Fekete Imre, Emlékezhetünk, régen ó törvényben (RPHA 0358)

SÁMUEL, SAUL ÉS DAVID HISTÓRIÁJA.

Az »Jersze emlekezzünk« nótájára.

(Fekete Imrétől.)

Emlékezhetink régen ó törvénben
Zsidóságból a Sámuel királyról,
Ephraym hegy mellett Ramataym városban
Hogy született vala,
Ki még gyermek korban a nagy Úristennek
Szolgálni kezdett vala.

De még az üdőben nyilván való látás
Sohol istentől nem adatott vala,
A gyermek Sámuelt az ő atyja, anyja
Éli nevő papnak szolgálni adták vala,
Hogy az úristennek parancsolatjára
Még kicsin korában ő megtanítanája.

Szemei az papnak hosszú idő miatt
Igen meghomályosoltanak vala,
Az gyermek Sámuel az úr templomában
Egykor aloszik vala,
Hogy kit az úristen kétszer nagy felszóval
Nevén nevezett vala.

Hallván a Sámuel ágyából felkele,
Éli paphoz sietséggel futamék,
Mert nem tudja vala hogy a szózat hozzá
Istentől jelentetnék.
Miért hítta volna? Éli az gyermektől
Akkor ott megkérdeték.

Éli az gyermeket hogy nem hítta volna,
Beszédében néki ott megjelenté,
És hogy elnyúgonnék, ágyába gyermeket
Éli ismét elküldé,
Kinek az úristen: Sámuel! Sámuel!
Kétszer ismét nevén őt kiáltotta vala.

Az gyermek futamék, ismét ura előtt
Ez szó mondván előtte megállapék:
»Miért hívál engem? ímé én tenéked
Parancsolatodra mindenre készen vagyok.«
Hogy nem hítta volna nékie megmondá,
Ismét nyúgonnia ágyába elbocsátá.

Szóla harmadszor is isten Sámuelnek,
Esmét nevén őtet kétszer nevezé:
Az gyermek siete, harmadszor urához
Sietséggel indúla.
Éli ezt megérté: szózat az gyermeknek
Istentől jelentetnék.

Éli az gyermeket tőle elbocsátá,
Hogy ágyában esmég elnyúgonnéjek
És ennek utánna, ha szózat hozzája
Menne, megtanítá, mit ő akkor felelne,
Mondván: »kérlek uram szól(j) a te szolgádnak
Figyelmetességgel hallani most kész vagyok!«

Szóla az úristen esmét Sámuelnek,
Negyedszer is őtet nevén nevezé;
Az gyermek felele, istennek ezt mondá:
,Szólj uram énnekem, mert hallani kész vagyok.‘
Isten nagy haragját néki megjelenté,
Melylyel Éli papra ő megharagudt volna.

Mert annak előtte isten Éli papnak
Látás miatt megjelentetett vala,
Hogy ő két fiai sokszor ő ellene
Nagy gonosz dolgokat cselekedtenek volna,
De az Éli őket ő gonoszságokról
Még csak beszéddel is meg nem feddette vala.

Isten feltámaszta nagy sok ellenséget
Élinek és két fiának ellene;
Élinek két fiát négyezer zsidókval
Nagy viadal miatt isten őket vereté.
Éli ez hírt hallván az földre leesék,
Feje meghasada, szörnyű halált szenvede.

Az isten bárkáját pogánok elvivék,
Fejenként nagy nyereséggel járának,
De minden városnak az pogánok között
Az bárka látása vala rettenetes,
Melyet az pogánok — köztök tanácskozván,
Hogy haza vinnéjek, — fejenként azt végezék.

Hét egész esztendeig az úrnak bárkája
Tartattaték az pogánok között,
Az pogán papoktól, jövendő mondóktól
Miként haza vinnék, azt megkérdették vala.
8 Drága ajándékkal bárkát ékesíték,
Zsidóknak földökre ő magok haza vivék.

Az pogán országban még az bárkát tarták,
Látásáért ennyi ember meghala:
Hetven és ötven ezert az számlálás után,
Holtat neveznek vala,
Azért pogánok közt bárkának látása
És isten hatalma rettenetesség vala.

