Egyéb szépirodalmi művek
|
|
|
|
|||||
|
|
|
|
|||||
|
|
|
|
|
|
|
– Nem láttad a tehenet? Kétfelé állt a
szarva és gomb volt a végén. Aztán amikor fejtem, szeliden hallgatózott.
– De bizony,
láttam a madarat, piros almát tartott a csőrében. Fölvetette a fejét és
tartotta benne.
– Nem láttad a
tehenet? Este letérdelt lassan, aztán elaludt. Borja is volt, de azt elvitték,
tul a folyón. Ballagott az úton, a farkát meg mozgatta jobbra, balra.
– Mondom, a
madár fölvetette a fejét és tartotta benne. Piros volt és én most keresem.
Tudom, hogy ideesett az alma. A halak pedig most odavannak, ahonnan a madarak
jönnek. Bizonyosan ott van a dombon a fémek között. Mert nagyon csillogott,
amikor leejtette.
*
Kissé jobbra
dőlt, nagy fémkockát szoritott a hóna alá és elindult. Könyöke kiállt, mint a
kocka kilencedik sarka és beleütődött az ajtófába. A sarkon már egészen jobbra
dőlt. Megkérdezte a rendőrt:
– Nem tudja
kérem, merre van a Lovag–ucca?
– Ahol a József
Attila lakik? Hogyne tudnám. Nagy költő ő és én vigyázok a rendre. Sisakom is
hegyes, hogy leperegjen róla az eső.
– No látja.
Mindjárt tudtam, hogy maga derék ember. Ugyan őrizze meg ezt itt, ni. Mire az
utolsó vonatok megérkeznek eljövök, hogy magammal vigyem.
Hóna alá nyúlt,
letette a fémkockát. A járó kelők pedig megálltak. Különös volt, hogy egy
fémkockát őriz a rendőr. Az asztalt csöndesen világított és az emberek csodálkozva
gyerekjátékokat vettek a boltban.
*
– Fölfedezték a
kozmikus sugarakat és te épp egy órája, hogy ott ülsz abban az alacsony
székben. Látod, a famunkások már megcsinálták a magos szekrényt. Sok ajtaja van
és amikor kinyilik, megolajozzák a tengelyeket. Mit fogsz beléakasztani, ha
alacsony székben ülsz és hegyesorru hajókon nem ringattad a gyerekedet?
*
A bankigazgató
elbocsátotta munkásait, mikorra megérkezett. Azonnal fölakasztotta tarisznyáját
a kilincsre, átöltözött és előfizetett a helybeli lapokra.
Sétaközben
találkoztak először. Az emberek összebujtak a szögletekben és hajlongtak
körbe–körbe. Nyitott tenyerükből kiesett a sötét esernyő, mellyel épp tréfásan
fenyegetőztek. A négy fal sima testével tartotta a menyezetet, mely fehéren
terült a magasban, párhuzamosan a szeretőkkel. Középen állt a négyzetes hasáb,
egyetlen vörös vastömb.
*
– Látom, jössz
az útról, ahol kétoldalt ülnek a fáradt bokrok és az utasokra várnak, akik
jönnek a város felé. Odaérnek és szólnak: No bokor, mit vársz?… Azok meg ülnek,
mert fáradtak és várakoznak az utasokra, akik jönnek a város felé.
– Látod, jövök
az útról és keresem a tehenet. Meg kell keresnem, mert nőnek a gyerekek és
kell, hogy ringatózzanak a hegyesorrú hajókon. Nagy kéményükből füst száll föl
és mennek, a hullámok pedig piros golyókat gurigálnak előtte. De te szép vagy,
hát nesze.
Lehajolt,
fölemel egy marék fekete földet és símára nyitott tenyérrel odanyújtotta. Az
pedig kezet szorított véle s a földet magasba nyujtotta a fejük fölött. Egészen
magasra, kabát ujja is visszacsuszott a könyökéig.
– Köszönöm a
szíved és íme, megőrzöm.
Azzal a földet
a pengő ínnal szerkesztett szélbe szórta. Megcsendült az, mint a poharak, mikor
a ház előtt gyerekek szaladgálnak és lobogó hajukon átsüt a napfény.
István rút, nincs tükör kamrácskájában.
Az ajtóban megáll, de nem fordul vissza. Lesütött fejjel, lassan ingósan
elindul.
Az
aknabejárónál várják társai; odaköszön.
– No, ezt már
megint a rossz lélek szállta meg! – mondja valaki félhangosan.
