1 Édest keserűvel elegyítő gyermek,
2 Régi ellensége nyugalmas éltemnek,
3 Méz közt mérget miért adsz nekem, veszettnek?
4 Velem ha egyéb jót te immár nem művelsz:
5 Csak gyorsan világból engemet kivégezz;
6 Ne szítsd nagy tüzemet, hadd lehessen csendes!
7 Ez-e a fogadás, kit anyád szavával
8 Hitedre fogadván énnekem te mondál?
9 Ó, szégyen, eborca, mely igen megcsalál!
10 Az ígért áldott jót te csak megmutattad,
11 Kivel szerelmemet te csak felgyújtottad,
12 De mint csalárd hamis, nekem mégsem adtad!
13 Sőt kínomra tőlem csak idegeníted,
14 Hozzám, keményítvén, semmit sem gerjeszted,
15 Velem kívántatván szívemet égeted.
16 Hol tüzes laptáid, kikkel távol gyújtasz,
17 Akiknek fáklyáddal közel te nem árthatsz?
18 Add meg, ha ígérted, hiába mit1 kínzasz?
19 Így feddvén, törődvén Cupido felele:
20 –„Hitvány ember, úgy mond, úgy veszem eszembe,
21 Hogy ok nélkül így szidsz jótétem helyébe!
22 Hirtelen akarnál ily nagy jóhoz jutni,
23 Kiért sok kínt kell még vallani:
24 Nagy jót könnyen anyám nem szokott osztani.
25 De kérlek, gyömölcsöt vajon mely fa hozott,
26 Minek előtte míg meg nem virágozott?2
27 Bolond, nem tudod-e, hogy tűrés ad hasznot?
28 De ne kételkedjél, bizony tied leszen,
29 Noha most így próbál, de ismét beveszen;
30 Julia tégedet meg’ boldoggá teszen.”
31 Vajha az úgy lenne, ámbár mindent tűrnék,
32 Égnék, fűlnék-sülnék, tömlöcében3 ülnék,
33 Csak hogy szerelmébe valaha kerülnék.