De ennek utánna szóla az Sámuel,
Zsidóságnak ím ezt mondja vala:
»Ha az nagy istenhez térnie kévántok,
És ez két bálvánt közőletek elrontjátok,
Baalimt és Astorotot semmié tudjátok,
Szíveteket istenhez fohászkodván adjátok.«

Sámuel parancsolá egész zsídóságot,
Hogy fejenként eleiben hínájak,
Hogy az nagy istenhez áldozatot tévén,
Egész zsidóságért ott lenne könyergendő;
Ezt zsidók megérték, istenhez folyamának:
Uram! csak te néked vétkeztünk — ezt mondák.

Ott az két bálvánt az zsidók elronták,
Csak tisztelni ők az istent kévánák,
Szívbéli óhajtást istennek adának,
Néki szolgálának és csak őtet imádák.
Isten ott megmenté pogánok markátol
Az zsidó népeket és bálvány isten imádástól.

Sámuel ő népét egy seregben győjté,
Egy szép helyre, melynek Masfát vala neve,
De az Sámuelnek hív könyöregéseért
Isten pogánokat zsidókval megvereté,
Kik Sámuel ellen sereget szerzének,
Ellen támadának, igen megveretének.

Még régi üdőben az mely várasokat
Pogánok zsidóktól elvöttek vala,
Isten pogánokot igen megnyomorgatá,
Esmét az zsidóknak kezekben adatta vala,
De ennek utánna Sámuel idejében,
Pogánok zsidókra soha nem törekedtek vala.

Hosszú üdő miatt Sámuel vénhedék,
Zsidóságban fiait bírnia hagyá,
De hamar istentől ők elszakadának,
Atyjok módja szerént ők nem cselekedének;
Azért az zsidóság Sámuelhez mene,
Ország törvéniben tőle királt kérének.

Végre az Sámuel népe kérelmését
Ő urának, istennek megjelenté,
Az nép kérelmesét isten Sámuelnek,
Hogy közőjek királt adna, néki azt megengedé,
Cis nevő zsidónak, kinek Saul neve,
Királylyá annak fiát emelé.

Ott Sámuel Saulnak szólala, monda:
»Hallgassad meg istenednek beszédét,
Seregeknek istene néked parancsolja,
Amalekitáknak mert gonoszságát látja,
Tamadj ő ellenek, mind öreget, kicsint
Asszoni állatokot, gyermekeket megöless.

Nékiek ne kedvezz és kévánságképen
Még csak marhájokban es ne részesűlj,
Barmokot, juhokot, tevéket, szamarokot földre mind levágassad.«
És napnyúgot felől ott Saul készűle
Kétszázezer gyalogval
És tűzezer zsidókval Amalekítákra mene.

Amalekitákot Saul ott vágatá
Agag királt elevenen megfogatá.
De isten beszédét Saul hátra veté,
Mert az barmoknak javát elevenen hajtatá;
Annyi barmok közett alávaló vala,
Csak azt Saul királ levágattatta vala.

Isten nagy haragját Saulra bocsátá,
Sámuelnek az isten megjelenté,
Hogy akarna tenni zsidóságban oly királt,
Hogy parancsolatját ki bétellesejtené.
Isten akaratját az Saulnak, királnak
Sámuel megmondá, kevésnek magát mondá.

Sámuel kéváná, hogy az Agag királt
Elevenen eleiben hozatnája,
Sámuel az királt nagy szörnyű halálra adá
És parancsolá, halandónak ítíle.
Isten akaratjából Sámuel, királnak
Agágnak ő testét földre daraboltatá.

Ott az Sámuel Ramatába mene,
Saul királ is el házához tére;
Az királ Sámuelt elevenen tőle
— Isten így akará, szemeivel nem látá.
Sámuelt az isten Ramataim városba
Izsai zsidónak el házához bocsátá.

Szóla az úristen, Sámuelnek monda:
»Menj el-bé Betleheniten városban,
Izsainak fiát, kit én megmutatok,
Azt válaszdd énnékem zsidóságban királnak.«
Sámuel elmene, Izsainak fiát
A kicsin Dávidot királságra választá.

Jászok támadának Saul király ellen,
Nagy sokasággal gyűlének,
Szokot nevő hegyen ők mind megszállának
És ott tábort járának;
Saul király gyűle egész zsidósággal,
Terebintim völgyén ők is tábort tárának.

