Tanulmányok és cikkek, 1923–1930

Nyitólap	Költemények	Névjegy	Szerzői jogi nyilatkozat
	Egyéb szépirodalmi művek
	Tanulmányok és cikkek, 1923–1930
	Tanulmányok és cikkek, 1930–1937

[Írások, 1923–1928]

[1] Uj szépirodalmi folyóirat

– Uj szépirodalmi folyóirat indult meg Szegeden, diszes és szép kiállitásban: a Csönd. Az első szám Babits Mihály, József Attila, Pór Tibor, Terescsényi György és Ungváry Elemér versein kivül Vér György, Szomory Dezső, Fenyő Andor, Szép Ernő, Laczkó Géza novelláit, Kárpáti Aurél és Homályos Ferenc egy-egy tanulmányát, továbbá Móra Ferenc Harkabusz házassága c. folytatásos regényét hozza és a Szemlével záródik. A nivós és sok reménnyel[1] biztató lap ára 200 korona.

A közlés alapja:

Nyomtatott forrás:

– Makói Friss Ujság, XIV (1923), fasc. 29 (február 7), p. 5.

Aláíratlan.

Kiadva: JAÖM, III, #1.

[2] Réti Ödön: Zorka.

A modern regényirodalomból a romantika csaknem egészen kiveszett, ugy hogy ha fel is bukkan olykor-olykor, fölényesen lemosolyogjuk. Pedig a romantikának is megvan a maga nagy hivatása és legfőképpen most, a háboru lelki dögvésze[2] után: szivet-lelket rakni azokba a hustarisznyákba, amiket embereknek hivunk és a hivők lerongyolódott hitébe uj bizakodást aggatni.

Réti Ödön biztos, meleg kezekkel gyurja meg mondanivalóját. És ez a mondanivaló nem feszeget problémákat – ha csak azt nem, hogy nemzetiségeinket milyen rosszul nevelték; ámbár ez csak volt probléma és a magyarság nagyon elkésett attól, hogy a komoly bajoknak elejét vegye. Aminthogy nem is vette elejét. Ez a regény a háboru előtti két évtized tragédiája: a magyarság szempontjából. A Délvidék szerbjei izzó gyülölettel fordulnak el a magyaroktól, akik egymás ellen vádaskodnak, egymást akarják tönkre tenni csupán kenyéririgységből és nem törődnek azzal, hogy ez mennyire elidegenitően hat a magyar érzelmü, komoly idegen elemekre. A kisváros arca, a két iskolaigazgató, akik közül az egyik iszákos, a másik pedig ki akarja turni helyéből társát; március 15-ének ünnepe, amikor Zorka, a szerb leány magyar nemzeti kokárdásan megy az iskolába, ahol társnői emiatt gunnyal fogadják és össze is verekednek; a tanfelügyelő, aki rideg és kérlelhetetlen a gyanusitott tanárral szemben – pedig bizonyiték nincsen – egészen addig, mig be nem igazolódik ártatlansága: mind megdöbbentő motivumai a magyar nemtörődömségnek és rövidlátásnak. A romantika pedig ebben a regényben az, hogy a jók jó, a rosszak rossz véget nyernek. Megkapó szerelmi történet köré csoportosul minden és nagy jóságot önt belénk Réti Ödön, amikor a magyar tanár eljegyződik szerb tanitványával, akinek családjában a magyargyülölet volt a házi szentség: példázva azt, hogy a szeretet az a tüz, mely a darabos kövekből kiolvasztja az aranyat.

A magyar irodalomnak nagy nyeresége ez a regény, melyet az Athenaeum adott ki szép egyszerü külsőben.

A közlés alapja:

Nyomtatott forrás:

– Makói Friss Ujság, XV (1924), fasc. 24 (január 29), p. 3.

Aláírás: József Attila.

Kiadva: JAÖM, III, #2.

[3] Délibáb

Terescsényi György versei

Rokonszenves könyv, ritmusai egy kicsit ösmerősek és barátiak. Arany Jánossal tart atyafiságot, de ez a rokonság eléggé távoli, a nagy mestert inkább csak a versek bánata idézi. Közelebbi rokona Juhász Gyula, mégpedig a Késő Szüret utáni versek Juhász Gyulája. Ez azonban nem jelent epigonságot, Terescsényinek megvan a maga egyéni hangja, mely hol bátortalanul, mint a végtelenségben kallódó gyermeké, hol pedig kendőzött szigorúsággal tölti ki impresszionisztikus formáit. Szemlélete alföldi, de nem naturalisztikus, a látás határtalansága a lélek végtelenségévé váltódik benne, amelyből éles formavonalakkal csak itt-ott lép elő a tárgyak képe. Ám mégis van plasztika ezekben a versekben: a szikkadó földről áramló fodros, meleg levegő plasztikája.

Legerősebb oldala a komponálni-tudás, amellyel elfogadtatja olyan darabjait is, amelyek különben bátran maradhattak volna megíratlanul is. Kompoziciói értékesek, bár nagyrészt helyzetképek, amelyek hasonlattá vagy szimbolummá tágulnak. Amikor a honi tunyaságról szól, az egy kissé versére is ránehezedik: az érzés nemcsak művészi, hanem lélektani értelemben is kifejeződik. S különös, hogy ugyanezen verseiben egyúttal bőbeszédű is, ami természetesen nem válik javára, s vannak gazdag leletei, amelyek ilyenformán majdnem elvesznek.

Külön képei tiszták, a vers testével szervesen összefüggőek, de nem mindig érintetlenek. Legerősebben akkor hatnak, amikor nyers, magyar miszticizmusát viszi beléjük:

Tömérdek állat, görbe háttal,

Ekehasított barázdákkal

A dombtető.

Gerince ormán lépdel éppen

Fölpúposodott ködmenében

A magvető.

Legmélyebb hangjai is ilyenkor szakadnak fel:

Vigyázz, a kútgém mozdul, ébred,

És hirtelen elédbe léptet,

És mint a nyughatatlan lélek,

Kérdez sötét, komor igéket

S ha nem tudsz megfelelni rája,

Lesujt nehéz ostorja, fája.

Ezzel a miszticizmussal a modern magyar literatúrában egyedül áll Terescsényi. Adynak hasonló versei amennyiben misztikusak, annyiban a szimbolizmus formaszerkezetével vezetődnek végig. Arany Jánosnak néhány verse, mint a Tengerihántás is, közvetlen őse ezeknek a soroknak. Ezen a még ugarterületen sok új lehetőséget vethet és szedhet magának és a magyar versnek Terescsényi.

Ez a képtipus több versében fölbukkan, de csak egy-egy sorban, úgyhogy a vers jellege fölött nem veszi át a hegemóniát. Ez legtisztábban Adyról írt hexametereiben tűnik föl.

Így szólok hozzád diadalmas, égbetörő fény,

Fölmeredő cédrus, lánglombú, büszke iharfa,

Vériszapos sömlyék gizgaz-sürüjébe[3] ütött kard!

Rímelése sokszor félszeg, az áhítat félszegsége nélkül (ez utóbbira példa Juhász Gyula), de nem zavar, csak ott, ahol finomabb szóra pathetikus szó rímel (eperszem – ezerszer); sokszor még szépíti is a vers belső ritmusát.

Mindent egybevetve, Terescsényi igaz tehetség, majdnem egészen kiforrott költő. Hibái már kevés szigorúsággal is kiküszöbölhetők és értékei tartalmas fejlődést ígérnek. Beszédét néha szűkebbre kell fogja: részletfinomságainak nem szabad elveszniök. Gyengédségében (a halott pacsirtát pajtásának mondja) nem szabad ellágyuljon, mert ez nála a forma rovására megy. A jövőben még értékesebb lesz, ha ritkán nyilvánuló darabosságát nem csiszolja páthosszal, hanem meghagyja a maga rögszerűségében s ha verseinek anyagszerűségét jobban kiemeli.

A közlés alapja:

Nyomtatott forrás:

– Nyugat, XXI (1928) fasc. 9 (május 1), pp. 686-687.

Aláírás: József Attila.

Kiadva: JAÖM, III, #3.

[4] Egyszerű énekek

Brichta Cézár versei

A formai szempontoktól eltekintve, minden szocialista pretenzióval fellépő költővel kapcsolatban – éppen a szocializmus érdekében – elsősorban azt kell megvizsgálni, hogy mennyiben élte át a szocializmust mint költészetet, vagy pontosabban szólván, eszmei tartalmát mennyiben sikerült lelkivé váltania. Ez fontos szocialista szempontból, mert enélkül még a munkásság osztályharca is válhat szocializmus ellenessé, és fontos nem-szocialista szempontból, mert egy tömegmozgalom emberi mélységét méri.

Mindezt előre kellett bocsátanom, mert szocialista voltukkal hivalgó költőtársaim munkáiban ezzel szemben csak a századvégi március 15-i hazafias ódák absztrakt lelkesedését találom, sokszor a háború után konstruált, tehát még absztraktabb formanyelvvel, néha pedig hangulatos szentimentalizmussal, de nem egyszerű és komoly átfogó érzéssel, amely (tulajdonképpen a költészetben mindig) lelki világrendet jelent.

Ennek a követelménynek Brichta Cézár legtöbbször csak egyes soraival felel meg; itt is: ahol azonban a kereszténységtől veszi kölcsön váltópénzét:

Ha valakire[4] nem nézek úgy

mint az Istenre a hivő,

akkor hiába volt Krisztus hét sebe.

Brichta tehetséges, illetve megvan az a belső diszpoziciója, amelynél a költő kezdődik, formai szempontból azonban elég kívánnivalót hagy hátra.

Eltekintve ama verseitől, melyekre ez írás eleje vonatkozik, mindenütt akadnak olyan versrészletei, sőt egész versei is (pl. Holnapok hitével szívemben, Én őseim...), amelyek komoly figyelmet érdemelnek. Fejlődése teljesen kiszámíthatatlan: egy-egy szép kép, egy-egy képzavar; lélekbenyúlás és közismert frázisok váltakoznak benne. Szerkezetileg, a fogalmi végigvezetést leszámítva, szétfolyó. Azt hiszem, a kötött forma szigora jobban megfelelne néki, bár kötött verset könyvében nem találtam. Legjobb darabjai közül való az Összetorlódtak a távolságok és közelségek kezdetü prózája.

A közlés alapja:

Nyomtatott forrás:

– Nyugat, XXI (1928) fasc. 12 (június 16), p. 900.

Aláírás: József Attila.

Kiadva: JAÖM, III, #4.

[5] Vérző szárnyakkal

Lőrincz Jenő versei

Lőrincz Jenő munkáival kapcsolatban elsősorban általánosságban kellene beszélni a versről, ami azonban nem lehet az ad hoc kritika feladata. Ezen a szép júliusi estén bizony sok gyönyörű – mert igaz – elvontság ring az ember esze-velejében, azonban ebben Lőrincz[5] Jenő könyve elvész, mert mindenekelőtt[6] negativumaival segít az elvonásokhoz. Negativumaival, mert a vers csak egész vers lehet és hiába találok benne ilyen feltétlenül tehetségre valló sorokat, mint

Hol a nyáresti szürkületben

– Mikor a szarvasbogár zúgva repül –

Halkan csepeg

A zsúfolt lépsorok méze...

vagy másutt:

...sások lándzsás csapata

Kevélyen őrzi a víz pikkelyes csendjét[7]

mégsem lehet e versekről mint műalkotásokról szólni. Azonban lehet és kell – a tehetség megbecsülésének szociális elve révén – a műalkotásra való képességet megillető (inkább szemináriumi, semmint tiszta kritikai) módon tárgyalni. Ez a módszerpróba ab ovo a hibákon alapul, vagyis azokon az elemeken, amelyek megakadályozzák, hogy a versintenció teljesen verssé váljék.

Alapvető hibája, amely egyúttal minden többi melléfogásának is oka, művészi idegessége és türelmetlensége. Az még nem volna baj, ha csupán ideges tehetség lenne, hanem – és ez nem tréfa – igen sokszor mint művész: tehetségesen ideges. És ebben némileg már az is bennefoglaltatik, hogy invenciója és formaérzéke úgy viszonylanak egymáshoz, mint a nagyapa csecsszopó unokájához, holott legalább is ikertestvéreknek kellene lenniök.

Másrészt van benne[8] egy bizonyos hangattitude, amely egy igen híres és szinte páratlanul népszerű Ady-versnek (Sóhajtás a hajnalban) első felével ábrázolható, amely Ady-versnek vonatkoztatott fele – o sacrilegium hominum! – teljesen művészietlen.

Művészi idegességéből származik külső formája is. Hogy szabadverseket ír, itt-ott rímekkel, annak csak pszichológiai oka van. Bár kétségtelen, hogyha egyszer nem önmagát marná, hanem az anyagot, úgy szabadverset és kötött verset egyként tudna alakítani.

Egy-egy sorát igen jól helyezi el:

Őszfürtű Szeretet

Harisnyát kötöget,

Mellette

Macska dorombol,

A kis hajlék almaillatú...

Ez ugyan a hibának éppen az ellenkezője, azonban az egész könyv azt mutatja, hogy ez csupán nyers trouvaille, amely az alakítatlan belsőben önmaga alakít.

A művészi öntudat, sajnos, teljesen hiányzik belőle. Ezt az eddigiek is bizonyitják, úgyhogy most csupán azt említem meg, hogy legrosszabb verse éppen az, amelyikről könyvét elnevezte.

Absztrakt szerkezete kerek, azonban ez csak akkor válik majd értékévé és így tárgyalhatóvá, ha tisztán művészi elemek töltik majd ki.

Bármennyire lényeges dolgok is ezek, tapasztalatból tudom, hogy lassan szépen úgy lepotyognak az emberről, mint a bikkről a makk. Lőrincz Jenő esetében is csupán az idegesség veszélyes, energiáját ennek legyőzésére kell fordítania mindenekelőtt. És ha fel is háborodik ezen az íráson, amely tényleg elkülönül a csak-jót böngésző paedagógiai kritikától, az nem változtat azon, hogy érdeklődéssel várom további verseit.

A közlés alapja:

Nyomtatott forrás:

– Nyugat, XXI (1928), fasc. 23 (december 1), pp. 769-770.

Aláírás: József Attila.

Kiadva: JAÖM, III, #6.

[6] A Bartha Miklós Társaság Értesítőjéhez.

(1928 október.)

Az utóbbi esztendők folyamán szinte azt hittük már, hogy a magyar ifjuság teljes egészében komolytalan és reakciós, a koplaló, segélyegyesületekből élő és a jobbik esetben cselédszobát lakó egyetemi hallgatóság valamilyen varázslattól megmámorosodott latifundiumos hazájában. Kár volna e varázslatot elemeire bontanunk, a tiszta ész lemezén épúgy nem maradna semmi, mintahogy a hindu fakírok mutatványairól, a levegőbe kapaszkodó kötélről vett fölvételek is csak a levegőeget mutatják. Kár volna, amikor ime megmutatkozik az az ifjuság, amelyen semmiféle varázslat hosszú füleket nem növesztett. Ime:

«A világháborúban a magyar népet érték a legsúlyosabb veszteségek. Ezért az ujjáépítés munkája közben a magyarságnak kell a legnehezebb feladatokkal megbirkóznia. Ez az ujjáépítő munka azonban csak akkor járhat teljes eredménnyel, ha minden magyar ember kiveheti belőle részét.»

«Itt elsősorban a szervezett magyar munkásságra kell gondolni, amely a magyar népnek egyik legértékesebb, legfegyelmezettebb és legteljesítőképesebb rétege. Mögötte állanak a világ szervezett munkásságának milliói, akiknek rokonszenvére és hathatós támogatására csak akkor lehet számítani, ha tudják, hogy magyar osztálytársaik hazájuknak a többi magyar társadalmi osztálybeliekkel minden tekintetben egyenjogú polgárai.»

«Ezt az egyenjogúságot csak az egész világon feltartóztathatatlanul előretörő demokrácia elveinek érvényesülése hozhatja meg.»

«Társaságunkat minden eddigi magyar ifjusági alakulástól az különbözteti meg, hogy a demokráciáért való küzdelmet tette programmjának sarkpontjává, mert szilárd meggyőződése, hogy a magyar nép sorsa a demokráciával elválaszthatatlanul össze van forrva.»

«Minden magyar testvéries együttműködése társadalmi, politikai és gazdasági előfeltételeinek megteremtését: a magyar demokrácia diadalrajuttatását tűzte ki céljáúl. A legnemesebb eszközhöz folyamodik: a tudás fegyverével száll harcba a tudatlanság, a sötétség és a testvérgyűlölet ellen.»

«Beható megvitatás tárgya volt eddigi összejöveteleinken a demokrácia és a mai magyar ifjuság problémája, a szocializmus és a szociálpolitika kapcsolata, a tulajdonképpeni szocializmus és a keresztényszocializmus kérdése, valamint a munka és a tőke között fennálló ellentétek kiküszöbölhetőségét hirdető fasizmus és fordizmus.»

Ez már az ifjuság lelkiismerete.

A közlés alapja:

Nyomtatott forrás:

– Századunk, III (1928), fasc. 9 (november), p. 589.

Aláírás: József Attila.

Kiadva: JAÖM, III, #5.

[Ihlet és nemzet]

[7] [A müvészi tényről...]

I.
Mi a müalkotás?

A kérdés föltevése. A müvészi[9] tényről való történeti felfogások egymás cáfolásai. Hol az egyszerü intuicióval azonositották, hol az "összetett" valódi képzettel, hol pedig a tárgyiasitott érzékelésekkel szemben a képzet képzetével. Bevonták az esztétika tárgykörébe ha nem is éppen az emberi szervezet zörejeit, hanem az indulat megnyilvánulásait, minthogy – ha a müvészet intuició – a müalkotás csupán mennyiségileg különbözik tőlük, ami tehát a minőségek tudományára nézve közömbös. Igy azonban – amit észre sem vettek – kivonták az esztétika köréből annak eldöntését, hogy mi teszi a[10] kategórikus különbséget a müalkotás mint[11] alak, és a nem müalkotás mint alak között, hogy miért müalkotás Dante Divina Comoediája és miért nem az teszem a következő kifejezés: ez a toll. Másrészről azonban még zavarosabb az az állitás, amely szerint a müvészet az intuició intuiciója, mert ilyen nincs, ez a kapcsolás üres és hamis. És nyilvánvaló,[12] hogy ezeknek a tévedéseknek alapja abban a módszerben rejlik, ahogyan rejtett, vagy kevésbé rejtett pszichológizmussal próbálták megközeliteni a müalkotást, ahelyett hogy önmagában szemlélték volna és tették volna a spekuláció tárgyává, holott valaminek a történeti vizsgálata el nem vihet a fogalmi megismerésig, egyszerüen azért, mert ily módon a dolog megismerése helyett legföljebb a dolog történetének megismeréséig juthatunk el, ami azonban már nem az esztétikára tartozik, hiszen ebben a folyamatban maga az esztétika is szenvedőleges szerepet játszhat csupán.

Az "intuició" meghatározás elégtelensége. Fogadjuk el, hogy a müvészet intuició. E meghatározás semmit mondó voltát azonnal látjuk, ha teljesen azonositani akarván véle, megforditjuk a tételt, hogy tehát az intuició müvészet. Kétségtelen, hogy amilyen szabadon állithatom az előbbit, annyira nem állithatom ez utóbbi tételt, hiszen a puszta egymásmelléállitásból is kiviláglik, hogy a müvészet sokkal gazdagabb jegyü fogalom. A különbség azonban nem csupán ebben áll, hanem specifikus és kategórikus. Specifikus és kategórikus, mert mig az intuició egyes dolgok valódi[13] képzete, addig a müalkotás mint intuició csak egy olyan rendszer képzete lehetne, amely rendszer a[14] müalkotás nélkül

A közlés alapja:

Gépirat, 1 f., 340 x 211 mm.

A gépirat a lap alján megszakad.

PIM Kézirattár, JA 1087/31, az 1. idegen kéz tételszámozásában: 22.

1. javítási szakasz: írógép; 2. javítási szakasz: ceruza.

Aláíratlan.

[8] A kompozicióról [1]

Közhely, hogy az esztétika, vagy ha ugy tetszik, a szépről szóló tan éppolyan[15] önálló tudomány, mint teszem a logika,[16] mégis gondnokság alatt áll, éspedig különösképpen a pszichológia inti rendre. És bár kétségtelen, hogy a müalkotás adta hatás vizsgálata is értékes és rendszerbe foglalható, azonban az idevágó kutatás eredménye legalább is problematikus, amig magának a hatás[17] forrásának mibenléte tisztázatlan, amig vonatkozó kérdésére határozott felelet nem adatik. Vegyünk a hatásától megfosztott müvészi tényről normát s e müvészi tényt állitsuk vissza a maga valóságában a pszichikai tények közé: azonnal belátjuk, hogy mig ilyen normához semmiféle pszichologizmus nem juttathat, addig az a pszichológia számára a további specializált vizsgálódások terén csak üdvös és hasznos lehet. Ennyiből is látható, hogy a pszichológizmus a maga elvakultságában megölné utbaigazitóját, ha ilyenről egyáltalában szó is lehetne. Beismerendően különös, hogy egy tudomány, ahelyett hogy önnön céljait megközelitő definicióira egyszerüen rámutatna, idegen tanokra való serkentő hatásával védi magát, azonban a kor, amelyben e sorok iródnak, a zavaros és ellenséges tételezések kora, amidőn mindentől megkivántatik, hogy öncéluságán kivül egyéb relációit is elkiáltsa, mégpedig minél szemérmetlenebb módon.

Hogy feladatunkat – mi a müalkotás – megoldhassuk, nem foglalkozhatunk a[18] müalkotás folyamati történetével, hiszen nem a történetét akarjuk megösmerni, hanem magát a tényt. Ehhez képest első megállapitásunk az, hogy a müalkotás nem fizikai, hanem szellemi, egyszerüen azért, mert semmiféle fizikai mérőeszközzel nem mérhető és nem osztható.

Második megállapitásunk – amely már az elsőből következik az, hogy a müalkotás mivolta az alak. Ezzel a két meghatározással azonban már el is távolitottuk azt a balvéleményt, amely a müalkotást a kifejezéssel azonositja és ezáltal müvészetként láttamozza mindazon ásitásokat,[19] amelyek hajnalonta és estenden a hálószobák történései között kérnek helyet.

E két approximativ definiciónk két felé szabta problémánkat: egyrészt arra, hogy a müalkotás miféle szellemiség, vajjon intuició-e, vagy spekuláció, tehát fogalom, avagy a kettőnek tisztátalan keveréke, másrészt arra, hogy miféle alak, hiszen annyit már Aquinói Szent Tamás is mondott: Pulchritudo... consistit in resplendentia[20] formae, – ez utóbbi azonban, mint föntebb megjegyeztük, az előbbi kérdésnek csupán másirányu föltevése.

A konzekvensen[21] végigvezetett intuicionista esztétika (Benedetto Croce) kijelenti, hogy a müalkotás intuició lévén, a müvészet az u.n. közönséges intuiciótól csupán kvantitative[22] különbözik, ami a kvalitások tudományára nézve közömbös, és nem is tudjuk, hogy mi a különbség a szó és az epigramma között, hogy a Montaigne gazdasszonya fecsegésében is megtalált metafora és Allighieri Komédiája közül bármelyik teljes rangu szimbóluma lehet az esztétika tárgykörének. Másrészt a történet is, és általában minden intuició esztétikai, csakhogy az egyik intuició szegény, a másik gazdag, intenzitásuk egy, extenzitásuk más.

Ezzel szemben azonban letagadhatatlanul áll az, hogy szemléletünk kvalitásbeli különbséget tesz a felsorolt "intuiciók" között. A történetet éppugy nem tévesztjük össze az eposszal, amint hogy a faldekorációt nem tévesztjük össze a festménnyel. Hiszen az előbbiek végtelenek, bármeddig is folytathatóak, utóbbiak pedig zárt és elemeikben[23] sem nem szaporitható, sem nem növelhető egységek, ugyhogy külön kategóriába kivánkoznak. Amennyiben pedig kvalitásbeli különbséggel rendelkeznek, ugy vagy egyikük, vagy másikuk nem intuició, ebben az esetben pedig semmi értelme nem volna annak, ha a müvészetet intuiciónak neveznők, az intuicióknak pedig más nevet adnánk, már csak azért sem, mert ezáltal az uj intuició fogalom egybeesvén a müvészetével, éppoly definiálatlan volna mint a fogalmak játékában elfödött[24] alteregója.

De nem szükséges, hogy a fogalmak játékához kénytelen-kelletlen mi is hozzájáruljunk. Arra, hogy a müvészet nem intuició, sokkal közelebbi[25] és alapvetőbb bizonyitékunk az, hogy mig az intuició passziv, addig a müalkotás maga az akció. Az intuició egyszerüen létrejön és történik, külső törvények szerint. Az egyes intuició az intuitiv megismerés törvényein kivül másokkal nem rendelkezik, nincs fegyelme. Holott a müalkotás minden egyes eleme törvénye a többinek és az egésznek, nem alkotja önmagát, hanem alkottatja, de mindig csak egyetlen lehetőségen belül. De fogadjuk el, hogy a müvészet intuició. Megforditván e tételt, hogy t.i. az intuició müvészet, azonnal látjuk, hogy hamis, a puszta egymásmellé állitásból is kiviláglik, hogy a müvészet gazdagabb jegyü fogalom. A különbség pedig specifikus és kategórikus, mert mig az intuició egyes dolgok valódi képzete, addig a müalkotás csak egy olyan rendszer képzete lehetne, amely rendszer a müalkotás nélkül nem áll fenn, amelyről tehát intuicióm nem lehet. A müvészi tényről való intuició feltételezi a müvészi tényt, a müalkotásról mint egyébről is, kaphatok intuiciót, de a müalkotás rendszerét nem előzi meg a rendszer intuiciója. És csalódás volna azt mondani, hogy a müvésznek intuiciója van a müalkotásra vonatkozóan még a müalkotás létrehozása előtt, mert akkor a müalkotás okozta intuiciónak azonosnak kellene lennie a megelőző intuicióval, holott nem azonos, ami azt jelenti, hogy az, amit a müalkotás lényegeként intuiciónak vettünk föl, nem lehet intuició. A müalkotás és a müalkotás intuiciója ok és okozatként állanak egymással szemben, az előbbi a pecsétnyomó, az utóbbi a pecsét lenyomata, amivel megint az aktiv és passziv determinációval állitott különbözéshez érkeztünk vissza.

A müalkotás tehát nem intuició.[26] És mielőtt tovább mennénk, azt is ki kell jelentenünk, hogy a müalkotás semmiféle érzelmi kisérője nem érdekel bennünket, éppugy, ahogy az indukció vizsgálatánál, ha kitüzött elemező feladatunkat helyesen akarjuk megoldani, nem vagyunk kiváncsiak az azt kisérő érzelmiségre, illetve annak létrejöttét kisérő érzelmekre. Buját baját és örömét a kovács belekalapálhatja a patkóba, az mégis és legföljebb arra a bizonyos kovácsra lesz jellemző, de semmiesetre sem a patkóra.

A müalkotás tehát azért nem intuició, mert aktiv. De vajjon spekuláció-é ez az aktivitás? Hiszen amikor a dolgot megismerjük, az intuicióval egyidejüleg fogalmat is alkotunk róla, habár minden egyes adott esetben az egyik rejtve marad. És tévedés azt mondani, mint sokan teszik, hogy a fogalom mélyén intuició buvik meg; az intuició éppugy a fogalmon kivül áll, mint ahogy a fogalom sincsen az intuicióban, összefüggésük csupán magában a dologban van. Ellenkező esetben azt is ki kellene jelentenünk, hogy az intuiciónak fogalom

A közlés alapja:

Gépirat, 3 f., 328 x 240 mm.

Számozás géppel: [1], 2-3. A gépirat a 3. lap alján megszakad.

PIM Kézirattár, JA 157/1a, Katalógus, #1157a, az 1. idegen kéz tételszámozásában: 27.

1. javítási szakasz: írógép; 2. javítási szakasz: ceruza; 1. idegen kéz.

Aláíratlan.

Az 1. lap tetején az 1. idegen kéz: (Hianyos).

Kiadva: JAÖM, III, #51, "5/a".

[9] A kompozicióról [2]

Az intuició egyszerüen létrejön és történik, külső törvények szerint. Az egyes intuició az intuitiv megismerés törvényein kivül másokkal nem rendelkezik, nincs fegyelme. Holott a müalkotás minden egyes eleme törvénye a többinek és az egésznek, nem alkotja önmagát, hanem alkottatja, de mindig csak egyetlen lehetőségen belül.

A müalkotás tehát nem intuició. És mielőtt tovább mennénk, azt is ki kell jelentenünk, hogy a müalkotás semmiféle érzelmi kisérője nem érdekel bennünket, éppugy, ahogy az indukció[27] vizsgálatánál, ha[28] kitüzött[29] feladatunkat helyesen akarjuk megoldani, nem vagyunk kiváncsiak az azt kisérő érzelmiségre, illetve az annak létrejöttét[30] kisérő érzelmekre. Buját-baját és örömét a kovács belekalapálhatja a patkóba, az mégis és legföljebb arra[31] a bizonyos kovácsra lesz jellemző, de semmiesetre sem a patkóra.

A müalkotás tehát aktiv. De vajjon spekuláció-é ez[32] az aktivitás? Hiszen amikor a dolgot megösmerjük, az intuicióval egyidejüleg fogalmat is alkotunk róla, habár minden egyes adott esetben az egyik rejtve marad. És tévedés azt mondani, mint sokan teszik, hogy a fogalom mélyén intuició buvik meg: az[33] intuició éppugy a fogalmon kivül áll, mint ahogy a fogalom sincsen az intuicióban, összefüggésük csupán magában a dologban van. Ellenkező esetben azt is ki[34] kellene jelentenünk, hogy minden intuiciónak fogalom az alapja, amit azonban állitani senki sem mer. Igy kapnánk egy négyszögletes és kerek tükröt egymással szembeállitva,[35] amikor is azok a végtelenségig tükröznék vissza egymást. Azonban ha az egyik tükör az intuició, a másik pedig a fogalom, bármennyire is egymásban[36] tükrözik vissza egymást, mégis mindegyik külön-külön valóság

A közlés alapja:

Gépirat, 1 f., 328 x 240 mm.

Számozás géppel: 3. A szöveget a költő félbehagyta.

PIM Kézirattár, JA 157/1b, Katalógus, #1157b.

Aláíratlan.

Kiadva: JAÖM, III, #51, "5/b".

[10] [A gondolkodók...] [1]

1.

A gondolkodók – szinte közmegegyezéssel – kétfajta szellemiségről, a megismerésnek két módjáról tesznek tanuságot s ezek mint szemlélet és gondolat nyernek[37] megkülönböztetést. Ezért aztán nem tudják, mit csináljanak a művészettel. Hiszen letagadhatatlanul megismerés foglaltatik a művészetben, s[38] igy akár azt állitják, hogy szemlélet, akár azt, hogy gondolat a művészi megismerés, lényegében azt állitják magyarázatukkal, hogy nincsen az, ami van (mert van, hiszen magyarázatra szorul). Persze[39] – ez is mutatja – a művészi megismerésről való fogalmunk igen homályos és igy világosabbal, egyszerübbel kell pótolnunk; legalább[40] olyan egyszerűvel és világossal – ha ez lehetséges – , amilyenek[41] a gondolatról és a szemléletről való fogalmaink. Igen[42]csábító a szemléletről vagy a gondolatról való világos és[43] egyszerü fogalmainkkal[44] helyettesiteni a müvészi megismerésről való kuszáltat és homályosat. De vajjon világosabb és egyszerübb fogalmat kaptunk-e ezzel a művészetről? Az egyszeri diáknak[45] Hunyady Jánosról kellett volna felelnie. Mátyás királyról beszélt ez a diák, mert jártasságot ebben a témában szerzett – hát mit mondhatott[46] volna egyebet?

2.

Azt állitjuk, hogy a szemléleten s[47] a gondolaton[48] kivül a megismerésnek egy harmadik módja is megadatott számunkra és ez a művészi megismerés, amelyet ihletnek nevezhetünk.[49] Tudjuk, azt is, hogy ezzel azt állitjuk, hogy a megismerés számára az általános és a különös mellett[50] adva van olyan harmadik tárgy is, amely nem különös és nem általános.

A közlés alapja:

Kézirat, 1 f., 340 x 209 mm.

A kézirat a lap alján megszakad.

PIM Kézirattár, JA 1087/32.

Aláíratlan.

[11] [A gondolkodók...] [2]

1. A gondolkodók – szinte közmegegyezéssel – kétfajta szellemiségről, a megismerésnek két módjáról tesznek tanuságot s ezek mint szemlélet (intuició) és gondolat (spekuláció) nyernek megkülönböztetést. Ezért aztán zavarban vagyunk és nem tudjuk, hová tegyük a művészetet. Hiszen tagadhatatlan, hogy megismerés foglaltatik a művészetben s igy akár azt állitjuk, hogy szemlélet, akár azt, hogy gondolat a művészi megismerés, odajutunk, hogy megtagadjuk a létét annak, amit éppen meg kellene hogy magyarázzunk. Persze – ez is mutatja – a művészi megismerésről való fogalmunk igen homályos s igy világosabbal, egyszerűbbel kell pótolnunk; legalább olyan egyszerüvel és világossal – ha lehetséges – amilyenek a gondolatról és a szemléletről való fogalmaink. Igen csábitó a szemléletről vagy a gondolatról való egyszerü és világos fogalmainkkal helyettesiteni a művészi megismerésről való kuszát és homályosat, – amint ezt sürün teszik a gondolkodók. De vajjon ezzel világosabb és egyszerübb fogalmat kaptunk-e a művészi megismerésről?

2. Azt állitjuk, hogy a szemléleten és a gondolaton kivül a megismerésnek egy harmadik módja is megadatott a számunkra, a művészi megismerés, amelyet ihletnek nevezhetünk.

3. A művészet mi egyéb lehetne, mint szellemiség? Mi nem tudjuk fölfogni másnak és pedig amaz egyszerü oknál fogva, hogy szemléletünk alapján ugy kell elgondolnunk, hogy: van; márpedig ha – szemléleti megismerésünket meghazudtolva – másnak fognók föl a müvészetet, akkor ugy kellene elgondolni, hogy: nincsen.

A közlés alapja:

Kézirat, 1 f., 340 x 209 mm.

A kézirat a lap alján megszakad.

PIM Kézirattár, JA 1087/32.

Aláíratlan.

[12] A dolog az alak és a nemlét ellentétében való egység.

Mert

1.) Semminő dologi lét nincs alak nélkül, a[51] dologi lét maga az alak. Minthogy pedig minden lét dologi lét, a dolognak mint alaknak tartalma lét nem lehet, mert az maga is alak volna, ha pedig igy volna, vagyis ha az alak alakot s ez ismét ujabb alakot tartalmazna, tehát[52] az egyes alak igy[53] végül az összes lehetséges alakokat magába zárná, az alakoknak ez a végtelen, egymásban való sorozata is csupán a nemléttel mint utolsó tartalommal válna befejezett ténnyé, a dolog pedig dologgá, annál is inkább,[54] mivel ebben az esetben végtelen sorról van szó.

