Drávamelléki Névtelen, Emlékezzünk, én uraim, régen lett dologról (RPHA 0373)

Az itt közzétett szövegek nem kritikai igényűek, bár kritikai kiadásokon alapulnak. Részben modernizált szövegekről van szó, melyeket minimálisan egységesítettünk az OTKA NKFI 135631 számú, „A régi magyar költészet számítógépes metrikai és stilometriai vizsgálata” elnevezésű projektje keretében végrehajtott számítógépes elemzések céljából. Javarészt az RMKT szövegkiadásait követik, kisebb részt más filológiai kutatások eredményei. A digitalizálási, átírási, modernizálási feladatokban részt vett Finta Mária, Horváth Andor, Kiss Margit, Maróthy Szilvia, Nagy Viola, Pardi Boglárka, Rákóczy Krisztina, Seláf Levente, Veszely Anna, Vigyikán Villő, Zohó-Tóth Zoé, és az ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék szemináriumainak számos hallgatója. Köszönetetet mondunk a szövegkorpusz összeállításához és közzétételéhez nyújtott segítségért a következőknek: Etlinger Mihály, Fazekas Sándor, Hajdu Ildikó, H. Hubert Gabriella, Papp Balázs, Szatmári Áron, és az RPHA valaha volt összes munkatársa.

Emléközzünk én uraim régen lett dologról,
Kiket bölcsek beírtanak, szödtek ki könyvekből,
Szöröncsének állapatját jelentsük ezekből,
Emlékezzünk tengeren túl gazdag Rómaságról.


Az Rómának kőfalai akkoron nem vala,
Pogány hitben Rómaságot egy úr bírja vala,
Kinek neve az Rómában Eustachius vala,
Birodalma gazdagsága nékie nagy vala.


Ez világnak nagyobb része pogányságban vala,
Körösztyének nem valának, körösztség sem vala,
Az Istennek ismereti űnálok nem vala,
Laknak vala pogány módra, esznek isznak vala.


Csudaképpen Eustachiust Isten fölválasztá,
Nagy jó voltát gazdagsággal hozzája bocsátá,
Gönlis nevű leánzóval mikor házasítá,
Ezzel őtet pogánságból kihozni akará.


Az Úristen házasságok szerencséssé tevé,
Mert az asszont két gyermekkel méhében szereté,
Kilenc holnapig két gyermekét méhében viselé,
Tizedikben Remust, Romulust ez világra szülé.


Mihelt látá Eustachiusné szülte szép magzatját,
Nem zúgódék, átkozódék, felejté bánatját,
Térdre esék, háladásra kinyújtá két kezét,
Nagy hálát ada az Istennek ő édes magzatin.


"Hála - úgymond - én Istenem, azmivel szerettél,
Ifjúságban gazdagsággal én urammal láttál,
De nagyobban ezek fölött minket magzatinkkal."
Hála adás után gyermekágyban úgy könyörög vala:


"Kérlek, Uram, hallgassad meg én könyörgésemet,
Ne nézd, Uram, pogányságink, de nézd jóvoltodat,
Én is fölveszem Rómaságban az szent körösztséget,
Körösztyénség mellett szegénséget és nyomorúságot."


Az Úristen meghallgatá asszony könyörgését,
Eustachius mert mikoron ágyban fekünnék,
Fényösséggel, villámlással ő környülvéteték,
Az Istennek ő követe előtte állapék:


"Serkenjél föl, Eustachius, te édes álmodból,
Követ vagyok teremtődtűl, az te Istenedtűl,
Hallgassad meg követséget az te Istenedtűl,
Téged akar kimenteni az nagy pogánságból.


Azt izené, hogy fölvegyed az szent körösztséget,
Rómaságban ő ez hármon hagyott szabadságot:
Ha szereted ifjúságban az nagy gazdagságot,
Vagy szereted ifjúságban az nagy szegénységet.


Harmadikon ezen hagyott neked szabadságot:
Vénségedben ha szereted az nagy gazdagságot,
Vagy szereted szegénységet, mind szabadon hagyott,
Mert az Isten körösztségedben ezzel látogatott."


Eustachius ő álmában mikoron meglátá,
Pogány módra fölöltözék, orcáját megmosá,
Módja szerént az Istennek nagy hálákat adá,
Óhajtással beszédében ím, ezeket mondá:


"Hála - úgymond - én Uramnak és én Istenemnek,
Mivel ez nap ő szereté királyi fejemet,
Igazgassa, vezérölje jóra dolgaimat,
Mutassa meg három közül választó voltomat."


Meghallgatá az Úristen ifjú könyörgését,
Meghallgatá Eustachiusnak az ő könyörgését,
Megmutatá: azki nem tűr, nem veszi gyümölcsét.
Halljátok meg, mint mutatá ezekhez szerelmét.


Ím fölvevé ifjúságban az szent körösztséget,
És az mellett nem vevé föl az nagy gazdagságot,
Meggondolá az háromnak sanyarú vétkeit,
Azt gondolá, föl kölly vönni az nagy szegénséget.


"Ha én - úgymond - ifjúságban szegénséget veszek,
Ifjúságinkban mi erőnkkel kenyerünket esszük,
Aratáshoz, nagy munkához derekunkat hajtjuk,
Mi testünket nagy munkával be is födözhetjük.


Vénségemben inkább veszem az nagy gazdagságot,
Mert akkoron mi erőnktűl inkább megfosztatunk,
Akkoron kölly inkább nekünk az mi szegedelmünk."
Ez szó hallván az Istennek követe elmúlék.


Eustachius Rómaságban ő házastársával,
Elmenének Isten adta két szép magzatjokkal,
Körösztséget fölvevének, körösztyének lének,
Az ő neve nevezteték az Rustan császárnak.


Az egyiknek, ő fiának lőn neve Romulus,
Az másiknak körösztneve akkoron lén Remus,
Az két nevet úgy csudálják; egyik neve Primus,
Az másiknak, vén embernek Makeus Secundus.


Halljátok meg, miként esék Rustan császár dolga!
Hogy az hitben kezdé bírni gazdag Rómaságot,
Az Úristen ellenséget reája bocsáta,
Földön, vízen minden felől próbálni akará.


Az ellenség Rómaságban császárt beszorítá,
Két esztendeig környül fekve őtet elpusztítá,
Ezek után az ostromra fölindítá népét,
Végezé, hogy vagy megveszi vagy alatta meghal.


Az ellenség az császárnak házát megostromlá,
Az császárnak palotáját mind fejére gyúltá,
Minden kincsét és jószágát elvivék császárnak,
De az Isten őt megmenté, fejét az császárnak.


