Inkább légy kögyelmes te híveidnek,
Kiket nevezz az te szömöd fényének.

Illyenképpen hogy tenéköd könyörgönk,
Noha Fölföld anyja, Szikszó elesék,
Mi, fiai lévén, megmeneködénk,
Jesus Christus, örömet benned lelönk.

Mört minékönk gyámolokat támasztál,
Mint meg rothadt sövént, megtámogattál,
Erős oszlopiddal meggyámolítál,
Mint zsidóknak egy Josuét támasztál.

Ki indítád pogányok háta megöl,
Tudni illik hírös neves Egörből
Ez Josuét, ki tégöd tiszta szíből
Mindönkoron szolgált nagy szeretetből.

Igaz vagy te, Isten, ítéletödben,
Hol azt mondod az te esküvésödben,
Ki tégödet tisztöl igaz hitiben,
Megáldod azt mint testében, lelkében.

Nincsen bizony hiba te mondásodban,
Mört még vagyon áldásod Josuéban,
Hízölködés ne légyön írásomban,
Így vagyon az jámboroknak szájukban.

Mint Israelt pharahónak torkából,
El-kihozád zsidókat Aegiptusból,
Hű szolgádnak jó tanács adásából,
Moisesnek had előtt forgásából.

Így lőn haza jüvésünk az futásból,
csöndességönk így lőn az búdosásból,
Rákóczinak hírös vigyázásából,
Több sok vitéz fírfiaknak harcokból.

Bizon méltó volna dícséretökkel,
Magasztalni énöklő szép versökkel,
Ez Josuét fű jámbor vitézivel,
Ha országonk élne jó szeretettel.

Én nem hallok már oly énök szörzőket,
Kik ez féle had viselt emböröket
És egy nihány hallott vitézségöket
Megírnának ily emléközetöket.

Országunkban tart csak egy esztendeig,
Az jó hírnév avagy csak egy holnapig,
És azután igön hamar elmúlik,
Mört nem bölcsek, kik históriát szörzik.

Ez oka, hogy jámbor, bölcs emböröket,
Hamar elfelejtönk mindön röndöket,
Vitézöket, jámbor, bölcs emböröket,
Tanácsbéli jámbor fű emböröket.

Én elhittem, énökömet ha látják,
Finnyás orrú jó barátim vizsgálják,
Miben törte fejét, tudom, meg mondják,
Én munkámat tudom, ezzel hálálják.

De ha Magyarország sok veszödelmét,
Hírös neves váraknak megvételét,
Ha beírtak énökökben ez félét,
Jobb megírnunk országonknak örömet.

[part "SECUNDA PARS"]

Halljátok meg azért, kéllek, romlását,
Törököknek Szikszó miatt fogságát,
Magyar, némöt vitézöknek vívását,
Törökökkel erős nagy harcolását.

Íme, pogány törököknek szándékát,
Mi nem tudtuk illen dühös tanácsát,
hogy reánk hozza illen hamar táborát,
És meggyújtsa az Szikszónak várasát.

Mikor azért igön nagy rémülésben,
Estönk volna iszonyú félelömben,
Az Úr isten megszána jó kedvében,
Angyalinak parancsola ezképpen.

Mönjetök el Egörben, Rákóczinak
Mondjátok meg mint az én hű szolgámnak,
Üljön hamar hátára fű lovának,
És viselje gondjukat juhaimnak.

Bátorsággal bízzék, semmit ne féljön,
Jámbor, vitéz szolgáiban fölvegyön,
Népem ellensége után elmönjön,
Véle leszök, bátor semmit ne féljön.

Én vagyok nagy erős Jehova Isten,
Ki népemet egyébkor is régönten
Által hoztam ím az Vörös tengörön,
És megvertem népemnek ellenségit.

Gedeonnak erőt és bátorságot
Én adtam volt ollyan világosságot,
Lámpásokkal űzé madiánokat,
Én általam ellensége el futott.

Ez hír szálla Rákóczinak szívében,
Bízék mindjárt az hatalmas Istenben,
Ögyébkor is az ő áldott nevében,
Győzödelmet vött az Jesus nevében.

Mint jó vitéz örül az nyert prédának,
Illyenképpen örül vala magában,
Hogy ez új hír juta az ő házában,
Nem forgatá ezt az fogást magában.