2.) A puszta alak elgondolhatatlan lévén, puszta lét sincsen. Ha pedig puszta[55] lét nincsen, ugy ami a léthez járul, lét nem lehet, mert az puszta[56] voltától meg nem fosztaná, azaz nem is volna. Eszerint a lét föltételezi a nemlétet.

3.)[57] A dolog minőségben való és minőségét a léthez való vonatkozása szabja meg. De ha minőségét a léthez való vonatkozása szabja meg, ugy tartalma lét nem lehet, mert igy[58] nem alkotna viszonyt a léttel, hiszen ellenkező esetben a létnek önmagával kellene vonatkozásban állnia, – azaz minőség egyáltalában nem is volna, aminthogy dolog sem volna.

4.) A dolognak három lényege van:

a) dolog előtti vagy alkotó lényeg, amely a dolgot létrehozza, hogy azután, de csak azután kitölthesse és amely megfelel az ihleti szellemiségnek;

b) dologbéli vagy való lényeg, amely a dolgot kitölti, hogy azután, de csak azután megsemmisithesse és amely megfelel a szemléleti szellemiségnek;

c) dolog mögötti vagy igaz lényeg, amely a dolgot megsemmisiti, hogy azután, de csak azután, rekonstruálja és amely megfelel a fogalmi szellemiségnek, –

a dolog mindhárom esetben az alak és a nemlét ellentétében való egység, mert ugy a dologelőttiség, mint a dolog megsemmisülése és rekonstrukciója a dolog nemléte.

5.)[59] A dolog állaga a nemlét, egyrészt mert a változó dolog mozzanata az alak és a mozzanatnak (minden egyes mozzanatnak) tartalma a dolog már betöltött, betöltendő és lehetséges mozzanatainak nemléte, másrészt mert ha az állag lét volna, ugy a dolog alakja volna, ami minden változást kizárna, vagy pedig egyáltalában nem volna állag, hanem minden egyes dolog helyén végtelen sok dolog volna, amikor is az 1) szerint megintcsak a nemléthez jutnánk el. De a dolognak kell legyen állaga, különben egyetlen mozzanatban sem volna, ha[60] pedig nem volna, ugy megintcsak nemlét volna. De a dolognak azért is a nemlét az állaga, mert különben sem dologelőttiség sem dologutániság nem volna, ha pedig dologelőttiség vagy dologutániság nem volna, ugy dolog sem volna.

6.)[61] Lét nincsen, csak dolgok vannak, mert a lét a dolgok alakja. De[62] ha lét nincsen, ugy alak sincsen: ugy a lét mint az alak csupán szemléleti tények és csak[63] mint ilyenek kétségbevonhatatlanok. A lét csupán tulajdonság: a meg nem semmisülő és meg nem változó, hiánytalan és be nem teljesülő nemlét tulajdonsága. A nemlét: ősállag, az állagok állaga: dolog nincsen és nem lehet nemlét[64] nélkül, nemlét nincsen, de lehet, dolog nélkül: világunkban nincsen abszolutum, de megvan az abszolutum lehetősége.

A közlés alapja:

Kézirat, 2 f., 349 x 216 mm.

Számozás tollal: [1], 2.

PIM Kézirattár, JA 160/2, Katalógus, #1131.

Aláíratlan.

Kiadva: JAÖM, III, #54.

[13] [Semminő dologi lét...]

I.

A dolog

A[65] dolog az alak és a nemlét ellentétében való egység.

Mert:

1.) Semminő dologi lét nincs alak nélkül, a dologi lét maga az alak. Minthogy pedig minden lét dologi lét, a dolognak mint alaknak tartalma lét nem lehet, mert az maga is alak volna, ha pedig igy volna, vagyis ha az alak alakot s ez ismét alakot tartalmazna, tehát az egyes alak igy végül az összes lehetséges alakokat magába zárná, az alakoknak ez a végtelen, egymásban való sorozata is csupán a nemléttel mint végső tartalommal válna befejezett ténnyé, a dolog pedig dologgá, annál is inkább, mivel ebben az esetben végtelen sorról volna[66] szó.

2.) Puszta alak nem lévén, puszta lét sincsen. Ha pedig puszta lét nincsen, ugy ami a léthez járul lét nem lehet, mert az puszta voltától meg nem fosztaná, azaz nem is volna. Eszerint a lét föltételezi a nemlétet.

3.) A dolog minőségben való és minőségét a léthez való vonatkozása szabja meg. De ha minőségét a léthez való vonatkozása szabja meg, ugy tartalma lét nem lehet, mert igy nem alkothatna viszonyt a léttel, hiszen ellenkező esetben a létnek önmagával kellene vonatkozásban állnia, – azaz minőség egyáltalában nem volna, aminthogy dolog sem volna.

4.) A dolog lényege hármas:

a) dolog előtti, vagy alkotó lényeg, amely a dolgot létrehozza, hogy azután, de csak azután kitölthesse és amely megfelel az ihleti szellemiségnek;

b) dologbéli vagy való lényeg, amely a dolgot kitölti, hogy azután, de csak azután megsemmisithesse és amely megfelel a szemléleti szellemiségnek;

c) dolog mögötti vagy igaz lényeg, amely a dolgot megsemmisiti, hogy azután, de csak azután rekonstruálja és amely megfelel a fogalmi szellemiségnek, –

a dolog mindhárom esetben az alak és a nemlét ellentétében való egység, mert ugy a dologelőttiség, mint a dolog megsemmisülése és rekonstrukciója a dolog nemléte.

5.)[67] A dolog állaga a nemlét, egyrészt mert a változó dolog mozzanata az alak, márpedig[68] a dolgot az adott mozzanaton kivüli mozzanatok lehetősége, azaz az adott nem-mozzanat tartja fenn, amelynek az adott mozzanat csupán tagadása (= az alak a dolog tagadása), másrészt mert ha az állag lét volna, ugy a dolog alakja volna, ami minden változást kizárna, vagy pedig nem volna állag, hanem minden egyes dolog helyén végtelen sok dolog volna, amikor is az 1) szerint megint csak éppen a végtelen sokság miatt a nemlét zárná a dolgot dologgá. De a dolognak kell legyen állaga, különben egyetlen mozzanatban sem volna, ha pedig nem volna, ugy megintcsak nemlét volna. De a dolognak azért is a nemlét az állaga, mert különben sem dologelőttiség sem dologutániság nem volna, ha pedig dologelőttiség vagy dologutániság nem volna, ugy dolog sem volna.

6.)[69] Lét nincsen, csupán dolgok vannak, mert a lét a dolog alakja, azaz a lét mint önálló dolog: nem lévő dolog. De ha lét nincsen, ugy alak sincsen: ugy a lét mint az alak csupán szemléleti tények, és csak mint ilyenek kétségbevonhatatlanok.

A közlés alapja:

Kézirat, 2 f., 349 x 216 mm.

A lapok számozatlanok.

PIM Kézirattár, JA 160/1, Katalógus, #1130, az 1. idegen kéz tételszámozásában: 24.

Aláíratlan.

Említi: JAÖM, III, p. 453.

[14] A dolog az alak és nemlét ellentétében való egység.

Semminő dologi lét nincs alak nélkül, a dologi lét maga az alak. Minthogy pedig minden lét dologi lét, a dolognak mint alaknak tartalma lét nem lehet, mert az maga is alak volna, ha pedig igy volna, vagyis ha az alak alakot s ez ismét alakot tartalmazna, tehát az egyes alak végül az összes lehetséges alakokat magába zárná az alakoknak ez az egymásban való, végtelen sorozata is csupán a nemléttel mint utolsó tartalommal válna befejezett ténnyé, a dolog pedig dologgá, annál is inkább, mivel ebben az esetben végtelen sorról van szó.[70]

A puszta alak elgondolhatatlan lévén, puszta lét nincsen. Ha pedig puszta lét nincsen, ugy ami léthez járul, lét nem lehet, hiszen az puszta voltától meg nem fosztaná, azaz nem is volna. E szerint a dologi lét föltételezi a dologi nemlétet.[71]

A dolognak három lényege van

a) dologelőtti vagy alkotó lényeg, amely a dolgot létrehozza, hogy azután, de csak azután kitölthesse, (ihleti szellemiség

b) dologbeli vagy való lényeg, amely a dolgot kitölti, hogy azután, de csak azután, megsemmisithesse[72] (szemléleti szellemiség)[73]

c) dolog mögötti vagy igaz lényeg, amely a dolgot megsemmisiti, hogy azután, de csak azután, rekonstruálja (fogalmi szellemiség) –

a dolog mindhárom esetben az alak és a nemlét ellentétében[74] való egység, mert ugy a dologelőttiség, mint a dolog megsemmisülése és rekonstrukciója a dolog nemléte.

A dolog állaga a nemlét, egyrészt mert a változó dolog mozzanata az alak és a mozzanatnak (minden egyes mozzanatnak) tartalma a dolog már betöltött, betöltendő és lehetséges mozzanatainak nemléte, másrészt mert ha az állag lét volna, ugy a dolog alakja volna, ami minden[75] változást kizárna, vagy pedig egyáltalában nem volna állag, hanem[76] minden egyes dolog helyén végtelen sok dolog volna, amikor is megintcsak a nemléthez jutnánk el. De a dolognak kell legyen állaga, különben egyetlen mozzanatban sem volna, ha pedig nem volna, ugy megintcsak nemlét volna. De a dolognak azért is a nemlét az állaga, mert különben sem dologelőttiség, sem dologutániság nem volna, ha pedig nem volna, ugy dolog sem volna.

A közlés alapja:

Gépirat, 2 f., 340 x 212 mm.

A lapok számozatlanok.

PIM Kézirattár, JA 1087/33.

1. javítási szakasz: írógép; 2. javítási szakasz: ceruza.

Aláíratlan.

Az 1. lap tetején ceruzával az 1. idegen kéz: Másolat.

[15] [A tárgy elgondolása...]

4.[77] A tárgy elgondolása az ész osztályainak segitségével történvén, a tudomány nem is külömbözik másban a nem tudományos tételállitástól, minthogy módszeres.[78] Azaz nemcsak ösmeri, hanem bizonyos[79] fokig érti is tárgyát és módszere, azaz[80] az egyetlen mód, ahogyan tárgyával foglalkozni képes,[81] annyiban tiszta, amennyiben tárgyát megérti. A módszer[82] a megértés fokának tanusága, tehát semmiféle merev tétellel nem korlátozhatjuk eleve anélkül, hogy megértésünket magát ne szoritanók bizonyos vonatkozásokra. Módszerem egységes, de éppen az teszi egységessé, hogy tárgyam különböző vonatkozásait különböző, de éppen a tárgyalt[83] vonatkozásnak megfelelő módon törekszem megvilágitani.

5. A müvészet csak annyiban élmény, mint minden más és igy lélektani magyarázatokkal[84] meg nem közelithető. Nem is a müélménnyel, hanem a müvel, nem a müvészek alkotásközbeni lelkiállapotával, de a müvészettel, mint valóságos szellemiséggel foglalkozom. A lélektanosság (psichologismus) itt[85] nem is tárgyáról, hanem csak a véle kapcsolatosan felmerülő, ám idegen osztályba tartozó észrevételeiről szólhatna legföljebb s habár kimerülne az észleletek nyüzsögésében, tárgyi értéshez nem juttató fecsegés volna. Melyik gondolkodó nem mosolyodna[86] el nagyapaképpen, ha teszem az inductio mibenlétét az inductio alkotását is szükségképpen kisérő lélektani mozzanatokból próbálnók kihámozni? A lélektanossággal[87] rokon viszonylagossági elv is érthetetlen,[88] hiszen a föltétlen létét semmi sem igazolja világosabban, mint tagadásának eme próbája. Vissza kell[89] utasitania a pragmatismus elméletét is, amely szerint az a tétel igaz, amelynek elfogadása és alkalmazása az elfogadó és alkalmazó élőlénynek a legnagyobb hasznot hajtja. Kétségtelen, hogy az igaz tételeket hasznothajtóan is felhasználhatjuk, másképpen: gondolkodni hasznos dolog. De az igaz tétel akkor is igaz, ha nem használjuk fel hasznothajtóan, másrészt hamis[90] és téves tételek is hajtanak hasznot alkalmazójának.

A közlés alapja:

Gépirat, 1 f., 350 x 215 mm.

Számozás géppel: 4. A gépirat a lap alján megszakad.

PIM Kézirattár, JA 22/5, Katalógus, #1158.

Aláíratlan.

A lap bal szélén a 2. idegen kéz: I. fej.-hez variáns.

Kiadva: JAÖM, III, #51, "6".

[16] Ihlet és nemzet

(A müvészet metafizikája)

1. Valóság és igazság.

Amikor a müvészetről szólunk, mindig[91] valamilyen sajátos tevékenységet értünk rajta, különösen akkor, amikor a tisztaság jelzőjével illetjük és fogalmunkat ezáltal próbáljuk elmélyiteni, a müvészet tényét pedig minden egyéb ténytől elkülöniteni. És amikor ezt megállapitjuk, egyben tisztáztuk is önmagunk előtt, hogy mig szemléletünk a maga valóságos lényegében ragadja meg a müvészi tényt, addig a müvészetről való fogalmaink zavarosak. Hiszen ha müvészet és tiszta müvészet egymást nem födik, ugy mindkét kifejezésünk értelmetlen, ha pedig egymással azonos jelentéssel birnak, ugy az egyik értelmetlen és üres, amely azután tolakodó fölöslegességével csak arra jó, hogy a másik teljességét veszélyeztesse. A müvészet tehát szükségképpen tiszta müvészet, mintahogy szellemiségek egymással nem is keveredhetnek, de igenis alkothatnak szintézist ellentétükben, ez a[92] szintézis azonban már az ellentett szellemiségek egyik kategóriájába[93] sem tartozik, hanem külön kategóriát alkot. Be kell ösmerjük, hogy mindez elsősorban az olyan alkalmi bölcselkedőket illetheti, akiknek fogalmaival vitatkozni célunk nem lehet. Fejtegetéseinket nem is azért kezdettük vélük, hogy rájuk pirithassunk, hanem ama gondos figyelemre méltó és eddig kellőképpen észre nem vett tény miatt, hogy a müvészet ez avatatlan bölcselőinek gondolkodása a szemlélettel szoros párhuzamban halad, amikor zavarosan bár, de önálló szellemi tevékenységnek állitják a müvészetet, intuicióiknak megfelelően. Igy furcsálható, de való igaz, hogy hivatásos gondolkodókkal szemben inkább az avatatlanokat ékesithetjük az elismerés medáliájával, hiszen ha az intuició minden egyes esetben különbséget is tesz müvészet és nem müvészet között, a filozófusok mégis mind-

A közlés alapja:

Gépirat, 1 f., 336 x 209 mm.

A gépirat a lap alján megszakad.

PIM Kézirattár, JA 1087/34.

1. javítási szakasz: írógép; 2. javítási szakasz: ceruza.

Aláíratlan.

[17] [Amikor a müvészetről...]

Bevezetés[94]

1. Amikor[95] művészetről szólunk, mindig[96] valamilyen sajátos tevékenységet értünk rajta, különösen akkor, amikor a tisztaság jelzőjével illetjük és fogalmunkat ezáltal próbáljuk elmélyiteni, a müvészet tényét pedig minden egyéb ténytől elkülöniteni. Tehát mig[97] szemléletünk a maga valóságos lényegében ragadja meg a müvészi tényt, addig a müvészetről való fogalmaink zavarosak. Hiszen ha müvészet és tiszta müvészet egymást nem födik, ugy mindkét kifejezésünk értelmetlen, ha pedig egymással azonos jelentéssel birnak, ugy az egyik értelmetlen és üres, amely azután tolakodó fölöslegességével csak arra jó, hogy a másik teljességét veszélyeztesse. A müvészet szükségképpen[98] tiszta müvészet, aminthogy szellemiségek nem is keveredhetnek, hanem igenis alkothatnak egységet[99] ellentétükben, ez az egység azonban már az ellentettek egyik osztályába sem tartozik, hanem külön kategóriát alkot. Be kell ismerjük, hogy mindez elsősorban az olyan alkalmi bölcselkedőket illetheti, akiknek fogalmaival vitatkozni célunk nem lehet. Fejtegetésünket nem is azért kezdettük vélük, hogy rájuk pirithassunk, hanem ama gondos figyelemre méltó tény miatt, hogy a müvészet ez avatatlan bölcselőinek gondolkodása a szemlélettel szoros párhuzamban halad, amikor megokolásaikban bár zavarosan, de önálló tevékenységnek állitják a müvészetet.[100]

2.[101] A szemlélet tehát külön lényegnek mondja a müvészetet és nem is tehet másként, hiszen a müvészet valósági tény. Mégis, a történet folyamán akadtak gondolkodók, akik kétségbe vonták különvalóságát és egyéb tevékenységekkel azonositgatták, nem szólván az olyan törekvésekről, amelyek szerint a müvészet nem is szellemiség. Itt elsősorban és csupán arra az együgyü meghatározásra utalok, amely játéknak nevezi el és amelynek tárgyi tartalmával foglalkozni nem is[102] érdemes.[103] E felfogás[104] ürességében azt sem veszi észre, hogy ugyanigy játéknak mondhatja a bölcseletet és az egész életet, ami azonban éppolyan tartalmatlan volna és csak az illetett gondolkodók tehetetlenségéről adna számot az értelem előtt. A többi hasonló fölfogások is hasonló hibában leledzenek, abban, hogy a szemlélet állitásait és a tapasztalati tények állitásait figyelmen kivül hagyván, merő önkénnyel szerkesztett tételekben gondolódnak el, holott éppen a valóságos tárgy mibenlétét kutató valóságbölcseletnek (metafizikának) kell e legelső sorban tapasztalati tényekből kiindulván következtetnie, máskülönben nem is érhet el oly eredményt, amelyet a tapasztalati tények ugyan nem bizonyitanak, de igazolnak azáltal, hogy ellent nem mondván neki, érvényességét magukra nézve elösmerik.

3. Ám ha már a szemléletnek megadtuk, mi[105] néki jogosan kijár, a gondolatot se röviditsük meg. Annyival kevésbé ne, amennyivel a gondolkodó lény tévedéseinek alapja biztosabb talaj az igazság számára, mint a szemlélő lény igazságának alapja. Mert mig a szemlélő lény igazságának alapja a valóság szemlélete, addig a gondolkodó igazságának (és tévedésének) alapja az igazság elgondolása. Az értékkülönbség pedig tisztán áll előttünk, ha megvizsgáljuk, hogy mi az eltérés egyrészt a szemlélet és a gondolat, másrészt a valóság és az igazság között. A szemlélet közvetlen fölismerés, de nem megértés, hiszen a müvészetet is szemléljük és fölismerjük, de nem értjük a mai napig sem. Azaz, a szemlélet arról tudósit, hogy tárgyunknak van mibenléte, tehát hogy van és létezik, hiszen ha nem volna mibenléte, ugy egyáltalában nem is volna, – ám, hogy mibenléte micsoda, afelől a legcsekélyebb módon sem tájékoztat. Véle szemben a gondolat azt kutatja, hogy létező tárgyunk hogyan létezik, azaz egyfelől jelenségeire, másfelől létének föltételeire és érvényességi mozzanataira bontja, tehát megértésére törekszik. Ily módon mintegy szétszedi a való lényeget[106] akár a rossz gyerek a piros nadrágu huszárkát, de azután ujjáalkotja és visszaállitja, már mint igaz lényeget.

A szemléletnek továbbá nincs képessége arra, hogy ellenőrizze saját magát, nincs önfegyelme. Igy az örök igazságok fölismerésénél szerepe tetemesen csökken, mert az örök tévedéseket is a szemlélet állitja. De nem csak önmagát[107] nem, hanem tárgyát sem kritizálja, nem értékeli: a szemlélet egyszerüen adottnak veszi a valóságot, a történeti pillanatban szemlélt valóságon kivül egyéb valóságról nem tud. Igy még a legegyrétübb müvészeti kritika is jóval tulmegy a szemléleten, mert legalább is két valóságot viszonyit. Ezáltal[108] azonban nem csak a kimutatott érték válik viszonylagossá, hanem maga az értékelés is, mert[109] alapja nem a müvészet mibenlétének, lényegének egyetemes elgondolása, nem a megértett müvészet igaz lényege, hanem a fölismert tárgynak csak egy-egy megértett mozzanata, azaz a való lényegnek egy-egy oly kiemelt vonása, amely már az igaz lényegre utal és azt a maga egészében föltételezi. De minthogy a valóság elgondolásának alapja és inditéka a valóság szemlélete, láthatóan sem a szemlélet sem a gondolat nem tör egyeduralomra és egyiket fontosabbnak tartani a másikánál annyi, mint nem érteni meg egyiket sem.

A[110] valóság és igazság viszonyát az jelöli, hogy mig a valóság egy magán tuli fönnállásra utal, addig az igazság már magában viseli az érvényességet és fönnáll anélkül, hogy volna valósága. Igy az igaz lényeg az oly módon elgondolt vagy elgondolható, tehát magától az elgondolástól függetlenül fönnálló lényeg, amelyet meghatározott érvényességi mozzanatok alkotnak önmagukban, amelyet egyéb érvényességek nem csak hogy meg nem semmisitenek, hanem éppen örökkévalóságát hangsulyozzák maguk is. A való lényegek pedig egymást megsemmisitik. Igy a gyorssajtó érvényes tételekben fennálló szerkezete, igaz lényege[111] csorbitatlan egész és teljes marad akkor is, ha az ujságpalota összeomolván a gép való lényege megsemmisül. Ez ábrázolat mutatja a gondolkodó és a szemlélő munkája között fennálló különbséget. Az utóbbi a nyomdászleány, aki a fehér papirlapot beleteszi a gépbe és kiveszi belőle a telenyomottat,[112] az előbbi meg a mérnök, aki megértette a tőle függetlenül fennálló érvényességek egyik sajátos tőle szintén független vonatkozását, a gép igaz lényegét, amelynek nyomán a gép előállittatott.

4. Fentiekből következik, hogy nincsen "normativ" tudomány. Hiszen a szemlélet nem normativ, a képzet nem szabály, holott nélküle nem volna tudomásunk a valóságról. A gondolat föltételezi a szemléletet, mert arról, hogy vagyok, éppugy közvetlen szemléletem értesit, mint arról, hogy gondolkodom. Előbb saját gondolatomat szemlélem, különben nem tudom, hogy van és igy ezirányban következtetést belőle nem vonhatok. Igy helytelen azt mondani, hogy gondolkodom, tehát vagyok, mert előbb észre kell vennem, hogy gondolkodom, ezt pedig szemlélettel ismerem föl. Ám azt is helytelen mondani, hogy szemlélek, tehát vagyok, mert nem a szemléletet szemlélem (a képzetnek nincsen képzete), hanem azt hogy gondolkodom – azaz, a szemléletet feltételezi a gondolat, a gondolatot pedig feltételezi a szemlélet, másképpen szólván egyáltalán nem bizonyitja a gondolat azt, hogy vagyok, hanem csupán feltételezi a szemlélet nyomán.[113] A gondolkodom, a szemlélek már azt jelenti, hogy most éppen gondolkodó, illetőleg szemlélő vagyok, tehát eleve beleértem azt, amit éppen vele akarok bizonyitani. A tétel maga igaz, de bizonyitó ereje nem nagyobb annál, hogy vagyok tehát vagyok. Mégis, önlétét senki komoly gondolkodó nem vonja kétségbe s ha teszi, csak látszólag teszi, abból a hiu ravaszkodásból, hogy ezt majd itéleti érvénnyel bizonyitsa. Sőt, nem csak hogy nem kételkedik benne, hanem bármit is gondol, ezt mint vitathatatlant tételezi föl, holott éppen az erre vonatkozó tételek vitathatóak elsősorban, minthogy mindegyikük a vagyok tehát vagyok egyenletet rejti magában.

Az, hogy legyek, tehát éppolyan föltétlenül szükséges ahhoz, hogy gondolkozhassam, mint a tétel érvényességéhez az, hogy önmagának és egyéb tételeknek ne mondjon ellent. Ha ugy tetszik, hát ez is norma, ám ha közelebbről megvizsgáljuk, azt találjuk, hogy az érvényes tétel fönnáll függetlenül attól,[114] hogy elgondoljuk-e vagy sem. Azaz, nincsen keletkezése, sem[115] történetileg, sem logikailag. Nincsen logikai elsőbbsége egyik igaz tételnek sem a másik fölött, vagy ha van, ugy mindegyiknek van: az igazságoknak nincsen hierarchiája, mindegyik föltételezi az összes többit: csupán az összes igazságok egyetemes egész rendszere föltétlen. Amikor pedig helyesen gondolkodunk, nem teszünk egyebet, mint hogy egyes igaz tételeket, mint[116] mozzanatokat, kiemelünk az egyetemes föltétlenből,[117] azaz, amikor gondolkodunk, magát az abszolutumot elemezzük.

Az abszolutumot tehát ismerjük valahogyan, különben nem is elemezhetnők. Mégpedig nem csak mint eszmét ösmerjük, hiszen általában gondolkodván nem az abszolutum eszméjét elemezzük,[118] hanem esetleg más dolog eszméjét és ezen át az abszolutumot mint olyant. Csupán mellékesen emlitem, hogy éppen mivel csak elemezzük, soha nem értjük meg teljesen, legalább is akkor, ha megértésére a gondolaton kivül más eszközünk nincsen.

Már most, a norma föltétel, ám az elemező tétel nem föltétel: a tudományok igy nem is lehetnek normativak, nem szabnak föltételeket, hanem megértenek tételeket. A gyakorlati élet szempontjából mondhatjuk ezeket a tételeket szabályoknak, igy azonban az önértéket eladhatjuk pillanatnyilag a gyakorlati haszonért.[119] A tudományok voltaképpen mind leiró ténytudományok és csak abban különböznek, hogy vagy tények puszta leirását adják (leiró leirás, analizis) vagy tények értelmezése a céljuk (értelmező leirás, autótézis), vagy pedig tények állitásához juttatnak (állitó leirás, szintézis). A tudomány nem is különbözik másban a nem tudományos tényelmondástól, minthogy módszeres, azaz hogy nem csak hogy ösmeri, hanem bizonyos fokig már érti is tárgyát és módszere, az az egyetlen mód, ahogyan tárgyával foglalkozni képes, annyiban[120] tiszta, amennyiben tárgyát megérti.[121]
Mindebből következik, hogy a szabály (norma) soha sem az igazság, hanem a gondolat mozzanata.

6.[122] Igazságokat megérteni tehát annyi, mint magát az abszolutumot elemezni. Azonban ennél[123] fontosabb is az, hogy akár akarom, akár nem, mindig feltételezem az abszolutot, azaz mindig az abszolut értelmében cselekszem. Cselekedeteim és igy

A közlés alapja:

A korábban ismert és az újonnan előkerült töredék egybetartozik; együtt is közöljük őket.

a) Gépirat, 1 f., 346 x 215 mm.

PlM Kézirattár, JA 22/1, Katalógus, #1153, az 1. idegen kéz tételszámozásában: 28.

1. javítási szakasz: írógép; 2. javítási szakasz: toll; 1. idegen kéz.

Aláíratlan.

A lap bal szélén a 2. idegen kéz: II. f. 18. l.

Kiadva: JAÖM, III, #51, "1".

b) Gépirat, 4 f., 346 x 215 mm.

Számozás géppel: 2-3, 4 [3-ról javítva géppel], 5. A gépirat a 4. lap alján megszakad.

PIM Kézirattár, JA 1087/35, az 1. idegen kéz tételszámozásában: 20.

1. javítási szakasz: írógép; 2. javítási szakasz: toll; 1. idegen kéz.

Aláíratlan.

Az 1. lap tetején az 1. idegen kéz: Töredekek (nem talalom, hova tartoznak).

[18] Valóság és igazság.

Amikor a müvészetről szólunk közönségesen, mindig valamilyen sajátos tevékenységet értünk rajta, különösen akkor, amikor a tisztaság jelzőjével illetjük és fogalmunkat ezáltal igyekezünk elmélyiteni, a müvészet tényét pedig minden egyéb ténytől elkülöniteni. Igy tehát mig szemléletünk[124] a maga valóságos lényegében ragadja meg a müvészi tényt, addig a müvészetről való fogalmaink zavarosak, hiszen ha müvészet és tiszta müvészet egymást nem födik, ugy mindkét kifejezésünk értelmetlen, ha pedig egymással azonos jelentéssel birnak, ugy az egyik értelmetlen és üres, amely azután tolakodó fölöslegességével csak arra jó, hogy a másik teljességét veszélyeztesse. A müvészet szükségképpen tiszta müvészet, aminthogy szellemiségek nem is keveredhetnek, habár alkothatnak egységet ellentétükben, amely azonban már az ellentettek egyik osztályába sem tartozik, hanem külön kategoriát alkot. Be kell ismerjük, hogy mindez elsősorban az olyan alkalmi bölcselkedőket illetheti, akiknek fogalmaival vitatkozni célunk nem lehet. Fejtegetésünket nem is azért kezdettük vélük, hogy rájuk pirithassunk, hanem ama gondos figyelemre méltó tény miatt, hogy a müvészet ez avatatlan bölcselőinek gondolkodása a szemlélettel szoros párhuzamban halad, amikor megokolásaikban bár zavarosan, zavarosan, de képzeteiknek megfelelően[125] önálló tevékenységnek állitják a müvészetet.

A szemlélet tehát külön lényegnek állitja a müvészetet és nem is tehet másként, hiszen a müvészet valósági tény. Mégis a történet folyamán akadtak gondolkodók, akik különvalóságát kétségbevonták és egyéb tevékenységekkel azonositgatták, nem szólván az olyan törekvésekről, amelyek szerint a müvészet nem is szellemiség. Itt elsősorban és csupán arra az együgyü meghatározásra mutatok, amely játéknak nevezi el és amely ürességében észre sem veszi, hogy azon módon játéknak mondhatja a bölcseletet és az egész életet is, ami azonban éppolyan tartalmatlan volna és csak az illetett gondolkodók tehetetlenségéről adna számot az értelem előtt. Iskolás könyveinkben szinte hemzseg az a már-már erkölcstelenül káros és tolakodó tanitás, amely ugy véli, hogy a gondolkodást azurfényü magaslatokba emeli azzal az általa és számára mindent megoldó meghatározással, hogy a müvészet célja a gyönyörködtetés. Nem csupán azért káros ez a tanitás, mert tanulóinak figyelmét természetszerüen a gyönyörökre irányitja, hanem mindenek előtt mert teszi ezt az igazság leghalaványabb árnyalata nélkül. Tolakodónak pedig tolakodó ez a tanitás, mert nem a müvészetről, hanem a müvészet céljáról beszél, tehát egy olyan tevékenységnek célját szögezi le, amely tevékenységgel nemcsakhogy tisztában nincs, hanem azt tisztázni meg sem kiséreli.

Ám ha már dicsérettel illettük az avatatlanokat, igazságot kell szolgáltatnunk a gondolkodóknak is, annyival inkább, amennyivel tévedéseik alapja biztosabb talaj az igazság számára a szemlélő lény igazságának alapjánál. Mert mig a szemlélő lény igazságának alapja a valóság szemlélete, addig a gondolkodó igazságának és tévedésének alapja az igazság elgondolása. Az értékkülönbség pedig tisztán áll előttünk, ha megvizsgáljuk: mi az eltérés egyrészt a szemlélet és a gondolat, másrészt a valóság meg az igazság között. A szemlélet közvetlen fölismerés, de nem megértés,[126] hiszen a müvészetet is szemléljük és fölismerjük,[127] de nem értjük a mai napig sem. Azaz, a szemlélet tudósit, hogy tárgyunknak van mibenléte, tehát hogy van és létezik, hiszen ha nem volna mibenléte, ugy egyáltalában nem is volna, – ám hogy mibenléte micsoda, arról a legcsekélyebb módon sem tájékoztat. Ezzel szemben a gondolat él-hal, csikorog megtudandó, hogy[128] való tárgyunk hogyan való,[129] azaz egyfelől jelenségeire, másfelől létének föltételeire és érvényességi mozzanataira bontja: megértésére törekszik. Szétszedi a való lényeget, akár a gyerek a pirosnadrágu huszárkát, hogy ujjáalkossa[130] és visszaállitsa már mint[131] igaz lényeget. A szemléletnek nincs[132] önfegyelme, önmagát ellenőrizni nem képes. Igy az "örök igazságok" fölismerésénél való szerepe tetemesen csökken, mert az örök tévedéseket is a szemlélet állitja. Egyszerüen adottnak veszi a valóságot, a történeti pillanatban szemlélt valóságon kivül egyéb valóságról nem tud: szenvedő szellemiség. Igy még a legegyrétübb müvészeti kritika is jóval tulmegy a szemlélet állitásain, mert legalább is két valóságot viszonyit. Igy azonban nem csupán a kimutatott érték viszonylagos, hanem maga az értékelés is, mert alapja nem a müvészet mibenlétének, lényegének egyetemes elgondolása, nem a megértett müvészet igaz lényege, hanem a fölismert és viszonyitott tárgyaknak csak egy egy megértett mozzanata, azaz a való (szemlélt) lényegnek egy egy oly kiemelt vonása, amely már az igaz lényegre utal és azt a maga egészében föltételezi. De minthogy a valóság elgondolásának alapja és inditéka a valóság[133] szemlélete, láthatóan sem a szemlélet sem a gondolat nem tör egyeduralomra és egyikét fontosabbnak tartani a másikánál annyi, mint nem érteni meg az egyiket sem.

A valóság és az igazság viszonyát jelöli, hogy mig a valóság egy magán tuli fönnállásra[134] utal, addig az igazság már magában viseli az érvényességet és fönnáll anélkül, hogy volna valósága. Továbbá: a valóság van és tapasztalható, az igazság nincs és tapasztalat feletti.[135]

Szemlélet nélkül nincsen tudomásunk a valóságról. Arról,[136] hogy vagyok, éppugy szemléletem értesit, mint arról, hogy cselekszem, gondolkozom. Ha nem szemlélem gondolatomat, nem tudom, hogy van és igy ezirányban következtetést belőle nem vonhatok. Amikor pedig[137] létemre következtetek gondolatommal szemléletem nyomán, tulajdonképpen olyan dologra következtettem, ami már eleve evidens volt előttem és amit nem is a következtetés igazol, /:amely (cogito ergo sum) különben helytelen:/ hanem[138] annak az evidenciába való torkolása. A dolog evidens volta pedig független attól, hogy elgondoljuk-, szemléljük-e, avagy nem, aminthogy az érvényes tétel is fönnáll anélkül, hogy volna keletkezése akár történetileg, akár logikailag. Ami más szóval azt jelenti, hogy egyik igaz tételnek sincs elsőbbsége a másika előtt, vagy ha van, ugy mindegyiknek van: az igazságoknak nincsen hierarchiája, mindegyik feltételezi az összes többit: csupán az igazságok egyetemes rendszere föltétlen és igy amikor helyesen gondolkodunk, nem teszünk mást, minthogy magát az abszolutumot elemezzük.