Mert egy boltban, rejtekházban maradott társával,
Isten adta két fiával, Remus Romulussal.
Rómaságban megutálák ez dologért őtet,
Szegénségre mene igyök, bujdosni jutának.


Nem akarnak az császárnak semmiben adózni,
Nem akarnak az császárnak semmibe szolgálni,
Csak akará önnön maga az országot bírni,
Szegényöket és árvákat akarják rontani.


Hogy ez dolgot császár hallá, rajta ezt gondolá,
Hogy ő az egyik fiával kuldulni indulna,
Az másikkal házastársát kuldulni bocsátná,
Kuldulással éhségeket eltávoztatnája.


Rómaságban az nagyurak azt is megbosszulák,
Mindenfelé az népeknek erősen azt hagyák,
Alamizsnát az országban néki ne adnának,
Elvégezték még régen, hogy éhhel meghalnának.


Egyik fiát Rustan császár ölében fölvevé,
Csókolgatván, ölelgetvén útra elerede,
Az másikat felesége, Romulust fölvevé,
Nagy sírással más országra ők elindulának.


Az tengernek szigetéhez mikoron jutának,
Az tengernek szigetiben bárkát hogy látának,
Bárkásoknak kiáltanak, szózatot adának,
Jünnének ki, ígéretet, bárkabért megadnák.


Az bárkások ígéretit mikoron meghallák,
Indulának, vitollyákat szélnek bocsátának,
Hamarsággal az tengernek partjára jutának,
Űk evezvén nem késének, általsietének.


Rustan császár szegény császár, mert egy pénze sincsen,
Gondolkodik, mit fizessen bárkás mestereknek,
Eszek veszett, hogy nagy summát ad, az bárkásoknak,
És nagy hamar azonközben az partra jutnak.


Szóla császár bárkásoknak, akkoron azt mondá:
"Meghalljátok, én fiaim, ti bárkás mesterek,
Azt jól tudja az Úristen, egy fillérem sincsen,
Az Úristen megfizeti ti szolgálattokat,


Vezérelje, igazgassa vízen bárkátokat,
És ez földön szöröncséssé tegye dolgotokat,
Mindenekben gazdagítsa nektek utatokat,
Hogy szegéntűl nem vonszátok az ti erőtöket."


Hogy ezt hallák az bárkások, egyben beszélének,
Önnön köztök végezének, tanácsot tartának,
Bárkabérért házastársát őtűle elvegyék,
Az császártúl az bárkások házastársát elvék.


Az tengerre az asszonyval hamar indulának,
Hogy bárkabért nem adának, ők nem bánkódának,
De mindnyájan az bárkások ezen vigadának,
Hogy asszonnyal vigadnának, gonoszul élnének.


Rustan császár tenger partján vala nagy sírással,
Két fiával, magzatjával, Remus Romulussal,
Hogy őtűle házastársát bárkások ragadák,
Az bárkának fenekére asszont lebocsáták.


Két fiával sírván császár útra elindula,
Szép kisfiát ölében vé, nagynak kezét foga,
Megnyugotván ő kisfiát öléből letevé,
Másodikat, fáradt fiát ölében fölvevé.


Mikor császár fiaival alá s föl bujdosnék,
Nagy sírással, zokogással járt utat keresné,
Az járt útra sok időre el-betalálkozék,
Az járt úton elindula, vízre találkozék.


Térdre esék az bárkában asszony, így könyörge:
"Meghallgassad, uram Isten, én könyörgésemet,
Mostan támassz az tengerre nagy sok háborúkat,
Mely háború szerte szerént veszesse ezeket.


Mert én féltem s megtartottam én tisztösségemet,
Nem gondolják, Uram, ezek te szent szerzésedet,
Csak követik ilyen latrok testek kívánságot,
Meg is kezdik förtöztetni én tisztességemet.


Inkább legyen én halálom tenger mélységében,
Bévettessem s emésztessem halaknak gyomrában,
Csak megtartsad, uram Isten, én tisztességemet,
Hogy ez után juthassak be te szent országodban."


Könyörgését az asszonnak Isten meghallgatá,
Az tengeren nagy háború azonnal indula,
Bárkásoknak vitollyáját bárkából kihányá,
Ízről ízre az bárkát is mind elhasogatá.


Az asszonnak nem akará Isten veszedelmét,
Sőt mutatá őhozzája nagy kegyelmességét,
Az bárkának egyik része asszont befödözé,
Harmadnapig veszekedék, té-tova hányaték.


Harmadnapon hogy az tenger az asszont kiveté,
És az tenger mellett egy nagy várasba bevivé,
Az várasban hogy fölméne, főbírót kérdezé,
Az főbírót föltalálá, házához bémene.


Hogy meglátá az főbírót, magát megalázá,
Szolgálatját főbírónak mindenben ajánlá,
És ezt hallván az főbíró dajkának választá,
Mert akkor feleségének teje szűkön vala.


Mi beszédünk immár leszen az Rustan császárról,
Istenadta két fiáról, Remus Romulusról,
Miként őtet az Úristen az tenger partjáról
Igazgatja, de nem vonsza őtet meg utátúl.


Folyóvízen az járt úton általmegyen vala,
Rustan császár két fiait leültette vala,
Ételt, italt fiainak sírással ad vala,
Mint fiait általvinné, gondolkodik vala.


Szép kisfiát Rustan császár ölében fölvevé,
Folyóvízen általvivé, szárazra kitevé,
Remushoz ott hogy indulna, sietséggel menne,
Közepire mikor juta, sivalkodást halla.


Hát egy fias nagy oroszlány fiát elragadta,
Általfalván vad erdőre sietséggel vonsza,
Rustan császár sietséggel vízből hátra tére,
Nem érheté - hátratérvén másikhoz siete.


Fias farkas másik fiát derékon ragadá,
Ő fiával az erdőre siet hamar menni,
Folyóvízből immár nem tud melyikhez sietni,
Nagy sírással folyóvízből nem tud el-kimenni.


Hogy az császár egy óráig esze nékül vala,
Az Úristen az ő eszét azután megadá,
Térdre esék, az Istennek nagy hálákat adá:
"Hála legyen, én Istenem, azmivel szerettél.


Rómaságbúl, császárságbúl el-kirekesztetém,
Gazdagságtúl, feleségemtűl hogy én megfosztatám,
Fiaimtúl hogy megválám, Remus Romulustúl,
Mindazoknak többiről is nagy hálákat adok."


