Csanádi Demeter, Csodálom gondolkodván világ állapotját (RPHA 0230)

VITA JOANNIS SECUNDI ELECTI HUNGARIAE REGIS, SCITICO SERMONE A DEMETRIO CHANADI, EIUSDEM PRINCIPIS SECRETARIO MISERABILITER DECANTATA.

Csudálom, gondolkodván, világ állapatját,
Nyilván látom mindenben állhatatlan voltát,
Nem történetből vallom szerencse forgását,
Sem emberi erőtűl neki változását.

Ha régtűl fogva esött dolgokat meghányom,
Ez világot az Isten igazgatta, látom,
Birodalmoknak nevését őtűle tartom,
Megszállását, romlását csak űtűle vallom.

Az Isten mély tanácsát ember nem tudhatja,
Bölcs ő cselekedeti, senki nem foghatja;
Mely állhatatlan szerencse, minden jól látja,
Melynek az ő járását csak Isten hordozza.

Nincs semmi jó szerencse, kit Isten nem adjon,
Sem oly gonosz szerencse, kit ő nem bocsásson,
De az Istenre azért senki ne zugódjon,
Igazságból tanácsa mert Istennek vagyon.

Anyjának még méhébe mikor ember nem volt,
Élete meddig folyjon, meghatározta volt,
Kiről az szent Jób nekünk igen bőven szólt,
Mikor Isten testében megsanyargatta vólt.

De vagy jó embereknek, vagy gonosz adatik,
Isten nevét hogy áldják, tűlök kivántatik,
Mert tiszta arany mint az tűzzel próbáltatik,
Keresztyén is próbával csak megigazodik.

Istennek foghatatlan ő titkos tanácsa,
Emberek okossága azt meg nem tudhatja;
Mit cselekedik, minden ember csak csudálja,
De bizonyos okait senki nem foghatja.

Dicsősége világnak csak olyan mint árnyék,
Maradása csak addig vagyon, míg az jégnek,
Urak, királyok, országok az Úr Istennek,
Vannak erős kezében ű szent fölségének.

Ezekről tanuságunk szent írásból vagyon,
Királyok országlása hogy Istentől vagyon,
Hogy születésnek, halásnak ideje vagyon,
Építésnek, rontásnak rendeltetve vagyon.

Magasságos tanácsa Istennek betelik,
Az földre híre nekül egy hajszál nem esik;
De még csak egy kis veréb is meg nem öletik,
Hát emberi okosság heába vesződik.

Elrendelt határunkat senki el nem hagyja,
Jób patriarcha nekünk nyilván ezt kiáltja,
Istennek nevét nagy kínjába magasztalja,
Isten azért például őt nekünk mutatta.

Több példát én ezekről mast elő nem hozok,
Az második jó János királyról csak szólok,
Kinek halálát szánom, kérlek, ne bánjátok,
Vitéz fejedelmünk volt, mindnyájan tudjátok.

Én csudálom, ki gonoszt mondhat ű felőle,
Nem látom, semmi haszna hogy jűne belőle,
Isten megtiltja, ne szóljunk fejedelmünkre,
Erős büntetése hogy ne szálljon fejünkre.

Romló sárból embernek vagyon ű állása,
Ne csudáld azért, ha volt mi fogyatkozása,
Nem volt senkinek tökéletes bódogsága,
Hadakozni szidalmas immár megholtakra.

Emlékezzünk nagy szépen azért mi felőle,
Lássuk, mint viseltetett Istentűl élete,
Kereszteshad lőn ez világra születése,
Atyjának lőn világból hamar kimenése.

Nagy háború mindjárást gyermekre borula,
Nagy hadat német király űreá indíta,
Budát gyermekre szálla, erősen vítatta,
Szerencséje első lőn ez gyermekkorába.

Ellenségtűl, némettűl, Isten ott megmenté,
Nagy haddal török császárt elhozá németre;
Az német hadat török szertelen elveszté,
De gyermeknek lőn ebből gonoszb szerencséje.