Az abszolutumot tehát ismerjük valahogyan, különben nem is elemezhetnők, de éppen mivel csak elemezzük, soha sem értjük meg teljesen. De akármennyire is értjük, akarva nem akarva is csak a föltétlen értelmében birunk cselekedni. Cselekedeteink és gondolataink helyes vagy helytelen voltának mértéke tehát nem a[139] föltétlen (aminthogy az absolutum mérték nem is lehet), hanem a föltétlen megértése, ami megintcsak önlétemet állitja előtérbe. Már most habár önlétem csak puszta evidencia is, mégis létem minden egyes mozzanatára vonatkoznak érvényes tételek, amely tételek pedig nem mások, mint a föltétlen mozzanatai. Nyilvánvaló, hogyha két dolog minden egyes mozzanatában megfelel egymásnak, ugy e dolgok bontatlan egészükben is egymás megfelelői: önlétemet csak annyiban értem meg, amennyiben az abszolutumot és viszont – aminthogy csak a gondolat tudat arról, hogy szemlélek és csak szemléletem értesit[140] arról, hogy gondolkodom. Önlétem előtt tehát éppoly világos az abszolutum, mint létem az abszolutum előtt, az igazság pedig éppoly evidens mint a valóság, vagyis szintézist alkotnak az evidenciában. Nincs se lét, se fennállás, se valóság, se érvényesség, csak evidencia van, és azok csupán mozzanatai az evidenciának. E szerint minden[141] dolog evidencia, aminthogy az evidencia is dolog.[142] És ugyanerre az eredményre jutunk, a dolog mibenlétének közvetlen vizsgálatánál:

Semminő dologi lét nincs alak nélkül, a dologi lét maga az alak. Minthogy pedig minden lét dologi lét, a dolognak mint alaknak tartalma lét nem lehet, mert az maga is alak volna, ha pedig igy volna, vagyis ha az alak alakot és ez ismét alakot tartalmazna, tehát az egyes alak végül az összes lehetséges alakokat magába zárná, az alakoknak ez az egymásban való, végtelen sorozata is csupán a nemléttel, mint utolsó tartalommal válna befejezett ténnyé, a dolog pedig dologgá, annál is inkább, mivel ebben az esetben végtelen sorról van szó.

A puszta alak elgondolhatatlan lévén, puszta lét nincsen. Ha pedig puszta lét nincsen, ugy ami a léthez járul, lét nem lehet, hiszen az puszta voltától meg nem fosztaná, azaz nem is volna. Eszerint a dologi lét föltételezi magán belül a dologi nemlétet.

A dolog lényegének három mozzanata van:

a) dologelőtti vagy alkotó lényeg, amely a dolgot létrehozza, hogy azután kitölthesse (megfelel – mint látni fogjuk – az ihlet szellemiségének)

b) dologbeli vagy való lényeg, amely a dolgot kitölti, hogy azután megsemmisithesse (megfelel a[143] szemléleti szellemiségnek)

c) dolog mögötti vagy igaz lényeg, amely a dolgot megsemmisiti, hogy azután rekonstruálja (megfelel a fogalmi szellemiségnek) –

a dolog minden esetben az alak és a nemlét ellentétében való egység, mert ugy a dologelőttiség mint a dolog megsemmisülése és rekonstrukciója egyben a dolog és nemléte.

A dolog állaga (substancia) a nemlét, egyrészt mert a változó dolog mozzanata az alak és a mozzanatnak (minden egyes mozzanatnak) tartalma a dolog már betöltött, betöltendő és lehetséges mozzanatainak nemléte, másrészt mert ha az állag lét volna, ugy a dolog alakja volna, ami minden változást kizárna, vagy pedig egyáltalában nem volna állag, hanem minden egyes dolog helyén végtelen sok dolog volna, amikor is megintcsak a nemléthez jutnánk el. De a dolognak kell legyen állaga, különben egyetlen mozzanatban sem volna, ha pedig nem volna, ugy megintcsak nemlét volna. De a dolognak azért is a nemlét az állaga, mert különben sem dologelőttiség sem dologutániság nem volna, ha pedig nem volna, ugy dolog sem volna.

Tehát a dolog az alak és a nemlét ellentétében való egység.

A közlés alapja:

Gépirat, 10 f., 210 x 170 mm.

Számozás géppel: [1], 2-5, 6 [5-ről javítva géppel], 7-10. A szöveget a költő félbehagyta.

PIM Kézirattár, JA 1087/36, az 1. idegen kéz tételszámozásában: 36.

1. javítási szakasz: írógép; 2. javítási szakasz: toll; 1. idegen kéz.
Aláíratlan.

[19] [Müvészetről szólván...] [1]

1.) Müvészetről[144] szólván, valamilyen sajátos tevékenységet értünk rajta, különösen, amikor a tisztaság jelzőjével illetjük és fogalmunkat ezáltal igyekszünk elmélyiteni, a müvészet tényét pedig minden egyéb ténytől elkülöniteni. Igy tehát mig szemléletünk a maga valóságos lényegében ragadja meg a müvészi tényt, addig a müvészetről való fogalmaink zavarosak. Hiszen ha müvészet és tiszta müvészet egymást nem födik, ugy mindkét kifejezésünk értelmetlen, ha pedig egymással azonos jelentéssel birnak, ugy az[145] egyik értelmetlen és üres, amely azután tolakodó fölöslegességével csak arra jó, hogy a másik teljességét veszélyeztesse. A müvészet szükségképpen tiszta müvészet, aminthogy szellemiségek nem is keveredhetnek, hanem alkothatnak egységet ellentétükben,[146] amely azonban már az ellentettek egyik osztályába sem tartozik. Be kell ösmerni, hogy mindez elsősorban az olyan alkalmi bölcselkedőket illetheti,[147] akiknek fogalmaival vitatkozni célunk nem lehet. Fejtegetésünket nem is azért kezdettük vélük, hogy rájuk pirithassunk, hanem ama gondos figyelemre méltó[148] tény miatt, hogy a müvészet[149] ez avatatlan bölcselőinek gondolkodása a szemlélettel szoros párhuzamban halad, amikor megokolásaikban bár zavarosan, de önálló tevékenységnek állitják a müvészetet.

2.) A szemlélet tehát külön lényegnek állitja a müvészetet és nem is tehet másként, hiszen az valósági tény. Mégis, a történet folyamán akadtak gondolkodók, akik különvalóságát kétségbe vonták és egyéb tevékenységekkel azonositgatták, nem szólván az olyan törekvésekről, amelyek szerint a müvészet nem is szellemiség. Itt elsősorban és csupán arra az együgyü meghatározásra mutatok, amely játéknak nevezi el és amely ürességében észre sem veszi, hogy azonmódon játéknak mondhatja a bölcseletet és az egész életet is, ami azonban ép olyan tartalmatlan volna és csak az illetett gondolkodók tehetetlenségéről adna számot az értelem előtt. Iskoláskönyveinkben[150] szinte hemzseg az a már-már erkölcstelenül káros és ostoba tanitás, amely ugy véli, hogy a gondolkodást azurfényü[151] magaslatokba emeli azzal az általa és számára mindent megoldó meghatározással, hogy a müvészet célja a gyönyörködtetés. Nem csupán azért káros ez a tanitás, mert tanulóinak figyelmét természetszerüen a gyönyörökre irányitja, hanem mindenek előtt, mert teszi ezt az igazság leghalaványabb árnyalata nélkül. Nem is a müvészetről, hanem a müvészet céljáról beszél, tehát olyan tevékenységnek célját szögezi le, amely tevékenységgel nemcsak, hogy tisztában nincsen, hanem azt tisztázni meg sem kiséreli.

Ám[152] ha már a szemléletnek megadtuk, mi néki jogosan kijár, a gondolatot se röviditsük meg. Annyival kevésbbé nem, amennyivel a gondolkodó lény tévedéseinek alapja biztosabb talaj az igazság számára, mint a szemlélő igazságainak alapja. Mert mig[153] a szemlélő vélt igazságának alapja a valóság szemlélete, addig a gondolkodó igazságának és tévedésének alapja az igazság elgondolása. Az értékkülönbség pedig tisztán áll előttünk, ha megvizsgáljuk: mi az eltérés egyrészt a szemlélet és a gondolat, másrészt a valóság meg az igazság között.

A szemlélet közvetlen fölismerés, de nem megértés, hiszen a müvészetet is szemléljük és fölismerjük, de nem értjük a mai napig sem. Azaz a szemlélet tudósit hogy tárgyunknak van mibenléte, tehát, hogy van és létezik, hiszen ha nem volna mibenléte, ugy egyáltalában nem is volna, – ám hogy mibenléte micsoda, afelől a legcsekélyebb módon sem tájékoztat. Véle szemben a gondolat él, hal,[154] csikorog megtudandó, hogy való tárgyunk hogyan való, azaz egyfelől jelenségeire, másfelől létének föltételeire és érvényességi mozzanataira bontja: megérti. Szétszedi a való lényeget, akár a gyerek a pirosnadrágu huszárkát, hogy ujjá alkossa és visszaállitsa már mint igaz lényeget. A szemléletnek továbbá nincs képessége arra, hogy ellenőrizze sajátmagát, nincs önfegyelme.[155] Igy az örök igazságok felismerésénél szerepe tetemesen csökken, mert az örök tévedéseket is a szemlélet állitja. De nemcsak önmagát nem, hanem tárgyát sem kritizálja, nem értékeli. Egyszerüen adottnak veszi a valóságot, a történeti pillanatban szemlélt valóságon kivül egyébről nem tud. Még az egyrétü müvészeti kritika is jóval tulmegy a szemlélet állitásain,[156] mert legalábbis két valóságot viszonyit. De igy nem csupán a kimutatott érték viszonylagos, hanem maga az értékelés is, mert alapja nem a müvészet mibenlétének lényegének egyetemes elgondolása, nem a megértett müvészet igaz lényege,[157] hanem a fölismert és viszonyitott tárgyaknak csak egy-egy megértett mozzanata, azaz a való (szemléleti) lényegnek egyes oly kiemelt vonása, amely már az igaz lényegre utal és[158] azt a maga egészében feltételezi. De minthogy a valóság elgondolásának alapja és inditéka a valóság szemlélete, láthatóan sem a szemlélet, sem az ész nem tör egyeduralomra és egyiket fontosabbnak tartani a másikánál annyi, mint nem érteni meg az egyiket sem.

A közlés alapja:

Gépirat, 2 f., 336 x 210 mm.

Számozás géppel: [1], 2-3. A szöveget a költő félbehagyta.

PIM Kézirattár, JA 1087/37, az 1. idegen kéz tételszámozásában: 25.

Aláíratlan.

[20] [Müvészetről szólván...] [2]

1. Müvészetről szólván, valamilyen sajátos tevékenységet értünk rajta, különösen amikor a tisztaság jelzőjével[159] illetjük és fogalmunkat ezáltal igyekszünk elmélyiteni, a müvészet[160] tényét pedig minden egyéb ténytől[161] elkülöniteni. Tehát mig szemléletünk a maga valóságos lényegében ragadja meg a müvészi tényt, addig a müvészetről való fogalmaink zavarosak, hiszen ha müvészet és tiszta müvészet egymást[162] nem födik, ugy mindkét kifejezésünk értelmetlen, ha pedig egymással azonos jelentéssel birnak, ugy az[163] egyik értelmetlen és üres, amely azután tolakodó fölöslegességével csak[164] arra jó, hogy a másik teljességét veszélyeztesse. A müvészet szükségképpen tiszta müvészet, aminthogy szellemiségek nem is keveredhetnek, de habár alkothatnak[165] egységet ellentétükben, amely azonban már az ellentettek egyik osztályába[166] sem tartozik, hanem[167] külön kategóriát alkot. Be kell ismerjük, mindez elsősorban az olyan alkalmi bölcselkedőket illetheti, akiknek fogalmaival vitatkozni célunk nem lehet. Fejtegetésünket nem is azért kezdettük vélük, hogy rájuk pirithassunk,[168] hanem ama gondos figyelemreméltó tény miatt, hogy a müvészet ez[169] avatatlan bölcselőinek gondolkodása a szemlélettel szoros párhuzamban halad, amikor megokolásaikban bár zavarosan, de képzeteiknek megfelelően önálló tevékenységnek[170] állitják a müvészetet.

2. A szemlélet külön lényegnek állitja a müvészetet és nem is tehet másként, hiszen a müvészet valósági tény. Mégis a történet folyamán[171] akadtak gondolkodók, akik különvalóságát kétségbe vonták és egyéb tevékenységekkel azonositgatták, nem szólván az olyan törekvésekről, amelyek szerint a müvészet nem is szellemiség.[172] Itt elsősorban és csupán arra az együgyü meghatározásra utalok, amely játéknak nevezi el és amely ürességében észre sem veszi, hogy azonmód játéknak mondhatja a bölcseletet és az egész életet is, ami azonban éppolyan tartalmatlan volna és csak az illetett gondolkodók tehetetlenségéről adna számot az értelem előtt. E felfogás tárgyi tartalmával foglalkozni nem is érdemes, merthogy minőségbeli különbség van a dal és a tekejátszma között, az nem vitatható, éppugy mint Allighieri komédiája és egy pókerparti sem azonos kvalitások.

A közlés alapja:

Gépirat, 1 f., egy 347 x 419 mm-es, félbehajtott ív két levelén.

Számozás géppel: [1], 2. A szöveget a költő félbehagyta.

PIM Kézirattár, JA 1087/37.

Aláíratlan.

[21] [Az ember...]

Első tétel

Az ember, megfelelően tiszta szellemiségeinek, amelyeknek valóságos egysége, három tényleges tevékenység akarati hordozója s ezek: az egyén, a nemzet és a társadalom. Könnyü belátni, hogy az egyén az egyes ember szemlélete,[173] vagyis az a szenvedőlegesség, amellyel türnie kénytelen, hogy a valóságok a maguk minőségében szellemének adott tárgyai és kizárólagos inditékai legyenek. Minthogy pedig minden ember külön-külön létező, éppen szemlélő szenvedőlegessége alapján emeli ki önmagát a többi[174] létezők közül azáltal, hogy szemlélete számára önmaga belső, alapadó valóság. Tehát minden egyes szemlélő szemléletének tárgyi tartalma szükségképpien más belső és – mivel szemlélete számára önmaga nem része annak, – más külső valóság. Az embert, mint egyént, amely a többi egyének között sajátos tartalmu különösség, ezzel szemlélő szenvedőlegessége le is zárja. De az ember nemcsak szenvedőleges létező, nemcsak szemlél, hanem ki is eszel és alkot[175] is, megért és müvészkedik. A tiszta megértés legvégső fokon minden emberben közös, minthogy a fogalom, mint potentialis itéletsor, a tárgyat tárgyi mozzanataiban elrendezett összefüggésekként állitja,[176] tehát a gondolkodó személye változván is, tiszta fogalma ugyanaz marad. Ehhez hozzávéve még azt, hogy az ösztönellenes ész képességei nem az egyes emberben, hanem magában az emberi fajban tökéletesednek, és társadalmiságában már a[177] gyermek olyan megértésekhez és fogalmakhoz[178] jut el, amelyeket megszerezni egyedül talán[179] sohasem[180] tudna, ugy ezzel fölismertük, hogy a társadalom nem is az emberek közös gondolkodása, hanem az embernek egyszerü észtevékenysége. Másfelől pedig a nemzet nem az adott nyelvet beszélők összessége, ez a nemzet hordozója volna, a népessége a nép, hanem nyilvánvalóan az embernek az a cselekvősége, amellyel[181] a nyelvet létrehozta. Ez a tevékenység nem lehet az ész tevékenysége, mert valóságalkotó és nem is állitható semmiképen, hogy az ész által előre felállitott tételek értelmében lett a latin persica szóból a német Pfirsich, a francia pęche,[182] az angol peach és a magyar barack. Más szóval, noha vannak a nyelvalkotó szellemiségnek törvényei, azokat önmaga alkotja, az ész által immár kikutathatóan és azok történetiek, vagyis a folyamatosságban ujabbakat állit helyettük és nem is nyugszanak abban a mozdulatlan örökkévalóságban, amelyben az ész törvényei. Minthogy pedig ez a nyelvalkotó szellemiség teremti a költészetet, amely az ész időn kivüli fogalmi általánosával szemben az egyedi alaknak lényegtelen jegyekkel nem biró történeti keletkezője, ugy tisztán áll előttünk, hogy a nemzet az ember ihleti tevékenysége.

Második tétel.

A nemzeti közösség ellentétektől mentesen tiszta, valóságosan és egész közösség, szemben a társadalmi közösség antagonizmusával. A társadalom antagonizmusát Kant az ember társiatlan társiassági hajlamából tételezi. Ez a megokolás vitatható. Nem is magyarázhatjuk egyszerü hajlamból, amely szerezhető és elhagyható, hiszen ez igy pusztán történeti fogalom volna. A társadalom antagonizmusa első tételünk értelmében sokkal mélyebben gyökeredzik, mégpedig az ész ellentmondásaiban. A társadalom észtevékenység lévén, antagonizmusa az egyszerü itélet vizsgálatánál kitünik. Alany és állitmány az itéletben szétkülönülésükkel alkotnak egységet, mig a nemzeti közösség, akár a nyelven át, akár a[183] költemény alapján vizsgáljuk, éppen az ész dialektikájának megszünése. Hiszen a müben annak részei is elvesztik önállóságukat.[184] Az ihlet munkáját megfigyelvén pedig azt látjuk, hogy kiválasztván azt a valóságrészt, amelybe belé fog költözni, a valóságot magát két részre osztja: a[185] kiválasztott és a ki nem választott részre. Amikor átadjuk magunkat egy költemény ihletének, akkor a ki nem választott

A közlés alapja:

Gépirat, 2 f., 342 × 209 mm.

Számozás géppel: [1], 2. A gépirat a 2. lap alján megszakad.

PIM Kézirattár, JA 1087/38, az 1. idegen kéz tételszámozásában: 16.

1. javítási szakasz: írógép; 2. javítási szakasz: ceruza; 1. idegen kéz.

Aláíratlan.

[22] [Itt elsősorban és csupán...]

Itt elsősorban és csupán arra az együgyű meghatározásra utalok, amely Spieltriebnek nevezi el a művészetet és ürességében észre sem veszi, hogy ugyanígy Spieltriebnek mondhatja a bölcseletet és az egész életet, ami azonban éppoly tartalmatlan volna és csupán az illető gondolkodók tehetetlenségéről adna számot az értelem előtt.

Már-már erkölcstelenül káros és ostoba az a tanítás, amely úgy véli, hogy a gondolkodást azurfényű magaslatokba emeli azzal az általa és számára mindent megoldó meghatározással, hogy a művészet célja a gyönyörködtetés. Nem csupán azért káros ez a tanítás, mert tanulóinak figyelmét természetszerűen a gyönyörökre irányítja, hanem mindenekelőtt azért, mert, amint látni fogjuk, teszi ezt az igazság leghalványabb árnyalata nélkül. Ostobának pedig ostoba ez a tanítás, mert nem a művészetről, hanem a művészet céljáról beszél, tehát egy olyan tevékenységnek a célját szögezi le, amely tevékenységgel nemcsak hogy tisztában nincsen, hanem azt tisztázni meg sem kiséreli.

Ám ha már dicsérettel illettük az avatatlanokat, igazságot kell szolgáltatnunk a gondolkodóknak is, annyival inkább, amennyivel tévedéseik alapja biztosabb talaj az igazság számára, mint az avatatlanok igazságának alapja. Mert míg az avatatlanok igazságának alapja a valóság szemlélete, addig a bölcselők tévedéseinek (és igazságainak) alapja az igazság elgondolása. Az értékkülönbség pedig tisztán áll előttünk, ha megvizsgáljuk, hogy mi az eltérés egyrészt a szemlélet és a gondolat között, másrészt pedig a valóság és igazság között.

Az igazság és a valóság ellentett fogalmak: a valóság van és tapasztalható, az igazság nincs és tapasztalat feletti. Ez meg másképpen el nem gondolható, minthogy a valóság van és való, az igazság pedig nincs és igaz. Ha ez sem bizonyítana eléggé, úgy gondoljunk arra, hogy az igazság mindig fogalom tartalma, a valóság pedig konkrét dolog tartalma, de a fogalom ugyanakkor a konkrétumok nemléte, azaz:

a konkrétumok léttartalmához viszonyítva a fogalom tartalma a nemlét;

a konkrétum valóságtartalmához viszonyítva a fogalom tartalma az igazság;

és így nemlét és igazság (különböző viszonyokban) azonos jelentéssel bírnak.

A való lényeggel szemben tehát a gondolkodók az igaz lényeget keresik és állítják, azaz minőségileg gazdagabbá teszik az exisztenciát azáltal, hogy szintézishez juttatják és e szintézissel[186] alapot nyujtanak arra, hogy az exisztencia sajátos bontó tevékenysége megnövelje magát az exisztenciát az újabb, teljesebb szintézisig.

A közlés alapja:

Lappangó kézirat.

Katalógus, #1159.

Kiadva:

– JÓZSEF Attila, Költészet és nemzet, sajtó alá rendezte SÁNDOR Pál, Bp., 1941, pp. 19-21. Kiadásunk alapszövege.

– JAÖM, III, #51, "7".

[23] [Hogy címünk sokat sejtető...]

Hogy címünk sokat sejtető voltának meg is feleljünk, rá kell térjünk tulajdonképpeni tárgyunkra, sőt még ezelőtt a rátérés miképpeniségét, tehát módszerét is tisztáznunk kell. Hiszen ha nem tudjuk, hogy milyen módon jutottunk eredményre, úgy eredményünk helyes vagy helytelen voltáról sincsen megnyugtató tudomásunk.

Ehhez képest a leghatározottabban vissza kell utasítanunk mindenfajta pszichologizmust, mint olyan, a módszer nevét meg sem érdemlő, de manapság világszerte dívó gondolkodási módot, amely sohasem a tárgyáról, hanem a vele kapcsolatosan felmerülő észleletekről beszél. Igy azután minőségek megértésére képtelen és ezért, ha szükség van rá, tetszés szerinti számban állít magának principiumokat, amelyek néha egyszerre misztikusak és fizikaiak, – egyszóval amely kimerül az észleletek nyüzsögésében.

De ki kell jelentenünk azt is, hogy a művészet a tiszta esztétika illetékessége alá sem tartozik lényegében, hiszen a legjobb értelemben vett esztétika az alak tudománya, márpedig a művészet nem mint alak alkot külön kategóriát. Kétségtelen, hogy a művészet is alakban való, mint minden valósági elem, de

A közlés alapja:

Lappangó kézirat.

Kiadva:

– JÓZSEF Attila, Költészet és nemzet, sajtó alá rendezte SÁNDOR Pál, Bp., 1941, pp. 21-22. Kiadásunk alapszövege.

– JAÖM, III, #51, "3a".

[24] [...juttathat el a müvészet...]

juttathat[187] el[188] a müvészet mibenlétének megértéséhez,[189] mert az alak csupán szemléletünk számára első valóság, mig a tulajdonképpeni első valóság, az alakot alakitó és kitöltő lét magának az alaknak föltételezettje és mint ilyen, kivül esik a szemléleten. Igy az alaknak kettős minősége van: minősiti saját léte és minősiti,[190] vagyhogy ugy mondjam, visszaminősiti létévé szemléletünk.[191] Innen ered, hogy mig szemléletünk kategórikus különbséget tesz müvészet és nem müvészet között, addig a szemlélet által minősitett alakot tárgyaló esztétika ugyanezt megtenni nem képes a fogalom világában.

De nemcsak az alaki esztétikának, hanem[192] semmiféle esztétikának lényegével való tárgya a müvészet[193] nem lehet. Minden esztétika, amely a müvészethez nyult, azért tette, hogy a müvészetet lényegétől, specifikumától megfossza, hiszen ahelyett, hogy a müvészet lényegét a müvészeten belül kereste volna, másutt is feltalálható lényeget erőszakolt beléje, nyilvánvalóan azért, hogy a müvészettel mint számára[194] merőben idegen ténnyel szemben való tehetetlenségét elleplezze. Hihetetlen, de való, hogy mig a bölcselet mindig mindenben a sajátos minőség megértésére törekedett, addig a müvészet letagadhatatlanul sajátos minőségét az esztétikán át mindig elkente, a müvészet lényegére a müvészetben és nem müvészetben egyaránt feltalálható közös lényeget festett, ami által bár a müvészet különössége eltünt szem elől, a valóságban mégis megmaradt. Természetesen anélkül, hogy megértettük volna.

Gondoljunk most az érzelmes esztétikára és megfelelő elképpedéssel kérdezzük meg, hogy mi köze a müvészet lényegének[195] az érzelemhez, amikor az érzelem uton-utfelen, ezerfajta nem müvészetben is bennevaló? Sőt, nem is bennevaló, hanem csupán kisérő jelenség az alanyban, – avagy ki vonhatná kétségbe azt, hogy az indukciót állitó, huslevest kanalazó és hirlapot árusitó egyénnek nincsenek érzelmei? És az indukciót, itéletet elemezvén, melyik logikus nem mosolyodna el nagyapaképpen, ha az indukció, az itélet mibenlétét a létrehozásukat szükségképpen kisérő érzelmi jelenségekből próbálnók kihalászni, hasonlóan ahhoz a bálnavadászhoz, aki a szabadszállási ártézi[196] kutba döfi szigonyát? – De az ugynevezett tartalmas esztétika is[197] tehetetlen a müvészettel szemben, hiszen a müvészetben mint lényegben olyasmi után kutat, aminek éppen a müvészethez mint lényeghez nincs semmi köze.

A közlés alapja:

Gépirat, 1 f., 325 x 245 mm.

Számozás géppel: 4. A gépirat a lap alján megszakad.

PIM Kézirattár, JA 22/3a, Katalógus, #1155a.

1. javítási szakasz: írógép; 2. javítási szakasz: toll; 1. idegen kéz.

Aláíratlan.

Kiadva: JAÖM, III, #51, hibásan "3b".

[25] [...fogalom, mig az ihlet...]

fogalom, mig az ihlet ragaszkodik alakjához amelyben megjelenik, tehát önszükségképpen[198] veszi magára.

Azt mondottuk, hogy az ihlet belső[199] szükségleteképpen veszi magára azt az alakot,[200] amelyben megjelenik. Világos, hogy az ihlet ezzel a tevékenységével[201] a valóság egy részét megrögziti. Mi történik ezzel a megrögzitett valósággal?

Hogy az ihlet rögzitette valóság csak egyetlen része a valóságnak, az kétségtelen. Azonban ha az ihleten belül, a müalkotásba belelépvén nézzük ezt a valóságot, ugy a valóság minden kivülrekedt eleme elveszti létét: egyszerüen nincsen, nem tapasztalható. Az ihlet tehát megragad egy valóságelemet, a többiek elé teszi és ezzel az egyetlen valóságelemmel eltakarja az egész valóságot az exisztencia elől, mint a teli hold a napot a szemünk elől: az ihlet a világ valóságának teljes fogyatkozása.

Jegyezzük[202] meg tehát, a fogalom a valóságot egyszerüen teljes egészében megtagadja, szemben áll vele mint igazság és ellentéte mint nemlét. Az ihlet nem áll szemben a valósággal, hanem maga mögé kényszeriti azt és mint teljesvalóságnyivá nőtt valóságelem a többi meg nem nőtt valóságelemet elfödi, eltakarja, mint a kotlóstyuk a csibéit. Ha tehát meg is egyezik mindkettő abban, hogy cselekvő szellemiség, ugyanakkor cselekvőségük minőségileg különiti el őket egymástól.

Az időhöz viszonyitván egyfelől a fogalmat, másfelől pedig az ihletet, a fentieknek teljesen megfelelő következtetésekre jutunk. A fogalom üldözi az időt, cselekvősége[203] az idő folyó végtelenségét egyszerüen megsemmisiti és mozdulatlan örökkévalóságot alkot magának: az a viszony,[204] amelyet a fogalom jelölt, megszünhet a valóságban, azaz ujabb viszonyoknak adhat helyet, ám ez a viszony mint fogalom, azaz mint tiszta, valóságtalan viszony, továbbra is fennáll és nem változik és a valóság uj viszonya nem öli meg, hanem uj fogalmat alkottat, amely uj fogalom a megelőzővel együtt, annak elpusztitása nélkül, továbbra is fennáll. Az ihlet nem semmisiti meg az időt, hanem megszeliditi, értelmes végtelenséget alkot. Helyezkedjünk megintcsak a müalkotásba és fogadjuk ihletét megintcsak egészen exisztenciánkba, – azt látjuk, hogy bár csak egyetlen idődarabot fog össze, ezt az idődarabot végtelenné mélyiti,[205] képletesen szólván, az idő végtelen egyeneséből lecsip egy részt[206] és

A közlés alapja:

Gépirat, 1 f., 337 x 209 mm.

Számozás géppel: 10. A gépirat a lap alján megszakad.

PIM Kézirattár, JA 1087/39.

Aláíratlan.

A szerző fordítva helyezte be a másolópapírt, ezért a lap verzóján a szöveg tükörírással olvasható.

[26] [...az esztétika éppen ezért nem juttathat el...]

az esztétika éppen ezért nem juttathat el a müvészet mibenlétének megértéséhez, mert az alak csupán szemléletünk számára első valóság, mig a tulajdonképpeni első valóság, az alakot alakitó és kitöltő lét magának az alaknak[207] föltételezettje és mint ilyen, kivül esik a szemléleten. Igy az alaknak kettős minősége van: minősiti saját léte, és minősiti, visszaminősiti létévé szemléletünk. Innen ered, hogy mig szemléletünk kategórikus különbséget tesz müvészet és nem müvészet között, addig a szemlélet által minősitett alakot tárgyaló esztétika ugyanezt megtenni nem képes a fogalom világában.

De nemcsak az alaki esztétikának, hanem semmiféle esztétikának lényegével való tárgya a müvészet nem lehet. Minden esztétika amely a müvészethez nyult, azért tette, hogy a müvészetet lényegétől, specifikumától megfossza, hiszen ahelyett, hogy a müvészet lényegét a müvészeten belül kereste volna, másutt is feltalálható lényeget erőszakolt beléje (szépség stb), nyilvánvalóan azért, hogy a müvészettel mint számára merőben idegen ténnyel szemben[208] való tehetetlenségét elleplezze.[209] Hihetetlen, de való, hogy mig a bölcselet mindig mindenben a sajátos minőség megértésére törekedett, addig a müvészet letagadhatatlanul sajátos minőségét az esztétikán át mindig elkente, a müvészet lényegére a müvészetben és nem müvészetben egyaránt feltalálható közös lényeget festett, ami által bár a müvészet különössége eltünt szem elől, a valóságban mégis megmaradt. Természetesen anélkül, hogy megértettük volna.

Gondoljunk csak az érzelmes esztétikára és megfelelő elképpedéssel kérdezzük meg, hogy mi köze a müvészet lényegének az érzelemhez, amikor az[210] érzelem uton-utfelen, ezerfajta nemmüvészetben is bennevaló?[211] Sőt, nem is bennevaló, hanem csupán kisérő jelenség az alanyban, – avagy ki vonhatná kétségbe azt, hogy az indukciót állitó, huslevest kanalazó és hirlapot árusitó egyénnek nincsenek érzelmei? És az indukciót, itéletet elemezvén, melyik logikus nem mosolyodna el nagyapaképpen, ha az indukció, az itélet mibenlétét[212] a létrehozásukat szükségképpen kisérő érzelmi jelenségekből próbálnók kihalászni,[213] hasonlóan ahhoz a bálnavadászhoz, aki a szabadszállási ártézi[214] kutba döfi szigonyát? – De az ugynevezett tartalmas esztétika is tehetetlen a müvészettel szemben,[215] hiszen a müvészetben mint lényegben olyasmi után kutat. Azt[216] mondhatjuk, hogy az esztétikák csak foglalkozzanak a széppel, a jóval, a nemessel és a többivel, de a müvészettel nyughassanak, mert az külön lényeg, azon egyszerü oknál fogva, amely szerint ha nem volna külön lényeg ugy egyáltalában nem is volna.

Nem tartozik ránk, hogy a szemlélettel minősitett lényeget[217] tárgyaló bárminő[218] irányu esztétika és a müvészet torzsalkodásából[219] és meg nem féréséből származó szines zürzavart lepergessük, elégedjünk meg szerényen annyival, hogy egy uj müvészeti tan alapját kiséreljük a továbbiakban megvetni. Ez a tan a müvészetet mint önalakját állitó szellemiséget kivánja megfogni, szem előtt tartván azt, hogy célja nem az alakon át szemléletünk által minősitett dologbeli létnek, hanem az elsődlegesen minősitő dologelőtti létnek megértése. Tehát a müvészet szellemiségének tevékenységét nem[220] mint a már meglevő müvészetet kitöltő lényeget, létet akarjuk vizsgálni, hanem mint olyan létet és lényeget, amely a müvészetet megalkotja, hogy azután, de csak azután, kitölthesse. Fejtegetésünk tehát nem leiró, hanem elgondoló, tárgya nem a való lényeg, hanem az igaz lényeg. Egyetlen principiumunk az exisztencia dialektikája. Ha pedig a müvészetet mint lényeget alkotó és minőséget állitó szellemiséget ihletnek nevezzük, ugy kutatásunkat az ihletről való tan, avagy a müvészet metafizikája jelöléssel illethetjük, nem csupán azért mert az "aesthetika" etimológiai jelentése ránk nem illik, hanem azért is, mert eme csak a müvészet szellemiségével foglalkozó tan számára a müvészeten kivülit is tárgyául tekintő esztétika mint elnevezés, történeti okoknál fogva rosszhangzásu.

3. Ihlet és gondolat.

Igen okosan és teljes joggal azt kérdezhetné most valaki, hogy hát mi szükség van az ihlet fogalmának fölvételére, amikor a müvészet szellemi tevékenység, hiszen mindössze két faju szellemi tevékenységet különböztetünk meg, nevezetesen a szemléletet (intuiciót) és a fogalmat (spekulációt), – tehát az ihlet fogalma egybe kell essék ezek valamelyikének fogalmával, azaz fölösleges és haszontalan. Sőt mi több, az ihletről való tan nem egyéb tetszetős kifejezésnél, hiszen ha a müvészet szellemisége spekuláció, ugy beleesik a logika tárgykörébe, ha pedig intuició, ugy visszatértünk a pirongatott esztétikához, amelynek tárgya az intuició mint alak, másrészt az ethikához, ha az intuiciót mint mozdulatot akarjuk vizsgálgatni.

