1 Vajha én tüzemnek nagy tűrhetetlen volta,
2 Ki titkon énbennem életemet fogyatja,
3 Olyan természetű volna, mint egyéb tűz, dolgom mind helyén volna.
4 Mert egyéb tűz nem csak önnönmagát emészti,
5 Hanem mindent, amit szene elér, égeti,2
6 Amit lángja elér, szinte úgy, mint magát, úgyan hamuvá teszi.
7 De a nagy szerelemtől meggyúladott3 tüzem
8 Csak egyedül nekem megemészti életem,
9 Szeretőmet pedig, kihez égek fottig, csak föl sem gyújtja nekem.
10 Régtől fogva égvén, lassan-lassan elfogyok,
11 Szinte4, mint magátul gyulladott fa, oly vagyok,
12 Titkos szerelemtől, mint tűz hőségétől fa, én is úgy száradok.
13 Miképpen hogy az oly tűznek nincs semmi lángja,
14 Ki magától gyúlt fát az erdőben fogyatja,
15 Én szerelmemnek is, noha nincsen híre,5 de életemet rontja.
16 De ámbár romlanék, csak egyedül ne élnék,
17 Ki úgy lehetne meg, ha én attól szót vennék,
18 Aki én szívemnek királyné asszonya, ha annál kedvesb volnék.
19 Mint én, hogy így égjen, én magam sem kívánom,
20 Kínját6 nem akarom, mert őtet igen szánom;
21 És csak úgy szeressen, hogy el ne felejtsen,7 meg is enheszik kínom.
22 Hiszem, hogy nem lenne hozzám oly háládatlan,
23 Szerelmem jutalma tőle nem lenne tiltván,
24 Csak megismerhetne, sok kínom helyébe jóval lenne énhozzám.