1 Reménységem nincs már nekem e földön éltemben senki szerelméhez,2
2 Mert szerelmem, ki volt nekem, az elfut előlem, semmiben sem kedvez,
3 M’eggyek én immár, ha keserves kár engemet e világból kivégez?
4 Menvén hozzá, vigad vala siettető szívem buzgó szerelmében,
5 Fáradságát, minden gondját remélvén letenni szerelme ölében,
6 Nem félvén attól, hogy élnék távol szeretőmtől keserves helyemben;
7 De elutált, mert mást talált, éntőlem már elvált, hagyván szörnyű halált,
8 Ad sok mérget a jó helyett, lelkem csak hiába őutána kiált,
9 Mert nem hallgatja, de sőt utálja, magához mert új szerelmet foglalt.
10 Siralmával mint hogy megcsal a krokodilusgyík útonjáró embert,
11 Így engemet elhitetett, hitetvén már vesztett, mint ártatlan lelket;
12 Prédája vagyok, mert már meg fogott, valamint akarja, úgy gyötörhet.
13 Ki nem hinné vagy gyűlölné az ő mézzel folyó szerelmes beszédét,
14 Esküvését, látván könnyét, és alázatosan formált szép személyét?
15 Bizony megcsalná, akárki volna, aki nem tudná ravasz elméjét.
16 De ha szinte nem beszélne, vajon s ki keresne egyebet helyében?
17 Ha olyan ő, mint sík mező a jó kikeletnek áldott idejében
18 Ifjú, szép, ékes, mindennél kedves, nincs vétek személye termésében.
19 Ó, egyetlenegy szerelmem, miért vetettél el szemed elől engem?
20 Hogy verhetett benned fészket szintén ilyen igen a harag ellenem?
21 Ámbár mást szeress, csak el ne veszess engem, ki neked adtam már lelkem.
22 Te jó Isten, ki e tőrben engem csudaképpen már régen ejtettél,
23 Ezt engedjed, hogy szánjon meg, velem kit ily igen Te megszerettettél,
24 Vagy végy ki Hozzád, ha jó szót sem ád, ugyanis már lelkem sem hal, sem él.