Erre a kérdésre csak azt válaszolhatnók, hogy föltevője jártasságot tanusit a bölcseletben, ám figyelmen kivül hagyja azt a tényt, hogy az ihlet mindaddig csak a szokásos X-et helyettesiti, amig teljes tartalmával előttünk nem áll. A szokásos X helyett pedig azért használjuk kifejezésünket, mert a fenti egyezőségen tul különbözik is tőle, hiszen a világért sem akarjuk azt állitani, hogy a müvészet mibenléte teljességgel ismeretlen, hanem megelégszünk annyival, hogy róla való[221] ismeretünk tisztázatlan – a müvészetet ismerjük és fölismerjük, de még nem értettük meg. Ezért minden[222] lehetséges felfogást meg kell vizsgálnunk, hogy igy eljussunk az egyedül lehetségeshez.

Az önként[223] adódó lehetséges elgondolások közül első helyen áll az a tévedés, hogy az ihlet, azaz a müvészet szellemisége, spekuláció. Tévedésnek kell mondanunk ezt az állitást, mert amint mondani szokás, a fogalom elvontsága az ihlet konkrét voltától kategórikusan elkülönül. Ismételjük, amint azt mondani szokás, – mert semmiképpen se essünk abba a hibába, amely elnyeli azoknak a müvészetfilozófusoknak fogalomellenességét,[224] akik ezt a tételt e fenti módon állitják és akiknek gondolkodása meg is nyugszik benne. Az igazság nem ilyen egyszerü és azok után, amiket a kimondott igazságról, kimondott fogalomról mondottunk, továbbá a valóságról és a konkrétumról kifejtettünk, nem is volna szabad ezt ilyen egyrétü meggyőzőséggel megkockáztatni, – és különösen nem szabad elfelejtenünk azt, amit az alakesztétikáról megállapitottunk leszögezvén, hogy minden valósági elem alakban való. Mert eszerint az ihlet alakban válik valósággá, de kimondatván[225] a fogalom is valósággá válik, bárminő elvont tartalmat is visel magában. Ám a fogalom és az ihlet viszonya kettős nehézséggé lesz akkor, ha észre vesszük, hogy alak nélkül az ihlet is "elvont" szellemiség. Könnyü volna azt mondani, hogy hát rendben van, a fogalom is alakban való, az ihlet is, ám a[226] fogalom tartalma általánosság, az ihlet (müvészet) tartalma pedig nem. Mert miért nem? Olvassunk csak el egy értekezést és egy költeményt és nézzük meg mindkettőt kivülről, – azonnal belátjuk, hogy kivülről mindegyik konkrét valóság, mindegyik bár különböző tartalmu, de tartalmas valóságelemből áll. Ám belülről olvasván őket észrevehetjük, hogy az egész értekezés egyetlen fogalom, a vers, a költemény pedig egyetlen ihlet. Ha pedig részeikben vizsgáljuk ugy az értekezést mint a költeményt, megegyeznek abban is, hogy az értekezésnek mint egyetlen fogalomnak, a legkisebb alkateleme is fogalom, a költeménynek pedig mint egyetlen ihletnek a legkisebb alkateleme is ihlet.

De hogy mégis kiutat találjunk, vegyük csak szemügyre azt a kétségbe nem vont állitást, hogy a fogalom: elvonás. Ha ez helyes, ugy nem tudunk különbséget tenni ihlet és fogalom között, legalább is ezen az uton nem, hiszen ha a ki nem mondott fogalom elvonás, ugy a müvészet előtti[227] ihlet is az. De hogy volna helyes a fogalomnak ez a meghatározása, amikor nem is meghatározás, hanem metafóra! Mégpedig rossz metafóra, mert sokkal több joggal mondhatnók ugy, hogy a fogalom gyilkosság, aminthogy meg is öli a valóságot, hogy örökséghez jusson az igazság! De ha ugy elemezzük a fogalmat mint elvonást, akárha nem volna metafóra, – ugy tünik csak ki, hogy mennyire az és hogy meghatározásnak mennyire helytelen. Az elvonás elvonót tételez föl és ez az elvonó nem lehet más, mint az az exisztencia, amelynek szüksége van a fogalomra, hogy véle tevékenykedjék. Eszerint a kérdést két részre bontottuk, – arra, hogy miért van szüksége az exisztenciának a fogalomra és arra, hogy vajjon honnan vonja el az exisztencia a fogalmat.

Az exisztenciának szüksége van a fogalomra, mert valóságtagadó tevékenységet fejt véle ki és minthogy az exisztencia fejt ki véle tevékenységet, azért ez a tevékenység exisztenciális, holott az exisztenciális és a szükségtelen egymást kizárják. Hogy pedig miben áll ez[228] a fogalommal való, valóságtalanitó exisztenciális tevékenység, azt a következőképpen elemezhetjük:

Amikor a valóságról szólok, éppenugy része vagyok a valóságnak, mint amikor nem szólok a valóságról. De amikor a valóságról szólok, ugyanakkor[229] kivül vagyok a valóságon, mert fogalmam és a megértés én magam vagyok mindaddig, amig ki nem mondtam, holott ugyanakkor ez a fogalom nem lehet a valóságban, mert akkor maga is valóság volna, nem pedig a valóságra állitott jelentés és annak megértése. Ez az alakelőtti fogalom azonban abban a pillanatban, amelyben létre jön, alakot ölt és igy maga is valósággá válik: igy tehát az a mozzanata, amely az alakelőtti fogalom alakbaválása, amikor még nem alak, de már nem is alakelőttiség, exisztenciámnak valóságon kivüli voltát jelenti ugyanakkor, amikor része a valóságnak. Tehát a valóság megértésekor kivül vagyok a valóságon mindaddig, amig ez a megértés alakot nem vesz föl, ami által megértésem maga is olyan valóságelemmé válik, amely már nem megértés, hanem maga is megértést szomjuhozó. Ezt mutatja az is, hogy megértünk anélkül, hogy elménkben a megértés a kimondott szavak adott formájában vonulna föl:[230] vitatkozás közben a beszélő előadásába hirtelen közbe vágunk,[231] holott magunkban nem fogalmaztuk meg előre igazságunkat, legalább is szükségképpen nem, exisztenciánk ekkor minden valóság nélkül a puszta igazságot tartalmazta[232] akkor is, ha vannak filozófusok, (Croce: esztétikus),[233] akik szerint a gondolat maga a beszéd, illetve beszéd nélkül gondolat nincsen és akik ezen a cimen és nem siránkozásuk miatt sajnálják le azokat a körülöttünk hemzsegő embereket, akik minduntalan arra hivatkoznak, hogy tele vannak szép gondolatokkal és költészettel, ám kifejezni nem birják őket. Ám ha ugy volna, hogy az igazság csak kimondottan az, csak kifejeztetvén és valóságelemmé[234] válván,[235] ami képtelenség, mert ellentmond önmagának, hiszen éppen igy szünik meg igazság lenni, akkor nemcsak képletesen, hanem a valóságban is egyszerü fizikai szerkezeteknek kellene lenniök ezeknek az embereknek, holott nem azok, mert ha formát alkotni nem is birnak, megértenek. És ezek az emberek nem is gondolattalanok,[236] hiszen a gondolat maga a megértés, nem pedig a megértés alakja. De[237] hogy visszatérjünk[238] fejtegetésünk menetéhez, azt látjuk, hogy a fogalom a rugalmas exisztenciát maga után a nemlétbe huzza, exisztenciám pedig abban a pillanatban, amikor ez sikerült lett volna legyen, visszarántja a valóságba, és a fogalom, amely nemlét és igazság, megszünik nemlét és igazság lenni, azontul már csupán önlétét jelentő valóság, amely, ismétlem, többé már nem megértés, hanem megértést áhitozó valósági elem, mint minden egyéb dolog. A skolasztikus én és nem-én fölvétele tehát szükségtelen és jóra nem vezet, elegendő,[239] ha valóságról és igazságról[240] és fogalomról[241] szólunk az exisztenciában, amikor is a fogalom a valóság és az igazság, a lét és a nemlét szintézise. De ha a fogalom a lét és a nemlét szintézise az exisztencián belül, ugy nem lehet a valóság elvonása, annál kevésbé, mert a valóságból csak valóság vonható el, holott a fogalom nemlét a létben. De a fogalom nem lehet elvonása az exisztenciának sem és nem csupán azért nem mert az exisztencia is valóság, hanem azért sem, mert igy létre sem jöhetne, hiszen megölné azt, ami éppen most hozza őt létre és ami nélkül egyáltalában nincsen se mint nemlét, se mint valóság, se mint ezek szintézise. De nem ölheti meg, mert az exisztenciába önlétén kivül önnemléte is belefér, de nemcsak hogy belefér, de ellentett[242] tények nélkül nem is volna sem valóságos sem pedig elgondolt, hiszen az exisztencia a szintézisek szintézise. Ezek szerint pedig a fogalom nem más, mint maga az exisztencia egyik, de teljes alakjában.

A fogalom alakja tehát valóság, tartalma a valóság[243] nemléte. Az ihlet alakja is valóság, bár tartalmát egyelőre még nem értjük. De ha visszatérünk az értekezéshez és a költeményhez, ugy már ennyiben is kategórikus különbséget találunk a kettő között.

Azt mondottuk volt, hogy az értekezés voltaképpen egyetlen fogalom, amely legkisebb alkatelemében is fogalom, a költemény pedig egyetlen ihlet és a legkisebb alkatelemében is ihlet. Most mondjuk ki mindegyiknek a tartalmát: az értekezésnél ez minden nehézség nélkül sikerül, mert az igazság nemlét, a nemlét pedig – szabdalhatom, szorozhatom, oszthatom, vagyhogy a metafóránál maradjunk, elvonhatom – nem változik soha: az értekezés igazsága igazság marad akkor is, ha egy mondatban vagy ha tizenötben mondom el, az értekezésnek ekkor a valósága változik. De amilyen könnyen megtehettem ezt az értekezéssel, annyira lehetetlen megtenni a költeménnyel: az értekezést kivonatolván fogalmat kaptam, ám a költeményt kivonatolván nemcsak hogy nem kapok ihletet, hanem azt egyenesen megölöm, fogalmat, azaz a jelenvolt ihlet nemlétét kapom. Az ihlet tehát már csak azért sem lehet fogalom, mert a fogalom ugyanaz a fogalom marad akkor is, ha valósága megváltozik, holott az ihlet megváltozik, esetleg megsemmisül, ha valóságát változás éri. A lényeges különbség tehát abban való, hogy a fogalom bár szükségképpen alakban jelenik meg, de ugyanaz a fogalom nem szükségképpen kivánja ugyanazt az alakot, alakja lehet bármi, az egész valóság, aminthogy tartalma, a megértés, az egész igazság. Ugyanazt a gondolatot "ki-ki elmondhatja saját szavaival" és más uton is kifejezheti. Azaz elértünk ahhoz az "elvonttal" együtt szerepelő megállapitáshoz, hogy "a fogalom általános", – leszögezhetjük, hogy a fogalomnak az alakja általános, ami szintén metafóra, és azt jelenti, hogy általános alak nem lévén, a fogalomnak alakja nincs és az alakban való fogalom nem tiszta fogalom, mig az ihlet ragaszkodik alakjához, amelyben megjelenik, tehát önszükségképpen veszi magára.

Azt mondottuk, hogy az ihlet belső szükségleteképpen[244] veszi magára azt az alakot, amelyben megjelenik. Világos, hogy az ihlet ezzel a tevékenységével a valóság egy részét megrögziti. Mi történik ezzel a megrögzitett valósággal?

Hogy az ihlet rögzitette valóság csak egy része a valóságnak, az kétségtelen. Azonban ha az ihleten belül, a müalkotásba belelépvén nézzük ezt a valóságot, ugy a valóság minden kivülrekedt eleme elveszti létét: egyszerüen nincsen, nem tapasztalható. Az ihlet tehát megragad egy valóságelemet, a többiek elé teszi és ezzel az egyetlen valóságelemmel eltakarja az egész valóságot az exisztencia elől, mint a teli hold a napot szemünk elől: az ihlet a világ valóságának teljes fogyatkozása.

Jegyezzük meg tehát: a fogalom a valóságot egyszerüen teljes egészében megtagadja, szemben áll vele mint igazság és ellentéte mint nemlét. Az ihlet nem áll szemben a valósággal, hanem maga mögé kényszeriti azt és mint teljesvalóságnyivá nőtt valóságelem a többi meg nem nőtt valóságelemet elfödi,[245] eltakarja, mint a kotlóstyuk a csibéit. Ha tehát meg is egyezik mindkettő[246] abban, hogy cselekvő szellemiség, ugyanakkor cselekvőségük[247] minőségileg különiti el őket egymástól.

Az időhöz viszonyitván egyfelől a fogalmat, másfelől pedig az ihletet, a fentieknek teljesen megfelelő következtetésekre jutunk. A fogalom üldözi az időt, cselekvősége az idő folyó végtelenségét egyszerüen megsemmisiti és mozdulatlan örökkévalóságot alkot magának: az a viszony, amelyet a fogalom jelölt, megszünhet a valóságban, azaz ujabb[248] viszonyoknak adhat helyet, ám ez a viszony mint fogalom, vagyis mint tiszta, valóságtalan viszony, továbbra is fennáll[249] és nem változik, és a valóság uj viszonya[250] nem öli meg, hanem uj fogalmat alkottat, amely uj fogalom a megelőzővel együtt, annak elpusztitása nélkül, elődöstül[251] és utódostul, szigoruan és mereven fennáll.[252] Az ihlet nem semmisiti meg az időt, hanem megszeliditi, értelmes végtelenséget alkot. Helyezkedjünk megintcsak a müalkotásba és fogadjuk ihletét[253] megintcsak egészen exisztenciánkba, – azt látjuk, hogy bár csak egyetlen idődarabot[254] fog össze, ezt az idődarabot végtelenné mélyiti, képletesen szólván, az idő végtelen egyeneséből lecsip egy részt és azt végtelen, önmagába visszatérő[255] görbévé alakitja. A fogalom időtlen örökkévalóságával szemben az ihlet határolt végtelenség. És itt nem kell tulságosan belemélyülni[256] azért, hogy elfogadjuk, hogy az időtlenségnek és az örökkévalóságnak teljes megfelelői a nemlét és az igazság, mig a határolt végtelenséggel egyjelentésü a teljes valóságfogyatkozás.

Az ihletnek tehát semmi köze sincsen a spekulációhoz.

4. Ihlet és intuició.

Akadtak bölcselők, akik a müvészet szellemiségének, az ihletnek sajátos minőséget kivántak adni, igen helyesen. De ezek[257] a gondolkodók nem vizsgálták meg belülről az ihletet, nem értették meg és megelégedtek azzal, hogy a[258] müvészet nem ez és nem az, de arra a kérdésre, hogy hát akkor micsoda, nem tudván válaszolni azt felelték, hogy a müvészet az intuició intuiciója. Ez a meghatározás igen csinos és éppen csak a bölcsességet nélkülözi, mert[259] az intuició nem egyéb, mint az intuició fogalma, márpedig fogalomról intuició nincsen. Az intuicióról van fogalom, de a fogalomról nincs intuició, még akkor sincs, ha ez a fogalom az intuició fogalma. Továbbá[260] általános intuició nem lévén, minden egyes intuició konkrét intuició, igy a müvészet szellemisége tehát nem lehetne más, mint egyes konkrét intuiciókról való egyes konkrét intuició. De itt egyetlen mondatra átadhatom a szót Benedetto Crocenak, a szemléletes esztétika egyik legkiválóbb képviselőjének, aki az ellen, hogy a müvészet az intuició intuiciója legyen, olyképpen érvelt, hogy bár a fogalomnak van fogalma, az intuiciónak nincsen intuiciója. A müvészet szerinte nem is az intuició intuiciója, tehát nem is egyes konkrét intuiciókról való egyes konkrét intuició, ami nincs, hanem[261] egyszerüen: intuició. Ám ezenközben Croce nem vette észre végzetes ellenmondását. Mert amennyire igaz[262] az, hogy olyasmi, ami az intuició intuiciója volna, nincsen, ugyanannyira és éppen ezért lehetetlen az, hogy a müvészet intuició legyen. Mert mig való, hogy az intuicióról nincs intuició, addig való[263] az is, hogy a müvészetről van intuició, különben nem is ösmerhetnők föl. Mindannyiszor müvészetről van intuiciónk, valahányszor egy vers avagy festmény, tehát befejezett müalkotás mozdul meg bennünk. Tiszta sor, hogyha a müvészetről van intuició, az intuicióról pedig nincsen, akkor a müvészet nem intuició. Ennyi elegendő is a fenti állitás tagadásához, ám az ennek tagadása csupán a bárminő más állitása, ami pedig a külön minőség megértéséhez egyedül nem vezethet. Szükséges tehát, hogy egészen elmélyitsük a szemlélet és az ihlet viszonyának kérdését, hogy kielégitő feleletet kaphassunk.

Miként a fogalom, ugy az intuició is exisztenciális és amikor van, akkor éppugy a teljes exisztenciát[264] képviseli. De micsoda minőségében képviseli az exisztenciát? Az ihlet és a gondolat cselekvő szellemiségeknek találtattak, – cselekvő szellemiség-e a szemlélet? És[265] miben áll cselekvősége, ha cselekvő szellemiség? Miben való szenvedőlegessége, ha nem cselekvő szellemiség, hanem csupán, amint az akkor nem lehet másként, exisztenciális történés?

Az exisztencia állandó mozgás, furton-furt bomló és egységesülő szintézis[266] és szintézistendencia. Az exisztencia bizonyithatatlan, ám ugyanakkor kétségbe sem vonható. Vélhetőleg itt találjuk meg a szemlélet minősülését.

Az intuició az exisztencián belül ugy jelenik meg, mint valami isteni kinyilatkoztatás. A kinyilatkoztatás tartalma[267] pedig a kinyilatkoztatás előtti cselekvőség: azaz, a szemlélet az őt megelőző, de benne jelentkező cselekvőség beteljesültségének mozzanata. És amikor exisztenciális intuicióról szólunk, tulajdonképpen föl is bontottuk az intuiciót az exisztenciálisra, tehát a cselekvőségre és ennek a cselekvőségnek beteljesültségi mozzanatára, mint intuicióra, vagyis egyszerüen szólván: exisztenciára és intuicióra. Minthogy pedig az exisztencia állandó beteljesülés: az intuició az exisztencia állandó beteljesülésében a beteljesültségi mozzanatok végtelen sorozata, illetve az adott intuició az exisztencia beteljesülésének beteljesültségi mutatója az adott pillanatban, a további beteljesülés irányában tevékenykedő exisztencián belül. Innen van az, hogy mig fogalmilag bizonyithatatlan az exisztencia, mert maga a fogalom már föltételezi az exisztenciát azzal, hogy az exisztenciának valósági-igazsági viszonyát jelenti, addig kétségbevonhatatlan, mert az exisztencia állandó beteljesülésének beteljesültségi mozzanatai[268] az adott pillanatban, tehát minden egyes pillanatban, teljesen, ellentmondást nem türően kitöltenek bennünket. Az intuició tehát nem cselekvőség, hanem a cselekvőség beteljesültsége, megszünte és igy amikor az exisztenciát állitja, vitatkozni véle nem lehet, mert nem tud, hiszen a vitatkozás cselekvőség. Tehát mig a fogalom maga az exisztencia a valóságtalanitásban, addig az intuició maga az exisztencia a valósulásban és ha mi is metafórában szólunk, ugy azt mondhatjuk, hogy az intuició az exisztencia konkrét önreflexe.[269]

Az intuició tehát maga az exisztencia az adott pillanatban beállott valósulásban. De minthogy az ihlet is exisztenciális, és meg is valósul, – mi a különösség igy a szemléleti és az ihleti exisztenciában, másrészt a szemléleti és az ihleti exisztencia mint valósulás miben eltérülő minősülések, eltekintve attól a már megállapitott kategórikus különbözéstől, amely szerint az ihlet exisztenciális[270] cselekvőség, mig a szemlélet véle szemben exisztenciális történés?

Az ihletről már tudjuk, hogy egyetlen valóságelemet végtelenné mélyit, határolt végtelenséget alkot. Ezt[271] röviden ugy fejeztük ki, hogy az ihlet teljes valóságfogyatkozás, ami azt jelentette, hogy az ihlet egyetlen valóságelemet teljes valóságnyivá növeszt, és ezzel a teljesvalóságnyivá növesztett valóságelemmel a valóság többi meg nem nőtt elemeit eltakarja, azaz létében megtámadja és megsemmisiti, holott a lényegintuició a valóság különös lényegeinek az intuiciója, mig a teljes valóság a[272] valóság különös lényegeinek egyetemes lényege és csak mint ilyen, csak a többi különös lényeghez képest különös, ebben a minőségében azonban nem szemlélhető, nem szemléleti. Az intuició tehát a teljes[273] valóságon belül az egyes konkrét dolgok fölismerése:[274] a teljes valóság megtámadja az intuiciót felosztja, parcellázza annyi részre, annyi intuicióra, ahány valóságelemet visel magában.[275] Ezzel szemben az ihlet magának a teljes valóságnak fölosztója, amennyiben két részre bontja a valóságot: egyetlen, kiválasztott valóságelemre, és a többi ki nem választott valóságelemekre, amely utóbbiakat az előbbi elnyeli, azaz az ihletben egyetlen valóságelem nyeli el a teljes valóságot, mig az intuicióban a teljes valóság nyeli el egyes elemein által magát az intuiciót, ami által lehetségessé válik, hogy az exisztencia, amelynek az intuició beteljesültségi mozzanata, kétségbevonhatatlan valóságként álljon önmaga felé. A teljes valóság pedig, amely egyes elemein által alkotja az intuiciót, mint olyan sohasem jelentkezik, hanem csak egyes elemeiben, amikor is a megelőző valóságelemben való jelentkezése által létrejött intuiciót megszünteti, az uj valóságelemnek megfelelő intuicióval pótolja. Az egységes teljes valóságra az exisztencia számtalan sok intuiciónak végtelen sorozatával felel, holott az ihlet két részre bontja a teljes valóságot: arra a müalkotásra, amelyet azért alkot, hogy kitölthessen és az ezen a müalkotáson kivüli valóságra, hogy azt megsemmisithesse. Az intuició pedig mint egyetlen valóságelem nem semmisiti meg a többi valóságelemet, mert mire megsemmisithetné, már nincs is, már ujabb intuiciónak adott helyet, amely már ujabb valóságelem, ám ugyanezért számára a teljes valóság nincs, számára csupán a valóságelemek végtelen sorozata van. Ami nem is lehet másként, ha meggondoljuk, hogy az intuició maga az exisztencia a beteljesülésben, még pontosabban: maga az exisztencia a beteljesülés beteljesültségi mozzanatában, hiszen az exisztencia állandó tevékenység és megszünne az lenni, ha egyetlen beteljesültségi mozzanatában megdermedne.

Összegezvén tehát: az intuició az exisztencián belül az exisztencia történeti mozzanatainak sora, története. A valósággal szemben az egyes konkrét dolgok fölismerése, a valósággal, mint egységes teljességgel szemben a valóságelemek végtelen sokasága. Tőle mint exisztenciális történéstől[276] különbözik az ihlet mint exisztenciális cselekvőség és mint az az exisztencia, amely a valósággal, mint egységes teljességgel szemben valóságot, mint egységes teljességet alkot. Hogy pedig az ihletet maradéktalanul[277] megérthessük, ennek a két egységes teljességü valóságnak egymáshoz való viszonyát részletesebben fogjuk fejtegetni.[278]^, [279]

Az időhöz viszonyitva az ihletet és a szemléletet, hasonló eredményekre jutunk. Azt mondottuk volt, hogy az intuició az adott mozzanatok exisztencia-reflexe, amiben bennefoglaltatik, hogy az intuició az exisztencián belül maga az idő, illetőleg az idő mutatója.[280] Az időnek engedelmesen aláveti magát és követi mozzanatainak végtelen sorozatában, ami tökéletesen megfelel annak, hogy az exisztencia mint intuició végtelen[281] sok valóságelemmel felel a valóság egységes teljességére. Az egyes intuiciók pedig nem mások, mint egyes idődarabkák az idő végtelenségében, nem is idődarabkák, hanem az idődarabkák határpontjai, illetőleg határponthoz érő időrészek, amely időrészek fennállásuk pillanatát korláttalanul tartalmazzák, tartalmukban[282] azonban elhatároltak, hiszen tartalmuk éppen a fennállás pillanata. Az ihletről pedig már megállapitottuk volt az idővel kapcsolatosan, hogy határolt végtelenség. Az ihlet végtelenné mélyiti azt az idődarabot, amely valóságfogyasztásához szükséges és az egyes ihletek nem mások, mint végtelenségek az egyes idődarabokban, amely végtelenségek fennállásuk elhatárolt pillanatának megsemmisülését tartalmazzák és bár alakjukban elhatárolja őket a pillanat, tartalmukban végtelenek, hiszen tartalmuk éppen a pillanat[283] megsemmisülése. Az időhöz viszonyitott különbség tehát röviden az, hogy az intuició a pillanat határtalan végessége, az ihlet pedig a pillanatban határolt végtelenség: az előbbi a pillanat alakja, az utóbbi a pillanat tartalma. Ha pedig szem előtt tartjuk, hogy az alaknak kettős minősége van, hogy előbb saját léte minősiti, azáltal, hogy valóságra[284] hozza és visszaminősiti létévé, tehát ujfent minősiti az intuició, – ami szerint tehát a müalkotásnak mint alaknak a pillanata nem más, mint az előre minősitő ihlet és a visszaminősitő szemlélet szintézise, azaz a cselekvőségnek és a cselekvés beteljesültségének alakbeli egysége, – ugy megértjük, hogy az intuicionista müvészetbölcselet nemcsak hogy a müvészet szellemiségét nem birja megközeliteni, hanem magával az intuicióval sincsen tisztában, amit ezen[285] kivül mindazok az abszurdumok is igazolnak, amelyeket kénytelenek állitani az intuicionista müvészetfilozófusok, ha tanuk helyet sem lelő alapján állván le akarják vonni a végső következtetéseket.

Mert nem abszurdum-e azt állitani, hogy Dosztojevszkij Karamazov testvérek cimü regénye intuició mint müalkotás? És amidőn igy fölvetődik az a kérdés, hogyhát igy lényegileg nem különbözik attól a mondattól, hogy ez itt papiros, – akkor azt válaszolni erre, hogy lényegileg nem is különbözik, csakhogy ez szegény intuició, az pedig gazdag? Ez ugyan igaz, hiszen az intuició a pillanat alakja és nem is vonja senki kétségbe, hogy e két intuició közül az egyik szegényebb mint a másik. De ezzel felelni csupán kikerülése a kérdésnek, annak, hogy mi az, ami az egyiket müvészetté teszi a másikkal ellentétben?[286] Szembetünő és ujólag hangsulyozandó, hogy igy éppen az[287] intuiciót tagadják meg az intuicionista müvészetbölcselők, hiszen az intuició maga vitathatatlanul külön lényegnek állitja a müvészetet, nem is ismételve azt, hogy a müvészetről van intuició, az intuicióról pedig nincsen! De ki is mondaná azt, hogy a Karamazov testvérek elemeit a véletlen tartja össze? Mert elképzelhetetlen, hogy ezt az idézett regényt, vagy bármelyik másikát is, egyetlen pillanatban irta meg legyen[288] Dosztojevszkij, holott ha a müvészet alakot állitó intuició, ugy az másként nem is lehetne! Mi tudjuk, hogy ez nincs igy, mert Dosztojevszkij gyakran abbahagyta az irást, sok részletére aludt is egyet, meg is feledkezett róla,[289] – ezenközben pedig természetesen számtalan intuiciója volt, amelyek a Karamazov testvérekben nincsenek benne, amelyek ha bennevolnának, ugy talán éppen müvészi voltát vesztené el a regény. Vagy fogadjuk el azt, hogy amikor a hetedik fejezet közepén abbahagyta, avagy bármikor is abbahagyta, mert látogatója érkezett, akivel elbeszélgetett egy félórácskát, majd pedig munkájára hivatkozván ujfent irni kezdett, – akkor a közbeeső intuiciók után csodálatosképpen csak olyan[290] intuiciói voltak, megint, amelyek pontosan és olyan módon illettek a már megirottakhoz, amelyet müvészinek nevezünk? Ha igy fogjuk föl a dolgot, akkor sem oldottunk, nem értettünk meg semmit, hanem csupán a lényeg szót cseréltük föl oly kifejezésekkel, aminő a "csodálatosképpen" és az "olyan módon". Ha pedig mégis inkább véletlennek kivánjuk hivni azt, hogy a Karamazov testvérekben az intuiciók ugy kapcsolódnak ahogyan kapcsolódnak, akkor ez a véletlen törvényes véletlen, vagy ha nem, akkor egyáltalában nincs is müvészet. De ha törvényes véletlen, ami annál is inkább, mivel megvan az a szokása, hogy minden müalkotásban fellelhető, akkor megintcsak az elvégzendő feladatok közé tartozik a törvényes véletlen törvényének a megértése a müvészeten belül. Igy azonban igazán nincs szükségünk arra, hogy a müvészet szellemiségét, az ihletet a törvényes véletlen törvényének nevezzük el és megintcsak értetlenül ott álljunk az uj kapu előtt, mialatt[291] csak annyit értünk el, hogy miközben a müvészetet intuiciónak állitottuk, azonközben intuició voltát meg is tagadtuk. Ugyanigy vagyunk azzal, ha kijelentjük, hogy a Karamazov testvérek intuicióit nem a véletlen és nem is a csodálatosképpen tartja össze és teszi müvészetté, hanem azok ki – és összeválogatott intuiciók, mert a dolognak ilyeténképpeni megfogalmazása szerint az intuiciókat nem az intuiciók, hanem[292] ki – és összeválogatásuk[293] köti egybe és teszi müvészetté. Egyszóval, a fönti intuicionista esetek szerint sem az intuició a müvészet, hanem a "csodálatosképpen", az "olyan módon", a "törvényes véletlen", avagy "az intuiciók ki – és összeválogatása".

De hogy más példát is lássunk, hasonlitsuk csak össze az eposzt a történettel és a tapétát a festménnyel. Az eposznak van eleje és van vége, a történetnek nincsen. Az eposz alakjában elhatárolt idődarab, ám belső időtartalma végtelenség, mig a történet alakjában a végtelen idő, tartalma pedig mindig az adott pillanat, tehát a leghatározottabb végesség. A Zalán futásában "bus panaszát az uszók négylábu serge zokogta" – és habár ezt mult időben mondja Vörösmarty, ez az[294] idő végtelenségében fennáll és a mult idő legföljebb[295] csak azt bizonyitja, hogy az eposz belső végtelenségében is vannak mozzanatok, amelyek a változó valóság idejében végtelen változatlansággal fennállanak mindaddig, amig a müvészet müvészet. De az, hogy egy könyvesboltban megvettem a Zalán futását, vagy elmeséltem egy aggastyánnak, hogy szeretném megvenni, az a valóságban csak az adott pillanatot tartalmazta, jelenvalósága már nincsen, mivel a jelen adott pillanat már más és igy alakja is más. Vagy ha valaki rám is fogná, hogy a jelen pillanatban veszem meg a mondott könyvet, avagy a jelen pillanatban mesélem annak az aggastyánnak, hogy szeretném megvenni, – az a valaki sem állithatná, hogy a valóság idejének végtelenségében, minden egyes[296] adott pillanatban, állandóan a Zalán futását veszem meg, vagy állandóan idevágó óhajomat tolmácsolom ugyanannak az aggastyánnak, mert emez[297] állitásra csak azt felelném, hogy erre sem pénzem, sem időm, de módom sincs, mert megtörténne,[298] hogy a könyvkereskedő hazamenne vacsorázni, avagy az történne meg, hogy a szóban forgó aggastyán minden türelmével együtt az aggastyánok szokása szerint közben jobblétre szenderülne. És ennek az aggastyánnak fölkötvén állát, még mindig továbbnőne szakálla-körme, nem is hánytorgatván,[299] hogy mi minden történne[300] véle még azután, holott Michelangelo Mózes szobra csupán akkor lett kész müalkotás,[301] amikor már annyira befejeztetett, hogy többé[302] sem hozzája tenni, sem elvenni nem tudott belőle alkotója, legalább is az ihlet parancsai szerint nem.[303] Igy szakálla sem nőhetett tovább, pedig végtelen képessége volt rá, hiszen már ütközésében is akkora pihe volt mint ma, vagy bármikor. Hogy pedig a szoborban határolt végtelenségnek[304] csupán egyetlen vagy hány mozzanata van, az már a müfajok elméletére tartozik. Annyit ugyis tudunk már, hogy az ihlet és a szemlélet, továbbá[305] a müalkotás és a történet belső és külső idejükben és valóságukban[306] forditott arányban állanak egymással, ami szemléltetően ugy hangzik, hogy a történet olyan meg nem kezdett és be nem fejezett müalkotás, amelyet ugyanezért éppen a meg nem kezdettség állandó befejezésének és a be nem fejezettség állandó megkezdésének mozzanataiban észlelünk, – mig a müalkotás olyan megkezdett és befejezett történet, amelyet ugyanezért éppen a megkezdettség állandó be nem fejezésének és a befejezettség állandó meg nem kezdésének végtelenségében észlelünk.[307]

A tapétát is növelhetem föl-le, bevonhatom vele a[308] kinai falat, szabdalhatom, – a tapétakereskedő örömében dörzsölgeti óvatos kezét, de a tapéta lényegében nem változik. De ha igy elköltöttük jövedelmünket és keresni akarván beállitunk a szépmüvészeti muzeumba, hogy ott a kész festmények "gazdagitására" ecsettel kezünkben vállalkozzunk, alighanem hamarosan fölszedhetnők sátorfánkat, holott a tapétán és a falfestményen minden rózsabimbó után beiktathatunk még egy-egy[309] ibolyát. A müalkotáshoz sem hozzátenni sem belőle elvenni nem lehet, ha az valóban müalkotás, anélkül, hogy annak müvészi volta meg ne változna, meg ne szünne. A tapéta rózsájához és leveleihez puszpángbokrokat és malackörmöket egyként illeszthetek, esetleg nem fog tetszeni, nem lesz szép, de tapéta marad, holott a müalkotás esetleg nem szép, ám ha változtatok rajta, hogy széppé tegyem, megszünik müalkotás lenni. A müalkotás szépségén egészen más valamit értünk, ha azt szépségnek mondjuk, mint a tulajdonképpeni szépségen, amely a nem-müalkotások és a müalkotások szépsége egyaránt:[310] a tulajdonképpeni szépség a valóságelemek tartalma és mint ilyen, szépnek mondhatjuk az egyes müalkotásokat mint valóságelemeket, de akkor nem mint müalkotásokról, hanem ettől teljesen eltekintve mint valóságelemekről szólunk róluk,[311] mert[312] a müalkotás mint müalkotás szellemiség. A szépség a szemléleti exisztencia beleminősitése a már kész valóságelembe,[313] holott az ihleti exisztencia kizárja a szemléleti exisztenciát már csak azzal is, hogy a kész valóságelemeket megtagadja és azok összessége ellenében egyetlen uj valóságelemet alkot, amelyet szépnek avagy nem szépnek mondhatunk, de csak akkor, ha az ihletet megsemmisitjük és az általa létrehozott valóságelemet éppolyan valóságelemnek tekintjük mint a többit, mint a természet valamely részletét, tehát mint olyat, amelyről csak szemléletünk által tudjuk[314] hogy van, hogy valamilyen cselekvőség hozta valóságra, amely cselekvőség azonban ekkor se mint minőség, se mint cselekvőség nem[315] érdekel.