Ím csak tegnap jutottam meg házamban,
Hadd nyugodjam immár az én hadammal,
Hanem mindjárt vitéz fű szolgáival,
Fölkészüle vitéz módra hadával.

Szöng az rézdob, harsog az sok trombita,
Vitéz módra az seregöt bíztatja,
Jertök jobban az hitötlen pogánra,
Velönk lészön az Istennek jobb karja.

Indulának, és egy högyre jutának,
Az törökök után igön vigyáznak,
Sokaságát meg látták az töröknek,
Az végekből több társokat várának.

Elizene mindönfelé végekben,
Legelőször régi lakóhelyében,
Tudni illik az hírös Szöndörőben,
Diós győrben, Ónádban és Gesztösben.

Izenést tőn fegyverös vitézöknek,
Országonkban lévő több vitézöknek,
És az mellett az fölföldi hőseknek,
Hamarsággal mind melléje gyűlének.

Ezök között kiválképpen hogy látá,
Vitéz Homonay Istvánt hogy látá,
Legyön hála az Istennek, azt mondá,
És mindjárást az népet megbiztatá.

Látjok, úgymond, az töröknek sokságát,
Nem tudhatjuk jóllöhet ennek számát,
De az Isten megjelönti ma magát,
És megállja értönk rajtuk boszzúját.

Vitéz módra nagy fölszóval szól vala,
Hadnagyokat szép módjával int vala,
Seregöket nagy szép röndben állatá,
Puskást, dárdást, lovagokat oszlata.

Az urakkal és fű-fű embörökkel
Egyet értvén jámbor fű vitézökkel,
Végezék azt, hogy az pogány ebekkel
Megvínának úgy az jüvendő éjjel.

Végezetre az helyről mozdulának,
Csak kevessen, két ezörön valának,
És az fölött kétszáz lóval valának,
Az pogányok után igön vigyáznak.

Mint az juhok az jó vezér pásztortul,
Úgy figgenek az Rákóczi Sigmondtul,
És az vitéz Homonyai Istvántul,
Vitéz hadnagy Balás deák Istvántul.

Közelítvén az törököt megláták,
Zászlójukat szépön ők megbocsáták,
Viszont őket az törökök megláták,
Mind benyelljök, törökök azt alíták.

Ládd, az pogány kevélködik magában,
Igön bízik az népnek sokságában,
Tizönháromezör nép táboromban,
Az bék mondja, vélem vagyon hadamban.

Vigyáztatni kezde az bék táborból,
Száguldókat bocsáta az dandárból,
Megszömlélék magyarokat lóhátról,
Kiismerék egri zászlót az hadból.

Nagy szálgudva megvivék az béköknek,
Hogy ott volna zászlójok egrieknek,
Vagy két béknek mindjárt az félsz szeplőnek,
Megismerék jele nagy félelömnek.

Fileki bék erre képöst magában
Megváltozék ű is az ű szívében,
Rémülés lén azontúl az békökben,
Magyar sereg érközék azon közben.

Sokasággal csak biztatják magokat,
És semminek véllik az magyarokat,
Mondják vala csak lóval is azokat,
Letopattatják űk az kavorokat.

Röndben tarckokat reájok vonyának,
Az dandárból két szárnyat bocsátanak,
Sok zászlókat igön lobogatának,
Jancsár, gyalog mind egy röndben állának.

Az két fél közt röttenetös kiáltás,
Jesus, Alla, Jesus, Alla az mondás,
Erősképpen háromszor sivalkodás,
Lőn azután dob, trombita harsogás.

Ütközének és kopiát törének,
Az magyarok igön megszélledének,
Mindkét félben hamar sokan veszének,
Törököket táborból ki verének.

Az némötök igön embörködének,
Törökökben sokat lüvöldözének,
Némötöket mind egy kertben verének,
Erős harcot törökökkel tevének.

Sok törököt hamar elhullatának,
Az szép festött lovakról lehullának,
Magyarokban sokan arra ugranak,
Vitéz módra annál inkább forgódnak.

Magyar hajdúk egyet kettőt ugranak,
Hozzá, hozzá, erősen kiáltanak,
Az puskákkal törököket hullatják,
Futt az török, egymást azzal biztatják.

Tábor helyre ismeg török szorula,
Viadalnak annál inkább búsula,
Az trombitát erősképpen fútatja,
Magyarokat, némötöket hullatja.