Rustan császár csak őmaga útra elindula,
Fiaitúl, feleségétűl hogy ő megfosztaték,
Nagy sírással, zokogással az útra indula,
Feltekinte, messze földön egy nagy várast láta.


Gondolá ezt: az várasban főbíróhoz menne,
Különb népek sok híreket főbíróhoz visznek,
Főbíróhoz minden jövő-járó hozzá megyen,
Fiairól, feleségéről hogy ő értekeznék.


Szolgálatját főbírónak mindenben ajánlá,
Aratáson, kapáláson, szántáson ajánlá,
Mindenekben kis munkával hogy bírót szolgálná,
Főbíró is gazdagságát nékie ajánlá.


Immár szóljunk két fiáról, Remus Romulusról,
És ezeknek dajkáiról, az két fenevadról,
Oroszlányról, fenevadról, az fias farkasról,
Miként ezek oltalmazták, tejekkel tartották.


Egy várasban szokás vala minden esztendőben,
Jámbor ifjak föltámadtak vadászás dolgában,
Vadak közül az jobbikkal meg nem osztoztanak,
Az bírónak udvarában szokás szerént adták.


Találának szöröncsére egy fias oroszlánra,
Oroszlánnak ő fiai az úton futosnak,
Azok között egy kisgyermek játszadozik vala,
Úgy emliti, mint az fiát azt is az oroszlán.


A vadászok környeközék, vadat elijeszték,
Sikoltással, ivöltéssel vadászok valának,
Oroszlán ordításátúl mindnyájan tartának,
Egy nagy csudát az vadászok akkoron látának.


És lőn csuda: az oroszlán tulajdon kölykeit,
Megijedvén futamkodván elhagyá fiait,
És ragadá az császárnak ő édes magzatját,
Kezde vele az harasztra erősszen sietni.


Az vadászok környékezvén vadat elijeszték,
Az császárnak szép magzatját véle elvettetik,
Az vadászok sietséggel az gyermeket fölvék,
Az Istennek nagy hálákat akkoron adának.


Az időben vadászoknak ez vala törvények:
Vadak közül az főbírót megajándékozák,
Az vad helyett főbírónak az gyermeket adák,
Ő termetit az gyermeknek mindenben csudálák.


Emlékezzünk más fiáról az Rustan császárnak,
Fias farkas miként tartja fiát az császárnak,
És miképpen oltalmazza fiát az császárnak,
Kölykei közt miként tartja fiát az császárnak.


Más várasban vadászásban nagy szép ifjak mennek,
Vadászásban az erdőkön vadászok valának,
Fias farkast az erdőben vadászok lölének,
Fiai közt egy futosó gyermeket lölének.


Az vadászok mihelt láták, farkast elijeszték,
Fias farkas fiaitúl hamar elfutamék,
Fiaitúl hogy elfuta, gyermekhez siete,
Az gyermeket ő mindjárast emtetnie kezde.


Az vadászok környékezék, vadat elijeszték,
Az császárnak szép magzatját véle elvettetik,
Sietséggel az gyermeket ők ottan fölvevék,
Az várasnak bírájának ajándékon adák.


Az főbíró az gyermeket igen megköszöné,
Vigassága főbírónak lén ezen öröme,
Fia gyanánt az gyermeket főbíró nevelé,
Csudálkozik az gyermeknek mint vagyon termete.


Négyen összve immár vannak gazdag várasokban,
Rustan császár főbírónak vagyon udvarában,
Másodiknak udvarában vagyon házastársa,
Két fiai harmadiknak, negyedik házánál.


Emlékezzünk, én uraim, szöröncse dolgáról,
Emléközzünk Rómaságnak ő állapatjáról,
Rómaságban az uraknak háborúságokról,
Rustan császár vénségében nagy uraságáról.


Rómaságnak ellenségit Isten fölindítta,
Ellenséggel Rómaságot igen dúlatta,
Az urokért az Úristen őket ostorozá,
Semmiképpen ostorának okát nem tudhaták.


Hogy ez dolgot az nagyurak eszekben bevévék,
Összegyűlvén írástudó népeket gyűjtenek,
Hogy mi volna az rablásnak oka, megkérdezik,
Rómaságnak birodalmát mert tűlök elvennék.


Két vénember, tudós doktor abban az országban,
Kik az császárt körösztölték nagy ifjúságokban,
Házasával, fiaival, Remus Romulussal,
Az uraknak ezt felelék ím az nagy gyűlésben:


"Halljátok meg Rómaságnak hatalmas urai,
Emlékezzünk Rómaságnak elmúlt dolgairól,
Rómaságnak dolgairól, az Rustan császárról,
Ifjúságban Rómaságból kibujdosásáról.


Tudjátok, hogy Eustachius mikor ifjú vala,
Ifjúságban sok ellenség reá támadt vala,
Szöröncséje Rómaságban nékie nem vala,
Ez okáért előttetek utálatos vala.


Ki is őtet az országból kiűztétek vala,
De az Isten azt izené az ő követétűl,
Ifjúságban föl kölly venni az szent körösztséget,
És az mellett föl kölly venni az nagy szegénséget.


És az után vénségében szöröncséssé teszi,
Méltóságra, gazdagságra őtet fölemeli,
Azért őtet az országban meg kell keresztelni,
Országunkat és magunkat nem kell így veszteni.


Soha addig az ellenség rólunk nem távozik,
Míg az császár az országban bé nem keresztetik,
Tisztesszéggel Rómaságban haza nem hozatik,
Mindenektűl böcsületben még ő nem tartatik.


És ez után az császárnak ti adót adjatok,
Országtokat, marhátokat tűle ne tartsátok,
Pénzeteket, kincseteket ti ne kíméljétek,
Háza helyett hamar neki jobbat csináljatok."


Az urak ezt hogy meghallák, ottan jóváhagyák,
Tizenketten az úrfiak hamar indulának,
Várasokra szörte-szerént országra menének,
Megkeresni az országban az elveszett császárt.


Országokat bejárának, sokat bujdosának,
Tizenketten tizenkétfele mikoron járnának,
És az császárt ők keresnék, hiában járának,
Elvégezék Rómaságban, hogy hátratérnének.


De az Isten ezek után jószerencsét ada,
Tizenketten egy várasban öszvetalálának,
Az várasi főbírónál főnépek valának,
Szerte-szerént szállásokra mind eloszolának.


Friss ebédet főbírónál hamar szerzetének,
Ezen való örömökben össze löltenek,
Jámbor bírót szép szavokkal kérdezik s kínálják,
Az úrfiak főbírónál nagy vígan lakoznak.