De menjünk tovább és vessük össze a festményt mint müalkotást az ugynevezett müvészi, a valóságban azonban csupán szép fényképpel. Mi az a müvészi fénykép? Azt mondják, hogy a fényképezendő ténynek olyan beállitása, amely minden fölöslegeset kizár és igy harmonikus. Hogy pedig mi a fölösleges, azt a fényképész izlése dönti el. – Ha most eltekintünk attól, hogy senki, aki szemléletére hallgat, nem tekinti valóságos müvészetnek az ugynevezett müvészi fényképet sem, – akkor sem mondhatjuk, hogy az, mert már kijelentettük, hogy az alaknak kettős minősége van. Minősiti saját léte és minősiti, visszaminősiti létévé szemléletünk.[316] De még ha odáig is elmegyünk, hogy a fényképezőgép lencséje fölér[317] a szemlélettel, akkor sem mutat mást a fénykép, mint a szemlélet által minősitett létet, azaz egy olyan alakot, mely a szemlélet által minősitett lét alakja, holott a müvészet a müvészet létével minősitett lét alakja, egy létnek önlétével minősitett formája. Mindehhez hozzávehetjük, hogy a[318] fényképezőgép lencséje egyszerü érzékelést tartalmaz csupán, nem pedig intuiciót, amit bizonyit az, hogy mig az intuició fölismerés, addig a fénykép nem mindig fölismerés, akkor azt mondhatjuk, hogy még az intuicionisták[319] számára is lehetetlenné válik az ugynevezett müvészi, a valóságban azonban csupán szép fényképnek müvészet gyanánt való elfogadása.

-----

Mindent egybevetve tehát:[320]

a fogalom és az ihlet cselekvőségek, a szemlélet történés, ahol a fogalom, az ihlet és a szemlélet maga az exisztencia, illetőleg annak három alakja, mégpedig

a fogalom nemlét és időtlen örökkévalóság, alakja általános valóság (alakja a tiszta fogalomnak nincs),

a szemlélet valóságrészek léte, a valóság teljességének[321] nemléte és határtalan végesség, alakja a kötelező adott valóság,

az ihlet a valóság teljes fogyatkozása egyetlen valóságelemre, ahol ez a valóságelem a teljes valóság egységességeként[322] szerepel, – a[323] valóságrészek nemléte és egy teljes valóság léte, határolt végtelenség,[324] alakja választott valóság, –

az ihlet a szemlélet és a gondolat ellentétében való egység.

Fejtegetésünket kezdhettük volna ezzel a helykijelöléssel[325] is, hiszen egy valami önmagában ha egy is, a kettő akkor is már három, hiszen a kettőnek van ellentéte, különben nem volna kettő. Ám ezzel kezdvén csupán helyét jelöltük volna ki az ihletnek, de nemcsak hogy nem értettünk volna meg belőle semmit, hanem még ugyis külön bizonyitani kellett volna tételünket. Az exisztenciában tehát nem mint eddig gondoltuk, két, hanem három szellemiség van: a szemlélet, a gondolat és az ihlet. Az[326] ihlet pedig annyira[327] külön minőség, hogy[328] ugy a fogalomnak mint a szemléletnek külön-külön ellentéte és igy mindegyikkel külön szintézist alkothat, ami természetesen már nem a müvészet szellemisége volna. A továbbiakban[329] az ihletet annak teljes megértéséig sajátos tevékenységében, önmagán belül vizsgáljuk meg.[330]

5. Ihlet és világhiány.

A világ mint a valóságelemek egységes teljessége, valóság mögötti tény. A világot a valóság elemei elnyelik: a világ nem szemlélhető, nem szemléleti, mert amint azt megállapitottuk, a lényegintuició a valóság különös lényegeinek az intuiciója, holott a világ a valóság különös lényegeinek egyetemes lényege, és csak mint ilyen, csak a többi különös lényeghez képest különös. Továbbá, mivel a fogalom mindig viszonyt jelöl, a világ mint olyan nincs a gondolat, a fogalom számára sem, a fogalom számára a világ mint viszony van. Ám a fogalom, amikor a világot mint viszonyt állitja, feltételezi, hogy a világ van ugyis, mint valóság:[331] tehát a világ az a dolog, amelyet a fogalom feltételez, amelyet nem szemlélhet az intuició, mert elnyelik előle a valóságelemek, ám ugyanakkor van. Ha pedig meggondoljuk, hogy a gondolat és a szemlélet egyként az egész exisztenciát jelentik, habár más és más formájában, ugy azt látjuk, hogy világhiány van az exisztenciában, amely világhiány a legcsekélyebb gondját sem okozza a valóságelemekkel kielégülő intuiciónak, de a fogalomnak sem, hiszen a fogalom megelégszik annyival, hogy számára a világ mint viszony álljon fenn. Ám az előbbiekben mást se tettünk, mint kifejtettük és bizonyitottuk, hogy nem két, hanem három szellemiség az exisztencia, amely harmadik szellemiség az ihlet, másként a müvészetben nyilvánuló exisztenciális tevékenység. Ha tehát a világ az intuició számára egyáltalában nincs, a fogalom számára pedig csak mint viszony áll fenn, ugy azt kell megvizsgálni, hogy a világ mint olyan,[332] továbbá a most emlitett világhiány és az ihlet miféle vonatkozásban állanak.

Legelső megállapitásunk az, hogy a világ és az ihlet egymás ellentettjei a valósághoz vonatkoztatott[333] létükben. A valóság elnyeli a világot, mig az ihlet ugyanakkor, amikor a[334] kiválasztott egyetlen valóságelemet teljes[335] valóságnyivá növeszti[336] azáltal, hogy véle minden más valóságelemet megsemmisit, elföd az exisztencia elől, – elnyeli a valóságot. De ha belülről vizsgáljuk a müalkotást, ugy azt a felfedezést tesszük, hogy a már teljes valóság-képpen szereplő valóságelem kisebb valóságelemei is elvesztik létüket, – de nemcsak hogy a müalkotás részletei nem birnak külön léttel, mint a világ valóságának elemei a szemlélet előtt, – hanem maga a müalkotás is megszünik valóságelemmé lenni,[337] ami nem is lehet másként, hiszen csak kivülről nézve, csak a szemlélet számára valóságelem a többi valóságelemek között. De ha a müalkotás megszünteti a valóság minden elemének létét, hogy azután önnönmagának mint valóságnak a létét is megszüntesse, akkor a müalkotás tiszta szellemiségének, az ihletnek, dologbeli[338] (müvészetbeli) léte megszünik dologbeli lét lenni, továbbra is az a dologelőtti lét marad mint tevékenység, amely a kiválasztott valóságrészből[339] teljes valóságot alkotott, hogy azt azután, de csak azután, kitölthesse. A világ mint a valóságelemek egységes teljessége, valóságmögötti tény, az ihlet mint a teljes[340] valóságnyivá növesztett valóságölő valóságelem[341] részeinek egységes teljessége, valóság előtti tény. A valóság előtti tény: hiánytény, – az ihlet a világ hiányának ténye az exisztenciában. De ha az ihlet a világhiány ténye az exisztenciában és ugyanakkor teljes valóságot alkot, ugy a teljes valóságot nem alkothatja másért, minthogy amiként a világ elvész a valóságban, ugy vesszen el a világhiány a művészet valóságában. Ám az ihlet

A közlés alapja:

Gépirat, 17 f., 325 × 245 mm; kézirat, 1 f., 347 × 216 mm.

Számozás: az 1-18. lapok alján tollal: 15-32; a 17. lap tetején géppel: 20; a 18. lap tetején tollal: 21, jobb felső sarkában ceruzával: 27. A kézirat a 18. lap alján megszakad.

PIM Kézirattár, JA 22/3b, Katalógus, #1155b.

1. javítási szakasz: írógép; 2. javítási szakasz: ceruza; 3. javítási szakasz: toll; 4. javítási szakasz: ceruza; 1. idegen kéz. A 2. és 4. javítási szakaszt ritkán lehet megkülönböztetni.

Aláíratlan.

A 2. lap bal szélén a 2. idegen kéz: V. f. 32. l. A 8. lap bal szélén a 2. idegen kéz: VI. f. 42. l. A 16. lap bal szélén a 2. idegen kéz: VIII. f. 57. l. A 17. lap bal szélén a 2. idegen kéz: IX. f. 58.

Kiadva: JAÖM, III, #51, hibásan "5b/4" + "3b".

[27] [Igen okosan és teljes joggal...]

Ihlet és gondolat.

15. Igen okosan és teljes joggal azt kérdezhetné most valaki, hogy hát mi szükség az ihlet fogalmának fölvételére, amikor a művészet szellemi tevékenység. Hiszen mindössze két faju szellemi tevékenységet különböztetünk meg, nevezetesen a szemléletet (intuiciót) és a gondolatot (spekulációt), másképpen a fogalmat és a képzetet. Igy tehát az ihlet fogalma egybe kell essék ezek valamelyikének fogalmával, azaz fölösleges és haszontalan. Sőt mi több, az „ihletről való tan” nem egyéb tetszetős kifejezésnél, hiszen ha a művészet fogalom, ugy beléesik a logika tárgykörébe, ha pedig képzet, ugy visszatértünk a pirongatott esztétikához, amelynek tárgya a képzet mint alak, másrészt az ethikához, ha a képzetet mint mozdulatot akarjuk vizsgálgatni.

Erre a kérdésre csak azt válaszolhatnók, hogy föltevője jártasságot tanusit a bölcseletben, ám figyelmen kivül hagyja azt a tényt, hogy az 'ihlet' mindaddig csak a szokásos X-et helyettesiti, amig teljes tartalmával előttünk nem áll. A szokásos X helyett pedig azért használjuk kifejezésünket, mert a fenti egyezőségen tul különbözik is tőle, hiszen a világért sem akarjuk azt állitani, hogy a művészet mibenléte teljességgel ismeretlen, megelégszünk annyival, hogy róla való ismeretünk tisztázatlan – a müvészetet ismerjük és fölismerjük, de még nem értjük a maga egészében. A megértés igazság, ám puszta megértés nincsen, igazság volta csak a tévedések között tünik ezért. Ezért minden lehetséges fölfogást meg kell vizsgálnunk, hogy igy eljussunk[342] az egyedül lehetségeshez.

16. A lehetséges elgondolások közül első helyen áll az az állitás,[343] hogy az ihlet gondolat (spekuláció), vagyis hogy a mű fogalom. Ha[344] összehasonlitjuk őket, azt látjuk, hogy a gondolat éppenugy cselekvőség, mint az ihlet, mindkettő létezés, másfelől pedig a mű[345] fennáll anélkül hogy volna valósága, aminthogy a fogalom is fennáll függetlenül attól,[346] hogy valaki elgondolta-é vagy sem. Továbbá kimondatván a gondolat éppenoly valóságos alakot vesz föl, amint az ihlet is a[347] müvészetben. Ám a gondolat és ihlet viszonyának kérdése még fogasabbá válik előttünk, ha észre vesszük, hogy alak nélkül az ihlet is „elvont” szellemiség. Könnyü volna azt mondani, hogy hát rendben van, de a[348] gondolat (fogalom) tartalma[349] általánosság, az ihlet (mű) tartalma pedig nem. Mert miért nem? Avagy a fogalom miért általános?[350]

A közlés alapja:

Kézirat, 1 f., 353 × 215 mm.

Számozás tollal: 10. A kézirat a lap alján megszakad.

Korábban László Gyula, most Kiss Ferenc tulajdonában, Katalógus, #1152.

Aláíratlan.

Kiadva: Medvetánc, I (1986), fasc. 4 – II (1987), fasc. 1, pp. 165-166. (Közli: miklós Tamás.)

[28] [A költészet nyelvben való...]

5. Ihlet és nemzet[351]

A költészet nyelvben való, alakja a nyelv. Azt mondottuk volt, hogy az ihlet legkisebb eleme is ihlet. Ha most megnézzük egy költemény legkisebb elemét, a szót, azt találjuk, hogy a szó intuiciónak mutatkozik. De nem is igy[352] kell szemügyre vennünk, mint kész alakot, mint olyan szót, amely már nem tudni mióta megvan, hanem mint olyan szellemiséget, amely alkotja hogy kitölthesse. Igy pedig odajutunk, hogy maga a szó mint teremtés, müalkotás a keletkezésében és csak később vált intuicióvá, aminthogy maga a költemény is intuicióvá válik, ha már megirtam és utána elszavalom, avagy miután valaki elolvasta, és egészében ujra megmozdul benne. Mert amikor elolvasta, akkor ő maga is megalkotta, a bennerejlő szellemiséggel, ihlettel, ami pedig nem történhet másképpen, minthogy az ihlet, ugyanaz az ihlet megvan benne is.

De nézzük csak a beszélni tanuló gyermeket. A nyelvtudósok azt mondják, hogy analógiát csinál, amikor azt mondja, hogy szépebb. Azonban misem természetesebb hogy ennek az analógiának megalkotására a már bennelévő szavak szellemisége ösztönzi. Ami pedig annyit jelent, hogy nem a szavakat fogadta magába exisztenciája elsődlegesen, hanem azok szellemiségét, jelen esetben az ihletet. Ha pedig szem előtt tartjuk, hogy ez a gyermek felserdülvén költeményeket ir, mégpedig azzal a szellemiséggel, amely véle azt a meghatározott szót, nyelvet elfogadtatta, továbbá ha szem előtt tartjuk, hogy a költeményt aki elolvassa, az szintén annak a szellemiségét veszi magába exisztenciájába, és csak azután válik benne is intuicióvá, – ugy beláthatjuk, hogy ugyanazt a nyelvet beszélők közös szellemiséggel rendelkeznek. De hogy mi ez a szellemiség, azt akkor tudjuk meg, ha rámérjük ugy az intuiciót mint az ihletet és a fogalmat.

A fogalom ugyanaz a fogalom a kinai filozófusnál, mint a magyarnál vagy az angolnál. Hiszen a fogalmat kiki elmondhatja a saját szavaival. A fogalom tehát mint szellemiség az egész emberiségé. És[353] tényleg, minden nyelvre leforditható minden filozófia, hiszen nem a szómegegyezés, hanem a fogalmi megegyezés a fontos és ha az egyik nyelvben nincs külön szó arra a fogalomra, ugy körülirható, de maradéktalanul kifejezhető.

Az intuicióra nézve megállapithatjuk, hogy amennyire ellentmondást nem[354] türő isteni kinyilatkoztatásként[355] jelentkezik bennünk, annyira csupán csak az enyém vagy csak a tiéd és nem közölhető.[356] Ha mondani akarok valamit, kénytelen vagyok azt megmagyarázni, tehát fogalmivá[357] teszem, hogy megértse az, akinek mondom. Valamely[358] értekezést sem alakja, intuicióban való megjelenése értet meg velünk, hanem az a fogalmi erő, amely a fogalom cselekvősége és arra indit, hogy magam gondolkozzam és megértsem. Az intuició csupán fölismerés, a közlés pedig megértetés, vagyis megértés juttatás.[359] Ha valamit megértettünk, csak akkor vesz föl bennünk[360] alakot, csak akkor válik bennünk[361] intuicióvá. Az intuició tehát nem közölhető, és igy csupán a[362] legszorosabban vett egyénnek a szellemisége.

Marad tehát mint egy másik közös szellemiség az ihlet. Igy leszögezhetjük és pontos[363] és tiszta filozófiai[364] tartalommal telithetjük meg a nemzet fogalmát, mert a nemzet eszerint: közös ihlet. És tényleg, valamely költemény ihletét[365] nem fordithatjuk le, mert az ragaszkodik kiválasztott változtathatatlan[366] alakjához. Amikor verset forditunk, új, saját nemzetünk ihletével[367] adunk formát.

A közlés alapja:

Gépirat, 2 f., 323 × 246 mm.

Számozás: Az 1. lap tetején tollal: 18 (az 1. idegen kéz javította: 23), jobb alsó sarkában: 33. A 2. lap tetején géppel: 18 (az 1. idegen kéz javította: 24), jobb felső sarkában tollal: 24, jobb alsó sarkában: 34.

PlM Kézirattár, JA 22/4, Katalógus, #1156.

1. javítási szakasz: írógép; 2. javítási szakasz: toll.

Aláírás a 2. szakaszban: József Attila.

Az 1. lap bal szélén a 2. idegen kéz: X. f. 61. l.

Kiadva: JAÖM, III, #51, "4".

[29] [A műalkotás...] [1]

1. A műalkotás szemléleti egész.

2. Műalkotáson kívül szemléleti egész nincs.

3. A mű nem a szemlélet alkotása.

4.[368] A szemlélet az ihlet anyaga.

5. A műalkotás a szemlélet határa,

A közlés alapja:

Kézirat, 1 f., 113 × 183 mm.

A szöveget a költő félbehagyta.

A Két dal c. vers 1. darabja kéziratának (Katalógus, #555) verzóján.

Korábban Cserépfalvi Imrénél, most lappang. Fénymásolata Kiss Ferenc tulajdonában, Katalógus, #1162a.

Aláíratlan.

Kiadva: Katalógus, p. 121.

[30] [A müalkotás...] [2]

1) A müalkotás szemléleti egész.

2) Müalkotáson kivül szemléleti egész nincs.

3) A mű nem[369] a szemlélet alkotása

4) A mü nem[370] az értelem alkotása.

5) Az ihlet a szemlélet s a gondolkodás ellentétében való egység.

6) Az ihlet az itélet[371] itélésbeli mozzanatának megsemmisitése.

7) Az alany és állitmány különvalóságának megszünte az ihletben.

8) Irodalmi állapot és irodalmi követelmény.

A közlés alapja:

Kézirat, 1 f., 113 × 183 mm.

A szöveget a költő félbehagyta.

Az Egy éjjelre, padra, kőre c. vers kéziratának (Katalógus, #769) verzóján.

Makainé József Etelka tulajdonában, Katalógus, #1162b.

Aláíratlan.

Kiadva:

– Katalógus, p. 162.

– Medvetánc, I (1986), fasc. 4 – II (1987), fasc. 1, pp. 144-145 (hasonmással). (Közli: Miklós Tamás.) Kiadásunk alapszövege.

[31] [A szinthetikus ítélet...]

A szinthetikus ítélet mindig a két ismeretforrás, a gondolkodás[372] és szemlélet kapcsolata.

-----

Az appercepció szintézise.

A szürke ólom – képzet

Az ólom szürke[373] – ítélet

-----

Egy tétel értelme, mint önálló lelki[374] jelenség csak alany és állítmány nélkül, vagyis nem logikailag szerepelhet.[375]

-----

A[376] költemény tételei tulajdonképpen oly tételértelmek, amelyek csak utólagosan, azaz pusztán formailag[377] válnak tételekké.

A közlés alapja:

Kézirat, 1 f., 113 × 183 mm.

A szöveget a költő félbehagyta.

A Csüngője voltam c. vers kéziratának (Katalógus, #233) verzóján.

Korábban Cserépfalvi Imrénél, most lappang. Fénymásolata Kiss Ferenc tulajdonában, Katalógus, #1139.

Aláíratlan.

Kiadva: Katalógus, p. 61.

Említi: JAÖM, III, #67.

[Írások, 1928–1930]

[32] Társadalomértelmezés [1]

1.) A társadalom: szellemiség; nem csupán azért, mert van, de azért is, mert nincs mint fizikai:[378] a társadalom minőség és nem mennyiség, hiszen nem osztható és semmiféle fizikai törvény reája nem vonatkozik.

2.) A társadalom: tevékenység; nem csupán azért, mert ez 1.) megállapitásunkban bennefoglaltatik, hogy t.i. minden[379] szellemiség tevékenység, hanem azért is,

A közlés alapja:

Kézirat, 1 f., 347 x 215 mm.

A szöveget a költő félbehagyta.

PIM Kézirattár, JA 604, Katalógus, #1175.

Aláíratlan.

Említi: JAÖM, III, #67.

[33] Társadalomértelmezés [2]

1.) A társadalom: szellemiség, nem csupán azért, mert van, hanem azért is, mert nincs mint fizikai: a társadalom minőség és nem mennyiség, hiszen nem osztható és semmiféle fizikai törvény reája nem vonatkozik.

2.) A társadalom: tevékenység, hiszen minden szellemiség tevékenység. Az emberi[380] társadalom tehát az emberiség szellemi tevékenysége. Ez a tevékenység[381] pedig nem történeti, azaz nem állapot vagy állapotsor, amely[382] föltételezne egy őt létrehozó cselekvőséget és kitöltő szellemiséget, hanem cselekvő, azaz állapotot alkotó és kitöltő: nem megcselekedett cselekedet, hanem cselekvő cselekedet, amelynek valósággá válása mindig az adott mozzanatot[383] követő mozzanatban van, hiszen az adott mozzanatban még csak cselekszik. Ám[384] minthogy a mozzanat mindig adott és a[385] rája következő abban a pillanatban, amelyben rákövetkezett,[386] szintén adottá válik: a társadalom nem valóság, hanem csupán valósággá válás az időben, de még igy[387] is csupán tendencia, – vagyis az[388] emberi társadalom az[389] emberiségnek tiszta cselekvősége, amely mint valósággá válás éppen le-nem-záródásában lezárt.

3.) Ha a társadalom tiszta cselekvőség,[390] ugy nem lehet egyedek[391] közötti viszony, vagyis az emberi társadalom nem lehet emberiségen[392] belül való vonatkozás, hiszen a viszony, a vonatkozás nem cselekvőség, hanem cselekvőségek következménye. Másszóval az emberi társadalom[393] független az emberiség állapotától, független annak jólététől vagy nyomorától és független a gazdasági kereteikben elkülönülő osztályoktól.[394]

akik társadalmi helyzetük igen bonyolult szövődményeinek megtestesitői s mint ilyenek jutnak eszmékhez, amelyeknek irányában történelmi politikai tevékenységüket kifejtik. Kérdésünk már most így módosul a) milyen eszmék jegyében vélik érdek-harcukat lefolytatni eredményesen a tömegek? b) mik a tömegek jelenlegi harci eszméinek okai? c) az eszméktől vezéreltetett tömegharcok eredménye, eredője[395] gyanánt milyen történelmi materiális valóság kialakulására számithatunk?[396]

A tőkés[397] termelési módon alapuló társadalmi rendnek azt a történelmi szakaszát, amelyben a századvég óta élünk,[398] monopolkapitalizmusnak szokás nevezni, megkülönböztetésül a megelőző „versenykapitalizmustól”; avagy imperializmusnak, amelynek előzménye a „kulturkapitalizmus” volna. Mi[399] inkább az egyszerübb XX. sz. kapitalizmusa elnevezést használjuk. A monopólizmus ugyanis[400] nemhogy kizárná a versenyt, hanem ellenkezőleg fegyveres versennyé fejleszti. Viszont az imperializmus elnevezés félreértésekre szolgáltathat okot, hiszen ennek csupán speciális-kapitalista, éppen XX. sz.-beli[401] formáját kellene értenünk rajta, másrészt pedig az imperializmus is „kulturkapitalizmus”, csak más módon, mint a megelőző történelmi szakaszban. Már ebből is látjuk, hogy a XX. század kapitalizmusának jellemzői közé tartozik a[402] fegyveres verseny (imperializmus), a földkerekség területi és gazdasági fölosztása a monopólizmus,[403] a kartellek trösztök elterjedése. Továbbá a[404] finánctőke uralma, az állami apparátusnak a finánctőkével való összenövése, az állami beavatkozás előrehaladott volta. Másfelől a XX. század kapitalizmusában különösen megerősödtek[405] a szakszervezetek, különböző munkáspártok részesedtek az államhatalomban, amelynek a gazdaságba való beavatkozása, mint mondottuk, különösen élénk a XX. században. E kor jellemzője végül az eddigi századok legnagyobb háboruja, az államszocialista munkásmozgalom[406] kettészakadása, a forradalmak és a bolsevizmus által alapitott és a jelek szerint igen életképesnek bizonyult Szovjetunió. Külön meg kell emlitenünk még a technika nagyarányu előretörését,[407] az üzemi racionalizálást, a mezőgazdaság iparositásának kifejlését és a nagymérvü elnyomorodást, mint az előbb mondottaknak részben velejáróit,[408] részben okait, részben okozatait, amint az egységes folyamatban ez másként nem is lehetséges. Egyszóval a XX. sz. kapitalizmusára is jellemző[409] mindaz, ami történt. Sőt,[410] nemcsak az jellemző, ami történt, hanem az is, amire a[411] tömegek áhitoztak, de nem történt meg. Vagyis jellemzők az eszmei áramlatok, ideologiai változások is. T.i.[412] az emberek ugy történelmi materialisták,[413] ahogyan a[414] társadalmi viszonyok hordozóiként a valóságban gondolkoznak és nem ugy, ahogyan osztályhelyzetükhöz képest gondolkozniok kellene, ami különben egy normativ racionalizmus becsempészése a történelmi materializmusba. Igy pl. jellemző a németországi szociáldemokráciának többszöri szocializálási igérete a Spartacus fölkelés[415] leveretésekor, nemkülönben a mai hitlerista mozgalom nacionalista, szocialista és munkás jelzői, továbbá szocializálási és antikapitalista jelszavai és így tovább. Mármost milyen viszonyban áll e kornak alakító tudata az alakítandóul előtalált társadalmi viszonyokkal, mint történelmi anyaggal?

A közlés alapja:

Kézirat, 4, bizonyára összetartozó f., 341 x 211 mm.

Számozás kézzel: [1], 2-4. A szöveget a költő félbehagyta.

PIM Kézirattár, JA 604.

Aláíratlan.

[34] Magyarító szótár.

Tolnai Vilmos: Magyarító szótár a szükségtelen idegen szavak elkerülésére. II. kiadás. Bpest: Eggenberger, 1928. (340 old.)

E szótár kezünkben lévő második kiadása tetemesen bővült és mintegy 6000 címszót tartalmaz, de természeténél fogva még így is kiegészítésre szorul. Az első kiadásnál értékesebb nemcsak anyagi növekedésénél fogva, hanem azért is, mert célját tartalmában is jobban közelíti meg. Célja nem az idegen szavak pontos jelentésének adása, ami az idegen szavak szótárára tartozik, hanem mindazon magyar szavak föltüntetése az idegen szó mellett, amelyeknek jelentését a közhasználat együttesen betudja az idegen szóba, ezzel is tanuságot téve arról, hogy az idegen szavak használata a legtöbb közönséges esetben szellemi zavarosságra mutat. Minthogy pedig egy magyar szó majdnem minden alkalommal pontosan megfelel az idegen szó jelentésének, idegen szó használatára nem jogosít fel az árnyalati különbségre való hivatkozás sem. De micsoda árnyalati különbségről is beszélhetünk ott, ahol az idegen egész csoport hazait túr ki a nyelvhasználatból, holott éppen a csoport tagjai kell, hogy az alapjelentésen belül egymástól különbözzenek. E részben ellen kell mondanunk szerzőnk igen okos előszavának különösen az idegen műszavakat illetően, mert azok sem mind föltétlenül nélkülözhetetlenek: nélkülözhetetlenek csupán azok, amelyeknek tárgya oly valóság, amely valóság nem az egész nyelvalkotó közösség, hanem annak csak egyes tagjai előtt ismeretes; ez a valóság éppen a rávonatkozó szó erejénél fogva válik az egész nyelvi közösség előtt ismeretessé, de így az idegen szóból meghonosodott szó lesz. Nem áll tehát, hogy «a bölcselet csak görög-latin szóanyaggal tudja végezni finom fejtegetéseit», hiszen a bölcseleti szavak tárgya nem olyan valóságokra állított jelentés, amelyek csak görög, avagy latin nyelvi közösségek előtt volnának ismeretesek.

Szerzőnk munkája igen hasznos és értékes és minthogy az idegen szó valóságos jelentését is adja, a pusztán erre szorítkozó legkitünőbb szótáraknál is alkalmatosabb és ajánlhatóbb.

A közlés alapja:

Nyomtatott forrás:

– Századunk, IV (1929), fasc. 3 (március), p. 189.

Aláírás: József Attila.

Kiadva: JAÖM, III, #7.

[35] Ady-vízió

Tisztelt Szerkesztőség!

Köt a kényszerű előzékenység kitünő írótársaimmal szemben s így bármi bánat ülepszik lelkemre, követem őket abban a divatját élő, tiszta „irodalmi kritikai”, de minden módon fordulatos kiállásban, amelyben Ady körül forogván, szó esik Ady művészetéről is, noha csak ritkán és elvétve, az elevenek élnivágyását mosolyogva jellemző felületességgel. Mert ugyan hallgatandó a bölcsek beszédje, mégis akad sürgősebb lelkű számadó a pesti Hortobágyon, akit – bocsánat, csupán pillanatnyilag – húsz egynéhány év után ezzel a kérdéssel kapcsolatosan is bosszant egy kicsinyég a következetes mellészólás. Méltóztassék Földessynek Ady ritmusával bíbelődő fáradságos munkáját leszámítani és elképedni azon, hogy a tengernyüzsgésű Ady-irodalom közepette talán csupán a Hatvany Lajos írta Ady Világa című füzetsorozat és Szabó Dezső néhány előadása (az Ady-ballada belső szerkezetéről stb.) az egyedüli kritikája a szóbanforgó költő művészetének. Semmi kétség, háborús dolog és közönségtelen veszteség előállani olyanképen, hogy az a szakasz gyönge ezért, ez a sor jó azért – ám kritikát írni másként nem lehet s a tapasztalat szerint magyarul nem is írnak. Hiszen módszernek ott az az áldott pszihologizmus, a köznapi ostya, amelybe kvarckristályokat, magyarul homokot pakolunk s azt a beteg lelkeknek beadván, úgy véljük, hogy kvarcfénykezelésben részesítjük őket. Vezető folyóirataink, teszem a Nyugat s a Színházi Élet nem esnek oly messze egymástól akkor sem, ha amaz Ady lelkén, ez pedig Tőkés Anna bokáján csügg-eseng, mert többnyire mind e két kiváló folyóiratunk egyetért abban, hogy a művész ilyen-olyan értékű, de embertelen teljesítményét, a művet, mellékesen kezelik annak külső vagy belső, természetesen történeti eredete mellett.

Mert hogy is állunk azzal a lélekkel? Minden emberi lélek egyívású, különben emberi lélek nem is volna. Így Kovács Gyurka barátom lelkénél semmivel sem szenzációsabb a tárgyalt lírikusé. Ám a költőt régebben krónikásnak is hívták, nyilvánvalóan azért, mert oly dolgokat mondott el, amelyeknek megtörténtekor jelen voltunk ugyan (hely: Kozmosz, idő: örökkévalóság), de éppen söröztünk, lövöldöztünk az oroszokra, vagy a Bethlen-Rassay esélyeket mérlegeltük, vagyis attól, amit csináltunk, nem vettük észre azt, ami történik s így csupán saját éles eszünkkel rekonstruált nézetünk lehet róla. A tudósoknak és bölcselőknek szakértői véleményük. S ha ügyes szóvetőhöz illően nem hagyjuk ugarnak azt, hogy a régebbi lovagi beszélyek helyén detektívregények nyüzsögnek, úgy készen áll a csinos metafora: az univerzum nem harc, hanem bűntény, az ember nem hős és nem rablólovag, hanem részben károsult, részben betörő, a költő pedig nem krónikás, hanem tanu, már amennyire szavahihető. De éppen itt áll a kritika feladata, mert a művész csak ott és annyiban művész, ahol és amennyiben a fentemlített univerzum szavahihető tanuja, a kritika pedig csak annyira az, amennyire a mű szavahihetőségéhez szól: tehát azt állapítja meg, hogy ez és ez a költemény stb. műalkotás-e vagy sem.

Említettem volt és könnyen ellenőrizhető tény, hogy vitatott szerzőnk kritikát alig kapott, amit kapott, arról szó sem esett. Bárminő kiadós ötlet volna hát fölvetni eszméjét egy Ady-Reviziós Liga megalakításának, amelynek elnöke történetesen szintazonképen Herczeg Ferenc lenne, még sem ragaszkodom hírnevem ilyetén fölneveléséhez, hiszen Ady-kritika nem igen lévén, nincs mit revideálni. Az egész Ady-kérdés, ahogyan most áll, pusztán társadalmi, Höfer, avagy Erdélyi Béla-szerű, minden jól nevelt polgárnak véleménye kell legyen róla, különben nem hivatik meg teára. Vészi Józsefnek igaza van, hogy tódulunk nézni, mint az üstököst, de úgy is tódulunk, mint a Buta Emberhez s a tódulásnak semminő kritikai jelentősége nincsen, nem tartozik ide, sózott szalonnám dacára nem érdekel. Ady lelke lebeg a vizek felett, Ady lelke lebeg a feketék fölött, nem elemezik Adyt, hanem halmozzák, nem revizió ez, de vizió, ahelyett, hogy úgy bánnának a verseivel, mint az ornythologus a kakadúval, saját sas – vagy pacsirtavoltukat víjjogják, csevetelik az egyes írástudók.

Kosztolányi Dezső tizenöt oldalas, Márai Sándor szerint, remekművéből hatot annak a megokolására fordít, hogy miért is fogott hozzá. A cikk befejezése két oldalra terjed s így ha eltekintünk az itt-ott felmerülő mellébeszélésektől (saját latin műveltség stb.) hét oldal maradna a dolog velejére. Ezek a számszerű adatok önmagukban is kétségessé teszik az írás remekmű-voltát és inkább elnagyoltságra vallanak. Ám a maradékban igaza maradéktalan, amikor lelki tényeket állapít meg: gondolatvilágának főtengelye a messianizmus, keleti miszticizmusát ellentmondó bölcseletté gyúrja stb. A kapiskált versek azonban ettől lehetnek még egyként gyönyörűek is, rosszak is. Ami pedig a politikai költészetet illeti, nem is kellene Tyrteust (Tyrtaiost) idéznie, Petőfi igen jó költeményekben és tiszta művészettel verselt meg reális programpontokat. Hogy Ady sokszor művészietlen (tehetetlen) sort kavart politikai verseibe, melyekből elég cifrákat idéz Kosztolányi, az a korunkbeli politikai költészet létjogosultságát a legkevésbé sem csökkenti, de[416] Ady költővoltát sem. – „Petőfi a legmélyebb értelemben humoros is, Ady humortalan, száraz és izzó”. A számból vétetett ki, de[417] ki sem mondtam volna. Hogy is állíthatnék olyant, hogy Dante ott, ahol és amiért humortalan, száraz és izzó, pitiáner? – „Petőfi bátor, lehorgadó, bohém, családias, zord, bájos, hetyke, meghitt, kitartó, szeles, sötét, vidor, bölcs, izgága, csüggedt, szilaj, tartózkodó, kandi, hű, csapodár, önérzetes, öngunyoló, egy[418] élő, szeszélyes, örökké változó ember”. Idézetekkel bizonyítható, hogy a vidort leszámítva mindez áll Adyra is. De áll vagy nem áll, semmiképpen sem érinti művészetét. A mű mű, legyen vidor vagy lehorgadó s csak azért istenes vagy istentelen, mert kolbászt és almát kell együnk, magát a puszta életerőt, a művészetet nem kaphatjuk anyagtalanul, ezt Kosztolányi jól tudja, hiszen minden órában eszik. Shakespeare is ízléstelen, nemcsak Ady és általában mindenki az, jóllehet nem mindenki alkot műveket. De Kosztolányi szerint a költő lényege és értéke a modor – másként: a kukorica lényege és értéke a csutka, hiszen azon helyezkednek el a szemek. De éppen ebből az következnék, hogy Ady ott, ahol ízléstelen, éppen ízléstelensége miatt érték, noha ezt vérfertőző homoszekszualisták is csak legkimerültebb pillanataikban állítanák. Kosztolányi idéz és fölsikolt, hogy nem szép, de[419] rút és ostoba. Nyelvünk mélypontja. Igaza van. De nem az ízléstelenség révén, hanem mert az idézetben nyoma sincsen a művészetnek. De mért nem gázol így végig Ady valamennyi versén és miért kezeskedik általánosságban, különösen említett és tökéletesen hamis föltételeinek értelmében?