Az katonák egy kis csoportocskában,
Kik el nem hullának az első harcban,
Nyolcszáz lóval gyűlének egy csoportban,
Az dandárnak rohanának újonnan.

Vitéz Balás deák István föl szóval
Hozzá, hozzá, kiáltja nagy torokkal,
És ő maga az kétélű pallossal
Vitéz módon forgódik katonákkal.

Tábor helyről ismét az törököket
Kikergeték ottan hamar mind őket,
De sok magyar jámbor fű vitézöket
Fogdosának akor fű emböröket.

Örök Isten, csuda lám az te dolgod,
Az kit akarsz, csak hamar kézben adod,
Hamarsággal ismét ha te akarod,
Az halálból életre fordíthatod.

Így lőn dolga az nagy veszödelömben,
Homonyai István esék ott kézben,
És élete immár vala kétségben,
De megtartád, áldott Isten, kezedben.

Méltó volna illyen Úrnak fogságát,
Körösztyénség mellett nagy harcolását,
Az halálból életre fordulását,
Méltó volna énökölni jó voltát.

Nem kímélé testét megszagattatni,
Körösztyénség mellett kész lőn megvíni,
Jó hír névért kész lőn inkább meghalni,
Hogy nem itthon békességben jól lakni.

Vitéz módra termött két szép fiait,
Jámbor házas társát, édös szüleit,
Ő nem száná pénzét és örökségét,
Bátorsággal harcra vivé ő fejét.

Sokan láták, vitézségöt nagyot tőn,
Két fű török fejet igön hamar vőn,
Vitéz szolgáival ott nagy harcot tőn,
Nagy sok török igön hamar rajta lőn.

Nyolc töröknek esék harcon kezében,
Úri módon, szépön vagyon öltözve,
Varrott gyolcs ing fölljül rajta fölvévén,
Páncél kesztyű vagyon mindkét kezében.

Mondják, az kesztyűben, hogy nagy szép kövek
Az sötétben csuda szépön fénlöttek,
Ő nevéről erősen érteköztek,
Homonyai így felele azoknak.

Vitéz röndön való beslia vagyok,
Az csatázó katona is én vagyok,
Homonyai István szolgája vagyok,
Szolgái közt én is fű embör vagyok.

Nyert prédának igön örülnek vala,
Filek felé az úrral tartnak vala,
Szőlő gyepün ha elmöhetnek vala,
Homonyait rabságra viszik vala.

De Istennek tetszék itt meg jó volta,
Törököknek gyepün utat nem nyita,
Gyepü mellett Homonyait hordozza,
Azon közben az török nagy szájt halla.

Megállapék az nyolc török suttogva,
Homonyait kérdözik nagy suttogva,
Illyen nagy kiáltás mi dolog volna,
Így felel törököknek ez szóra.

Lám, halljátok, vitézök, magyarokat,
hogy erősen hullatják kavorokat,
Az török vitézök mind az urakat,
Mast vágták le mind egy lábig azokat.

De mint róka, okos, ravasz magában,
Így olvassuk Aesopus írásában,
Lopott kakas mikor volna szájában,
Nem hagyhatja vala kakast futtában.

Így az pogánt noha igön biztatja,
Homonyai noha ily szóval tartja,
Magát mégis az török nem biztatja,
Egyik török az úrnak ígyen szóla.

Bre, mit mondasz, ha az török táborra
Újobb kavor érközött az dandárra,
Ezt is mondja, hogy Rákóczi több haddal,
Homonyai István is jütt több haddal.

Mindezökre Homonyai azt mondá,
Már levágták Homonyait, azt mondá,
Rákóczi is oda vagyon, azt mondá,
Mast vágják le az többit is, azt mondá.

Homonyai ezt azért mondja vala,
Hogy az török véle visszafordulna,
Azonközben ha katonát láthatna,
Pogány kézből talám szabadulhatna.

Isten bizon csuda te ítéletöd,
Csudaképpen magad megismertetöd,
Szolgáidat hamar kézben adhatod,
Ha akarod, életre téríthetöd.

Saul előtt Dávid is hogy fut vala,
Achis királyhoz beszaladott vala,
Élet, halál immár előtte vala,
Csudaképpen haláltul megmarada.

Gyermök módra bolondoskodik vala,
Achis király ezön igön ijede,
Parancsolá, igön hamar kimönne,
Az bolondság ott lőn neki életre.

Itt peniglen Homonyai Istvánnak,
Jó vitézlő eszössége magának,
Az halálból való szabadulásnak,
Lőn ez oka Isten után az úrnak.