Esznek-isznak, főbírónál nagy vígan lakoznak,
Azonközben emlegetni kezdik Rustan császárt,
Az főbíró azt felelé, nem tudja az császárt
Hogy ki látta és hol volna az elveszett császár.


Főbírónak ő dajkája mond, vagyon egy ember,
És karszékben az főbíró ültette az embert,
Egy szőnyegen szép kisfiát rengeti az ember,
Úrfiaknak beszédeket hallgatja az ember.


Az úrfiak az embernek ételt adtak vala,
Az asztaltúl, az pohárból italt adnak vala,
Az vénember szép szavával megköszöni vala.
Urak közül egy úrfiú ezt jól látja vala,


Hogy vénember az karszékben fejét tartsa vala,
Ő orcáját keszkönyővel töllőgeti vala,
Mert orcája könyveitűl meg nem marad vala,
Azt jelenté, az elveszett császár hogy ő volna.


Urak közül az asztaltúl egyik el-kimene,
Térdet hajtván, föjet hajtván nékie köszöne,
"Meghallgassad te, vénember - nékie ezt mondá -,
Mi lén oka sírásidnak, könnyhullatásidnak?


Vagy ismered avagy tudod, hol vagyon az császár,
Mely igen vén ember te vagy, hallottad az császárt,
Azmit nekünk ha megmondod, hol vagyon az császár,
Tisztességgel országunkban bévisszük az császárt."


Ám felele az vénember annak az ifjúnak:
"Meghallgassad te, jó fiam, te római úrfi,
Gazdag Rómaságban valék egyszer Eustachius,
Körösztség után hivattam az Rustan császárnak.


Attúl fogván jámbor bírót nagy vígan szolgáltam,
Kapálással és szántással az bírót szolgáltam,
Kézi munkán főbírónál mindenekben voltam,
Vénségemben immár vagyok főbíró dajkája."


Ez beszédet az úrfiú mikoron meghallá,
Főbírónak asztalánál uraknak ezt mondá,
És az urak mind felállván neki udvallának,
Bölcső mellől az vénembert az asztalhoz vivék.


Szép császári ruhájában császárt öltözteték,
Egy szép székben az úrfiak szépen leülteték,
Az vén haját és szakállát szépen megfűsülik,
Az királyi koronával szépen ékösíték.


Ezt főbíró mikor látá, rajta csudálkozék,
Harminckét esztendőtűl fogva dolga titkoltatott volna,
Hogy ő volna Rustan császár, tűle titkoltatott,
De ím mastan hogy ő volna, nyilván jelentetett.


Ott az urak az vén császárt nagy szépen tisztölék,
Rómaságban császárságban hamar őt bevivék,
Szegénség helyett űneki gazdagság adaték,
Tisztességre, uraságra ott fölemelteték.


Kazdag zsoldot az nagy császár hamar kiálltata,
Rómaságnak ellenségit kivel elrontassa,
De ismétlen császár zsolddal népet nem bírhatja,
Szerte-szerént várasokban levelet bocsáta.


Várasokban hogy az népnek tizedét fölvönnék,
Vén császárnak az ő hada kivel erősödnék,
Mindeneknek nyeresége nála megtartatnék,
Vén császártúl sokkal többnek ajándékoztaték.


Egy várasban az tizedet az bíró fölvevé,
Esküdtekkel és községgel tanácsot tevének,
Az nép előtt ők hadnagyul azmelyet tevének,
Vén császárnak hada előtt tisztösséggel lenne.


Az főbíró esküdteknek felele, azt mondá:
"Meghalljátok vén tanácsok, várasi esküdtek,
Jól tudjátok, annak vagyon harminckét esztendeje,
Hogy vadászok nekem hoztak egy férfi gyermeket.


Jó erkölcse, szép személye mint császár fiának,
Én hadnaggyá népen teszem vén császár hadában,
Atyját, anyját nem tudhatja senki ez világon,
Tisztességet véle vallunk vén császár hadában."


Egy akaratból jóváhagyák, hadnaggyá választák,
Az nép előtt elbocsáták, tanácsok oktaták,
Vén császárnak udvarában szépszerrel bocsáták,
Mindenekben az császárnak magokat ajánlák.


Más várasban az polgárok tizedet tevének,
Gondolkodnak az nép előtt hadnagyot tevének,
Rómaságban vén császárnak hadában küldnének,
Tisztességet vén császárnak hadában nyernének.


Jámbor bíró tanácsoknak felelé, azt mondá:
"Meghalljátok vén tanácsok, várasi esküdtek,
Jól tudjátok, annak vagyon harminckét esztendeje,
Hogy vadászok nékem hoztak férfiú magzatot.


Föltartottam, fölneveltem mint én gyermekemet,
Mindenekben jó erkölcsét őnekie láttam,
Erős voltát, bölcsességét mindenben csudáltam,
Hadnagyságra az nép előtt Rómaságban küldöm."


Egy akaratból jóváhagyák, hadnaggyá választák,
Népen előtt elbocsáták, ők igen oktaták,
Az vén császár eleiben szépen bebocsáták,
Mindenekben az császárnak magokat ajánlák.


Immár vannak indulatban vén császár hadában,
Szép népével egyik hadnagy szállott az mezőbe,
Az mezőben úgy nyugottja népét az dél színben,
Föl ebédet készíttetett hadnagy örömében.


Ebéd előtt mulatkozni mene az mezőben,
Föltekinte, távul láta nagy port az mezőben,
Az nagy porban piros zászlót láta lobogásban,
Zászló alatt roppant sereg hadi szerszámokban.


De az hadnagy nem tűrheté, elejiben mene,
Az vitéznek szép szavával ékösen köszöne,
Fejet hajtván, kezet nyújtván ékesen ő szóla,
Önnön köztök szép beszéddel beszélni kezdenek.


"Szállíttassad - úgymond vitéz - megfáradt népedet
Ez szép mezőn, az szép füvön az te táborodat,
Szép ebédet készíttettem délnek közepiben,
Melyet még én meg akarok enni jókedvemben.


Ebéd után induljunk el nagy jószöröncsével
Rómaságban, vén császárnak az ő táborában,
Mindeneknél elébb menjünk vén császár hadában,
Ezzel neki megmutassuk hű szolgálatunkat."


Szép szavával leszállítá, táborát nyugodtá,
Az ebédhez készülének, ketten leülének,
Az ebéden vigadának, ők nem bánkódának,
Egyik hadnagy az másiknak felele, ezt mondá:


"Beszéljed meg, mely országból, tartományból jüttél,
Ennyi néppel sietséggel jüttök és kőtséggel,
És ok nélkül indulásod nincsen kétség nékül,
Én is neked megjelentem én állapatomat.