Az egész sereg közzől egy vitéz támada,
Magassága kinek csak hat sing vala,
Ő vitézségéjért és magasságaért
Jászok között neki Góliad neve vala,
Ki bajvívó kérnyi zsidók seregére
És bosszúságokra gyakorta megyen vala.

Izsainak, kiről előbb emlékezénk
Nyolcz fiai emberré löttek vala,
Melyeknek az hármát Saul király után
Izsai bocsátá és segétségül küldé;
Kérék a Dávidtól, hogy eledelt vinne
Az táborba, küldé és hozzájok bocsátá.

Mikoron az Dávid oda jutott volna,
Ő bátyjait az táborban találá,
Góliád akkor jászok közzől mene,
Hogy bajvívó társot Saul királtól kérne.
Sokan zsidók közzől tőle félemlének
És az őrállásból táborba sietének.

Nagy sok ajándékot Saul ott ígíre
Annak ki Góliádot elvesztenéje;
Az Dávid ezt hallá, kergetnie kezdé,
Véle szembe menni és őtet megölnéje,
Mert az úristennek nagy hatalmassága
Őt bűztatja vala, őtet viseli vala.

Jóllehet az Saul önnön fegyverébe
Az Dávidot akkoron öltözteté,
Szokása Dávidnak fegyver viselésre
És benne vínia azelőtt soha nem volt;
Pásztori ruhában mint megszokta vala,
Csak egy kézi bottal eleibe ment vala.

Öt gömbölyeg köveket táskájába vete,
Pásztori parittyáját kezébe vevé,
Az Góliád látá Dávidot az botról
Ott bolondnak alítá,
És nagy távol földön Góliád Dávidot
Fenyegetni kezdé és ímezt mondja vala:

»Ingyen majdan adom te kicsin testedet
Földi bestiáknak és földi madaraknak!«
Dávid az szót hallván egy gömbölyes követ
Parittyájába tőn, Góliádhoz hagyítá;
Góliád homlokát oly erőssen üté,
Hogy kő homlokában szépen el-béeníszék.

Az hagyítás miatt Góliád meghala
És Dávid hamar ellene támada.
Fegyvere Dávidnak akkoron nem vala,
Góliád fegyverét kezébe vötte vala;
A Góliád fejét Dávid derekától,
Az üstökét fogván, csakhamar elválasztá.

Saul király látá Góliád halálát;
Jászok ellen hertelen rohanának,
Népével egyembe jászokat kergetik,
Sokat ő közzőlök az földre levágának.
Saul király tére népével egyembe,
Az jászok táborát mindenestől elronták.

Az Góliád fejét Dávid ajándékon
Saul királnak eleibe vivé,
És micsoda nemből való Dávid volna,
Akkor az Dávidtól Saul király megkérdé;
Ramataim városbéli hogy ő volna,
Izsainak fia, — Saulnak megjelenté.

Az Saul királnak ott egy fia vala,
Kinek neve az Jonatás vala,
Jonatásnak lelke és szerelmes volta
Figyelmetességgel Dávidra jutott vala,
És miképen lelkét, úgyan az Jonatás
Dávidot szereté, őtet igen tisztelé.

Jonatás leveté az önnön ruháját
És Dávidot belé felöltözteté,
Minden dolgaira Saul király őtet
Elbocsátja vala; tisztességgel jár vala,
És minden dolgai Saul király előtt
Az ifjú Dávidnak tiszteletes vala.

Dícsűretet Dávid néptől ott nagyot vőn,
Hogy tűzezer nép ölésében részes lőn,
Városnak népei király hallására
Ezt kiáltják vala és ímezt mondják vala:
Saul király vere ott csak ezer népet,
És az Dávid vere hamar tűzezer népet.

Ezt az Saul hallá, Dávidra haragvék,
Hogy megölné, Dávidra tanácskozék,
Egy hegyes láncsával hogy által vernéje
Másod nap igyekezék és igen szándékozék.
Azt Dávid megérté, Saul király elől
Hamar el-kilépék, úgy ő megmenekedék.

Dávidnak elmentét Saul hogy megérté,
Ezen Saul nagy sokat gondolkodék,
Mert jól érti vala, hogy isten Dáviddal
Mind korosként volna, isten őtet tartaná,
És hogy Dávid őtet ott elhagyta volna,
Tőle elment volna, őtet haza hívatá.