Kosztolányi cikke[420] is csak vízió, nem revízió, nem kritika. Ez azonban nem jelenti a „je vous jure que c'est beau” diadalát: a költő versei révén zseni, ha[421] az, ezen nem változtat a népszavazás. De amennyiben Adynak harminc-negyven jó verse van, úgy azok nem férnek el Berzsenyi öt-hat költeménye mögött, a kuckóban.

Hadik Mihály gróf kétségbe vonja Kosztolányi kompetenciáját és arisztokratikus fölénnyel önmagát teszi kompetenssé. Halálra védi Adyt, t. i. Ady belehal. Megtudjuk, hogy Ady ivott („kocsmák gőzében”) Kosztolányi patikussegéd volt egy laboratóriumban, Ady manifesztumokat röpített világgá, mint Marinetti és általában végrendeletíró volt, noha közjegyzői irodában nem alkalmazták. Jegyben járt a fátummal, de közben nyugodtan viszonyozott a halállal; mindamellett fajának szerelmese volt (ennyi tevékenység közepette nem volt ideje verset írni).

Aczél Benő szerint Kosztolányi cikke Ady elkeseredett riválisáé. (Tehát Kosztolányi félre akar bennünket vezetni!) De jóhiszeműségét nem vonja kétségbe. (Ezt csak a sorok között teszi). Holott Kosztolányi nevű úr nincs, nem létezik, ellenben vannak Ady-versek, meg egy cikk, amelyek egymással való vonatkozásukban megvizsgálandók.

Babits Mihály azzal kezdi, hogy Kosztolányi kitünő értő. Nálunk szokás általánosságban magasztalni, ha konkrét kifogást akarunk tenni. Ez a szellem nem becsülése. Mert Kosztolányi tényleg kitünő értő, de az más lapra tartozik. Különösen, ha arra lyukadunk ki, mint Babits is, hogy ebben az esetben nem az. – Kosztolányit különben lélektani mozzanatokkal mentegeti és sértegeti. („A túlhurrogott kritika érthetően túlzó kirobbanása...” „Hangjának szenvedélyességét csupán az Ady körüli nagy lárma indokolja” – mintha az ellen, amit[422] rossznak vélünk, nem lehetne temetői csöndben is szenvedélyesen kikelni!) – Tárgyi részében azt állítja nyilatkozónk, hogy „Adyt csak egészében lehet megítélni”. Ezt már többször hallottuk s innen logikusan jutunk oda, ahová Kosztolányi, aki ellentmondó bölcselete címén véli csökkenteni a huza-vona közepén köddé vált költő értékét. Valójában két vers feleselhet egymással, de önmagának egy se mondhat ellent sohasem, mert minden vers külön mű, különben nem volna művészet. – Azt mondja még Babits: „Ady nem üres költő (!), hanem egy hatalmas szimbolumépület alkotója, amely csak költészetének egészében bontakozik ki, úgy hogy az egyes versek, sőt gyakran egyes szavak is csak ennek az egésznek fényében kapják meg célukat, érdekességüket, szépségüket”. – A mondat második fele megállná helyét, ha egyes költeményre vonatkozna, mert a lezárt, befejezett egész meghatározza a részeket. De az oeuvre nem a műalkotást jelenti, hanem valaki munkásságának összességét. Kóser kritikus számára füstölt sertéscombot sólettel.

Piros hajnalok hosszú sorban

Suhannak el és részegen

Kopognak be az ablakon.

Nem tudom fölfogni, miért tenné ez jottányival is szebbé a Mákat, avagy a Tegnapokat, esetleg viszont. – „Röpülj hajóm, rajtad a Holnap hőse” – ez a holnap nyilván jövőt jelent és ha fölcseréljük ezzel, akkor látjuk, milyen[423] leleménnyel kerülte el a szóbanforgó költő a kakofóniát; tiszta és könnyed lejtéssel, varázserővel peng a sor. De nem ád néki semmi „mélyebb értelmet”, hiszen a repülj hajóm ahelyett van, hogy ujjé, vagy ha jobban tetszik, bátorság![424], a rajtad a Holnap hőse pedig annyit mond, hogy nagy költő leszek. A Holnapot nagy H-val írni gyerekesség, de a dolog művészi részéhez nem tartozik – végeredményben társalkodónő is felolvashatja. – A szimbolumépület is csak a lázas kritikus látománya, sehogyan sem áll fönn az ellentmondások miatt. De ha az ellenmondásokat Isten kegyelme elsikkasztaná is és az épület be volna tetőzve, akkor sem lenne művészi érték, mert csak únt ismétlések dróthálójából lelnénk sovány rabitzfalakat. Ha pedig az összes mellészólók által füstté fújt egyszerű, sőt szimpla művészetet szélnek engedjük, úgy a „hatalmas oeuvre”-ből szóra érdemes annyira nem marad, hogy Ady sincs, nemhogy Ady revizió. – Azt mondja még Babits: „Kosztolányi[425] célzást tesz arra a féltékenység-re, amivel Ady többek között az én költői pályámat is kisérte”. Ez „velem szemben nem volt hosszú életű s alig ismertem jobb olvasóját, igazabb megértőjét munkáimnak, mint Ady lett”. – A nem pletykáló, de dolgai után futkosó közvélemény előtt nincs e két költő úgy összenőve, ami a fönti kijelentést indokolná. Kosztolányi Adyról ír és az illetett mondatban nem Babits nagyságára céloz, hanem Ady kicsinyességére. Ez ellen pedig nem ád védelmet az idézett nyilatkozat, hiszen e féltékenység csak „vele szemben” nem volt hosszú életű.

Zilahy Lajos szerint Adyban csupán a pusztuló magyar kisnemesi osztály lelke szólal meg. Errenézve annyit, hogy Adyban Ady lelke szólal meg – ismerek egészen máslelkű magyar kisnemeseket. Ezt Zilahy ötnegyed oldalon ismerteti, anélkül, hogy bizonyítani próbálná. Szerinte nagyságának és hatásának „titka”: műveletlensége. Én pedig úgy vélem, nem is lehetett műveletlen, különben a műveltséget, a nyugatiasságot értékelni nem tudta volna. Másrészt meg akkor írta első tisztességes, számbavehető verseit – akkor kezdett „lávaszerűen kiömölni”, – amikor francia versek csengésére a műveletlenség nagyobb csípáit kidörgölte a szemiből.

„Ady – úgymond Zilahy – eladta magát[426] a zsidóknak meg az anarchiának. Nemcsak önmagát, hanem költészetét is. Ebben sok igazság van. De nagyságának és hatásának az a másik titka, mert fajtája[427] ugyanezekbe a bűnökbe esett”. – A tényállításon, amely szerint Ady csak akkor írt jó verseket, ha a zsidóknak írt, nem vitatkozom, de megjegyzem, hogy ellentmond a cikk egyéb állításainak. Mert vagy egyszerűen „saját kisnemesi fajtája hullájának szörnyű álomlátásában tépte fel mellét, hogy vér és genny ömlött belőle” és volt orgona „amelynek sípjain a pusztuló fajta már üveges szemmel, haldokolva hörög és fuldoklik” – vagy pedig okos ügynökhöz illően jó pénzért reklamírozta azt, amit a zsidók kitaláltak. – Én egyénileg azt sem értem, hogy „azért is nagy, mert fajtája ugyanezekbe a bűnökbe esett”. Mert: Kolompár tyúkot lop. Egész fajtája ugyanebbe a bűnbe esik. Ezért Kolompár zseniális zenész?

Márai Sándor óvatos eleganciával szombatoskodik Kosztolányi körül, a sólyom s a hiúz egybenőtt szemével figyeli, hol rajonghat és mennyire, hogy megbocsáttassék későbbi személyi támadása. „Nehéz[428] vitatni – úgymond – hogy Ady a világirodalom legnagyobb ripacsa”.[429] – Nem is vitatja, feledvén, hogy Petőfi sem a Puszta télen révén énekelt telt ház előtt, holott ő a telt háznak különös jelentőséget tulajdonít. És ha igaz is, hogy Ady a tenorista pózában tetszelgett, azért nem sürgős, hogy mi is ilyeténképpen pergessük elsikkadt művészvoltának foszlányait, pláne, ha egy ügyes metafóra alkotásánál többre nem megyünk. Másfelől ítészi rátermettségére sem érv a nemzedékek, vagy Márai szavával a generációk trente et quarante játékára való hivatkozás, hiszen például én huszonegyest játszom s így esélyeim, vagy Márai szavával chance-aim e vitában nem igen lehetnének, ami képtelenség. A gondolat, mint jelenség, valóban lélektani tény, azonban valamikor olyan szelek is fújdogáltak, hogy a gondolat csupán az ítélet valósága, az ítéletet abban az elfeledett kertben is megvizsgálhatni, hogy nem fontos, ki gondolta, ám lényeges, hogy foglal-e magában érvényességet. Talán a technika haladásának tudható be, hogy minderre csak esernyőjüket elhagyó és megátalkodott öreg tanárok emlékeznek, de a következtetések érvénye még így is személytelen. Igy a Márai Sándor szerint is brutális, a logika szerint pedig kapásból sem idevaló ama horogütésnek, hogy „miért nincs Kosztolányi-kérdés”, minden erejét elveszi az, hogy százszázalékosan testi, fizikai ökölcsapás, mert nem Kosztolányi érveit zúzza pozdorjává, hanem az eleven, kilókat is nyomó írónak okoz fájdalmat. Ha ugyan nem egyszerüen azon való elbámultában esik le az álla, hogy mi köze ennek Ady verseihez. Mert a dolog úgy áll, ezt méltóztassék jól elképzelni, hogy előírásszerűen mennyei mennykövek kerek e világon mindenkit agyoncsaptak, habos vizek minden zeneakadémiai emléket elmostak, minden nyomtatott papirt megégettek lobogó tüzek és Ady versein kívül nem maradt meg más, mint Kosztolányi cikke, meg egyetlen magyar kritikus, mindig az, aki letette a garast. Ez a kritikus önmaga előtt nyilvánvalóan nevetségesnek találná abból következtetni Ady lángeszére, hogy ő tíz év óta újfent elolvasta a Halottak élén egynéhány darabját. Unalmában mégse ismételgetné a humanizmus hivalkodó alázatával, hogy én jónak találom, avagy én találom jónak, tehát jó. De megkísérelné, hogy miféle varázslat is rejtőzik abban a versben, ami őt arra kényszeríti, hogy jónak tartsa. Kosztolányi indokolni próbál, Márainak eszébe se jut.

Kassák Lajos – mint a legtöbben – lutheri pózban ágál, színes tíntásüvegeket vagdosván Kosztolányi ördögi fejéhez. Ettől eltekintve cikke nagyrészt kellemetlen igazságokat nyilvánít – ahol értem, ott majdnem egyetértek vele. Hogy miben írom alá megállapításait, az az eddigiekből kivehető. Sok tételét nem értem s ez nem gonoszkodás, hanem annak az eredménye, hogy Kassák kinyilatkoztatásszerűen állít s művészetbölcseleti állításait nem előzi meg következtetés. Ilyenek: „Kosztolányi törvényekre építi fel művészetét, Ady költészetéből törvényeket lehet kikövetkeztetni”. – „Az egyik rekonstruál, a másik konstruál. Az egyik versben[430] rögzíti meg élményeit, a másik versélményeket produkál.” Poétikai kézikönyvek nyomán verset írni nem lehet. Ha jó versről van szó, úgy Ady épp úgy törvényekre építi fel költészetét, mint ahogy Kosztolányi művészetéből is törvényeket lehet kikövetkeztetni. Továbbá minden vers versélményt produkál, akár külső történeti élmény, akár a legbensőbb lelki mozzanat[431] a vers lelkének apropója. Ha konstruál a költő, úgy valószínűleg verset ír, de ha rekonstruál, úgy zavarban vagyok, mert nem tudom, mit csinál. Nem sorokat vagy szakaszokat rekonstruál, ez csak pontatlan idézés volna. S minthogy a költemény sorokból, szakaszokból áll, úgy azt mégis csak meg kell konstruálnia. – Kassák cikkében több ilyen, érvényességére nézve nem tájékoztató tételre lelünk. Kosztolányinak valóban arról a harminc-negyven jó versről kellett volna beszélni. – Még egyet: Ha Adynak a közönségre tett hódító hatását el is ismerjük, azzal együtt költői nagyságát a kritikusnak elfogadnia nem szabad. (Lásd Courts-Mahler.) Csak magára a műre hivatkozhatunk, ha tévedéseinket a minimumra kívánjuk korlátozni. – Nagy baj, hogy Kassák is pszihologizál. Holott a lélektan csak lelki tényekről szolgáltat ismereteket, de véle értékelni nem tudok. Erre más, évezredes módszereink vannak. Olyasmit is kár mondania, hogy azért, mert az írástudók annakidején elárulták az írást, minden jogukat elvesztették, hogy most purifikátorok gyanánt lépjenek a porondra. A helyes az, hogy mindenki, aki okosat tud mondani, álljon elő és mondja el.

Fenyő Miksa nagyobbrészt arról szól, hogy milyen elsöprően lelkesül és tud rajongani Adyért, aki annakidején az ő ajánlatára olvasta el a Buda halálát. Ami a lelkesség hőfokát illeti, ahhoz gratulálok. Az érzés azonban csalóka, még az övé is. Például ott, ahol úgy érzi nem Ady, de Kosztolányi-problémáról van szó. Erre vonatkozólag már beszéltem. E tévedését (vagy haragját) még tetézi azzal, hogy Kosztolányi az írástudatlanokkal és belgyógyászokkal vitatkozik, holott ő mindezzel csak jogcím után kutatott, ahelyett, hogy minden további nélkül kiállott volna. Már említettem a maga helyén, hogy ez mennyire nem vált javára; de voltaképpen ő mégis csak Ady verseivel civódik. Hamarjában nem is értem, hogy[432] miért kellene Osvát Ernő véleményét kikérnie, vagy gondolatait Schöpflin Aladár megállapításaihoz fűznie, habár ezt is megtehette volna. Továbbá Tóth Árpád és Goga Oktavian véleménye sem döntő érvényű, sőt maga az Úristen megzavarhatja eszemet, de amíg gondolkodni tudok, nem[433] nyughatom, nem törődhetem egyszerűen bele akkor sem, ha ő jelenti ki zseniálisnak Adyt. Mert a műben orrunk előtt a csoda, a varázslat, hogyne markolnám hát föl az eszemmel is! Szolgál az néha ilyen megismerésre is, nemcsak sakkozásra, vagy tőzsdei játékra. Fenyő Miksa látja a csodát és hiszi. Én is hiszem és látom, de ő tovább menni nem hajlandó. – Ady-klerikális.

Ignotus írására inkább ráüthetné a remekmű bélyegzőjét Márai Sándor. Én magam még csak meg sem emelhetem a sajnos, sokáig nélkülözött vaskalapot, amelyet egyedül csaptam föl ama reményben, hogy alatta ezúttal koponya is lesz lelhető. Ignotus okfejtése Ady mellett világos, szabatos, mégsem helyeselhetem irodalompolitikai meggondolásai miatt. Helyt állni Adyért általánosságban ma már nem kell s a művészettől merőben idegen kisajátító törekvésekre való tekintettel nem is tanácsos. Gondos dajka azonban tisztába teszi a gyermeket a férgekre való eszmélés nélkül is és éppen Ignotus gondolatmenetének értelmében érdemes Ady, hogy a salaktól megtisztíttassék. Ha ez félő, úgy Ady nem sokat ér. De mondom, soha ilyen szükség és alkalom, hogy valahány Ady-vers van, az végigelemeztessék, amiből nemcsak a most ható és sarjadó nemzedékek nyernének értést és eleddig páratlan művészetbölcseleti, valamint konkrét kritikai kísérleti praktikumot, hanem azok a száz évek is, amelyek után jön el majd az igazi revízió. Honunkban nincs kritika, most az egész értelmiség figyelemmel fordulna kialakulása felé. Mert Ignotus cikke kétszer kettő négy, ám ha élni akarunk, szükségünk van a differenciál-számításra. Lám, Ignotusnak[434] igaza van, amikor általában elfogadtatja a már bizonyt, meg a perszét, – de konkrét példán Kosztolányi ítél helyesen, nem azért, mert az nem buzdít, hanem mert az ott művészietlen.

– A kis tapintatlan: Dante korában Európában még nem volt luesz. Dante nem zseni?

Kedves Dutka Atyám, itt vannak a fiaink, mármint én. De látja, én nem merném a kizárólagos Ady-kritika jogát magamnak vagy magunknak követelni, holott ön ránk testálja. Azt sem értem, hogyan tér el ez az Ady-muzsika az irodalmi öncéluságtól vagyis attól, hogy[435] csak csupán művészet:

Rózsafavonóként nagyzöngésű húrhoz,

Surlódjék ez írás Móricz Zsigmond úrhoz.

Bizony tudatlan vagyok az irányban is, hogy Kosztolányi, Ignotus, vagyis önök, multszázadbeli emberek is, miért ne tudnának okosan szólni Ady költeményeiről. És, Dutka Bátyám, nem szép arra hivatkoznia, hogy álljanak el az Ady-reviziótól, mert őket is átértékelhetik. Valószínűleg tudják ezt és rájuk is rákerül a sor; nem az átértékelés, hanem az értékelés. Hiszen, ahogy én látom, a néhány remekmű mellé kritika címén édeskeveset kaptunk mást, mint szennyiratot és halandzsát. – Ne haragudjék.

Szász Zoltán szerint Adynak vannak jó és rossz versei is, de leginkább csak villanásai. Igazolni elvileg nem próbálja. Koráról beszél, holott azzal Ady verseinek csak anyaga válik érthetővé. Másrészt nem is a kor jellemző a közepes költőre, hanem a jó költő jellemzi a kort. Az sem valószínű, hogy Ady „affektált s így fárasztó”, mert[436] az olvasók egész tömegét nem fárasztja. Szász Ady szeretkezési lírájáért nem igen tud lelkesedni, istenes verseit únja, legjelentősebbnek politikai költeményeit tartja. Jobb szeretném, ha kimutatná azokat a törvényeket, amelyeknek következtében Ady istenes költeményeinek muszáj úntatniok, szeretkezési lírájának minden lelkesedést muszáj derékba törni, aminthogy a „néhány félig dadogó strófának” is igazolnia muszáj, akár akarom, akár nem, hogy „Ady igazi költő”.

*

Engedtessék meg, hogy végszavam ne kinyilatkoztatás legyen, hanem következtetés.

A költemény nem intuició, hiszen van róla intuiciónk, míg az intuicióról nincsen. Nem is érzés vagy érzelem kifejezése, mert úgy az ásítás s a hálószobák minden története műalkotás volna. Művészet nem is az, ami jellemző: csordultig vagyunk jellemző dolgokkal, amelyek még sem művek. A szépséghez sincs köze – szép vagy csúf csak annyira, mint bármi más. Minden forma tárgya az esztétikának, a művészi forma is, csak maga a „művészi” nem. Vannak nem-szép, sőt csúf, de tökéletes műalkotások, mint például Rodin munkája, La Belle Heaulmière, vagy akár maga a Villon-ballada. A játékösztön elméletéről itt ne is szóljunk.

A költemény nem is spekuláció, hiszen az értekezéssel ellentétben ragaszkodik az alakjához. Így azonban nem is az alakja teszi, (ami ismét intuició volna), hanem az alakjához való ragaszkodása.

Se nem intuició, se nem spekuláció – a művészet egy harmadik szellemiség, mondjunk egy nevet: ihlet.

A szellemiség minőség s az ihlet tehát legkisebb részében is az, a költemény legkisebb elemében is költemény. A költemény legkisebb eleme, része a szó, a szó tehát önmagában is költemény. De minthogy a költemény nem intuició, minden használt szó pedig az, nyilvánvaló, hogy a szó keletkezésekor volt költemény.

Az ihlet (költészet) az a szellemiség, amely a szavakat, a nyelvet megteremtette.

A nemzet nem azonos a nyelvet beszélők összességével, nem mennyiség, nem osztható. Két ember is alkothat nemzetet, egy is. Ha a nemzet külsőleg nyelvében jut kifejezésre, úgy belsőleg a nyelvet alkotó, tevékeny szellemiség. A nemzet közös ihlet.

Beszélnek a költemény zenéjéről is. A költeményben minden hang csak ama törvények értelmében lehet jelen, amelyek megszabják például, hogy a közelit magas hangzók jelöljék, a távolit mélyek. (Itt – ott, ez – az, im. Érdekes, hogy más nyelvekben is: ici – lę,[437] hier – dort, ibi – ubi stb.) Ez nem zene, csak költészet. – Itt említem meg, hogy a rím olyan dolgokat fon össze, amelyeknek különben semmi közük egymáshoz. Éppen ezért sajátosan költői, mint az a következőkből mellékesen kitetszik.

Az Úr Illésként elviszi mind,

Kiket nagyon sujt és szeret.

Ha e két sort ítéletnek tekintem, észre kell vegyem, hogy több ítéletet foglal magában. Ez ítéletek azonban különbözőek és széthullanának, ha e két sor össze nem tartaná őket. De éppen ez összetartás által már nem különülnek el, nem különböznek s minthogy mint különböző ítéletekhez illik, különbözniök kellene, hogy[438] legyenek, megszünnek ítéletek lenni. Azt mondhatni, hogy ezáltal csak egy ítélet van jelen. Igen ám, de a vers egész s ha egészében elolvassuk, azt látjuk, hogy ez az ítéletelemzés végig megismételhető. De – és ez fontos – így a végén az egész vers egyetlenegy ítélet volna – ha volna alanya és állítmánya. Azonban nincsen s így megint eljutottunk a szó keletkezéséhez. (Pl. a hajnal eredetileg nem szó volt, hanem ily kifejezésjelentés: az ég leánya. Vogul: chuj nalem). Már most, a költemény által megsemmisített ítéletek (bár lehetnek matematikaiak is, előfordulhat versben, hogy 2x2=4) nagyobbrészt valóságokra vonatkoznak s egymáshoz való kapcsolatukat jelentik. Miután azonban megszünnek ítélet lenni, az alany és állítmány is megsemmisül mint olyan, hiszen azokká, tehát egyben különvalókká, éppen az ítélet tette őket. Eggyé olvadnak, aminthogy a világegészben is egyek. A költemény pedig, minthogy a dolgokat nem a maguk valóságában tartalmazza mint esetleg a zsák, nem más, mint neve annak a dologi csoportnak, amelyet bontatlan egységbe foglal: névvarázs.

A költemény értékét ennélfogva méri az, hogy mennyiben nem intuició, azaz mennyiben új alkotás. Adyt már ez nagy költőnek jelenti. (Tévedés ne essék, ami új, az még nem művészet, de a művészet föltétele, hogy új legyen, mert különben intuició volna).

Méri továbbá az, hogy milyen karakterű ítéleteket semmisít meg, vagyis minő dolgokat állít, lényegít vissza a szellemiségben eredeti, univerzális (unus versus, universum) egységükbe.

Ady e két sora legbensőbb valóságokra vonatkozó. Szintetikus autothetikus ítéleteket pusztít össze, de ugyanakkor lényeges résznek mellékmondatba való foglalásával külsőleg is lódít az összeálláson. Ilyen Petőfi óta magyarul meg nem esett.

De ha többi versét e két sorhoz hasonlatosan végigelemezzük, amit itt természetesen meg nem tehetek, úgy a következő értékmegállapításokat szögezheti le mindenki, függetlenül attól, hogy tetszik-e néki a vers:

1. Szimbolizmusát, mint értéket, teljes egészében eldobhatni, hiszen elvi értékei nem őt, hanem kitalálóit illetik.

2. Adynak sok az úgynevezett teljesen egyszerű verse, ami önmagában nem sokat jelent, de ezek a versek eredetiek szerkezetükben, valóságuk belső, kapcsolódásaik igen sűrűn olyan távoli dolgokat kötnek egyetlen egészbe (lásd föntebb), hogy az nem csupán a korabeli fokonként épülő versektől különíti el munkáit kategórikusan, hanem Homerost, Shakespearet, Petőfit és Hugo Viktort leszámítva, a világirodalom minden más költőjétől is, mikor is Dante, valamint Goethe és Horatius önmagukban állítanak külön osztályt. (Történeti érték.)

3. Történeti ám ezenfölül önmagában érvényes értéke az is, hogy balladái („nem egyszerű versei”) oly irrealitásban játszódnak le, amelynek törvényei egyugyanazon költeményen belül a vers egészéhez képest homogenek, vagyis az alaprendszernek oly mozzanatai, amelyek egymást nem közvetlenül hanem a versegészen keresztül hangsúlyozzák; ellentétben a láncszerűen teljesülő, szokottabb művektől, amelyek úgy alkotnak egészet, hogy az utolsó szem külön belekapcsolódik valamelyik megelőzőbe, hogy „kerek” legyen. Erre durva külső példák a szívekben híres szakasz végén lógó sorok, amelyek, mintha a vers mögül, túlsó oldaláról kerültek volna kellős közepébe.

4. Sok verse ugyanakkor, amikor a vázolt módon teljesedik, egyszersmind láncmódszerűen is épül – (ezek a versek rendszerint az irodalmi konzervatívok tetszését is megnyerik).

Mindez természetesen magával hozza, hogy a költemény a tökéletességet nem csupán történetileg közelíti meg egyre jobban, hanem pusztán önmagában is.

Mármost, hogy zseni-e valaki, azt elragadtatásunkon kívül csak adott példák viszonyítása alapján állíthatjuk, ami kétségtelenül szórakoztató, de ellenőrizhetően döntő nem lehet. Egy „a maga nemében” tökéletes versnél azonban valóban előbbrevaló az a tökéletes vers, amely egyúttal új nemet alkot. A haladás hívői számára valószínűleg ebben a zsenialitás és ily értelemben Ady zsení.

Mindenesetre, nemcsak a szívek kertjében, de ime, a tiszta ész finnyássága előtt is tiszta költő, aki manapság páratlanul áll.

És még egyet. A nemzet: közös ihlet. A költészet a nemzet lelkében ható névvarázs. Nem mondhatok mást a politikusoknak, minthogy ő a legbensőbb magyarok egyike, amint az a fentiekből következik.

A közlés alapja:

Nyomtatott forrás:

– A Toll, I (1929), fasc. 18 (augusztus 18), pp. 16-26.

Aláírás: József Attila.

Kiadva: JAÖM, III, #8.

[36] [Az Időmutató szerint...]

Az Időmutató szerint, akik meghaltak, azok meg sem születtek. Így Gutenberg is meghalt, mielőtt P. fellebbentette volna a fátylat arról, hogy hol is keressük az első nyomdát. – «1504-ben Columbus hazatér[439] utolsó amerikai útjáról,» holott a mutató szerint még föl se fedezte Amerikát. «1637. A harmincéves háború további fejleményei.» Pont. E háborúnak a mutató szerint se eleje, se vége, ám egyetlen esztendőben voltak további fejleményei. – Voltaire és Goethe következetesek, ha már nem születtek meg, hát meg se haltak. De hogy ez helyrehozassék, Hegel kétszer hal meg egymásután (1830-1831.) Scribe még ravaszabb, ő négyévi időközökben hal meg (1861 és 1865.) – És ha már nagy kultúrtörténeti jelentősége is van annak, hogy «Pesten 1785-ben megnyílik az első zsidó üzlethelyiség», úgy még mindig megkérdezem tapintatlanul, hogy mi van a két Bolyaival, azonkívül, hogy Farkas öt szomorújátékot írt? – Freiligrath költeményei nem 1833-ban, hanem 1838-ban jelentek meg. Erre és minden következőre nézve is megjegyzem, hogy itt sajtóhibáról az évszámokkal kapcsolatosan szó sem lehet, mert az évszámok elől állanak és együtemre négy hasábot vezényelnek. – Saint-Pierre: Pál és Virginia 1787 és nem 1788. – Goethe: Reineke Fuchs 1793 és nem 1794. – Balzac: Grandet Eugenia 1833 és nem 34, Goriot apó nem 35, hanem 34. – Victor Hugo: Ruy Blas nem 1839, hanem 1838. – Feuillet: Egy szegény ifjú története 1854 után csak négy évvel, tehát 1858. – Wagner a Lohengrint 1847-ben fejezte be és 1850-ben csak előadták. Ha pedig szerzőnk az előadások időpontját veszi alapul, úgy mit keres a Nürnbergi mesterdalnokok előtt 1862? Hiszen Wagner csak 1865-ben készült el vele, előadni pedig csak 68-ban adták elő! És mi az, hogy «1863. Wagner: Nibelung-trilógia»? A tetralógia első részéhez, a Rheingoldhoz 1869-et, másodikához, a Walkürhöz 1870-et írunk, a későbbieket szintén nem jegyezhetjük 1863-mal, mint szerzőnk teszi az egésszel. Az egésznek teljes előadása 1876-ban volt. – Victor Hugo:[440] Nyomorultak: 1862 és nem 66. – Marxxal kapcsolatban semmi különös nem történt 1868-ban, de 67-ben igenis megjelent Kapitalja. – A szocialista munkásszakszervezetek első kongresszusukat már hét esztendővel 1899 előtt, tehát 1892-ben megtartották. Stb. – Ady négy kötete már a történeti rész szerint is vacak, így itt is hallgat róluk...

A közlés alapja:

Nyomtatott forrás:

– Századunk, III (1928), fasc. 9 (november), p. 567. A hal betűjelű szerző A nagy Pintér c. cikkéhez csatolva a következő megjegyzéssel: "E tallózáshoz kapcsoljuk érdekessége miatt egy másik munkatársunk P.-szedetét is. (Szerk.)"

Aláíratlan.

Kiadva: JAÖM, III, p. 288.

[37] „Pintér Jenő Magyar Irodalomtörténete”[441]

I.

1. E vaskos mű a cím után ítélve Pintér Jenő Magyar Irodalomtörténetéről szól. Kritikát sejttet, mégpedig terjedelmes voltában alaposat, részletekbe vágó elemezést.

Szerzőnk elveti a klasszikus kritika módszereit és azt a divatos stílust választja, amelyet Karinthy Frigyes népszerüsített és amely abban áll, hogy a kritikus észrevételeinek itéleti kifejtése helyett a tárgyalandó irodalmi terméket sajátosságaiban utánozza s így „mintegy a maga elevenségében varázsolja az olvasó szeme elé” a mű lényegi fogyatkozásait és hibáit. Szerzőnk ezzel nagy feladatra vállalkozott, mert bármily sikerrel szerepelt légyen is ez a kritikai forma szépirodalmi tényekkel kapcsolatban, eleddig még senki sem próbálkozott, hogy tudományos munkáról azt pontról-pontra utánozván mondja el véleményét, amely mégis több legyen tudományba kontárkodó ízléstelen játéknál. Hogy szerzőnk mégis miért ezt a formanyelvet választotta, azt, úgy vélem, megtudjuk az Előszó következő mondataiból: „...nem óhajtunk tulságosan elvont tudósoknak látszani rejtvényszerű mondatainkkal.” – „Magamat ismétlem mikor elmondom,[442] hogy a kortársakról nehéz bírálatot mondani.”

Hagyjuk most e különben finom humorral szórakoztató karikaturának, mint alaknak esztétikai vizsgálatát, fordulatos kiállásu szerzőnk egyéb hasznos ismeretekkel kecsegtet. Hiszen vitathatatlan értékü is így bepillanthatni azokba a vízmüvekbe, amelyekben az ifjúság, sőt jelen munkán át a művelt közönség üdítő itala készül. Márpedig szerzőnk annak az országszerte ható tudornak irodalomtörténetét mutatja be, akinek könyveiből középiskolások a tudás és érettség buzogányát és bizonyítványát szerzik, a harcokban és hivatalokban elengedhetetlent s akinek könyveiből azután ugyanazok a diákok egyetemi vizsgálataikon a rájuk következő nemzedék tanáraivá képesülnek.

2. A szerzőnk bemutatta irodalomtörténet módszerének lényege: lángoló hazafiasság. Ám ha a tudományosság e legfőbb ismérvét az avatatlanok együgyü módján el is ejtjük, kezünk akkor is a legnemesebb egyszerüséggel marad tele.

Ez az egyszerűség két részre oszlik: a) a tulajdonképpeni „irodalomtörténetre”, b) táblázatokra (kronológia és lexikon, térképek és képek). A korszakokon belül hol személy szerint, hol pedig műfajok szerint különülnek el az írók, anélkűl hogy tudnók, miféle elmélet vagy gyakorlat szerint csoportosítja a müfajokat. Ilyen gyakorlati elvre a könyvből nem is következtethetünk, elgondolásra pediglen még kevésbé. Megengedem, ettől eltekintve is lehetne értékes és oktató külön-külön minden fejezet, aminthogy vannak rossz regények, amelyeknek szakaszai kitünő novellák volnának. Azonban ami szerzőnk művének taktusait illeti, azokban csupán a később elemezendő jellemzéseken épülhet elménk, írók gyér életadatain és azon, hogy a szóban forgó írók jelesek-, avagy kevésbé jelesek voltak-e. De hogy miért voltak azok, azt a művelt közönségnek saját magától tudnia illik, különben nem volna művelt. Igaz ugyan, hogyha ilyen dús nyomtatványt veszek kezembe, akkor már csupán utólagos magyarázata után kutatok annak, hogy babérpénzen miért is áros az író annyira, amennyire keletje van, vagyis[443] értékes voltát eleve elfogadtam és akkor minek az ilyféle hühó? Hogy legyen kézikönyv, amelyből az egyes írások tartalmát megtanulhatom úgy, hogy elolvasnom ne is kelljen őket? De hiszen ekként az alját, a zaccot iszom meg és nem is sejtem, hogy jó-e a kávé, nemhogy agyafurt módján az világosodnék meg elmémben, hogy miért jó! Vagy a tartalom, a[444] téma, annyira fontos, hogy minden értéket magán visel? Akkor meg valahány költő élt, mind bolond volt, mert összes művei helyett megírhatta volna összes műveinek[445] tartalmát! És ebben az esetben – egy füst alatt – kiváló tudós lett volna teszem Gyöngyösi István, így azonban csak tizenkét gyermekü családapa volt, akinek „szokatlan jelzői és új szóképei elismerést érdemelnek”. És bár a szokatlan – im – elismerést von maga[446] után, e módszer szokatlansága – sajnos – irodalomtudományunkban nem eléggé feltünő.