Mert ha néked ez utadban betegséged lészen,
Betegségben ez világból kimúlásod lészen,
Ez énnekem ez utamban egészségem lészen,
Egymásunkról barátinknak mi beszédünk lészen.


Ez utadban kinek tudjad te népedet hadni,
Vén császárnak ő hadában kivel bocsátani,
Vén atyádnak és anyádnak mit tudjon mondani,
Te népedet kivel tudjad hazabocsátani.


Ha az Isten veled együtt azért megmarasztand,
Vén császárnak ő hadában teveled megtartand,
Ha látandom szöröncsének az ő állapotját,
Fölfogadom, mindhalálig veled együtt leszek."


Ilyen szókra kérdésére felele, ezt mondá:
"Meghallgassad, te jó vitéz, entisztbeli hadnagy,
Az Úristen, hiszem, tudja az én nemzetemet,
Én nem tudom semmiképpen az én nemzetemet.


Sem atyámat, sem anyámat, sem rokonságimat,
Mely országból, tartományból, várasból létemet,
De mit tudok dolgaimban, megmondom utamban,
Hogy ne legyen semmi kétség az én dolgaimban.


Mely várasból én indultam vén császár hadában,
Az várasnak szokása volt minden esztendőben,
Jámbor ifjak föltámadtak vadászás dolgában,
Vadak közül az jobbikkal meg nem osztoztanak.


Főbírónak szokás szerént adták udvarába,
Ezzel néki az várasban tisztességet tettek,
Őmagoknak áldomásért, fáradságért adták,
Az főbíró és vadászok ezt dicsekedték:


Hogy kimentek, találtanak egy fias oroszlánt,
Oroszlánnak kölyköi közt engem is találtak,
Mint fiait, engemet is emtetett oroszlány,
Oroszlántúl hogy elvöttek, főbírónak adtak.


Harminckettöd esztendeje immár annak vagyon,
Fia gyanánt az főbíró engemet tanatott,
Jó erkölcsű tudományban engem taníttatott,
Vén császárnak ő hadában engemet bocsátott."


Kérdésére, azon kéri, hogy ő is felelne,
Ilyenképpen rövidedön kérdésre felele,
Dolgaiban minden felől bátorság nagy lenne,
Beszédével, szép szavával ilyenképpen kezde:


"Te is immár megbeszéljed te állapotodat,
Mely országból, tartományból, várasból létedet,
Az atyádnak és anyádnak híreket, neveket,
Hogy felőled minden jókat tudjunk mi mondani."


Ez beszédre és kérésre felele, ezt mondá:
"Az Úristen ő jól tudja én árvaságomat,
Sem atyámnak, sem anyámnak, sem rokonságimnak
Soha hírét sem hallottam az én szüleimnek.


De mit tudok dolgaimban, megmondom utamban,
Semmi kétség hogy ne legyen az én dolgaimban,
És ha leend betegségem mostani utamban,
Kire bízzam én népemet vén császár hadában.


Görögország tartományban, Athenas várasban,
Ilyen módon bejütt vala azon tartományban,
Athenasnak bírájának vittenek házában,
Hogy mikoron gyermek voltam, találtak mezőben.


Az mezőben fias farkas tejével éltetött,
Fiai közt szép gyöngédön föltartott tejével,
Kit várasnak szép fiai löltenek mezőben,
Az mezőben sikoltással, nagy hirtelenséggel.


Elvöttenek vadászásban az fias farkastúl,
Athenasnak bírájának adtak ajándékul,
Föltartattam fia helyett jámbor főbírótúl,
Mesterségre taníttattam az hét doktoroktúl.


Grammaticus neve vala az egyik doktornak,
Dialecticus ő neve az másik doktornak,
Rhetoricus neve vala harmadik doktornak,
Artmethicus vala neve negyedik doktornak.


Ötödiket szép szaváért hítták Musicusnak,
Hatodik fő mestert hítták Geometricusnak,
Hetediket jövendőmondásért Astronomicusnak,
Ebben voltam taníttatván várasbelieknek.


De főképpen Rómaságnak az ő dolgaiban,
Harcolásban, viadalban gyakorta voltomban,
Gazdagságot neki nyertem nagy győzödelmemben,
Az okáért küldetettem vén császár hadában.


De ha tudnám és mondhatnám nyilván nemzetemet,
Én bizonnyal megmondanám az én szüleimet,
Sem atyámnak, sem anyámnak híröket, nevöket,
Ez világon nem mondhatom nékiök nevöket."


Az két hadnagy meghallgatá egyik egymás szavát,
Egyik, miként az másik is, érték egymás szavát,
Kénszöríték egyik s másik esküvésre magát,
Veszedelemben egymástúl nem tiltja meg magát.


Úton azért egy akaratból mikoron mennének,
Egymás között tanácskozván mindent végezének,
Várasokból kimenének, tengerre érének,
Tenger partján szép népekkel letelepedének.


Mikor immár juttak vala az tenger partjára,
Tengerparton az két hadnagy táborát szállítá,
Az várasban az fő népek széllyel eloszlának,
Főbíráját az várasnak elővé szólíták:


"Hogy főbíró ő házánál ebédet szerzene,
Melyet vélünk az főbíró nagy vígan megenne,
Pénzünk fejében mindent venne és ne kíméllene,
Az várasnak mi törvénye, asztalbért letenne."


Az ebédet az főbíró szépen elkészíté,
Asztalára tisztességgel ő azt fölviteté,
Hadnagyokat szép szavával szépen leülteté,
Az két hadnagy főbírónak szépen megköszöné.


Mindenkoron hadnagyoknak az vala szokások,
Alamizsnát szegényöknek asztaltúl adának,
Árvaságról emlékezvén mindent meglátának,
Főbírónak ő házában egy asszont látának.


Palotának szögletiben egy öreg szőnyegen,
Az bőcsőben az szőnyegen egy kicsin gyermeket,
Kit az asszony szeretettel renget és nagy híven,
Röngetésben nagy hű voltát mutatja az asszony.


Az asszonnak minden tálból egy-egy részt küldenek,
Rönd járásból azonképpen egy italt küldenek,
Szolgálatján vén asszonnak igen csudálkoznak,
De főképpen ő hű voltán ők elálmékodnak.