És ennek utánna őt az Saul királ
Hagyá ezer ember előtt járóvá,
És ennek utána az nagyobb leányát
Saul az Dávidnak adni kévánja vala,
Hogy jászok kezébe hamarább adhatná,
Mert elveszteni titkon kévánja vala.

Dávidnak az Saul adá egy leányát,
Másodikat, kinek Mikol vala neve.
Az Saul megérté, hogy isten Dáviddal
Volna mindenkoron és hogy csak ő viselné,
Annál inkább Saul Dávidtól fél vala
És ellenségévé őt Saul vötte vala.

Saul parancsolá az ő szolgáinak,
Jonatásnak fiának es meghagyá,
Dávidnak ellene hogy ők támadnának
És elvesztenéjek és őtet megölnéjek.
Dávidot Jonatás hogy szereti vala,
Titkon ez Dávidnak ezt megmondta vala.

Dávidnak az Jonatás, atyja haragját
Hogy eltávoztatná, néki ezt hagyá,
És ő atyja előtt az másod nap érte
Könyörgendő volna, Jonatás felfogadá.
Másod nap Jonatás atyjához Dávidért
Könyörgeni kezde, kegyelmet nékie nyere.

Jonatás Dávidot atyjához bévivé
És az jászok királra támadának,
Dávid az jászoknak ellenek támada,
Erősen őket veré. Jászok elfutamának.
Annál inkább Saul Dávidra haragvék
És megölni őtet igen akarja vala.

Akkor veszteg Saul házában űl vala
És egy láncsát ő kezében tart vala,
Dávidnak — láncsával — testét általverni
Ő kévánja vala és megölni kész vala.
Dávid ezt megérté, az király házából
Hamar el-kiméne és úgy megmenekedék.

Dávid elmene ő feleségéhez,
Saul király es utánna bocsáta
Hogy éjjel őriznék és reggel, másod nap,
Őtet megfognájak és őtet megölnéjek.
Dávidnak megmondá az ő felesége:
Ha el nem mehetne, másod napon meghalna.

Ablakon Dávidot asszon kibocsátá,
Ilyen módon Dávid ott elszalada;
Az asszony ágyába egy tőkét fekete,
Bőrrel főtől azt bélepedé,
Másod nap jövének az király szolgái,
Őtet az királynak eleibe vinnéjek.

Dávid felesége azoknak szólala,
Beteg voltát urának jelenté;
Dávid beteg voltát királnak megmondák,
Király parancsolá Dávidot oda vinni,
Az király szolgái hogy oda menének,
Fekvén az ágyában egy tőkét találának.

Királnak megmondák, király ő leányát
Mikholt ezért erősen feddi,
Miért elbocsáttad én ellenségemet,
És annak utána akartál megcsuffolni ?
Mikhol magát menté, hogy félelem miatt
Azt művelte volna, — atyjának ezt jelenté.

Dávid elszalada és nagy sietséggel
Sámuelhez el Ramathomba mene,
És miképen véle cselekedett volna,
Sámuelnek Dávid mind renden megbeszéllé;
Saul király penig erős dihösséggel
Dávid ellen vala és megölni kész vala.

Saul felkészűle, Dávid után mene.
Saul es Dávidot megtalálá,
De az isten őtet annyira megkötte,
Hogy csak beszéddel is ellene nem állhata.
Onnat Dávid mene Saulnak fiához
Az kit szeret vala, az ifjú Jonatáshoz.

Jonátás szólala, Dávidnak ezt mondá:
»Isten veled és én velem is legyen!
Holnap atyám előtt érted én könyörgök,
Ha kegyelmes lészen néked, én megjelentem;
Holnap ebédkorban ahon te űléndesz,
Három nyilat oda én lészek bocsátandó.

És az nyilak után gyermeket bocsátom,
Ő utánna ez szókat én kiáltom:
Te gyermek az nyilak túl te rajtad vannak!
Ezen én atyámnak haragját rejád értsed;
De ha én mondándom: az nyilak te gyermek,
Rajtad innet vannak, — kegyelmességét értsed!

Másod napon Dávid hagyott helre méne,
Ebédkoron Jonatás es kiméne,
Mert Saul haragját Jonatás megérté,
Dávidnak akarná látnia ő halálát;
Nyilakat ellövé, gyermeknek kiálta:
Túl az nyilak rajtad! ez jelt Dávid megérté.