Élet, halál jól löhet csak Istenben,
Szabadulás vagyon csak ő kezében,
De eszközzel sáfárkodik éltönkben,
Mint megtetszik az két fű embörökben.

Ezön közben három magyar érközék,
Törököket nagy föl szóval kérdözék,
Ti kik vattok, vitéz módra megkérdék,
És az török mindjárt megcsöndesödék.

Homonyai csak hallgat alattomban,
És megerőlteté magat karjában,
Lőhetnéje valamint eloldásban,
Megprobálá, és megoldék azonban.

Bolondsággal fegyverét az oldalán
Hatták vala Homoníai tomporán,
Alattomban kardját rántá nagy bízván,
Fölkiálta bátorsággal ezt mondván.

Nosza, hozzá, vitézök, mört ím ezök
Mind törökök, kiket ti mast kérdöztök,
És nagy vitéz módra az négy vitézök,
Nyolc törököt csapkodák, mint embörök.

Egymás között fölötte örülének,
Ily fű rabot haláltul megmentének,
Viadalnak közepiben menének,
Vitézségöt ott is nagyot tevének.

Gyalog esék Homonyai seregben,
Futván igön botlik az sok holttestben,
Megfáradott vala már erejében,
Paripára ragada ott möntében.

Viadalhoz ismétlen hozzá kezde,
Az minere mégis tűle lőhete,
Vitéz módra törökökben elveszte,
Szolgáiban és nagy késen meglelé.

Szabadula csudaképpen fogságból,
Az Istennek nagy irgalmasságából,
Meneködnek az halál árnyékából,
Pogány török ellenségnek markából.

Áldott Isten, az te nagy jó voltodból
Ha életre hozád őtet halálból,
Ezt az urat tarts meg te irgalmadból,
Szolgálhasson tégöd hálaadásból.

Ugyanakkor amaz hírös úr fiú,
Az Balassi nemzötből való ifjú,
Jó Balassi Ferenc vitéz úr fiú,
Török közzé elegyödék az ifjú.

Embörséget vitéz módra mutata,
Törököket mellette lecsapkoda,
Sorkantyúval lovát ű megfogdosá,
Az sok török közzül magát kirugá.

Azon közben több vitéz katonákhoz,
Találkozék jámbor fű szolgáihoz,
És ezöket biztatja viadalhoz,
Szava hasonlatos az trombitához.

Juta vitéz Barcsai Basó Farkas,
Ezök között vala Vallai Farkas,
Nagy sok harcon forgott több vitéz farkas,
Forgódának erősen, mint egy farkas.

Egyetömben ezökkel Sziki Pétör,
És az hírös vitéz Arssai Pétör,
Vitéz Fodróczki György, Samboki Pétör,
Harcolának Bölcs Miklós és nagy Pétör.

Jóllöhet, hogy itt is sokan hullanak,
Szegény magyar vitézökben hullanak,
Mört törökök sokan rajtok valának,
Törökök is ugyan el-leomlanak.

Szöndörői magyar, némöt vitézök,
Ők is forgódának mint jó vitézök,
Kapitányuk Sörény Gábor nékiük,
Fileki bék rohana mindjárt nekik.

Vitéz Soldos Ferenc válta az béknek,
Igön megcsapkodá kezét az béknek,
Fű besliák rohanának Ferencnek,
És elfogák, mastan rabja az béknek.

Sori Pállal esék ott el az harcon,
Megszorultak vala ott egy vízparton,
Vadász fele amott egy vízmosáson,
Foglya esék az két vitéz az harcon.

Azonközben Szikszó felől az dandárt
Oldallaslag az törökök táborát
Az egriek ám megüték állását,
Kikergeték táborból törököket.

Egyitömben szöndörői vitézök,
Mind egyszörsmind az több magyar vitézök,
Fegyverösök és az gyalog vitézök
Rajtuk lőnek ismét magyar vitézök.

Jóllöhet, hogy igön meg fáradtanak,
Az körösztyén vitézök elbágyadtak,
Törököktül csak kevessen maradtak,
Mindazáltal törökökre rohannak.

Szép biztatást tőnek az fű hadnagyok,
Örülének magokban az magyarok,
Nagy szép kinnyen ugrálnak az gyalogok,
Az törököt hullatják az lovagok.