– Azt szállja
meg, aki … – vágja oda. És elhallgat. De megáll, kiszámitott mozdulatai
megmerevednek, úgy ahogy félig a földre hajolva a lámpás után nyúl a keze. S
amaz már megy. István erős, mint a kifejtetlen szén.
Istvánt nem
szíveli a munkavezető. István az, aki a robbantásoknál mindig hátra marad. Most
is az új aknában dolgozik, melyet tárnává szélesítenek, mert kell a szén a
mozdonyokba, meg a tűzhelyekre. István nem utazik és nem rak tüzet. Ahogy
hazamegy este, mert mostanság nappali munkás, lehányja ruháját és lefekszik.
Istvánnak nem kell a szén.
Kezében a
dinamitpatron. Nem fél tőle, de nem is bánik vele megvetően. Csak az jön az
eszébe: ha most! Mind elpusztulnának itt, legalábbis ő maga. Csak az ovónő
énekelne tovább a gyerekekkel, mert az ovónőre süt a nap és a gyerekekre is
süt. Hal doktor úr a többieknek, a családosoknak segélyt utalna ki. Ha ő volna
Hal doktor úr, nem törné magát annyira a bányáért, hanem földet venne magának
és szántana, vetne, meg aratna. Az ovónő se kedveli a bányászt, merthogy a
bányász mindig piszkos.
Nehéz
tenyerében a dinamit nyugodtan, tisztán aludt, mint tokjában a családi ékszer.
Letérdelt, hogy
a robbantóanyagot beépítse. A gyujtózsinórt már kiegyengették a többiek s akik
még elől voltak, lassan szedelőzték a szerszámokat.
–
Tulajdonképpen jó a szénnek – gondolta. – A szenet nagyon szeretik, igaz, a
szén szép, és fekete és csillog a napon, mikor a vagonokba rakják. Valaki azt
is mondta, hogy ami föld alá kerül, fa, kutya, ember, abból szén lesz. Furcsa.
Hogy lesz az emberből szén? De lehet, van benne valami, mert hová lesz az ember
és honnan lesz a szén? Hanem mégis furcsa. Ha ő szén lesz, hát őbelé is
belévágják majd a csákányt? És ő sem védheti magát? Eddig úgy volt, hogy mind
megadta az árát, aki belékötött, csak mégse lehet, hogy eztán …
Hátranézett,
hogy van–e még a közelben valaki – és észrevette, hogy fölötte, ahol a patront
befedezte, egy kiálló tömb mindjárt lezuhan!
– A dinamit! –
csattant át agyán és rögtön utána orditás:
– Fussatok!
Már hason
feküdt s épp annyi ideje volt még, hogy a kiturt patront odábbtaszítsa. De a
szénszikla mennydörögve Istvánra zuhant.
Arasznyi
távolság kinban meggörcsült ujjai és a megmentett patron között. És egy
arasznyi csönd. És aztán küntről elhozta az elektromos áram a robbanást.
*
Odafönn a
főkanász már utasítást ád, hogy miképpen lássanak a további munkához. István
hiányzik.
– Emberek,
utána kell azonnal nézni, – hallatszik az utasítás – mert amilyen lassúmozgású
bolond, biztosan lenn maradt.
És István
fekszik. Körülötte szén, szén, szén. És arca, teste egészen fekete. Lassan
fölemelik, fölviszik és lefektetik a fűre. A nap süt és ő csillog. Már merevül
és kemény lesz és hajlithatatlan, és majd ólmos, mint a kutatott kő. Egész
testéből még egyetlen meleg lehelet száll föl a magasba.
Pontosan
déli 11 órakor elindultam, hogy meglátogassam közelben lakó barátomat. Ettől az
úttól és barátomtól reméltem, hogy ebédet keríthetek. Ettől az úttól és barátomtól
reméltem, hogy ebédet keríthetek. Rettenetesen éhes voltam és egy fillér nélkül
álltam már napok óta. Ugyan 10 órakor még elhatároztam, hogy bicsérdysta
leszek, azonban ehhez hiányzott az előfeltétel; az, hogy belsőmet a benne lévő
rothadt és mérges anyagoktól megtisztítsam. Az én belsőmben – sajnos – már
jóideje semmiféle rothasztó és mérges anyag nem fordult meg.
Az uccán nemigen ügyeltem a plakátokra, mégis
megdöbbenve álltam meg az egyik előtt, amely hatalmas betűkkel hirdette, hogy
itt és itt Telek Elek éhezőművész negyven teljes napig lepecsételt üvegszobában
koplal. Rögtön eszembe jutott, hogy agilis barátomat ráveszem, legyen
imprezárióm. Naponta ezer látogató tizezer koronájával, a négyszáztiz millió,
esetleg egy helyett öt–hat nappal toldom meg s akkor barátomnak hatvan milliót
adok, magam pedig veszek egy pár cipőt.