Fegyverét gyermektől Jonatás beküldé
És ő maga Dávidhoz elsiete.
Egymással szólának és ők beszéllének,
Mogcsókolván egymást egymástól elválának.
Dávid elindúla, egy városba méne,
— Kinek Nobe neve — az Akhimbek paphoz.

Az Akhimbek pap ezen megijede,
Hogy Dávidot ott csak egyedől látá.
Az Dávid bíztatá és Dávid éhezvén,
Útra kenyereket kérnie tőle kezde,
De egyéb kenyere az papnak nem vala,
Szentségnek kenyere hanem házánál vala.

Istenben az Dávid bizodalmát vetvén
Az szentségnek kenyerét es elvivé,
Dávidnak fegyvere akkoron nem vala,
Az Góliád fegyverét pap néki adta vala,
Mert Dávid Saulnak haragjától fél vala,
Tőle retteg vala, azért búdosik vala.

Akimbek papot Saul hívattatá
És hogy Dávid nála volt, ezt megérté.
Akimbek papra Saul haragvék
És ugyan előtte papot ott megöleté,
Feleségét, gyermekit, több nyolczvanöt papokat
Földre levágatá és őket úgy elveszté.

Az Dávid búdosék nagy erős helyeken,
És Saul őtet erősen kergeté,
De az nagy úristen Dávidot megmenté
Saulnak markától és őt megszabadíta,
Mert az úristennek nagy irgalmassága
És nagy bölcs hatalma vele Dáviddal vala.

Tejlám városra jászok támadának;
Dávid istenhez el-felfohászkodék,
Az jászokra menne ha az isten őtet
Megsegítenéje, jászokat megvernéje.
Szóla isten néki, jászokra bocsátá,
Jászokat vereté, Dávid őket öleté.

Tejlám városban hogy az Dávid volna,
Saul királnak filébe adaték,
Nagy sokaságával Saul igyekezék,
Dávidért az várost megszállani akará;
Dávid ezt meghallván csak negyven magával
Városból kiméne, egy kietlembe méne.

Saul ezt megérté, nagy sokaságával
Az kietlent néppel környől víteté,
Hogy keresni kezdék, az Saul földére
Jászokat az isten hamarsággal indítá;
Azt Saul meghallá, néppel visszatére,
Jászokat kergeté és el házához méne.

Dávid ott felkele egy erős kőszálra
Ő népével, negyven magával méne;
Saul ezt megérté, harom ezer néppel
Hamar felkészőle, Dávid után indúla.
Egy erős barlangban és nagy titok helyen
Dávid ő népével magát titkolta vala.

Törtínék Saulnak ott jeles dolga
Szükségére barlangba bémenni,
Dávid ezt meglátá, lassúsággal méne,
Saulnak fegyverét oldaláról elmetszé.
Akará az Dávid az Sault megölni,
Isten akaratja rajta megkönyörűle.

Saul ott felkele, útán elindúla,
Kezde Dávid utánna kiáltania;
Vissza Saul tekint, Dávid meglátá,
Dávid hanyott homlok eleibe leesék.
Felele az Dávid, Saulnak ezt mondá:
»Miért uram király reám igy haragudtál?

Miért rejám szóló sok ellenségemnek
Ilyen igen szavokat te béveszed,
Kik mondják teneked: téged megölnie
Én igen igyekezem; ím ezt te ma jól látod,
Hogy az isten téged adott én kezembe
Véled most szabad volnék miképen cselekednem.

De ne adja nekem azt az én istenem
És kegyelmes bár énnekem ne legyen,
Ha én támadandok én királyom ellen
És ha én bántandom istennek szolgáját.«
Saul ez szót hallá, Dávidnak felele:
»Ez szó fiam Dávid te tőled származék-e?«

Felele az Saul, Dávidnak ezt mondá:
»Az te igaz voltodat most esmerem;
Az mit én műveltem Dávid te ellened,
Esmerem nem méltán ellened azt műveltem;
Mert engem az isten ma adott kezedbe,
Látom az te kezed hozzám engedelmes volt.