Megrémüle az török seregében,
Megfutamék sok harc után féltében,
Háromszázan az Sajónak möntében
Hazafelé indulának Birinben.

Hamar által utat ők találának,
Noha basa fiainak mondatnak,
Bizony ők sem sokáig harcolának,
Hamar az egészség felé tartanak.

Egyik része Sajón által költözék,
Filek felé, mint löhetett, ellépék,
Szikszót látni császár csausza sem késék,
Legelsőbben futni ő igyeközék.

Számtalan törökök ott elhullának,
Tábor helyön sokan ott maradának,
Fű törökök, agák, vajdak halának,
Nagy sok pogány törökök maradának.

Megszélhüdék ott az török futtában,
Annál inkább megijede magában,
És nem tetszék fáradtság magyarokban,
Mört örülnek nyereségnek magukban.

Míg érheték, törököket hullaták,
Az futásban miliket megkaphaták,
Elevenön ők azokat elhozák,
Hajnalkorban mind egy seregben hordák.

Fű törökök és szép ifjak valának,
Piros vérrel az mezők virágzanak,
Az holttestről ruhákat levonyának,
Nagy sok fegyvert, négy tarackot hozának.

Sok fejeket szekerekre osztanak,
Szép nyert tizönhárom zászlót hozának,
És ezökkel verradva osztozának,
Ezök után vígan haza oszlanak.

Az kassai hadnak fű kapitánya,
Jó Sörjéni Mihály, császár hadnagya,
Megmarada Szikszón ott az templomban,
Sebök miatt fáradt vala karjában.

Ott létében gondolkodék magában,
Jelös dolgot, azt végezé magában,
Hogy kik vesztek ott az nagy viadalban,
Megszámlálván egyben hordják rakásban.

Magyar, némöt vitézök, kik hullanak,
Csak négyszázan és ötvenön valának,
Török testök közzöl kit ki találtak,
Parancsolat alatt kiszámláltattak.

Az törökök, kik Szikszónak mezején
Elveszének az török tábor helyén
És Sajón túl, az Sajónak környékén,
Ezörötszáz veszött viadal helyén.

Mind ezöket két halomban rakaták,
Magyar, némöt testöt egyben hordaták,
Sövénykerítéssel környül fonaták,
Pogányoknak testüket kívül hordák.

Magyar, némöt közöl kinek oly társuk,
Találkozék vitézök közt barátjuk,
Avagy penig kinek volt házas társuk,
[miss "1 line"]

Többeket is vesztenek ott az harcon
Az hitötlen pogányok ott akkoron.
Tasi János, Böke Miklós az harcon,
Pernyészi Isván is vesze akkoron.

Pernyészinek mindön atyja fiai
És nagy jámbor ismerő jó baráti
Gyászban öltözének vitéz társai,
Halálát gyászolják nemzetségei.

Az vitézlő dolognak állapatja,
Illyenképpen vagyon annak ő sorsa,
Vitézöknek fejök tarisznyájokban,
Mindönkoron vagyon az koporsóban.

Vitézöknek jámbor házas társai,
De mit sírtok, Magyarország fiai,
Lám, az törököknek fő-fő csillagi,
Itt veszének császárnak sok fiai.

Az szécséni Musztafa béknek feje,
Az jancsár agának is az ő feje,
Itt esék el egy fő tihajának feje,
Basa tolmácsának itt esék feje.

Az fileki Kurcut béknek az keze,
Zsoldos miá sebösödék az feje,
Megvereték esősképpen az teste,
Mindön napon kétször kenik beléje.

Fejérvári Ali bék is nagy sebben,
Hogyha szintén meg nem holt is beléje,
Holtáiglan, hallom, megéri véle,
Rajta vagyon az kavorok béllege.

Szabadkában lakó fű vitéz vajda,
Ugyan akkor ű is kézben akada,
Nagy sebökben Egre vivék fogságra,
És ugyanott az sebökben meghala.

Több sok fejet akkoron hullatának,
Csak Egörben száztíz fejet hozának,
Szöndörőben, Ónádban is hozának,
Diósgyőrben, Gesztösben is hozának.

Az kassai vitézöknek számára
Negyven török fejek jutának oda,
És mifelénk, ide, Sárospatakra
Mind hordanak széllel az több várakban.

Száma mini legyön török fejeknek,
Sem peniglen az eleven töröknek,
Mini legyön, az kik mast elvesztenek,
Nem mondhatom bizonyosképpen ennek.