De ámuljuk csak sorjában végig a könyvet.

3. Tárgyát szerzőnk a következőképpen határozza meg:

„Az irodalom azoknak a munkáknak összesége, melyekben a maradandó értékű tartalom művészi formában jelenik meg. Ilyen munkák mindenek előtt a szépirodalmi alkotások.”

Szerzőnk bűbájos elmélyülési hajlamát nehéz követni. Hiszen ha nincsen külön maradandó értékü tartalom és külön művészi forma, úgy szerzőnk meghatározásának sincsen értelme.

Idézett meghatározásunkban pedig benne foglaltatik, hogy van olyan művészi forma, amelyben nem maradandó értékű tartalom jelenik meg. Minthogy pedig irodalomról szólván, maga a művészi forma maradandó értékü, – az alak tartalma ekkor éppen a művészi – ez a tartalom általános nem lehet, mert a művészi tartalom és az elvont kizárja egymást.

Ám szerzőnknek saját fogalmáról sincsen fogalma. Nem azért, mert a maradandó értékű tartalmon ő tulajdonképen a témát tudja és állítja, (ha a formát is, a művészit is agyonhökkentem, egyéb nem marad), – de mert feltételül kötötte ki a művészi formát és mégis beleveszi az irodalom fogalmába az irodalomtudomány, nyelvtudomány stb. „egyes nevezetesebb” termékeit is.

Nem akadékoskodván sem az égszínű művészi formával, sem a másik kékvirágu szamárkenyérrel, mindenképen szemrevaló a meghatározás együgyü tökéletlensége. Mert eszerint Michelangelo Mózes szobra is irodalom, hiszen munka, maradandó értékkel[447] való és művészi forma. Ami után pedig fölfoghatatlan, hogy olyan „írókat”, aminők Munkácsy Mihály, avagy Szinyei Merse, miért hagy ki mégis irodalomtörténetéből.

Végül pedig: a tudományban nem ismeretes a „mindenek előtt”.

Tárgyával szerzőnk imigyen tisztában lévén, ne is foglalkozzunk fölosztásával. Ennyi leleménnyel szemben ugyis a jólneveltség rovására megy fölhánytorgatni, hogy ha már a korszakok olyanok, amilyenek, határpontjaik miért külsőek, miért nem belsőek. Ámbátor a célzat mulattató, tessék: „XVI. század. Kialakul a lírai stílus.[448] Irodalmi határpontjai: egyrészt a protestáns hitvitázás[449] megindulása és a könyvnyomtatás elterjedése, másrészt Pázmány Péter föllépése.” – Szerzőnknek derüs évődése ez. Hiszen[450] a hitviták lírai enyelgésükkel is elbájolnak! És vajjon nem vaskos prédikátori humort idéz-e szerzőnknek amaz alapvető gondolata, hogy határpontnak elterjedést vesz, méghozzá a könyvnyomtatás elterjedését! De ha még e sorokon által is mívelődött köpcös hahotánk, hová tudoruljon a következőkben?: „Kialakul a regénystílus. Irodalmi határpontjai: Petőfi Sándor halála és Ady Endre föllépése”. Itt irodalomtörténetben paródiát elbeszélő szerzőnk iránti elragadtatásomban szinte megszégyenülök. Hiszen – mi tagadás – Petőfi halála regénybe illő, komoly tudós tehát jelölheti véle „a regénystílus kialakulása”[451] korának kezdetét. Mert józan ésszel igazán képtelenség volna föltételezni,[452] hogy a „regénystílus kialakulásának” nagyfontosságu irodalmi ténye csak úgy suttyomban húzódjék meg egy irodalomtörténetben és a korszak ugyanakkor a népiesség, az idealizmus és a realizmus feleselően abajdóc fogalmainak kényszerü, kelekótya összevonásával neveztessék. De még ebben az esetben sem lehet határpont semmiképen sem Ady Endre, hiszen szerzőnk e kort a realizmussal végzi és azzal kezdi a következőt is.

Szerzőnk szerint a XVI. században „kialakul a lírai stílus”. A XVII. században „kialakul[453] az epikai stílus”. De akár Himfy és Ady, Vörösmarty és Arany térségein legeltetjük szemünket, az emberi elme előtt különösebb pintéri elmélyedés nélkül is nyilvánvaló, hogy[454] minden jelentékeny költőnknek megvan a maga sajátos lírai, illetőleg epikai stílusa: a magyar irodalomban, hálisten, nincsen „a lírai stílus”, sempedig „az epikai stílus”. Ha pedig szerzőnk a lírai és az epikai stílus alatt a lírát és az epikát, mint formát érti, ugy tudnia illenék, hogy úgy a líra, mint az epika, ősformák, vagy nem bánom, ősstílusok, amelyeknek kialakulása néhány vallásnyira odébb esik az időben, még akkor is, ha az ilyen fintortudomány mélyebbet szippanthatna a költészet emez ősalakjainak orra előtt való kivirágzásából.

4. Tartalmakat ád szerzőnk, bizonyára célja is van vele. Nem is utolsó dolog kimutatni, hogy miféle témák csillognak az irodalomtörténet felszinén, ha nem mély áramlatában. És végeredményben, ha már valaki teljességgel képtelen bensőbb egységét meglátni egy nép, nemzet teljesedésének, legalább külsőségeit fogja össze értelmesen és szabatosan: csinálja meg a cafrangokból rövidárú múzeumát. De szerzőnk mondanivalóinak rovására végkielégitően tömör: „A magyar szentek legendái közűl az István legendában a magyarok első királyának, Szent Istvánnak, életrajzát olvassuk. – Az Imre legenda Szent István király fiának, Szent Imre hercegnek jámbor életéről szól.” – Szerzőnk nagy tudományossága itt már annyira összezsugorodik, hogy a legendák puszta cimét közli velünk, kegyességüktől[455] megfosztottan s ahelyett, hogy fölfogásunkhoz közelebb hozná, hogy hát mi is e legendákban a művészi forma és maradandó értékü tartalom (ezek az irodalom ismérvei), vagy rámutatna arra, hogy egyáltalában mi közük e legendáknak irodalmunk folyamatához, vagy akárcsak önmagukban is milyen jelentőséggel birnak, – arról értesít, hogy Szent István a magyarok első királya. Szerzőnk e tömörségének további bizonyságául meg se kell állnunk a XVII. század lírájánál, ahol „A lírai költészet” cimű nyolcsoros fejezetben négy költőt fog össze a tőle immáron megszokott találó rávilágitással, hanem „A kurucvilág költészete” fejü szakasz fényt és lelket deritő tudományossága legyen mintaképünk: „Táboraikban sok szép dal zendült meg (Buga Jakab éneke.)[456] Költőink[457] élénk szinekkel ecsetelték a protestánsok üldözését, a magyarok eltiprását és a német zsoldosok féktelenségét. (Oh, szegény magyarság...) Erdőn, mezőn bujdostak a kuruc legények és keserü humorral emlékeztek meg nyomoruságukról (Egy bujdosó szegénylegény.)” – Amint látjuk, szerzőnk[458] egész férfiasságában[459] tehetetlenül áll a kurucköltészettel szemben. Még azt is elvéti e versek iránt iramló szerelmes áhitatában, hogy irodalomtörténetet kellene irjon, nempedig leiró történelmet, amelyhez valóban felhasználhatjuk az idézett módon adalékok gyanánt a kurucok énekeit. Ugyanakkor a szabatosság rovására külön fejezet[460] hivalkodik „a lírai költészet” címmel, noha az oda sorolt költőket nem lirai, hanem hivatásszerü mivoltuk különíti el a kurucok dalosaitól.

5. Palotást járhatunk szerzőnk művének a kivonatolhatatlan egyéniségeket jellemző ütemére.

Kazinczy Ferencről szólván, „korának kétségtelenül ő a legkitünőbb epigrammirója.” De miért, ha már más a lírikus, más az ódaköltő és más az epigrammíró? Miképen sejtheti ebből a művelt olvasó, akinek nem szakmája az irodalom, mert reggeltől estig dolgozik, ám este botorul szerzőnknél kiváncsiskodik iránta, azt, hogy mi is a lelke-lényege irodalmunknak, amely egyetlen bontatlan egység, hiszen másképen nem is volna története? Ebben a könyvben anyakönyvi kivonata sincs az irodalomnak, mint egységes történőnek, hogy volna hát benne a tüneménye, a története? És ez a vaskos zenit szerzőnknél kéznél van állandóan. Berzsenyi „egyike legjelesebb ódaköltőinknek”, Vörösmarty „a maga korának legnagyobb költője”, mintha Vörösmarty ma nem is volna már költő, vagy[461] a történeti szempontokon túl önmagában nem volna jelentősége, ami ugyan azt állitja maga mellé, hogy jelentősége történetileg sincs. És egyáltalában mintha „Vörösmarty” az irodalomtörténetben nem Vörösmarty költészetét jelentené! De csak zúdúljunk bődülvén „a maga korába”, hiszen Kazinczy is „korának legnagyobb epigrammirója”. Ez a teljességgel kontár, az epigramma és ódagólemek által agyonsujtott költészeten le-lecsapván lakomázó, de azonkivül még indokolni sem próbált értékelés csak ugy zsibong a könyvben.

A könyv békanyálas folyása mellett okkal-móddal mégis megmaradván, üssünk varsát Csokonai Vitéz Mihálynál. Ő „széplelkü ember volt.” „Szorgalmával és tanultságával messze kimagaslott[462] kortársai közül”. „Dalainak vonzó hangja, elégiáinak érzelmes tépelődése és ódáinak nemes hevűlete megkapják az olvasót. (A magánossághoz, A tihanyi ekhóhoz, Tüdőgyulladásomról)”. – Mutasson föl szerzőnk egyetlen valamire való költőt, akinek verseire mindez rá nem illik! De ha fel is tesszük, hogy a Csokonai és általában minden nagyságunk annyira jelentéktelen, amennyire az jelen munkából következtethető, akkor is üres szajkózás az egész, tartalomellenes szóhalmazat, hiszen pont szerzőnk főigazgatósága alatt azt tanitják a középiskolákban, hogy a dal oly rövid lírai költemény, amelynek vonzó hangja van, az elégia minden Csokonai nélkül is érzelmes tépelődésü s az ódának éppen ódaságát teszi a nemes hevület, tekintet nélkül a mű irójára, sőt értékére. Tehát szerzőnk a tőle nem vitatott legislegjobb akarattal és megfeszüléssel sem képes egyebet összeszusszantani Csokonairól, mint hogy irt dalokat, ódákat és elégiákat. Csak hogy az a művelt olvasó, aki ilyen nyolcszáz oldalas ötkilót emel öregbülő szeméhez, ennél már jóval többet tud Vitéz Mihályról, ha máshonnan nem, hát a levegőégből.

De ha már nem futunk meg, bár nyakunkon a zsenialitás, illendően emeljünk kalapot amaz „önálló kutatás eredménye” előtt, amelyre szerzőnk előszavában szivetdobogtatóan hivatkozott. Csokonairól például azt kutatta ki önállóan, hogy „bordalai olyan talpraesett költemények, hogy ebben a nemben csak Petőfi[463] Sándor tudta felülmulni”. – Az egyéniségek különbözőek: vannak, akik ha önálló kutatások ilyen káprázatos eredménnyel végződik, azt a Borsszem[464] Jankóban teszik közzé. És vannak, akik egyáltalában képtelenek megérteni, hogy miért is kutat szerzőnk önállóan, amikor annyi derék tudósunk nyomozott vállvetve és miért nem próbál meg végtére irodalomtörténetet irni? Vagy ha már erről semmiképpen sem kiván leszokni, miért nem közli buvárkodásának eredményét valamelyik nem általa szerkesztett szaklapban? Azonfölül pedig, mit kutatott ki szerzőnk önállóan, az idézett bölcs értékelést leszámitva?

De – ördögé az igazságtalanság – ha e szapora pintéri rejtélyek között az irodalomról való fogalmunk végleg el is enyészik, szemléletünk ugy kitisztul, mintha fénymázzal kenegetnék. S a magyar költő teljes diszében elődereng „széplelkü” Csokonaink, hallván a pintéri szózatot: „Nagy olvasottsága nem ártott veleszületett költői tehetségének”.

Mit szólsz ehhez, óh én Vitézem?

„Ámor ezt hallgatta, nevette és jelül

Egy kisded mennydörgést durranta balfelül”.

– No, nem ilyen kétköteteset.[465]

A következő üres de tőmondatokon megtompult fülünket helyezzük csak étheribb zenék elé. Hiszen szerzőnk a költészet rajongó szombatosa, ami már az igriceknél kitünt sajnálkozásából. „Csak az a kár – ugymond – hogy költeményeik szövegei nem maradtak fenn.” Azt ugyan nem árulta el, hogy az igricnóták szépsége után fáj-e a szive, avagy tudományos munkája gazdagodási lehetőségeinek ilyetén való csökkenése miatt, hiszen igy nem írhatja meg azoknak kivonatos és a kuruc dalokéhoz hasonlatosan szellemtelen, puszta tartalmát. S noha e nagy ragaszkodás ellenére sem dönthető el, hogy melyik volt a szerencsétlenebb pillanat, az-e, amelyikben irott művek a kezeügyébe kerültek, vagy pedig az, amelyikben tollnak esett, elösmerendő, hogy Berzsenyi Dánielnél nekimélyülvén a végén még azt is sikerül megvilágítania, hogy a maradandó értékű tartalomról miféle fogalma van. Mert Berzsenyit az elmének még szerzőnknél is szokatlanul ügyes fogásaival gyüri le. Ime az egyes mozzanatok: „egyike legjelesebb ódaköltőinknek... Az óklasszikai irányu ódaköltés legnagyobb mestere... Hatalmas nyelvi ereje és klasszikus tömörsége jól illik lirájának fenségéhez.” Hát persze hogy be kell vágnia ezt a szerencsétlen tanárjelöltnek, nehogy ostoba és avatatlan maradjon abban a hitben, hogy Berzsenyi liráját éppen nyelvi ereje és klasszikus tömörsége teszik fenségessé, sőt egyáltalán lirájává, költészetévé. De szerzőnk eleve a maradandó értékü tartalomra hivatkozott, mint segédre s nem hiába. Fürge ökléből csak ugy pattog a knock-out: 1. „Ostorozta a magyarság elkorcsosodását...” 2. „...lelkes örömmel ünnepelte nemzete derék férfiait.” 3. „Hazafias eszméi[466] mellett megszólaltatta vallásos eszméit és életfilozófiáját is.”[467] 4.[468] „Nemzeti iránya (holott benne „a deákos irány érte el fejlődésének tetőpontját”;) tehát nemzeti iránya, mély vallásossága és puritán életelvei népszerüvé tették költészetét.” 5. „;Ő is megkísérelte nemzetét felrázni az elkorcsosodásból.” 6. „;A[469] hazafias ódák egész sora...” Alig egy-két sor menetében hat hazafias horogütés,[470] a tudományos elmélyedés és kulturfölény teljes diadala. Ezzel szemben ki is merné összeálmodni Berzsenyiről, hogy jóllehet puritán életelveivel interesre adott pénzeket, módossága dacára „;két kis szobában lakott nejével és gyermekeivel”, „;örömét jószágai gyarapításában lelte,” szerzőnk szerint is, mégis alaposabb kiváncsiságra érdemes, különös értékeket alkotott és nemcsak a korabeli derék (fontolva haladó) férfiak politikai hive, rajongója, hanem ezen értékteremtő voltát semmiképpen sem jellemző adalékokon messze tulmenően, egyetemes lényegű költészetünknek, mint bontatlanul (szintetikusan) történő alanynak a hordozója is? Ama bizonyos maradandó értékű tartalom pedig szerzőnk soraiból kitetszően nem egyéb, mint a magyarság ostorozása, hiszen ha szerzőnk mást értene rajta, ugy legalább is csekély igyekezettel azon volna, hogy rámutasson, vagy csak a figyelmünket felhívja rája.

A Himnuszban[471] Kölcsey „;visszapillant a magyarság zivataros multjára” és még hat hasonlóan elsodró leleményű sorral fejtegeti szerzőnk, hogy ez a költemény a maga szépségében miként is viseli magán azt a bizonyos lényeget. Ezeket már nem idézhetem, mert még mielőtt józan eszünk fölmondaná a szolgálatot, sebtiben át kell szédülnünk a következőkön:

Vörösmarty:[472] „;...szokatlan jelzők...” „;A vén cigány maga a dult lelkü öreg költő, akinek kezéből már-már kiesik a vonó, de[473] azért... Bort önt a kupába, vére forr, mint az örvény árja, hurja zeng a vésznél szilajabban... Csak hadd forogjon keserű levében a vak csillag ez a nyomoru[474] föld... lesz még egyszer ünnep a világon.” Szerzőnk sem ir mindig irodalomtörténetet. Merthogy bosszús olvasóm tévedésbe ne essék, megjegyzem, e sorokat nem Vörösmartytól, hanem szerzőnktől idézem, kihagyásokkal, mert hosszu a vers, szerzőnk pedig még fölhigítja és így unalmas volna, ha nem vérlázító. Nem is foghatom föl, miért ír szerzőnk irodalomtörténetet, mért nem szerkeszt inkább antológiát? Ha kedve szottyanna, annak több joggal irhatná fölébe, hogy „;Pintér Jenő Magyar Irodalomtörténete.” Igaz ugyan, akkor nem igen volna alkalma irodalomtudomány ürügye alatt saját szavait beleszőni remekműveinkbe s helyet sem tudna találni ama megállapításának, hogy Szigeti[475] József „;demokrata irányzatosság nélkül is[476] tudott érdekes paraszttörténeteket szinre hozni.”

Eötvös József munkáiban „;az örökös kesergés leverően hat”. – Szerzőnk a művek helyett a művek reája tett érzelmi hatásáról értekezik és legföljebb[477] még annyit árul el, hogy korukban hogyan hatottak. De ha csak ezzel foglalkozna és ezt következetesen végig is vinné, akkor munkája „;A közönség irodalmi ízlésének története” volna és nem az irodalménak.

Petőfi ellen elmélyülvén, a következő tétellel kiált[478] kezelés után: „;Amilyen könnyedén és világosan fejezte ki a legelvontabb gondolatokat...” Ez uj adat valóban önálló kutatás eredménye. Hiszen kivüle senkise tud arról, hogy Petőfi akár természettudományi fejtegetésekbe, akár bölcseleti elméletekbe bocsátkozott volna, értekezést irt volna a fennállás (subsistentia) fajairól, esetleg az indukció elméletéről, vagy más hasonló kérdésről. Mert szerzőnk ezt csak ugy kutyafuttában jegyzi meg, s igy kitesz a találgatás melléfogásainak. Minden bizonnyal a relációkalkulus tanára gondol Petőfinek ama sora alapján, hogy „;Szekundába ponált mégis Sok szamár professzorom.” De az is előfordulhat, hogy szerzőnknek egyszerűen fogalma sincsen arról, hogy mi az az elvont gondolat.

Ám Petőfi bölcs ember volt, nem hiába, hogy oly korán meghalt; okos munkabeosztással élt. Először könnyedén és világosan kifejezte a legelvontabb gondolatokat s azután „;a magyar bordalköltészetet a fejlődés magas fokára emelte.”

6. De ha már szerzőnk ennyire értetlenül áll a költészettel szemben, legalább hallomásai után igazodott volna. Akkor talán nem négy oldalon magasztalta volna a bemutatott módon Jakab Ödönt, amikor Berzsenyitől és Csokonaitól (terjedelmes bibliográfiástul együtt) rövid két és egynegyed oldalon veszi el kedvét az olvasónak. Mentegetőzhet azzal, hogy a XX. századot részletesebben tárgyalja. De itt Vargha Gyulának öt, Juhász Gyulának meg Szabó Dezsőnek csak háromnegyed oldalt ád. Szabolcska Mihálynak három hosszú oldalon csinál sikertelen propagandát, míg Füst Milánnál kifogy a szuszból, tömör zsenialitással mindössze ezt mondván róla: „;Szabad verselésében és hirhedt hosszuságu soraiban a bölcselő önelemzések tömege jelent meg.” De Füst Milán még szerzőnknek ajánlhatja „;Pártfogómhoz” c. ódáját, ha a többieket szemügyre vesszük. Balázs Béla hét meséje révén az ifjusági irók közt már el se képpeszt, sokkal fontossabb szerzőnknek az a maga sajátos módján végiggondolt megállapítása, amely szerint Ady föllépésével „;a lira szelleme materialista lett”, és Ady „;tehetsége a világháboru idején már csak romjaiban volt meg, kifejezései mindinkább homályosak lettek, a versformával egyre kinosabban küzdött” „;pályájának második felében már a nyerseség, mesterkéltség bukdácsoló nyelv és béna ritmus elképpesztő példáit nyujtotta” (mint teszem az Emlékezés egy nyáréjszakára.) Mig annak előtte „szokatlan hasonlatok és képek tüntek föl strófáiban.”;

És Ady „pénzkultusza”! Szerzőnknek még a kultuszról is normálissal feleselő fogalmai vannak. Mert mire alapozná Ady pénzkultuszát, ha nem az ilyen sorokra: „Sertéstestét, az undokot...” „Husába vájtam kezemet, téptem, cibáltam.” Tanárnak készülvén, ki kell hát oktatnom szerzőnket arról, hogy a „pénzkultusz” szókép és mást mint vallásos jellegü, beteges zsugoriságot, nem jelenthet. Még szerzőnkről sem tételezem föl, hogy kifejezését ebben a különben helyes értelemben illesztette volna Adyra, akinél jobban senki sem szenvedett amiatt, hogy a „Mi Urunk: a Pénz” s hogy ma csak akkor lehetünk istenek, két, három, négy napig, ha megjöttek a gyér aranyak.

Mielőtt befejezném e testes mivoltában hézagpótló mű részletezését, megállapítom, szerzőnk mégsem közveszélyesen tehetségtelen, mégsem állíthatom, hogy egy fikarcnyit sem konyít, könyve után ítélve, szakmájához. Teszem ezt Móricz Zsigmondról szóló amaz el-essayesedése miatt, amely szerint: „A magyar lélek nem üdül, hanem elkeseredik az ilyen művek olvasásakor.”[479] De ha tévednék és szerzőnk nem saját művére vonatkoztatná ezt a tételt, ugy fölvilágosítom, hogy Móricz műveinek olvasásakor a magyar lélek nem a mű, hanem a műben megmutatkozó valóság miatt keseredik el, azon valóban nem üdülhet.

7. Összegezvén: Szerzőnk történetfolyamati látása olyan érzékeny gyűjtőlencse, mint az én nadrággombom. Az egészből csak az tünik ki világosan, hogy irodalmunk nem való szerzőnk finom műszereire. Hajamat tépem, ha rágondolok, hogy csak most jutott ez a könyv a kezembe. Hiszen ha ezt elébb tudom, szülétlen kölyök létemre nem kellett volna ujságot árulnom; a címek, nevek, cikktartalmak akkora gargalizálásával irodalomtörténetet is összecsődíthettem volna.

***

8. A könyv oly csökönyösen szellemellenes, hogy véle kapcsolatban szóba sem jöhet a tisztes értelemben elgondolt stílus, amely a szellem hathatósságának[480] külső kifejeződése. Szerzőnk bővített mondatokban beszél, de nem egyszerűen, hanem igen gyakran érthetetlenűl és magyartalanul. Mert szerinte: „tudományos kutatóink stílusa annyira szakszerű jellegű, hogy ez a homályos stílus nem egyszer visszariasztja[481] a[482] szakközönséget is.” (Szép kis szakközönségünk lehet!) De ő „megkísérelte, hogy egyszerűen és világossan írjon.”

Ha már szerzőnk önként lemondott a szakszerűségről, az előbbiek után mi sem követeljük. De melyik beszéd és értelemgyakorlati órán nem rójjuk meg és nem javítjuk ki a következőket?:

„A magyarok Krisztus[483] után 800 körül tűntek föl a mai európai Oroszországban. Árpád vezér 896 táján elfoglalta a mai Magyarországot.” – A mai Oroszország, amint azt éppen a jelző mutatja, ma van, alapítani is csak 862-ben alapították a Rurik testvérek, akiktől a nevét kapta. A normann varégok által meghódított csúdok, szlávok és krivicsek a kazároktól és magyaroktól északra laktak, Krisztus után 800 körül a magyarok tehát még[484] csak az akkori Oroszország területén sem tünhettek föl. Árpád vezér sem a mai Magyarországot foglalta el 896 táján, akkor még Szvatopluk sem álmodott Trianonról, vagy ami egy kutya „Pintér Jenő Magyar Irodalomtörténetéről.”[485]

De ha szerzőnk mondatait szószerint vesszük és a szándékban maradt értelmet nem magyarázzuk beléje saját magunk, ugy egészen dévaj dolgokkal találkozunk:[486] „A szerzeteseken kívül a kódexek legszorgalmasabb[487] másolói voltak az apácák.” Ami szószerint véve azt jelenti, hogy az apácák szorgalmasan másolták a szerzeteseket, de kivülük a kódexeket is. Ismét másutt, a tudálékos elvontság helyén minő megjelenítő erő: „A betürovó pogány pap balkezébe puha fát fogott, jobbjába kést szorított és jobbról balra menve bevágta betüit a fába.” De miért kellett a szerencsétlen táltosnak rovás közben jobbról balra mennie, sétálnia? Ezáltal igazán nem vált magyarossá szerzőnk mondata. S ha ehhez még csak azt teszem hozzá, hogy jelzője minden oldalon „szokatlan jelző”, ugy nyugodt lélekkel kimondhatom: stilusa a középiskola követelményeinek nem megfelelő, se nem világos, se nem magyaros, se nem szabatos. Csak szokatlan.

9. A mű második felét táblázatok és térképek teszik. Szerzőnk bár minden figyelmét a történeti részre fecsérelte, mégis vetekszik azzal lexikális rendszerezése. Nem méltatlan Karinthy-tanítvány: eme száraznak kívánkozó táblázatokat is friss derűvel, váratlan és helyén való tréfákkal teszi élvezetessé. Fordulatos ötleteiből nemcsak a burleszk ősatyja, Scarron, hanem korunk amerikai filmírói is tanulhatnak s e réven szerzőnk műve jelentős exportcikkünkké válhatik.

Vegyük először az Időmutatót. Négy hasábban négy részre oszlik: 1.) Magyar irodalmi mozzanatok, 2.) külföldiek, 3.) magyar események, 4.) külföldiek. Nyilvánvalóan acélból, hogy összevethessük a hazai s a külföldi fejlődést. E gondolat kivitele a varázsló eredetiségével olyként valósul meg, hogy azt események ex machinának nevezhetnők. 1504-ben halaszthatatlan szüksége van szerzőnknek egy történeti mozzanatra s odairja: „1504. Columbus hazatér[488] utolsó amerikai útjáról” – holott ugyanezen mutató szerint Amerikát föl se fedezte. – „1637. A harmincéves háboru további fejleményei.” Pont. Szerzőnknél mindössze harminc esztendő lehet az örökkévalóság,[489] hiszen a harmincéves háborunak a táblázatban nincs se eleje se vége, ám egyetlen esztendőben vannak további fejleményei.[490]

Ha szerzőnk az ilyen történeti[491] események fölsorolásában és összeállitásában következetes is, mégsem mondhatjuk el ezt az Időmutató egészéről, amelyből arra az eredményre jutunk, hogy akik meghaltak, azok meg se születtek. Minek születtek volna meg, amikor ugyis meghaltak? Szerzőnknek[492] kesernyés életfilozófiája ez. Igy Gutenberg is meghalt, mielőtt fellebbent volna a fátyol arról, hogy hol is keressük az első nyomdát. De néhány oly idealista alany is akad, akik a meg nem születés logikai következményeit maradéktalanul levonták. Ily következetességről tesznek tanuságot például Voltaire és Goethe: ha már nem születtek, hát meg se haltak. De hogy ez helyrehozassék, Hegel kétszer hal meg egymásután (1830 és 31.) Ez meg fölkelti Scribe irigységét s ő már igazi vigjátékirói ötletességgel négyévi időközben szenderül jobblétre (1861-65.).[493] És az évszámokkal kapcsolatosan szó sem lehet sajtóhibáról, mert a dátumok elől állanak és együtemre vezényelik mind a négy hasábot. De hogy az árnyalati eltérésekből is mutassak néhányat! Freiligrath költeményei nem[494] 1833-ban, hanem 1838-ban jelentek meg. – Saint Pierre: Pál és Virginia 1788. és nem 1787. – Goethe:[495] Reineke Fuchs nem 1794, hanem 1793. – Balzac:[496] Grandet Eugenia 1833 és nem 34. Goriot apó nem 35. hanem 34. – Victor Hugo: Ruy Blas nem 1839, hanem 38. – Feuillett: Egy szegény ifjú története 1854 után csak[497] négy évvel, tehát 1858. – Wagner a Lohengrint 1847-ben fejezte be, 1850-ben csak előadták. S ha szerzőnknek az előadások időpontja[498] kedvesebb, ugy miért hökken a Nürnbergi[499] Mesterdalnokok előtt 1862? Hiszen előadni csak 1868-ban adták elő, sőt Wagner csak 65-ben készült el vele! És mit jelentsen az a[500] szellemes fordulat, hogy „1863. Wagner: Nibelung-trilógia”? A tetralógia első részét a Rheingold 1869-cel, másodikát, a Walkürt 1870-nel jegyezzük és sajátságos, hogy a későbbiekhez sem írhatunk 1863-at, mint szerzőnk teszi valamennyivel. Az egészet pedig 1876-ban adták elő. – Victor Hugo: Nyomorultak nem 1866, hanem 62. – Marxxal kapcsolatosan 1868-ban nem történt semmi különös, de 67-ben megjelent Kapitálja, amit szerzőnk ugy nem vesz tudomásul, mint egy lopótök. – A szocialista munkásszakszervezetek[501] első kongresszusukat 1892-ben tartották, tehát hét esztendővel szerzőnk 1899-e előtt. François Villon és Malherbe együttes élete sem ér föl szerzőnk szemében Sue halálával, modern kritikai módszerével agyonhallgatja őket. De abba kell hagyjam, hiszen illetlenen tuli volna, ha egy bölcsészhallgató a főváros tankerületi főigazgatójának minden egyes hibáját kijavítaná. S így csak azon mosolyodom el, hogy

A Helymutató tudományos rendszerezéstől elvárt következetességgel megjelöli születési helyét a térben azoknak, akik az időben annak mutatója szerint nem látták meg az áldott napvilágot.

Az egyik táblázatból kiderül, hogy néhány politikai szónokunkon kívül, Voinovich mellett egyedül Pintér Jenő az, aki minden akadémiánknak és irodalmi társaságunknak koszorus tagja.

A képek közül csak kettőt: „Herczeg Ferenc hüvösvölgyi háza,” és „Byron hazája.” Egy öreg ur fekszik valamilyen kőtömbön, háttal felénk és alkonyi bokrokon mereng. Szöveg: Kép a magyar irodalom világirodalmi kapcsolataihoz. Alul Szász Károlynak négy sora, mely szerint Albiont és Frankhont[502] a kicsiny toll tette naggyá.

Az írók sírjainak térképe a kerepesi uti keresztény temetőben (jó hely), gyönyörü. A sárga foltra emlékeztető alapon elszórtan néhány fekete kockácska: irodalmi sirhantok, természetesen az utak föltüntetése nélkül, nehogy használható legyen ez a cinteremabrosz. Holott ugysem érne sokat, mert ki vinné magával szerzőnk két hónaljra való művét, ha teszem Obernyik Károly sírjához óhajtana elzarándokolni. E térkép hiányosságát külön táblázat iparkodik pótolni és serénykedésében sikerül elérnie, hogy Martinovics Ignácot kirekeszti a tudósok közül s a szépírók közé számítja, bizonyosan hosszabb megfontolás eredményeképpen.

A Szómutató „irodalomtörténeti és kritikai műszavak gyűjteménye és értelmezése.” De miért irodalmi és kritikai műszó az ágál, a bolsevizmus, a burzsoá? Szerzőnket a hatodikban megbuktatnám. Meg én, hiszen csak annyit tud a hexameterről, hogy „hat verslábból álló verssor.” Hát a hatos jambus? A szonett: „négy versszakból álló lirai versforma.” Ccc... A doktor szó benne van, de a copyright hiányzik. S végül – mert a könyv minden porcikájában vakarózna tőlük, ha tudna – csak annyit, hogy szerzőnk szerint: „Invenció: az irásmű anyagának egybegyűjtése,” a „Materializmus: Istent és emberi lelket tagadó irányzat.” Stb. stb. stb.[503]

A közlés alapja:

Nyomtatott forrás:

– Előörs, II (1929), fasc. 43 (október 26), pp. 10-12, fasc. 44 (november 2), pp. 13-14, fasc. 45 (november 9), pp. 14-15.

Aláírás: József Attila.

Kiadva: JAÖM, III, #9.

– Ebből a költő által átnézett példány a PIM Kézirattárában. Kiadásunk alapszövege.

Lappangó kézirat:

– József Attila jegyzetei Szegi Pál Pintér-példányában.

Kiadva részletek: JAÖM, III, pp. 289-295.