Vajjon kicsoda az, ki ő ellenségét
Úton lelvén békességgel bocsátja,
Viszontag az isten neked adjon oly jót,
Melyet ma énnékem fiam te cselekedtél,
Mert gonoszságomért jót ma énnékem adtál
Kegyelmességemért békességgel bocsáttál.

De ezt én jól tudom én jó fiam Dávid,
Én utánam az királyságot bírandó lészsz!
Ezt kévánom tőled én szerető fiam,
Hogy az egy istenre te nékem megeskedjél,
Hogy halálom után az én gyermekimet
És az én híveimet te nem lészsz elvesztendő.

Dávid megeskövék az Saul királynak
És Saultól akkoron eltávozék;
De mégis fél vala Dávid az Saultól,
És el-felment vala az kietlenné hegyre.
Az Zifeimbéliek Saulhoz menének,
Dávidot ott lenni Saulnak megjelenték.

Saul felkészűle haromezer néppel
És Dávidot megkeresni indúla.
Mikor jutott volna ő egy kietlembe,
Népét megszállítá, Dávid ezt hogy megérté;
Csak másod magával az táborba méne,
Saulnak táborát mindenestől megkémlé.

Isten akaratja! egész tábor népe
Álom miatt megnehezedtek vala;
Király sátorába Dávid el-bémene,
Sault ő ágyában akkor alva találák,
Véle való monda: »ihon uram Dávid,
Te ellenségedet isten kezedbe adta!«

Szóla Abisai ki Dáviddal vala:
»Ha akarod láncsával általverni,
Mert az király téged minden szándékával,
Igyekezetivel korosként kész megöletni!«
Dávidnak ő lelke rajta könyörűle,
Az királt megölni ott Dávid nem engedé.

Az király fejénél az földbe felütvén
Hegyes láncsát ők találtanak vala,
Az király ágyának az egyik szarvában
Egy palaszk hideg vizet ők is leltenek vala;
Az láncsát, az vizet Dávid parancsolá,
Hogy ők elvinnéjek, ki nékik nagy jel lenne.

Ketten felmenének és nagy távol földön
Királnak táborába kiáltának,
És hogy az hadnagyok királt nem őriznék,
Hadnagyokat Dávid igen erösen feddé,
Az király láncsáját és az palaszk vizet
Az ő ottvoltokról jelől nékik mutatá.

Az király megérté méltatlan haragját,
Melylyel az Dávidra haragudt vala;
Ezt is ő megérté, hogy az isten őtet
Dávidnak kezébe kétszer engedte volna;
Azt is ő megérté, hogy az Dávid soha
Semmi dolgaiban néki gonoszszal nem volt.

Dávid az királnak egy szolgáját hívá,
Az láncsát és az palaszkot megadá.
Dávid az királyhoz mennie nem mere,
Állhatatlan voltát mert igyól tudja vala,
Azért az királnak az ő haragjától
Az Dávid fél vala és igen retteg vala.

Mindennek utánna jászok támadának
Királnak és fiainak ellene;
Gyelboe hegyén Saul megvereték,
Fiaival öszve mind halált szenvedének,
Ezt az Dávid hallá, Saulnak, Jonatásnak,
Egész zsidóságnak halálokat siratá.

Miképen az Dávid Saulnak haragját
Sok háborúság szenvedvén eltávoztatá;
Háborúságiban isten az Dávidot
Kegyelmességével, nagy bőjséggel megtartá;
Ada ezen példát: valaki istenben
Bízik és őt hinné sohol őt el nem hagyná.

Saul király vala, de csuda sokképen
Istent sokszor ő megbántotta vala;
Dávid pásztor vala, de az isten őtet
Egész zsidóságban királylyá tötte vala,
Mert ő az istennek kegyelmességében
Igen bízik vala, csak őt imádja vala.

Ha mi es az istent nyelvönkkel vallandjuk,
Teljes szűből ő hozzá foászkodunk,
Csak őtet tiszteljük és őtet imádjuk,
Minden dolgainkban és csak őtet dűcsűrjük:
Isten megszabadít minden ellenségtől,
Mint megszabadítá Dávidot Saul markából.

Fordítá magyaról mostan Bibliából
Istennek irgalmasságát megesmervén
Fekete Imre deák, háborúság-szenvedő
Hív keresztyéneket bízni istenhöz intvén,
Születetnek utánna enni üdőben
Ezer ötszáz negyven és csak hat esztendőben.