Háromezört, némöly mondja, hogy veszött,
Némöly mondja, hogy négyezör is veszött,
Be ű magok, törökök azt beszélik,
Hogy ötezör veszött, űk azt hirdetik.

Én is nyilván írhatom énökömben,
Hogy az Kenyérmezején ott Erdélyben,
Túl az Dunán, az Rigó mezejében,
Egyször ennyi nem veszött az törökben.

Mört kik látták, erősképpen csodálták,
Hogy az mezőt éppen elburították
Holt testökkel, az törököt levágták,
Mint az folyó vizet, az vért bocsátták.

Mind ezöknek utána nagy szép dolgot
Mégis mondok vitézlő tanúságot,
Kérlek azért, hogy reá hallgassatok,
Jó vitézök, ebből leszön hasznotok.

Egy törököt Hatvanban Tepegyüznek
Csudálatos nevezettel neveznek,
Kik ismerik, mondják ezt fű töröknek,
Törökök közt hallám igön hírösnek.

Mikort Szikszó, Vadász között tábornak,
Az török ott telepödék dandárnak,
Nem volt akkor félelmök magyaroknak,
Bátorsággal, mint egy várban vigadtak.

Csak Tepegüz vitéz módra fű lován
Vagyon vigyázásban hegyek oldalán,
Níha tábor helyre nyomtat jó lován,
Csudálkozik törökök bátorságán.

Az jancsárok és rácok bátorsággal
Szőlő hegyről szőlőt hordnak vígsággal,
Lovag török számtalan tarisznyákkal,
Zabot, árpát úgy hordnak hamarsággal.

Nincs félelmök, bátrak mindön dolgukban,
lgön bíznak az népnek sokságában,
Mind bor, kenyér vagyon velök táborban,
Bűség vagyon köztök, mint egy várasban.

Komplárkodni fokhagymát és monarót,
Tikot, ludat, tarisznyákkal sok diót,
Hoztanak volt sajtot és aszú túrót,
Mint egy sokadalomban, úgy jüttek volt.

Cufar módra törökök az vásárnak,
Letelepödének mint egy piacnak,
Egymás között nagy erősen vigadnak,
Esznek, isznak, tábor helyön jól laknak.

Az szikszói pincékből jó borokat,
Hamarsággal hozának szép cipókat,
Kinek mi jut, mind elosztják azokat,
Abrakkal is jól tartják ű lovokat.

Fű törökök Tepegyözt is kénálják,
Nagy sok felől törökök azt kiáltják,
Szállj le, vitéz, egyél velünk, azt mondják,
Mind bor, kinyér, abrak is van, azt mondják.

Mond ezökre Tepegyöz törököknek,
Talám nem tudjátok magyar vitéznek
Természetit, mint öröl szép kenyérnek,
Így örül ő is az boros pincének.

Higgyétök meg, magyaroknak az lova
Nagy örimest az abrakot kívánja,
Az katona halálát is nem szánja,
Az abrakért kardját hamar kirántja.

Itt Tepegyüt árulónak ítélék,
És nagy hamar az béköknek megvivék,
És az békök Tepegyözt megkérdözék,
Mondák békök, hogy ezt hozzá nem hinnék.

Mindezökre Tepegyüz azt felelé,
Én áruló nem vagyok, azt felelé,
Végezetre azt be is teljesété,
És ű magát békök előtt megmenté.

Szó beszéd közt magyarok érközének,
Megjelönték azt hamar Tepegyüznek,
Megszömlélé röndit magyar seregnek,
Ugyanottan így felele béköknek.

lhon jűnek immáran az abrakért,
lhon jűnek magyarok az cipóért,
lhon jűnek, higgyétök meg, az borért,
Azt ítélöm, hogy megvernek ma ezért.

Mört az magyar seregben az kopják
Igyenössen lobognak, mint égi gyertyák,
Mi közöttönk látjok, hogy az kopják
Hajladozva vannak, mint eltört pálcák.

Én ezökből nyilván azt ítélhetöm,
Hogy az kevés kavor az törökökön
Győzödelmet, higgyétök, mastan veszön,
Nosza, hozzá, mindönönk készön legyön.

Tepegyüznek igaz lőn itt beszéde,
Mört az kevés körösztyén ott megveri,
Pogány török sokaságát meggyőzi,
Tepegyuznak betelék ítéleti.