Az vénasszony jó italból jókedvet vett vala,
Hadnagyoknak talpon állva megköszöni vala,
És fölállván az vénasszony forgolódik vala,
Hadnagyoknak az jó asszony ím, ezt mondja vala:


"Az Úristen megfizesse, én édes magzatim,
Hozzám való jótétemént és jól tartástokat,
Mindenekben szöröncséssé az ti dolgotokat,
Hogy szegéntűl nem vonszátok, tegye munkátokat.


Annak vagyon teljességgel harminckét esztendeje,
Hogy elváltam én uramtól, az Rustan császártúl,
Attúl fogva édesb ételt, italt én nem ittam,
Hanem mostan az asztaltúl kit tűletek vettem."


Csudálkoznak vénasszonnak ilyen feleletin,
Csudálkozik az bíró is eltitkolt dolgain,
Csudálkoznak, hogy volt volna császár felesége,
Csudálkoznak, ki volt volna az az Rustan császár.


Elbúcsúzván főbírótúl útra indulának,
Rómaságban vén császárnak az ő nagy hadában,
Bemutatni őmagokat és ajándékokat,
Vén császárnak ő személyek kellemetes lén ott.


Úgy annyira nem tűrheté, ebédre hívatá
Mind az kettőt, hogy tekinté, oly igen csudálá,
Annyira, hogy az egyikre mikoron tekinte,
Masodikra ha tekinte, azt amannak vélé.


Nem tudja megválasztani két ember személyét,
Ékes szavát, szép termetit, sem pedig ruháját,
Császároknak fiainak mind az kettőt véle,
Azért nékik tisztösséget ilyenképpen teve:


Mosdóvizet az nyakokra, keszkönyőket tevén,
Ajándékon elvennéjek, szakállokat kennyi,
Szolgálatját hogy jónéven vennék, igen kéri,
Mert az úton szolgálattal többel akar lenni.


És azután leülteté, vélök szemben üle,
Az ebéden két hadnagyot erősen kínálá,
Ebéd után mindeneknek ajándékot ada,
És azokat ő hadában hadnagyokká tevé.


Ilyen szókat az vén császár hadnagyoknak monda:
"Ím, látjátok, én vitézim, fiaim, hadnagyim,
Vénségemben Rómaságban az én ellenségim,
Én tiktöket őreájok bocsátlak, hadnagyim.


Egyitöket én az vízi erőmmel bocsátom,
Az mástokat én az földön bocsátom táborral,
Mindenteket én útában bocsátom kincsömmel,
De én itthon megmaradok egy falka népemmel."


Ez két hadnagy megköszöné ebédet császárnak,
Szolgálatjok is ajánlják mindenben császárnak,
Az császár is őreájok vete jó áldomást,
És azután táborokkal indulának hadban.


Egyik hadnagy ellenséggel vízen szálla szemben,
Viadalban az egyiknek öt királya juta,
Másodiknak az szárazon ugyanannyi juta,
Jószöröncse őnekiek nagy jutalmat ada.


Két hadnagyok immár vannak hazajüvetelben,
Fő-fő urak sok prédákkal vannak nagy örömben,
Az zsoldos nép sok rabokkal szabad nyereségben,
Rómaságban lesietnek császár udvarában.


Rómaságban leveleket hadnagyok vátanak,
Rómaságnak ellenségi, hogy megveretének,
Vén császárnak szöröncséje megöregbíttetik,
Az ellenség és őtűle ottan megfélemlék.


Ezek után egyik hadnagy tizednapra juta,
Az császárnak várasában táborát szállíta,
Ugyanazon tizednapon másik hadnagy juta,
Kiket császár mihelt halla, elejben hívata.


Immár ketten tisztösséggel menének elejben,
Tíz királyokat vén császárnak visznek elejben,
Sok prédákkal, nyereséggel mennek örültökben,
Győzödelmet vén császárnak beszélik örömben.


Az vén császár hadnagyoknak szépen megköszöné,
Rómaságnak ellenségi hogy megverettenek,
Az királyok mind népestűl nékie vitettek,
Várasokból sok hódult nép elejben jüttenek.


Hogy ezeket Rómaságnak tanácsi megláták,
Szerencséjét vén császárnak mindenben csudálják,
Az császárnak ott mindnyájan nagy szépen szólanak,
Hogy hadnagyok harminc napig tűlök tartatnának.


Azonközben hadnagyoktúl megtudakozhatnák,
Hogy micsoda nemzetbeli emberek volnának,
És mi volna ő atyjoknak, anyjoknak ő nevek,
Honnan való tartománybúl, városból volnának.


Az császár ezt jóváhagyá, mihelyen meghallá,
Parancsolá tanácsinak, mindeniknek mondá:
Lakodalmat szörözzenek, vélek örüljenek,
Tisztességet az hadnagyok mindenütt tevének.


Lakodalomnak ilyen vala az ő röndölése,
Hogy vén császár lakodalmat először szörzene,
Tized napig hadnagyokat vígan etetnéje,
Tíz nap után tanácsinak őket engednéje.


Legelőször királyoknak ebédet szerezne,
Mely királyok Rómaságnak voltak ellenségi,
Hogy meglássam, kinek volna oly nagy tehetsége,
És ezután ki lehetne néki ellensége.


Kezdjük immár vén császárnak az ő lakodalmát,
Hadnagyoknak vén császártúl az ő jól tartását,
Fiainak, feleségének ő megtalálását,
Berekesszük szöröncsének az ő állapatját.


Első napon az császárnak száz vendége vala,
Ezek mellett mindeniknek ottan tíz legénye,
Ötödnapon lőn nekie ötszázan vendége,
Tizednapon lőn nekie ötezer vendége.


Hogy immáran első napon ebédhez kezdenek,
Az császárnak palotájában hadnagyok menének,
Három széket az asztalhoz ott letétetének,
Tisztességgel hadnagyoknak akkor ők levének.


Tizednapon az császárnak ez vala szép röndi,
Mosdóvízzel tisztességgel eleikben menne,
Az víz mellett nyaka körül keszkenyőt viselne,
És azután az ételhöz hadnagyok ülének.


Két szék között az vén császár hogy immáron ülne,
Szép szavával hadnagyokat ott igen kínálja,
Ő édes falatját tányéráról az övékre rakja,
Két kezével mind az kettőt öleli, csókolja.


Kérdezkedik azonközben az ő nemzetjökről,
Apolgatván tudakozik atyjokról, anyjokról,
Országokról, várasokról és tartományokról,
Beszédeket az hadnagyok kezdenek ezökről.


Mert ez vala vén császárnak az ő akaratja,
Rómaságnak kik volnának nagy oltalmazói,
Ellenségnek kik volnának hatalmas rontói,
Szabadságot ő ezeknek mindeniknek adna.