Barátom nem fogadta el a tervet, szerinte már hiányzik
a szenzáció frissessége, az olasz, t. i. Telek Elek előtt kellett volna ezt a
különös jó ötletet fölfedezni. Javasolta, hogy spontán koplaljak még néhány
napig s akkor hajlandó felléptetni, mint evőművészt.
Négy nap mulva már egy üvegbúra alatt ültem az Angol
Park közepén. Az első napokban nem igen tolongtak, de mikor meglátták a
hatalmas teherautókat, melyek az élelmet hozták, egyre többen és többen jöttek.
Ravaszkodtam. Hogy sokáig kibirjam, állandóan rágtam
és csak ritkán nyeltem. Ez rettenetes kínokat okozott, hiszen éhesebb voltam
koplaló kartársamnál, aki különben vállalkozásom hirére kollégáival együtt
fölhagyott mesterségével, mert az emberek rájöttek, hogy az én teljesítményem
magasztosabb és tényleg létjogosult.
És nekidühödtem. A sonkát a csontról haraptam nehéz
darabokban és az egész kanna tejet egyszerre fölhörpintettem. A roppant
kondért, mely valaha népkonyhában szolgált, a babfőzelék után még ki is
törültem. Az időközben igen fölszaporodott közönségnek mégis az tetszett
jobban, hogy két zsák kókuszdiót megettem egy expresszkávé mellé. Barátom már
elkomorulva könyörgött, mérsékeljem magam, hogy minden bevételt fölettem már és
rossz hatást vált ki ez a nyilvános tobzódás. Végül már följelentéssel
fenyegetett. A fácánszállitmányok természetesen elmaradtak és naponta mindössze
két oldal szalonnát kaptam.
Közben a közönség is megváltozott. A kövérek
elmaradoztak és nap mint nap soványabban kerestek föl, minden megtakaritott
tizezrüket belefektették, hogy legalább lássanak egy jóllakott evőt. És egyre
fenyegetőbb magatartást tanusitottak, de én nem könyörültem.
A tizenötödik nap, éppen ebédhez készülődvén különös
morajlást hallottam.
– Zárják le a disznót! Micsoda gyalázat! Dobják ki!
Hogy mer enni! – ordítozták össze–vissza. Békességszerető ember lévén, azonnal
letettem a hordó lekvárt és menekülni akartam. De már késő volt, a tömeg
bömbölve áttörte az üvegfalakat; összetiporták a drága füstölt kolbászt és
engem a szanaszétheverő sonkacsontokkal agyonütöttek.
Csoszogi,
az öreg suszter, ott ült háromlábú székecskéjén az ablak mellett, hogy jobban
lásson, amikor öltögeti a keményhegyű, szurkos fonalat. Az ablak ugyan éppen
nem mondható tisztának, a hideg is behúz már rajta – de mit tesz az
Csoszoginak, az öreg suszternek, aki ha azt mondja, hogy a cipő meglesz estére,
akkor azt úgy lehet tekinteni, mintha maga az újonnan talpalt tükrösszélű cipő
nyikorogna az ember lábán. Igaz, hogy Csoszoginak, az öreg suszternek
fűtenivalója sem igen volt, de meg ki hallott olyat, hogy egy szegényember, egy
címzetes cipészmester, aki bizony csak foltozó suszter, októberben begyújtson a
háromlábú kis vaskályhába. A kályha ilyenkor még a padláson hűl, még előbb
szuszogva le kell hozni és lekefélni a vasporos kefével. Csoszogi, az öreg
suszter tehát az ablak mellet ült, az alacsony asztalka előtt, amelyen
keresgélni szokott, mert hisz nem lehet olyan könnyen eligazodnia rengeteg
szögletes skatulya meg kerek pléhdoboz között. Nagyon sok a lapos skatulya, a
szoba is az. Alacsony mennyezetű, mintha görnyedt volna, mint maga Csoszogi, az
öreg suszter.