Királnétűl az császár ottan azt kiváná,
Fiát táborba hozza, kiküldené, látná,
Oltalmát, mint az farkas báránnak, ajánlá,
Megmutatá, mert Budát kezéhöz kapcsolá.

Lova száját, táborát addig nem téríté,
Mígnem asszont fiával Budából kiküldé,
Lippára onnan igazítá, elereszté,
Magyaroknak Budába fegyverét elszedé.

Egy jeles vitéz urat megtarta, megfoga,
Vitéz Török Bálintot elvivé rabságba,
Így jelenék meg akkor kellő tutorsága:
Oltalmazz meg, Úr Isten, ne essünk markába!

Erdélységbe fiával asszony elindula,
Lippáról hamar Gyulafejérvárba szálla,
Szerencse ott is, de nem sokáig szolgála,
Nem sok időre háttal hozzájuk fordula.

Nagy csuda, mit elrendelt Isten ember felől,
Útat talál, hogy véghöz menjen mindenfelől,
Reménség nincsen szerencsemaradás felől,
Rajtad, honnan nem vélnéd, nyavalya azfelől.

Asszonynak az időbe vala egy szolgája,
Fráter György neve, barát, urára támada,
Ura országát Ferdinánd kezébe adá,
Vendég Lengyelországba urát budostatá.

Györg fráternek ki hitte volna illen dolgát?
Hogy így megnyomorítsa asszonyát és urát,
Nem tudom Scariottal atyafiúságát,
De ennek is csélcsapás szakasztá meg nyakát.

Semmi, látod, embernek romlott okossága,
Mihelt az Úr Istennek eljő mély tanácsa,
Mert ember bizik, kit felemelt, szolgájába,
De gyakorta csalatik okos tanácsába.

Óh te gonosz szerencse! hogy nem keserüléd?
Özvegyasszont fiával helyéből kiűzéd;
Öt esztendeig vendégfölden kesergetéd,
De ebben is Istennek akaratját tevéd.

Kegyelmes nagy Úr Isten végre megtekénté,
Szegin árva gyermeket földébe helyheté;
De mind holtáig nagy kereszt alatt élteté,
Noha hatalmasoktul megtartá, megmenté.

Ezképpen akar Isten azzal cselekedni,
Kit akar tanítani, azt szokta megverni,
Nem azért, hogy örökké akarná elvetni,
De hogy ember tanulná magát megismerni.

Lengyelországból azért anyjával bejöve,
Anyja három esztendőt azután élhete,
Esztendő előtt három urat megölete,
Kit én nem dicsirhetek, asszony hogy mivele.

Marada ország gondja ifjú királyunkra,
Mikor húsz esztendeje éltének járna;
Lássuk, szerencse ezután mint neki szolgála,
Sokkal inkább meglátod, űtet sanyargatta.

Vagyon az német párttal nagy hadakozása,
Vagyon ellenség ellen egy fűkapitányja,
De az miatt is lőn neki csalatkozása,
Az hadaknak mezején hadának futása.

Lőn ezfelött mindjárást belső ellensége,
Ily gonosz szerencsébe ellene készüle,
De nem sok mulva község lőn megveretésbe,
Király ellenségétűl lőn menekedésbe.

Tudjad volt az Istennek ez is akaratja,
Az ű mély tanácsából tanító ostora,
Testére szálla ű szent kezének csapása,
Ugyanakkor mindjárást lőn megkórulása.

Dihösségéből melynek ki nem szabadula,
Mert utolsó napjáig életének tarta,
De mindazáltal ily nagy testi nyavalyába,
Sokszor ellenségin lőn neki diadalma.

Ostora noha rajta Istennek nagy vala,
Két erős császár között országlása vala,
Birodalmába mind végig lőn maradása,
Ellenségtűl mindenkor lőn szabadulása.

Látod, rajta Istennek szüntelen ostora,
Ellenségtűl nincs neki semmi nyugodalma,
Testének vagyon betegségtűl nagy romlása,
Istennek bizonnyal volt mert ez akaratja.