Egyik hadnagy, az Romulus elkezdé beszédét,
Nem mondhatja vén császárnak az ő nemzetségét,
Szüleinek, születésének az ő hírét, nevét,
De megmondá oroszlántúl az ő elvételét.


A Remus is nem mondhatja semmi nemzetségit,
Vén császárnak nem mondhatja szüleinek nevét,
De megmondá az farkastúl az ő elvételét,
Ilyen módon császár előtt elkezdé beszédét:


"Hallgassad meg Rómaságnak hatalmas császára,
Mostan vagyunk két várasnak választott hadnagyi,
Két bírónak fia helyett föltartott magzati,
Fölségednek, mit parancsolsz, mindenben szolgái.


Mert vadászok engem vöttek el az oroszlántúl,
Másikunkat vadászásban a fias farkastúl,
Két várasnak bírájának adtak ajándékul,
De nem tudjuk, hogy váltunk meg atyánktúl, anyánktúl."


Hadnagyoknak beszédeket az császár hallgatja,
Beszédeket ő szívében oly igen berakja,
Örömében azonközben kezde zokognia,
Mindkettőnek ő elhitte, hogy ő édesatyja.


Ábrázatjok hadnagyoknak azt is megmutatja,
Az Istennek hálát adván kezeit kinyújtja,
Hadnagyokat ölelgeti, igen csókolgatja,
Ez beszédét hadnagyoknak ilyen módon kezdé:


"Meghalljátok ti hadnagyok, én édes magzatim,
Ti valátok Rómaságban én édes magzatim,
Rómaságban, ez várasban született fiaim,
Illia Rhea Silviátúl világra lötteim.


De az Isten ifjúságban gazdag Rómaságból
Kiűzete Rómaságnak ő főtanácsitúl,
Elindulánk kuldulnia édesanyátokkal,
De megválánk hamarsággal édesanyátoktúl.


Mert mi ketten elindulánk kuldulni utunkban,
Hogy tiktöket eltarthatnánk kicsin voltotokban,
Én tégedet, édes fiam, Romulus ölemben,
És az Remust az anyátok fölvevé ölében.


Elfáradván mikor jutánk az tenger partjára,
Bárkásoknak hogy kiáltánk, jüvének az partra,
Hogy béséggel bárkásoknak bárkabért megadjuk,
Hogy ezt hallák, sietének által az bárkások.


Bevevének az bárkában, hogy általvinnének,
Az bárkások ők szolgálván bárkabért kérének,
Megköszönénk bárkásoknak és ím, ezt felelénk:
Azt jól tudja az Úristen, egy fillérünk sincsen.


Hogy ezt hallák az bárkások, ezen örülének,
Az bárkában egymás között ezen beszéllének,
Az bárkások anyátokat éntűlem elvevék,
És engömet kettőtökkel partra kitevének.


Így válám meg, én fiaim, az ti anyátoktúl,
Nagy bánattal elindulék útra tiveletek,
Egyiktöket én karomon én utamban vittem,
Az mástokat fárasztottam mentemben utamban.


Jártas úton elindulék kuldulni veletek,
Anyátokat siratjátok, úgy megyek veletek,
Gyakor helyen én sírtomban elesém veletek,
Én édes fiaim, ilyen módon én jártam veletek.


Mikor juték jártas úton széles folyóvízre,
Tiveletek én leülék egy kevés ételre,
Mindkettőtöket ültettelek én fáradt térdemre,
Gondolkodván, hogy mi módon vigyelek az vízre.


Az egyitök szép szavamra víz mellett marada,
Hogy mástokkal békeséggel vízből kimehetnék,
És azután az mástokért ismét általmennék,
Hogy énnékem ti élettök inkább megtartatnék.


De az Isten mindkettőtöktűl hamar elválaszta,
Mert egytöket az oroszlán hamar elragada,
Az mástokat fias farkas ismét elragada,
Mindkettőtök az erdőben el-bevitettetek.


Azért hiszem, hogy ti vattok én édes fiaim,
Valamikor Rustan császárt talám hallattátok,
Bizonyára elhiggyétek, az volna atyátok,
Nevetöket őnálánál senki több nem tudja.


Körösztségnek én előtte hívattattam Eustachiusnak,
És azután hívattatam aztul az Rustannak,
Harminckettöd esztendeje vagyon immár annak,
Mostan kedig hívattatom én az vén császárnak."


Az tanácsok vén császárnak beszédét hallgatják,
Szerencséjét vénségében mindenek csudálják,
De főképpen fiainak ő megtalálását,
Feleségének is halljátok meg ő megtalálását.


Két fő hadnagy mihelt hallák az császár beszédét,
Rustannénak hol hallották és tudhatták az megölését,
Ilyen módon egyik hadnagy elkezdé beszédét,
Rustannénak ő anyjoknak ő meglöléséről.


"Meghallgassad Rómaságnak hatalmas császára,
Romulusnak és Remusnak ki vagy édesatyja,
Kétség nélkül mi anyánknak leszünk találója,
Tisztességgel békességben haza is hozói.


Palotának szögletiben egy öreg szőnyegen,
Az szőnyegen egy bölcsőben egy kisded gyermeket,
Kit az asszony renget vala igen szeretettel,
Röngetésben nagy bú voltát mutatá az asszony.


Az asszonnak minden tálból egy darab húst küldénk,
Rönd italból azonképpen mindenikből küldénk,
Vénasszonnak szolgálatját mindenben csudálánk,
De főképpen szép termetin mi elámélkodánk.


Az vénasszony jó italból jókedvet vett vala,
És minekünk térdet hajtván megköszöni vala,
Talpon állva az vénasszony úgy forgódik vala,
És minekünk az vénasszony ím, ezt mondja vala:


Az Úristen megfizesse, én édes magzatim,
Annak vagyon teljességgel harminckét esztendeje,
Hogy megváltam én uramtúl, édes fiaimtúl,
Attúl fogván édesb ételt és italt nem ittam.


Csudálkozánk vénasszonnak ilyen feleletin,
Csudálkozék az bíró is eltitkolt dolgain,
Csudálkozánk, hogy volt volna császár felesége,
Csudálkozánk, hogy volt volna az az Rustan császár.


Elbucsúzván jószerencsét kére dolgainkban,
Hogy az Isten vezérölje utunkat, dolgunkat,
Békességgel bemehessünk császárnak hadában,
Édesatyám, bizony az lesz az mi édesanyánk."