Az Tepegyuz peniglen ott az harcon
Forgolódék erősképpen akkoron,
Egy németöt elfoga ott az harcon,
Ezzel haza möntön mene akkoron.

Mastan hallom, hogy nagy tisztösségére,
Fordult neki nagy szép dicséretire,
Akkor való vigyázása nékie,
Azt mondják, hogy fordult dicséretire.

Intlek, magyar vitézök, az töröktül,
Tanuljatok Macumet szolgájátul,
Mört nem szégyön jót elvönnönk azoktul,
Hogy ha szolgálatonk azzal hasznosul.

Az vitézlő röndön lám dicséretös,
Józan élet, tudjátok, böcsületös,
Az vigyázó vitéz is köllemetös,
Ez két dolog kivántatik ez röndhöz.

Mind az kettő Tepegyüzben meg vala,
Jó vigyázó, józan elméjű vala,
Az több török mikor igön vigadna,
Józansággal egyedül vigyáz vala.

Ily jó drága jóságos cseleködet,
Kiválképpen illetné az híveket,
Hírös, neves körösztyén vitézöket,
De most ritkán találonk efféléket.

Mört mikoron ők csatára készülnek,
Ők meg otthon ily végezést végeznek:
Hogy ha löhet, mi az paraszt embörnek
Elemeljük eledelét szegénnek.

De ha győzödelmet ellenségtökön,
Ha akartok vönni török nemzetön,
Közöttetök ily végezés ne legyön,
Indulástok az Isten szörént legyön.

Ha csatára kimönni igyeköztök,
Békességgel hogy haza jühessetök,
Az Istennek igön könyörögjetök,
Józanságban, vigyázásban lögyetök.

Illyenképpen nagy bízvást induljatok,
Ellenségre ugyan kirohanjatok,
Szegénségöt, kérlek, ne pusztítsatok,
Mört az Isten haragja száll reátok.

Lám, tudjátok, hogy az sok nyúzás, fosztás,
És az testi lélökkel való morgás,
Utálatos Isten előtt ez szokás,
Ragadomány, tolvajlás és kóborlás.

Kérlek, azért el hagyjátok ezöket,
Az Úr isten bizony megáld titöket,
Fű embörre emel föl bennetöket,
Ki terjeszti földön is hírötöket.

Mind az által kívánom az Istentül,
Oltalmazzon bennetöket tömlöctül,
Meg tanító pálcák vereségétül,
Jer, mondjuk ezt mindnyájan tiszta szíből.

Tarts meg, Isten, ezután is népedet,
Szent Fiadban gyűjtött kis seregödet,
Isten, tarts meg az vitézlő népeket,
Az urakat, mindön körösztyénöket.

Messze földre futott békességönket
És az atyja fiúi szeretetőt
Hozd haza már, élő Isten, ezöket,
Zsírosíts meg elparragult földönket.

Fejedelmet, urakat, tiszttartókat,
Vitézöket, jámbor, bölcs tanítókat,
Adj, Úr isten, jámbor, erős bírákat,
Engödelmes községöt, polgárokat.

Kicsin hiba énökömben ha vagyon,
Kinek kinek vitézsége az harcon
Mint lött, hogy lött, valóban nem írhatom,
Mindönt azért én csak vitéznek mondok.

Kérök azért bocsánatot mindöntül,
Kiválképpen az vitézlö népektül,
Hogy ha szömély szörént vitézségökről
Mindönt meg nem írhatok mindönökröl.

De bizonnyal azt mindön bár elhiggye,
Hogy Fölföldnek, az Szikszónak mezeje,
És Szikszón túl az Sajónak környéke,
Rakva török testökkel Sajó völgye.

Pincék, vermök és mindön hasadékok,
Sok jég vermök és az sok víz mosások,
Az högyekön való erős barlangok,
Ellenségnek testével rakva ezök.

Az fölföldi hősek és mindön népek,
Török ellenségre mind kikeljenek,
Högyön, völgyön törököket vezessék,
Az katonák az végekben mönnének.

Isten, legyön tiéd mindön tisztesség,
Földön, mönnyön adassék nagy dicsőség,
Te általod mört az török nemzetség
Megvereték az Macumet nemzetség.

Ezörötszáznyolcvannyolc esztendőben,
Karácson havának első hetében,
Liszkán szörzék ezöket be versökben,
Fönn az parton, az Bodrognak möntében.