Gondnak, búnak nagysága miatt eltikkadott,
Szíve, lelke oly igen neki keserödött,
Teste betegség miatt igen megromlott,
Ez világból kimúlni sokszor óhajtozott.

Órája de mindennek rendeltetve vagyon,
Addig minden kivánság csak heába vagyon,
Járása nem ott, hol ember akarná, vagyon,
Minden dolga Istentűl határozva vagyon.

Krónikába beírni bizony méltó dolgát,
Szerencse járásáról minden vehet példát,
Erős igyébe minden látta bátorságát,
Istennek remlötte mindenkor oltalmát.

Róla ha gondolkodol, azt hiszem, csudálhatod,
Csak Istentűl adatott szívűnek ezt vallhatod,
Pogan császáral szembe létét csudálhatod,
Kit hogy több fejedelem nem késértött, tudod.

Okossága megvala, bátorsága vala,
Idejének javára mikor jutott vala,
Házasulásra magát tekéllette vala,
De lásd, itt is szerencse mint neki szolgála.

Leány mátkáját mikor ű hozni akarná,
Annak megszerzésébe minden gondja volna,
Kit akkor nem várt, halálra hamar kórula,
Ez világból ottan lőn neki kimulása.

Gondold, nézd meg ebben is szerencse járását,
Ne véld egy állapatba neki maradását,
Mikor leginkább fénlik, híggyed megromlását,
Gyakorta csak mutatja, de nem adja magát.

Oly természeti neki, régi bölcsek írják,
Hogy csak keze és szárnya neki volna, mondják,
Mikor az kezét nyujtja, felőle azt vallják,
Akkor szárnyát megfogni nem hagyja, azt tartják.

Nagy gyorson ű szárnyával hogy elrepülhessen,
Azhová menni akar, szabadon mehessen;
Mikor az kezét nyujtja, ű neki ne higgyen,
Senki dolgát ne higgye egyaránt menésben.

De ha kire orcáját téríti, fordítja,
Szüntelen változását szívében forgassa,
Isten jóvoltát mindenekbe magasztalja,
Szerencse maradását ezzel támogassa.

Oly kegyelmes, irgalmas Isten ű fölsége,
Csak járjunk törvényébe, el nem vét űtűle,
Ha ostoroz is, áldomással vegyük tűle,
Zugódással, feddéssel ne álljunk ellene.

Látod nagy országoknak sokszor változását,
Az háládatlanságért gyakorta romlását,
Az káromlásért fejedelmeknek halálát,
Mind testbe, mind lélekbe sanyarú ostorát.

Kérjük azért mi azon Isten ő felségét,
Tartsa meg, kit mutatott nekünk, vezérünket;
Nevelje neki lelki szerencséjét,
Tegye egyessé hozzá mindeneknek szívét.

Oltalmazzon alatta gonosz pogán kéztűl,
Minden lelki és testi gonosz ellenségtűl,
Ne vessen már el soha ő szent felségétűl,
Hogy mi ne távozzunk el lelki, testi jónktűl.

De inkább megújítván régi jó időnket,
Mi is neki örökké dicsirjük szent nevét;
Oltsa lelkünkbe drágalátos szent törvényét,
Meg ne bántsuk, bosszontsuk hogy mi ű felségét.

Vegyen el immár rólunk enni sok nyavalyát,
Sokféle lelki, testi sanyarú ostorát;
Építse már meg az ű anyaszentegyházát,
Ne szenvedje nevének ily nagy káromlását.

Azki szerzé ezeket nem régen énekbe,
Nevét megjelentette verseknek fejébe,
Sok változásról való emlékezetibe,
Hogy ember megtekintse magát életébe.

Nagy sok dolgot forogván akkor elméjében,
Világ állapatjának változó igyében,
Tordán létébe írá enni esztendőben,
Az jó ezerötszázban és az hetvenegyben.