Gergely, Csoda dolgot beszéllenék, ha meghallgatnátok (RPHA 0228)

Az itt közzétett szövegek nem kritikai igényűek, bár kritikai kiadásokon alapulnak. Részben modernizált szövegekről van szó, melyeket minimálisan egységesítettünk az OTKA NKFI 135631 számú, „A régi magyar költészet számítógépes metrikai és stilometriai vizsgálata” elnevezésű projektje keretében végrehajtott számítógépes elemzések céljából. Javarészt az RMKT szövegkiadásait követik, kisebb részt más filológiai kutatások eredményei. A digitalizálási, átírási, modernizálási feladatokban részt vett Finta Mária, Horváth Andor, Kiss Margit, Maróthy Szilvia, Nagy Viola, Pardi Boglárka, Rákóczy Krisztina, Seláf Levente, Veszely Anna, Vigyikán Villő, Zohó-Tóth Zoé, és az ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék szemináriumainak számos hallgatója. Köszönetetet mondunk a szövegkorpusz összeállításához és közzétételéhez nyújtott segítségért a következőknek: Etlinger Mihály, Fazekas Sándor, Hajdu Ildikó, H. Hubert Gabriella, Papp Balázs, Szatmári Áron, és az RPHA valaha volt összes munkatársa.

Csuda dolgot beszélenék, ha meghallgatnátok,
Ha érteném bizonyára, hogy nem hallgatjátok,
Beszédemet úgy énvelem ti elhagyatjátok.

Ím, elkezdem beszéleni, kérlek, hallgassátok,
Ha gonoszra én tanítlak, bátor ne higgyétek,
Azért szólok igazságot, hogy ti elhiggyétek.

Nagy dolog ez, amit mondok, éntőlem higgyétek,
Mert csuda vad, kit különben meg nem esmérhettek,
Ez énekből, mi legyen az, ha meg nem értitek.

Azon kérlek, magatokat ez vadtúl ójátok,
Mert ha megmar, ű oly mérges, mind el kell vesznetek,
Tulajdon természetirűl így megesmeritek.

Lágy ő teste, de én szemét nem tudom, ha vagyon,
Mint macskának vagy bagolnak, olyan szeme vagyon,
De ezeknél mind tüzesb szeme féne vagyon.

Az ő szája mindenkoron csak eltátva vagyon,
Belevalót úgy kandácsol, ha valaki viszen,
Meg sem rágja, mindjárt nyeli, ki mit neki viszen.

Ennek nyelve, mint egy kénkő, olyan tüzes vagyon,
Mert őneki mindörökké szomjúsága vagyon,
A folyóvíz mossa nyelvét s mégis szomjúhon vagyon.

Szája, foga, mint éles tőr, neki olyan vagyon,
Az farkasnak ő fogánál élesb foga vagyon,
Amit kaphat, mindjárt falja, mert nagy éhen várja.

Téstova ő csak búdosik, szárnyas lába vagyon,
Úgyan repül, ő úgy siet, ahol haszon vagyon,
Olyan helyre, hol nem kaphat, nem örömest megyen.

Gyakran szemlél embereket, mind elnyeli őket,
Strució hasa ő mindjárást megemészti õket,
Mint ez madár, vasat eszik, úgy az embereket.

Reggel s estve mindenkoron szövetnek kezében,
Világánál az setétben igen gyorsan megyen,
Egyaránt fut földen, vízen, mind télben s mind nyárban.

Ellensége nagyobb nincsen, ammint a szegénség,
A nevét is mihelt hallja, elüti az nehézség,
Halálra fél ez undok vad, ebben hogy ne essék.

Győlöli õ, aholott jár az zörgést, csattagást,
Csak fának levelét is, megijed mindjárást,
Az hamisan gyűlt prédában félti az kárvallást.

Olyan távul, ha tekinted, mint szintén az szamár,
Amelyen hátán nagy terehben hordoz drága marhát,
Mindazáltal hitván fűvel telti be az hasát.

Rendtartása olyan vagyon, ammint a békának,
Soha nem mert enni adni az veszött torkának,
Mert majd elfogy, azt gondolja, nincs több nyavalásnak.

Ingyen ütet vendékségben ha ki elhívandja,
Az ételből három ember ott õt meg sem dúlja,
De azután az szegény hast csak szagával tartja.

Ugyan szintén csak nem egy vagy a szántó barommal,
Ki ígyen sok munkát teszen együtt gazdájával,
De ő véres munkájának más telik sírjával.

Semmi hasznot ő éltében csak egy szálat sem tött,
Ha mikoron meghalhatott, jobbat annál sem tött,
Akkor mégis papnak, diáknak, barátnak hasznot tött.

Az örökös őutána telik marhájával,
Gazdagon él nagy fesvényen győtött jószágval,
Síppal, dobbal kéméletlen költi barátival.

Attúl szegénb, amennyvel több marhája vagyon,
Ennyi nagy sok nyavalája a bévségtűl vagyon,
Mennyországba hogy nem mehet, csak egy héjjá vagyon.

Szárnya vagyon jobb kezébe, egy kő bal kezében,
Amint repül mennyországra szárnyas jobb kezével,
Mindannyra vonyatik le nehéz bal kezével.

Immár enni sok beszédből, hiszem, érthettétek
Ezt az vadat, kit megmondék, megesmerhettétek,
Én nem kétlem, ilyen vadat ti es hallhattatok.

Megmutatni ujjaimmal itt én nem akarom,
Nem sok napja, minapon is egyel szembe voltam,
Ójj meg, Isten, hogy ezeknek kezekben ne essem.

Ez oktalan undok vadat fösvénségnek híják,
Megesméred, mert magyarul őt fösvénnek híják,
Az istennek jó fiai ördög tőrének híják.

Ódd magadat, hogy ne kívánj ilyen gazdagságot,
Nehéz leszen mennyországban, higgyed, bemenésed,
Mert két úrnak hogy szolgálnál, soha nem teheted.

Ha holtodig elég neked, amit isten adott,
Vedd jó nevén mindennapi kenyeret, ha adott,
El kell veszned, hogyha kévánsz ilyen gazdagságot.

Tudod nyilván, mezítelen jüttél ez világra,
Mind elmarad, semmit nem viszsz az örök világra,
De jobb volna, hogy ruháznád az nyomorultakra.

História egy királról bizonnyal beszéli,
Valamit tapaszt, arany legyen, istentűl azt kéri,
História ezt ez királt Midásnak nevezi.

Enni király az kenyeret mikoron kévánja,
Hogy tapszatja, ám arannyá isten változtatja,
Rettenetesen kelleték éhhel meghalnia.

Büntessen meg az Úristen ilyen fösvényeket,
Ez világon kik eleget soha nem gyűthetnek,
Tantalusnak nagy kénjával ezek büntessenek.

Írva vagyon büntetések az sok fesvényeknek,
Tantalusnak nagy kénjában ezek részesülnek,
Ajakok alatt folyóvíz fut, de szomjúval halnak.

Elhagyjátok, én azt mondom, az nagy sobrágságot,
Jól esmérlek, kik űzitek az nagy fösvénséget,
Mást nem bántlak, de megmondlak másszor, ha nem tértek.

Ez éneket Döbröcömben valaki szörzötte,
Versfejekben az ő nevét de õ felvetötte,
Fesvényekről ötvenötben nagy örömmel írta.