Hogy lehet valódi embernek ilyen kitalált neve? Úgy,
hogy néha, amikor jókedvében találták és megkérdezték tőle, hogy és mint van,
azt felelte tréfásan: „Hát csak csoszogok, csoszogok.” Persze, ilyesmit nem
kérdeznek az embertől, ha bosszankodik, nála is csak olyan alkalmakkor
érdeklődtek ebben az irányban, amikor a szeme hunyorgásán látni lehetett, hogy
no, most még meg is lehetne cirógatni, mert elérti a tréfát. Hogy öreg, az meg
különösen látnivaló, ehhez nem kell nagyon szemügyre venni a képéből köröskörül
kiálló szürke sörtéket. S hogy suszter, azt ő maga jelentette ki, amikor valaki
a talpalni–sarkalni való cipőjét hozta azzal, hogy „tessék jól megvarrni,
Csoszogi bácsi, lefeslett a kapli!” Aztán ez a valaki még hozzátette, némi
kényszeredett mosollyal: „Talpalással egyelőre nem lendítem föl a tisztes
cipészipart!” Erre Csoszogi, az öreg suszter, amint vizsgálgatván, az orra elé
tartotta az említett lábbelit, mintegy sértődötten, de lassan és határozottan
fölemelte a fejét, kissé oldalról ránézett a zavart mosolyba burkolódzó
péklegényre és bosszúsan, de önérzetes tájékoztató hangon odamondotta: „Suszter
vagyok én, nem cipész!” Amire a péklegény még zavartabban, még
tájékozatlanabbul mosolygott, ő meg, nem kapván választ, széles fekete
hüvelykujjával nyomogatni kezdte a cipő kapliját és a hibák tanulmányozásába
mélyedt.
Csoszogihoz, az öreg suszterhez ezúttal egy gyerek
állított be, egy gyerkőc, piszkos–szalmaszínű haján hátracsapott sapkában,
amelynek hátul úgy lógott ki a bélése, mint ami tömzsi, fekete nyelvet ölt a
világra. Az ellenző alatt fakó arc, amelyből zöldfőzelékszínű szemek csillantak
elő, mint patakocskától derűs oázis a sivatagban, vagy mint a sártól szikkadt
cipőre freccsent kenőcs. Kis kabátját nagy emberre szabták, nem kisgyerekre, de
nagy ember nemigen hordhatja ekkora foltokkal a könyökén, pláne, ha a varrás
mellett már megint feslik a szövete. A kabát alatt lógott a nadrág,
gondolkodásra késztető üleppel, szára vége pedig ott harangozott tenyérnyire a
boka fölött. És a cipő. Igen, a cipő. Azt már javítani hozta a gyerek.
– Jó napot! – mondta, amikor belépett. Olyan hangon
szólt, mintha még nem döntött volna egészen, hogy nagyon bátor legyen–e, vagy
nagyon félénk. Csoszogi, az öreg suszter, csak a szemével nézett oda, meg se
mozdította a fejét.
– Mit akarsz? – morogta, mint aki nem akar egészen goromba
lenni.
– A mama küldött, hogy tessék kijavítani a cipőmet –
felelte a gyerek. – A mama mondta, hogy egy foltot kell rátenni és akkor tart
még.
– Hol a cipő?
– A lábamon – hangzott a világ legtermészetesebb
hangján.
Csoszogi, az öreg suszter hallgatott és működött
tovább. A gyerek meg némán csak állt. Csoszogi unta meg hamarább.
– Talán a lábadhoz varrjam a foltot!?
– Nem, nem, mindjárt levetem – lélegzett fel a gyerek.
Azzal úgy, állva, minden fűződzködés nélkül, lerántotta egymásután a cipőt.
Nagy tisztelettel akarta átnyújtani, tehát alig fogta, és kétszer
lepottyantotta. Végül Csoszogi kirántotta a kezéből. De adta is vissza.
– Ezen a cipőn nincs mit javítani.
– Tessék?
– Ezen a cipőn nem lehet segíteni!
– De a mama mondta, csak egy foltot kell rátenni. A
mama mondta.
– Nem lehet. Nem állja a varrást. Kérge sincs.
A gyerek vádló, könyörgő, reménytelen hangon
megszólalt:
– De így nem lehet benne járni!
– Ne járjon a szád! – dünnyögte Csoszogi. – Nincs
olyan rossz cipő, amiben ne lehetne járni. Amelyikben nem lehet járni, az már
olyan rossz, hogy azt csináltatni se lehet.
A gyerek halkan, kétségbeesetten mondta:
– De a mama küldött, amikor elment a moziba, hogy
hozzam el a Csoszogi bácsihoz, majd meg tetszik csinálni. Ideadta a pénzt is
mindjárt. Csoszogi erre kemény és hajthatatlan lett.
– Úgy, amikor a moziba ment, mondta az anyád, hogy
hozd a Csoszogi bácsihoz! Hát mondd meg az anyádnak, azt üzeni a Csoszogi
bácsi, vigye a cipődet a moziba, majd ott megcsinálják! A gyerek erre, ha
lehet, még jobban megijedt, szinte siránkozni kezdett.