Hogy az császár az fiátúl ilyen szókat halla,
Rómaságnak tíz tanácsit azonnal hívatá,
Mindeniknek parancsolá, erősen meghagyá,
Fiaival hamarsággal útra elindulnának.


Elmenének, főbírónál asszont megtalálák,
Palotának szegletiben gyermek röngetésben,
Hamarsággal nagy gazdagon ebédet szerzének,
Az vénasszont bölcső mellől hadnagyok fölvevék.


Hogy ebédhez két hadnagyok immár készülének,
Az tanácsi vén császárnak ő előtte állnak,
Szép császári ruháiban asszont öltözteték,
Az császári asszony-székben asszont leülteték.


Egyik hadnagy mosdóvizet tart az vénasszonnak,
Másik hadnagy tart keszkönyőt előtte asszonnak,
Tíz tanácsok süveg-vetve udvallnak asszonnak,
És háromszor térdet-fejet hajtnak az asszonnak.


Ezek után az asztalhoz leültették asszont,
Két hadnagyok, tíz tanácsok vígan tartják asszont.
Egyik hadnagy, az Romulus ölelgeti asszont,
Másik hadnagy, az Remus is csókolja az asszont.


Hogy ezt látá az vénasszony, mondá hadnagyoknak:
,,Meghalljátok ti hadnagyok, szerelmes fiaim,
Vén császárnak tíz tanácsi, szerelmes uraim,
Bizony immár annak vagyon harminckét esztendeje,


Hogy megváltam én uramtúl, az Rustan császártúl,
És bárkások hogy elvöttök szerelmes uramtúl,
Hogy megváltam fiaimtúl, Remus Romulustúl,
És tartattam tisztességgel ez jámbor bírótúl.


Attúl fogva egy vitéz is soha meg nem ölelt,
Egy úrfi is senki közel engem nem ültetett,
Egy vitéz is soha nekem nyakamon nem csüggött,
Asztalnál is ilyen módon senki nem etetett.


Igen féltem s megtartottam én tisztességemet,
Tisztességét megtartottam az Rustan császárnak,
Fiaimért oltalmaztam híremet, nevemet,
Most is azért oltalmazom én tisztességemet."


Hogy ezt hallák az hadnagyok, inkább ölelgetik
Az vén császárt, Rustan császárt neki megemlítik,
Rómaságban Rustan császárt ők helyében lelték,
Hogy ő volna az Rustanné, azt is megjelenték.


Azonközben magokat is jelentették vala,
Hogy asszonnak ők volnának fiai, hadnagyok,
Az vénasszony mihelt hallá, kinyújtá két kezét,
Az fiait örömében sírván csókolgatja.


Ott fölvevék ők az székben édes szüléjöket,
Az szekérben és azelőtt szörzötték helyöket,
Azután is ő anyjoknak beszélik igyöket,
Vénasszontúl hogy mindenek megtaláltattának.


Rómaságnak várasához mikoron jutának,
Váras kívül férfiakat sokakat látának,
Másik röndben szép véneket jüvésben látának,
Két fiai megtalálták ő édesanyjokat.


Ím lássad meg, az várasban, megfáradt az atyánk,
A vagy penig palotából meglátott az atyánk,
Ez okáért az várasból kijütt az mi atyánk,
De ezennel megmutatjuk, hogy itt az mi atyánk."


Távul földön az fiai ösmerék atyjokat,
Távul földön szömélyét is mutatják atyjoknak,
Kit az asszony mikor láta, szekeret megállatá,
Hamarsággal fiaival szekérből leszálla.


Császár-küldött ruhájában eleiben mene,
Az két fia távul földön utánaerede,
Melyet császár mihelt láta, azonnal elvélé,
Hogy Ilya Selvia az, az ő felesége.


Hogy egymáshoz közelgetnek, egymást megismerék,
Az fő lova Rustan alatt mindgyárast állaték,
Fő tanácsi nyakon ölelve földre leereszték,
Mind az ketten örömökben földre leesének.


Térdre esvén az Istennek hálákat adának,
Hogy az Isten vénségekben szerencséssé tevé,
Sok ínségből, nyavalyákból nagyokból mentette,
Az előbbi királyságnál nagyobbra emelte.


És a várban ők egymással gyorsan sietének,
Örültökben sírásokat nagyokat tevének,
Ők kinyújtván az kezeket egymást ölelgeték,
Ölelésben ezek egymást nagyon csókolgatják.


Indulának az várasban császárnak házában,
Két fiokat közben fogván mennek föl az házban,
Tíz királyok velök együtt, kik vannak fogságban,
Kívül való jütt vitézök mennek hazájokban.


Az vén császár császárságban bírja Rómaságot,
Két fiai őutána ez széles világot,
Az egyiknek ő ott ada öt király országot,
Másiknak is ő kezében öt király országot.


Szerte-szerént királyságban országot járának,
Országokban szerte-szerént sokat pusztítanak,
Járásokról ezeknek is sok bölcsek írtanak,
Hogy ők voltak ez világon nagy kegyetlen urak.


Mert valamely országokra ezek indultanak,
Hatvan mélyföldön kik nekik meg nem hódultanak,
Várasoknak ha kulcsait nekiek nem hozták,
Feleségestűl, gyermekestűl azokat levágták.


Nem kell nekünk kételkednünk bölcsek írásában,
De főképpen Plutarchusnak ő egy kis könyvében,
Melyet megírt gyermekeknek ő föltartásokról,
Mely anyátúl föltartatnak, olyatén erkölcsök.


Mert minemű természtű gyermekeknek anyjok,
Mely anyátúl föltartatott, olyatén az fia,
Minden ember meggondolja, fiát kire bízza,
Föltartani oroszlánnak, farkasnak ne hagyja.


Ha maradand árvaságra gyermeked anyjátúl,
Oltalmazzad gyermekedet gonoszok tejétűl,
Mord asszontúl, paráznátúl, részeges lopótúl,
Higgyed, hogy az gyümölcs nem esik messze fájátúl.


Példa legyen mindeneknek gyermekek tartása,
Romulusnak oroszlánnak tejével lakása,
És Remusnak az farkasnak tejével tartása,
Vadak közül csudálatosb nincs ezeknek mássa.


Szerencsének állatjáról beszédemet kezdém,
Énekemnek csak summáját ezekben végezém,
Rómaságnak császárának dolgait beszélém,
Fiainak kemény voltát utószor beszélém.


Ez éneket Rómaságnak írt könyvéből írá,
Azki írta ő ezekben elméjét gyakollá,
Az mint érté, az deákból magyarrá fordítá,
Egy faluban Dráva mellett versekben foglalá.