– Nem a moziba ment a mama, hanem az Újpesti Moziba
takarítani!
Csoszogi hallgatagon tett–vett, dolgozott. Közben
félszemével oda–odapislantott az elkeseredetten helytálló, meg sem mukkanó
gyerekre. Aztán mégis csak megszólalt, mintha csak társalogni akarna.
– Te vagy annak a Vanicseknénak a fia?
– Én.
Megint hallgattak. Csoszogi összeráncolt szemmel,
látszólag nagy gondban bőrszalagot kezdett vékonygatni.
– Neked van öcséd is?
– Van. Meg egy húgom is.
– Az öcséd is olyan csirkefogó, mint te, mi?
A gyerek nem tudott mit válaszolni. Megint hallgattak.
Végre Csoszogi rezzentette meg a gyereket.
– Hol van az a cipő? – kérdezte, mintha csak most
hallana róla először és lerakta az öléből a kaptafára szegezett felsőrészt.
Nézte, forgatta, nyomogatta, miközben – már csak a
gyerek kedvéért is –csóválgatta a fejét. Aztán se szó, se beszéd, hozzálátott.
Óriási darab foltokat rakott az oldalára meg a talpára, különböző elhasznált
bőrökből. A gyerek közben hallgatagon letelepedett az egyik kis székecskére.
Végre, vagy másfél óra multán ismét lábbelinek lehetett használni a
mesterművet.
– Nesze, itt van.
A fiú örülve a cipőnek, de a rendkívüli foltoktól
meglepetten, rebegte:
– Köszönöm! – És már húzta is fel. Aztán félénken
feltette a kérdést:
– Mit kell fizetni?
Csoszogi hallgatott. A gyermek második kérdésére
odadörmögött:
– Húsz fillér. – És krákogott hozzá. Aztán még, a maga
számára hozzámorogta: – elég olcsó.
– Tessék, Csoszogi bácsi!
Egy ötvenfilléres lapult Csoszogi kemény, szikkadt
markába. Csoszogi megnézte, elővette az asztalka fiából ragadós pénztárcáját,
beleejtette, majd darabonként olvasva, lassan gondolkozva, gondosan kiszedett
nyolcvan fillért és az ujjai közt oszlopba gyűjtve, belenyomta a gyermek
kinyújtott tenyerébe.
– Itt van vissza.
A gyermek számolni kezdett. Elpirult, látszott, hogy
küszködik magával. Nyújtotta a számolást, ő maga úgy érezte, hogy egy
örökkévalóság óta számol. Végül nagyon kevéssé természetes hangon megszólalt:
– Csoszogi bácsi, többet tetszett visszaadni.
– Nem adtam én.
– Én nem tudom, Csoszogi bácsi. Én ötvenfillérest
adtam, a Csoszogi bácsi meg pengősből adott vissza. Csoszogi, az öreg suszter
rátámadt a szegény gyermekre. Egyre feljebb vitte a hangját, míg végül mintha
egészen dühbe gurult volna.
– Ötvenfillérest adtál, én meg pengősből adtam vissza?
Annyira a csirkefogáson jár az eszed, hogy azt sem tudod, mit adsz ki a
kezedből? Hát azt hiszed, hogy csak úgy lopja az a szerencsétlen anyád a
pengősöket? Megszakadhat, te meg így herdálod el a keresetét! Semmirevaló
kölyök! Fogod mindjárt a pénzt, te csibész! Széthasítlak, ha meghallom, hogy az
anyádat is be akarod csapni, ha neki is csak ötvenfillérből adsz vissza! Minden
falat kenyérért kár, amit beléd tömnek, te málé! Nem mész mindjárt!?
A gyerek megriadt, kihátrált és becsapta maga mögött
az ajtót. De Csoszogi, az öreg suszter, még sokáig morgott magában, a fonalat
is elszakította, mintha valóban nagyon haragudna.
Borisné: Ejnye,
már kialszik a tüzünk.
Józsi:
Hagyja, anyuka, majd én megigazítom. (leveszi állványáról az Önacképét,
összegyűri, ujra megnézi és a tűzre veti) Hát lelkek helyett melegíts kezeket,
lábakat, gyomrokat.
Boirs:
(ezt nem veszi észre)
Borisné:
(Ijedt szomorusággal nézi Józsit, aki sóhajt még egyet és leül. Közvetlenül a
sóhajtás után hallatszik:
Az
Égi Hang: Az én szerelmes fiam lelkének izmait visszaveszem. Csontjával és bőrével
már csinálhattok, amit akartok!(a kályhában fellobog a tűz.)
Csönd
van. Függöny lassan.