[38] Kultúrfőlények haditánca

A háromarcú klebelsberger-sajtó három torokkal zengedezi a kultúrfölény, sőt kultúrfőlény dicséretét. Jerikhó alól kikotort kürtökkel rezegteti panaszló füldobunkat, hogy a klebelsberger kultúrpolitika mögött ott áll, azaz hogy palotást jár az egész „kultúrnemzet”. „Kultúrnemzet”, mert a kettémetélt Vörös tenger e napszégyenítő bandériumának eltitkolt sejtelme sincs arról, hogy a nemzet önmaga tisztaságában, Fábián Béla hadifogoly élményeinek ellenére, – kultúra. Hogy a kultúra ugyan nem nemzet, de a nemzet valóságosan és mélységesen az. De minthogy a nemzet így valóságosan és mélységesen idegenkedik a tőke demokráciájának körúti ropóitól, mi sem természetesebb, minthogy nemzeten belüli, sőt fölüli „kultúrnemzettel” igyekeznek megtörni serény és fajtiszta báltermeiket. De – üzlet: üzlet, bókolnak egymás felé tánc-helyek magyarság-oktató tánc – és illemtanárai. S elragadtatott fafuvók módján megfeledkeznek tapintatosan arról, hogy ők imigyen még az általuk ajánlott megoldástól, a nemzeten belüli kultúrnemzettől is elesnek, hiszen sebzett lelkünket idegen irodalmak válogatott rongyaival kötözgetik. Ki ne emlékezne Cholnoky László balog halálára? Ki magyar ne érzett volna csikorgó fogakat szívében, amikor még a kultúrfölény sajtója is tombolt a magyar író nyomorúságának miatta? De üzlet: üzlet. A megrendült közönség fájdalmas szeme előtt megrendítő kéthasábos cikkek fizetődnek ki üzletszerűen. A magyar író művének olcsó kiadása nem hozza meg a maga kamatait. Akárha jót írt, akárha rosszat. Mert amíg Ady Endre műveit megfizethetetlen árak zárják el a nép legszélesebb magyarságától, az úgynevezett „művelt nyugat” tehetetlenül üres vacakjaival rombolják nemzetünk ízlését példányonként egy villamosjegy árán, amint az az orrunkra köttetett mindenfelé. Huszonnégy fillér, avagy huszonnyolc fillér – elég olcsó ahhoz, hogy még a tanyákra is eljusson belőle és elvégezze a maga jól kiszámított értékrohasztó hivatását. De a rotációst foglalkoztatni kell. A magyar írót azonban a legkevésbé sem, – foglalkoztassa azt a Turulmadár, de lehetőleg a Ferenc József hídon. És ugyanaz a sajtó, amely közgazdasági rovataiban iparunk védelme címén – tessék-lássék kivételes esetekkel – nem átallja támogatni a Bethlen-kormány legkárhozatosabb vámpolitikáját, az irodalom területén buta és korlátolt fércművek behozatalával iparkodik csökkenteni külkereskedelmi mérlegünk amúgy is képtelen egyensúlyát s a behozott szemétnek olcsó tömegcikké való emelésével vágja agyon a szegénységben immég érintetlenül élő nemzeti magyar szellemet. Maradéktalanul ennek a „geist”-nek és „esprit”-nek tudható be, hogy Magyarország fővárosában, magyar könyvkereskedők kirakatában magyar könyv immár ritkaság és mintegy csak nemzetünk emlékeként található. Egyébként, hogy jövedelmező foglalkozás huszonnégy és huszonnyolc fillérért árusítani könyveket, az nyilvánvaló, hiszen másként nem versenyeznének egymással ezek a vállalatok. De magyar tehetségnek, magyar gondolatnak, jaj, csak akkor nyissunk teret, ha már nagyon muszáj, ha kultúrfölényünket már-már a közömbös rikkancsok is kiröhögik.

A közlés alapja:

Nyomtatott forrás:

– Előörs, II (1929), fasc. 50 (december 14), pp. 14-15.

Aláírás a szöveg elején: (j. A.).

Kiadva: JAÖM, III, #10.

[39] Dóczy Jenő: Arany János

Életképek. Genius kiadás.

Bemutatni Arany Jánost nem is mindennapi életében, de fejlődő lelkének legérzékenyebb mozzanataiban, a gyerekkor kérdezősködő csodálatában, az érő ifjúság lázongó látomásaiban, hazafiúi gondjaiban és roppanásaiban, – a legnagyobb művészek tudta feladatot választotta Dóczy Jenő, azt, amely kettőskarú tartóját odaadó tudós és alázatos költő ikerlángjai elé tárja.

Dóczy könyvében a tudós inkább csak emlékként dereng, tudjuk, de észre sem vesszük, hogy az irodalomtörténet Arany Jánosáról olvasunk. Pedig ő maga szerepel itt barátaival, családjaival és – adataival egyetemben, s hogy mégis kisikkad belőlünk első olvasás közben a történelmiek meggondolása, az voltaképpen a tiszta művészet rovására irandó. Mert kétség sem fér hozzá, életképek ezek a sorok, itt-ott oly tágassággal és erővel, hogy a kereteken kívül zárulnak egésszé. Nem olajnyomatok Arany Jánosa ez az ember, – szenved, csügged, növekedik és változik. Mert mindig ember, sőt néhol csupán csak az, a többi elevenek között. Dóczynak a műfajban rejlő alapos hibákat úgy sikerül kikerülnie, hogy teremt, saját magából és a nyers, leves élet alakíthatásából. De műfajon belül is parancsoló súllyal tudja lelkünkre kalapálni alakja valóságát (találkozás Petőfivel). A képekben alakított jellem vág, pontosabban: ilyennek kell elképzelnie korszakirányító költőnket ismereteink alapján mindenkinek, – ha van hozzá tehetsége.

„Nekem, ha építeni akarok, tégla kell és mész” – mondatja Dóczy Arannyal. Ugy kell hinnünk, hogy szerzőnkre is áll ez, különben akiben ily mesélő művészre bukkanunk, miért köti magát adatokhoz, azaz hogy miért tudományos telken építi házát? Másutt is találna földet, alkalmasat a palotákra.

A művészi részhez két kisebb tanulmány tapad, az egyik a költő ideges lelkialkatát, a másik pedig mint kritikust tárgyalja. Az előbbiben Arany leveleivel bizonyítja, hogy a költő már annak idején, amikor az idegbajokat mind képzelgésnek vették, idegessége pontos tüneteinek leírása mellett az egyetlen gyógymódra is rájött, ami természetesen az elfoglaltság, a munka volna. Aranyról, a kritikusról szóló tanulmányát is csak helyeselhetjük, különösen Schöpflinnel való vitájában.

A közlés alapja:

Nyomtatott forrás:

– Előörs, II (1929), fasc. 51-52 (december 21), p. 22.

Aláírás: (j A).

Kiadva: JAÖM, III, #11.

[40] Uj Magyar Föld és – néptelen szavak

A Bartha Miklós Társaság röpiratához

Szaporulóban bölcsebb erkölcsű ifjúságunk és Féja Géza igéretes fordulatával ejtve, most már a kultúránknak adatott kijelentő mondatok jönnek. Szavakkal valók ezek a kijelentő mondatok és fogalmakkal, nem ritkán suhogók, mint a tett és tartalmasak, mint a föld. Mert az új magyar föld maga volna a tett és az új magyar tett maga volna a föld. A Bartha Miklós Társaság mondatait hallván, elválasztom hát a szót a fogalomtól, lássuk, mennyire állják a magyar sarat, amely manapság mindenütt kötésig ér.

*

Eszmevivők tárulkozása ez a füzet és voltaképpen a legközvetlenebb gondolata ama komp-népnek, amely immár virágos szigetként megállapodni akar. Közel százoldalnyi, nagyobbrészt komoly munka, amelynek főértéke céljaiban eleve adott, maradandó és szívbeli. Erőssége a nép, amelyhez szólni kíván, kiállása az ifjúság, amely az új földért új egekbe tör, komolysága a tárgynak mindenek fölött való szeretete, amely által az adatok szikese is kövér televénnyé válik.

Eszmevivőket mondtam és nem kitalálókat. Nem is hiszem, hogy bármelyikőjük az eredetiség jegyét követelné[504] magának – szükség sem igen van rá. A gondolat kész, csupán hirdetni kell, erősbíteni és oltalmazni. A feladat ez, de különösen ha meggondoljuk, hogy a magyar közösség elvét éppen a nép, a parasztság alapozta meg mélységesen az atyámfia elnevezéssel, a fonók együttes munkájával és közös dalaival. A tudomány erejét persze a nép fiainak dolgossága kell, hogy meghódítsa.

Uj lehetőséget egyedül csebi Pogány Béla dr. vet fel „Magyarság keleteurópai hivatása” fejű cikkében. Keleteurópai Kultúr Uniónak nevezett szövetkezéssel látja megoldhatónak a keleti kisebb (finn, eszt, lett, litván, lengyel, tót, rutén, magyar, erdélyi, román, bolgár, török, görög) közösségek jövő életének kérdését, mint ami védelmet nyujtana a germán-szláv harapófogó ereje ellen. Mert szerinte a történelmi erők iránya nyugatról keletre fordult – keletre hódítanak, nyugat felé csupán fedezik magukat a hatalmak, még pedig az egyesülés hathatós eszméjével (Európai Egyesült-Államok, Népszövetség?) és eleddig Keleteurópa az a kivételes történelmi terület, amely a védelemnek ehhez az eszközéhez nem folyamodott. Ebben állana a magyarság hivatása annál is inkább, mert mint gondolkodónk mondja: „a jövő Napoleonja már nem fegyverrel, hanem gondolattal fogja a világot meghódítani”.

Pogány cikke ötletes és eredeti, de immár az érték rovására. Szószaporítós tizennégy oldalon ilyen tág és messzevivő elgondolással kiállani bajos dolog. Az ő elméjében bármennyire tisztázott kérdés legyen is a szóbanforgó, az olvasó előtt homályos marad. Részfeladatokkal nem bibelődik, részletei nincsenek, már pedig úgy rémlik, hogy egész csak ott adatik, ahol a szabatos részek megadják. Az olvasó így magára hagyottan nem is töri a fejét, hogy a „sorstestvérségen” kívül mi vinné egyetlen csárda mámorába teszem a görögöket-tótokat, avagy a finneket és románokat.
A többi cikkek, ha eszmei szárnyalásban el is maradnak e mögött, jóval több gyakorlati igénnyel sugárzanak. De majd mindegyik megegyezik abban, hogy a politikai tömörülésnél is fontosabb a gazdasági és társadalmi szervezkedés, amint azt Szász Béla dr. nemzetiségi politikánkról írván, a következőképpen fejtegeti: „A szabadelvű korszak átvette a rendi Magyarországtól a „politikai magyar nemzet” ideológiáját. Hogy e korszak divatos mumusát alkalmazzuk: ez volt a legkétségbeejtőbb sötétbeugrás. Mert mialatt valamennyi nemzetiségünk öntudatra ébredve, megalkotta a maga kulturális, szociális és gazdasági védő és támadó szervezeteit, határozott politikai célok elérésére törő egységet képezett, addig a magyar nemzetiség, vagyis a magyarság azonosítván magát a politikai államalkotó nemzettel, külön nemzetiségét nem hangsúlyozta ki eléggé, politikai védőfrontját pedig rábizta az államra. Pedig igen sok külföldi (főleg lengyel és cseh) és a legszemléltetőbben az elszakított magyarság példája mutatja, hogy minden politikai kapcsolatnál sokszorosan hatékonyabb és tartósabb a gazdasági és társadalmi szervezettség, amelyet még a legkíméletlenebb nacionalizálás sem semmisíthet[505] meg.” A tőkéről-munkáról Békéssy Sándor ír, világosan kimutatván, hogy a béremelés a hasznot megnöveli. A baj itt az, hogy a béremelésnek egyetemesnek kellene lennie, amely szervezetlen hazánkban és tőkéink gyarmati minőségénél fogva nehezen vihető keresztül. Ez Békéssy érdemét természetesen nem csökkenti, hanem legfeljebb arra utal, hogy mennyire benne vagyunk a kutyaszorítóban. Ezen a kutyaszorítón jelentősen könnyítenének a mezőgazdasági szövetkezetek, amint az Szabó Bertalan okos szorgalmú írásából kitünik azzal együtt, hogy viszont ahol a nagybirtok néptelen tájai riogatják a szekeres utast, ott minden feltétel készen áll, hogy ál-szövetkezeteket alkossunk. Ilyenek a gabonaértékesítő és az általános jellegű szövetkezetek. Ám a nagybirtok megszünte mélyen szántó politikai átalakulás termése lehet csupán – hogy pedig ahhoz a parasztság megszervezésén kívül is mi minden kell, azt itt most ne feszegessük. Érdemes ideírnunk, hogy a felvidéki „haladó magyar diákság vezérszervezete: a Sarló, már nyíltan szocialistának vallja magát”, mert „ebben találta meg a maga reális kisebbségi programját”. „Egy nemzeti adottságaiban súlyosan veszélyeztetett kisebbségi front fenntartása” ez, írja Balogh Edgar. Az osztályszocializmussal szemben a nemzet szocializmusát sürgeti Fábián Dániel is, amire éles hangjával kontráz Kodolányi János, sürgetvén az ifjúság és a munkásság mindennapos, kölcsönösen nevelő érintkezését.

*

Az Uj Magyar Föld tüzes álmodóinak mégis lángja hegyére kell koppintanom. Mert úgy érzem, mintha Isten kezembe adta volna a szótárt, hogy barátaimat érteni gyakoroljam, noha a füzet értelme abban állana, hogy minél szélesebb rendekben forgassa meg a magyarság illatos szénáját. S mit látunk, mit hallunk: miképp értekezik iskolázott nemzedékünk a kubikos néppel, a mentendő, a nevelendő tanyasival? Hangyabolyban nem nyüzsög úgy a hangya, mint ebben a könyvben az idegen szó; az idegen, amelyet a magyar meg nem ért, amelynek népe sincs, amelyet semmi nemzet nem beszél, sőt nem beszélt, amelyet fülébe vévén, pislant és hallgat a kapás, bosszankodik a nyelvész – amelytől megtudósodik a tudatlan. Mondatot nem lelsz nélküle, ó nyájas szisszenő, körmondatokban körbe állanak és szégyenkeznek, hogy történelmi erő helyett miért kell „történelmet építő energiát” takargatniok? De hiszen a munkásság-ifjúság-parasztság egységét nem is lehet másként megteremtenünk, mint ahogy itt következik:

„A fehér imperializmus reakciójaként mint új történelmi energia, a színes fajok unionista törekvése jelentkezik. Viszont a színes fajok Európaellenes akciójának reakciója Coudenhove-Kalergi Páneurópa koncepciója volt. Amerika gazdasági imperializmusa Briand U. S. E. koncepciójában transzformálódik.” S minden oldalon olyanok, amilyenekre karban akad a magyar: konstelláció, energia-rezultánsok, komponens, koncepció, zóna, unió, propaganda, centrális program, „drang nach osten”, címben: Az Orientális Kultur Unió fázisai, differenciált, szociális (amely szó jelentésének minden árnyalatát megtaláljuk a magyarban), index, szanálás, kulturális, monomániákus, problémakomplexum (amelyet nem tudni honnan szedtek, ilyen sem a latinban, sem a franciában nincsen, ott legfeljebb complexusra akadunk), karitativ, profit, abszolút, cirkuláció, pertraktált, valuta, produkál, idioszinkrázia, primitiv, rentábilis, atomisztikus, extenzivus, intenzivus, konkurrencia, standardizált, produktivitás, ideális, dinamika, individualizmus, handicap, circa, speciális, ciszterna, klimatikus, geologiai, technikájú, perspektiva, szisztéma, fakultative, szeminarium, generáció (nemzedékünk nevét sem tudja), stb. azaz bocsánat, etc., etc., usw. Holott minden valóság alakjában való, a magyar gondolat alakja a magyar nyelv, a nép lelke. Eltekintve attól, hogy éppen a parasztság, tehát a magyarság töretlen szine-java idegenkedik mindettől, valójában nemzetbontó dolog a vadszó, ahogy a vadhús mintázatára nevezhetnők. Mert kétféle vadszó lehetséges: 1. pótolható magyarral és ebben az esetben nem csupán felesleges, hanem mód nélkül kárhozatos, mert minden egyes idegen a magyarok csapatját szorítja ki Kanadába; ahol Eszterháza, Kaposvár, stb. helységnevek akadnak. 2. magyarban nincs megfelelője és ebben az esetben, különösen ha ige vagy határozó, olyan gondolatmenetre kényszerít, amely a magyar észtől idegen és a sajátos, a magyar nyelv kötései folytán csak magyarul elgondolható ítéletek alakulhatását mindenképpen lehetetleníti, mert az alapos gondolat alakításról leszoktat és mint adott alakzat, tudományszerűsége folytán könnyebben válik közhellyé. Igy végül mindenkit megront. Továbbá leíródván a szó, a hallatos képzet mellé, iratos képe is megrögződik fejünkben, különben helyesen írni közvetlenül nem is tudnánk. Ez annyit jelent, hogy az írott idegen szó meg sem magyarulhat fejlett hirlapirodalmunk korában. Megmarad annak, ami volt, öl, pusztít, butít, mint a pálinka, néha még meg is részegíti a kelekótyákat. A nép átvette nevek magyarosodnak el csupán és eszünkbe kell fognunk, hogy röpirat használata[506] révén a Fuhrmanból sohasem lehetett volna furmányos, majdan pedig fuvaros. Amondó vagyok, hogy a Bartha Miklós Társaság, ha nem válogatja meg szavait, eleve legalább annyi valóságos kárt csinál, amennyi hasznot társadalmi téren még csak tenni szándékozik.

*

A kötetbe verseket írtak Petur László, Szalatnai Rezső, Simon Andor, Fodor József, Joó Tibor, Illyés Gyula és Győry Dezső. A költeményekről jobb ha nem beszélünk – Fodor és Illyés verseit, meg az egyik Simont leszámítva, tehetetlenek,[507] bortalan tömlők. Megyünk, megyünk! – Mint izzó felkiáltójel, – mint lobogó szövétnek, – új utakat törve erősen – pengeti az első oldalon Petur László. Közben elfelejti, hogy költeményeket írt Ady Endre is, aki pedig általános szólamokkal sohasem kobzoskodott. Tessék a versért egy kicsit megszenvedni – úgy látom, kerülne más is, jobb is. Csak kevesebb mázsás tölgyből készült keresztet, jóság-csillagot és „Most férfi énekel”-t kérünk – valójában a költészet csak csurran-csöppen, s csupán akkor árad, ha már megírtuk, de semmiesetre sem írás közben. És mi a csudát akarnak a szabad verstől? Egy kis kötöttség iskolának, műhelygyakorlatnak, vagy egyszerűen csak rendes, tisztességes versnek sem ártana.

*

Hát így vagyunk.

A közlés alapja:

Nyomtatott forrás:

– Előörs, II (1929), fasc. 51-52 (december 21), pp. 23-24.

Aláírás: József Attila.

Kiadva: JAÖM, III, #12.

– Ebből a költő által átnézett példány a PIM Kézirattárában. Kiadásunk alapszövege.

[41] Bűbáj [1]

Széphalom.

Ilyen nevű folyóirat is akad a terítéken klebelsbergerék előszobájában. Bevallott célja volna az irodalmi jobb – és baloldal összeédesgetése, tehát afféle mézesmadzag szerep, ám sanda gyanunk szerint zöld címlapja azért virít a bódék rónaságán, hogy az önkultusz miniszterének a Pesti Napló hasábjain megjelent sürgősségeit másodízben is közölje. Minden számában belebányászkodik a klebelsberger hírlapi cikkek rejtett aranyába és erébe ez a szépirodalmi egyetemesség, mert hiszen a Széphalom valaha Bányácska volt. De meg is hálálja ezt a kultúra magos bérese, meg. Viszonthirdetéssel. Azt írja egymillió írástudatlanunk legfőbb őre e folyóír hirdetési rovatában, hogy a Széphalom a sajátos szegedi tudományosság folyóirata. Belzebubra! Nem tréfálunk. Nagyméltóságú miniszter urunk sajátkezű állítása ez a sajátos szegedi tudományosság, úgyis mint grófé, úgyis mint doktoré, tehát akinek miniszterségén kívül is köze van a tudományokhoz, úgyis mint érettségizett ifiúr. Nekünk ugyan nincs fogalmunk sajátos szegedi tudományosságról, ha volna, fennen kiáltanók, hogy miféle kontárokkal van teli a Ferenc József Tudományegyetem, mégis tudjuk, értjük csendesen, hogy a tanári kar miért nem tiltakozik a szegedi sajátosság érméje ellen. Miért nem hallatja halkan sem, hogy ők rendes tudósok és nevelők, hogy az ő egyetemi tudományuk nem sajátos, nem szegedi, hanem valóban egyetemes.

Éles elme.

Egyik kritikusunk, aki hol Komlós Aladár, hol meg (a Mult és Jövőben) Komlós-Kredens Aladár névvel irogál (hja, nem lehessen tudni), Osvát Ernő siratójában, a Toll hasábjain a következő mélységgel kiált értelemgyakorlatok után: „Rendkívüli fogékonysága, éles, mondhatnám túléles esze (volt), amely fogalomzavart tudott megállapítani ott is, ahol nem volt.” Ez finom állítása volna a fonák halálú szerkesztő gyengeelméjűségének s annak is tartanók, ha nem áradna Komlós egész cikkéből a háladatos rajongás, amiért ilyen kritikusokat felnevelt.

Idézet.

„Irodalom és irodalmi élet nem egy” idézi Osvát egyik „aforizmáját” Komlós Aladár fentemlített éles elméjű cikkében. Emlékezetes, hogy Osvát elgondolt és közzéadott egynéhány ilyen bölcsességet, a Nyugat amúgyis színtelen szintjét óhajtván óvni, az egyik reggeli lapban. Annak idején hanyatt-homlok idézgették Osvátot – munkatársai és Komlós Aladárt csak dicsérni kívánjuk ezúttal, mert ő íme kitart mellette s a feledésbe merült közhelyeket – lám – holta után is mestere ajkára adja.

Korkép.

A Magyarország 1929 december 11. számában olvassuk:

„A MAC főtitkári tisztségét viseli 15 esztendeje általános szeretet és kivételes megbecsülés közepette... mindig kitünt lekötelező figyelmességével, rokonszenves egyéniségével, főként pedig úri fellépésével párosult korrektségével. Érthető tehát az az általános meglepetés, ami kinevezését fogadta.”

Az aláhúzás nem tőlünk való.

A közlés alapja:

Nyomtatott forrás:

– Előörs, II (1929), fasc. 51-52 (december 21), p. 24.

Aláíratlan.

Kiadva: JAÖM, III, #13.

[42] Bűbáj [2]

Hajrá, demokrácia!

Erdőhegyi Lajos dr., Szabolcs vármegye új főispánja. Ő az – amint a „Tiszavidék” c. lapból értesülünk –, „akit tudása, felkészültsége, nagy szeretete Kállay Miklós dr. után a főispáni székbe predestinál”.

A főispánok nagy urak – tudjuk. Különösen a mostani időkben. S hogyan is nézhetne föl rájuk az „alsóbb réteg”, mint – áhítattal. De hogyan is nézhetne föl különösen Szabolcs vármegye „legalsó rétege” Erdőhegyi Lajos dr. főispánra, aki a dadai alsójárásban hivatalosan elsőizben „funkcionálván”, a járás ugyancsak új főszolgabírájának többek között a következőképpen magyarázta meg főszolgabírói kötelességét:

„Kell, hogy egy ilyen járás főszolgabírája azzal a tisztelettel és megbecsüléssel övezze körül és viseltessék a felsőbb rétegekhez tartozó családokkal szemben, mely nekik születésüknél, intelligenciájuknál, vagyonuknál és a közügyek terén kifejtett önzetlen munkálkodásuknál fogva kijár s azt másoktól is követelje meg részükre anélkül, hogy e tekintetben erőszakoskodásokba, avagy túlzásokba esnék.”

Értjük: születés, intelligencia, vagyon. Magyarországon ezt nevezik tekintélytiszteltetésnek. Ez azonban akkor is kijár, ha pl. értelem helyett korpát hord fejében az illető Születés és Vagyon. S az a tanácsokkal ellátott járási főszolgabíró igazán nem ítélheti meg hivatalosan a főispán atyai szándékai ellenére, kinek van korpa, kinek víz, vagy ész a fejében. Csak arra kell vigyáznia, hogy „humánus” eszközöket használjon a Születés és Vagyon tiszteltetésének és becsültetésének tanításában. És – valljuk meg – Magyarországon ez ma, a Bethlen-kormányzat idejében – óriási föladat.

A főispán beszéde után kitört a viharos taps és éljenzés s a vendégek hosszasan ünnepelték a szónokot.

"Elértük azt a célt..."

Színházválság nincs. Hogyis volna? Van azonban gazdasági válság, rendező-válság, színészválság stb. A pesti színházigazgatók közben rózsaszín fényben fürdenek s alig várják, hogy kereskedelmi mérlegünk följavítására „importált” darabjaik megbukhassanak.

Esetleg közönség-válság is volna... A darabok még mindig nem elég gyorsan buknak s a második-harmadik estén már ásít a színház, nemkülönben a közönség.

Ezek után biztatóan és üdítően hat a Színpadi Szerzők Egyesülete kibuktatott elnökének, Heltai Jenőnek öntudatos és önérzetes nyilatkozata:

„Lengyel Menyhért és én már október 1-én, amikor a Színpadi Szerzők Egyesületének igazgatósága a nyári szünet után első ülését tartotta, bejelentettük, hogy miután a Belvárosi Színház igazgatói lettünk és mert 14 esztendős komoly munka után úgy látjuk, hogy elértük azt a célt, amelyet magunk elé tűztünk, lemondunk elnöki, illetve alelnöki állásunkról.”

Igaza van Heltai Jenőnek. Tizennégy esztendős munka után elérték azt a célt, amelyet maguk elé tűztek: nincs magyar színpad, nincs magyar dráma. – Hogyan is lehetne ezek után színházválság?! – Csak gyorsabban kell „importálni” és műfordítani.

Halálos vétek volt hát Heltai Jenőt meneszteni a Színpadi Szerzők Egyesületének elnöki székéből: még tizennégy esztendeig elláthatta volna ugyanilyen komoly munka közben az elnöki teendőket, úgy is – mint a Belvárosi Színház ujdonsült igazgatója.

A közlés alapja:

Nyomtatott forrás:

– Előörs, III (1930), fasc. 1 (január 4), p. 10.

Aláíratlan.

Kiadva: JAÖM, III, #14.

[43] Az Istenek halnak, az Ember él

Tárgyi kritikai tanulmány Babits Mihály verseskötetéről.

Az ember azért ir verset, mert a szó szoros értelmében sürgős szüksége van reá. Fölidézi a tárgyak lelkét, vagy az együgyü népekről szóló tudomány polynéziai müszavával élvén tondi-ját s ez sikerül is annak, akinek mana-ja, vagyis varázsereje van. A költő tehát a tudomány álláspontja szerint is vajákos, táltos, bübájos. De minthogy a müalkotás bontatlan egész, valóságos egység, nyilvánvaló, hogy a költő a fölidézett több tárgynak egy bizonyos közös lelkét inditja mennynek a poklok ellen. Mert a szellemre az anyag poklai tátognak mindenünnen, ezek fölött kell, mint Madách mondja, „glóriával általlépnie”. Az anyag végtelen, határtalan. És noha minden egyes dologban rábukkanunk a lélekre, a dolgok egyetemének lelke mégis elsikkad előlünk. Hiszen a dolgok egyetemét nem szemlélhetjük közvetlenül, mint teszem azt, egy cseresznyefát, hanem legföljebb elmélkedhetünk róla. A szellem igy bele is veszne az anyag végtelenségébe, ha egyáltalában beletörődnék abba, hogy kivüle is legyen valami, ami határtalan. Ez az elme számára őrület volna, a képzelet számára képtelenség, a lélek számára – ne tessék mosolyogni – világhiány. De éppen emiatt az ész addig serénykedett, mignem fölfedezte az arisztoteleszi „végtelen regresszus lehetetlenségének” elvét. A képzelet addig csapongott kép után a képtelenségben, mig meg nem teremtette a mithoszokat. A lélek pedig e legnagyobb szükség okából átlényegül ihletté, amely a szemlélhetetlen világegész helyébe szemlélhető müegészet alkot. Müalkotáson kivül egészet soha nem szemlélünk. Az ihlet tehát a szellemnek az a minősitő ereje, amely az anyagot végessé teszi. Ezek szerint a mü közvetlen egyetemesség, vagy szem előtt tartva, hogy belsejében kimerithetetlen, határolt végtelenségnek is mondhatjuk.

Korunk kritikai áramlataira való tekintettel meg kell jegyeznem, hogy az ihlet lévén igy a legelső szellemi és anyaggyőző tiszta akarat, nem esik az erkölcstan stb. birodalmába. A müvet megalkotja és ezzel szerepe teljesedik, de tevékenysége különben sem társadalmi. Azonban természetes, hogy a kész müvek csoportja fölosztható erkölcsösökre és erkölcstelenekre, amint hogy az anyagi világ is fölosztható például áttetsző és át nem tetsző tárgyakra. A müvek önértékét azonban az efféle csoportositás nem érinti. Hangsulyoznom kell, hogy mindez csak a valóban értékes alkotásokra áll, – a többi sem nem erkölcsös, sem nem erkölcstelen, hanem közömbös szemét. Másszóval a költő csakis akkor szavahihető, ha jó verset ir.

Ezeket a megfontolandó gondolatokat előre kellett bocsátanom, mert Babits Mihálynak szóbanforgó verseit ugy körülajnározták, mintha a kritika kisdedek majálisa volna. Hetet-havat összecsapadékoltak Babits lelkéről, miegyebéről, anélkül hogy sugarat vetettek volna a varázserőre, amely a lelket fölidézi. Pedig lélekről aligha beszélhetünk, oly bántóan rossz versek kötege ez a könyv.

Hogy az aprólékon kezdjem, két marékkal tömi belénk a zagyvaságot:

          Orditsatok szerelmet

vagy pénzt még inkább, báva szeretői

a Pénz sin-karja közt doromboló

fiktiv arannyal pereces világnak!

(Babylon egerei)

Ignotus után szabadon: akasszanak föl, ha értem, de nyelvünknek ennél rutabb, szutykosabb, tehetetlenebb és alantasabb mozdulatát még nem vettem fülembe. Holott a következő kétoldalas vers is igy megy elejétől végéig:

Szók deliriuma, nyügöző, nyüzsögő.

Játszanak, összefogóznak

benned,

cikáznak, tünnek,

bukfenceznek, s olykor megállnak fejen

s már mind megforgatod önkénytelen:

„Kultura!”

„A rut luk!”

Micsoda szimbolum!

Bum! Bum!

(Egyfajta kultura)

Ismeretes, hogy költők-irók szójátékkal szivesen szórakoznak. De hogy valaki ezt két oldalon komoly érdekü versben végigvigye oly izetlen szavu bölcselmi alapon, hogy „két véletlen szó nem ostobább, mint e világ vasakkal-füzött s gyilkos véletlene”, – arra példa csak azért nincsen, mert költőt ennyire még el nem hagyott a helikoni berkek honvágya. Nem érdekel Babits müvészi lelkiismerete, amelyet valószinüleg azzal csittit, hogy uttörő ott, ahová senki nem kivánkozik. De Babits Mihályt a köztudat formamüvészként emlegeti, nem tudni miért. Hiszen az irott forma tárgyi müvészete nem a mérték, ütem és rim kellékeinek kiállitásában, panorámájában, hanem a mü legbensőbb inditékai, mozzanatai helyzetének váltogatásában áll. Az első mozzanat uralmát fokozatosan átengedi a másodiknak s ez a harmadiknak. Majd az első mozzanat ujból kibontakozik, de gazdagabban és a szintén gazdagabban jelentkező második mozzanat mögé huzódik. És igy tovább, mindaddig, mig nem kész az irásmü, amikoris azt látjuk, hogy a motivumok tulajdonképpen átvették lassacskán egymás jelentését és jelentőségét, – a végire érvén már csak egyetlen egy mozzanat, motivum áll előttünk, ami nem más, mint maga a mü. Hasonlattal élvén, a formamüvész kézen fog egy ismeretlen tájon, egy ismeretlen hegy lábánál. Szallaguton vezet fölfelé, egyre szükülő körökben. Az első lépésre is tájat látunk. E tájra azonban a szallaguton fölfelé haladván észrevétlenül másik táj terül, hiszen közben északról keletnek, majd pedig délnek és nyugatnak megyünk. De igy visszajutunk ujra északra. Ekkor már föntebb vagyunk, de ugyanarra tágul szemünk, amire egy körrel lejjebb és mégis mást látunk. Most egyetlen pillantásra fölfogjuk mindazt, amit előbb északról és részben északkeletről meg északnyugatról szemléltünk. Fönn az ormon azután egyszerre nézhetünk a szelek minden iránya felé és ki-ki annyit lát, amennyi szeme van. A csupaszem utas egyetlen metszetlen kör közepén találja magát, egyivü éghajlat alatt. Csak maga az ösvény tünt el a növényzet között. Hát ez a formamüvészet. Kosztolányi igy irja a legszebb magyar prózát. De Babits Mihály ezekkel a versekkel formamüvész legyen? Még kellékei is rémségesek. (Ararat – madarat; komoly – agg a moly; ugatás és harangfoszlány foszlik el zajunkban osztán; stb.) A kellékes rendes ember, ha nem tolakodó. De itt ugy vagyunk vele, mint valami rim-ügynökkel, akit ha kidobunk az ajtón, bejön az ablakon, a példabeszédnek megfelelően. Hogy ez nem is fontos? Hát tele van képzavarral. A repülő bogár ráng. Helyes, de nála valami láthatatlan gummiszálon ráng. Holott gummiszálon nem rángana, hanem édesen emelkedne-sülyedne, hintás ritmusocskában, mint a búcsúbeli kis labdák. Aztán meg a lelke (Babitsé) a kedves csöpp füleinek labirintusában bujócskázik, – eszem a képzeletit. Még pedig abból a célból bujócskázik, hogy mérje, ám lehet, hogy más célból, de mindenesetre „mérve e végtelen véges kanyargás rózsaszin üreit” és „néha véletlen kicsuszik tangensben a halánték felett”. Ha már ily kigondolt kép előtt állunk, nézze meg jól a szemes olvasó szomszédja fülét és vegye fontolóra, vajjon annak rózsaszin üreiből vonhatunk-e a halántékhoz érintőt? Amely kicsuszik, tehát oly rendes érintőnek kellene lennie, aminő a parittyából kirepülő kőé. Ezt azonban Babits maga is tagadja, mert bár kicsuszik tangensben a halánték felett, mégis ezzel egyidejüleg „valami kék eret követ” a szegény lélek, amely nyilván kettészakad, hogy a zeg-zugos erecske meg az amugyis rosszul[508] elgondolt érintők kivánalmának egyszerre megfeleljen. (Ketten, messze az ég alatt...) Ismét másutt vonatja szalad, mint bárka az özönben: két jármü menetét hasonlitja össze olyképpen, hogy ugy az egyik, mint a másik szaladásáról való képzetünk végleg elenyészik. (A huszéves Nyugat ünnepére.) Bus csavargó módján estig bukdosódik a buckán egyre lefelé. A buckán képtelenség késő estig egyre lefelé bukdosódni. Bukdosódni nem is lehet a buckán, azon legföljebb le – vagy elbukik az ember, egyszeriben. Ha a „bucka” buckás területet jelent, akkor sem egyre lefelé bukdosódunk, hanem föl-le. A buckának költői „halom” vagy „domb” értelme szóba sem jöhet, mert hiszen a bukdosódás oka itt maga a bucka. (Elég a kóstoló.)

Ugyanebben a végig zavaros versében:

              Minden folyót vár a Styx.

              Oh, megoldó biztos X!

De jaj neked, apadva s feledve

mint a pohár kiloccsantott alja,

lenni a földé vagy Istené!

A számtanban X-szel jelölik az ismeretlent. A második sor tehát értelmi utalás a számtanra. De itt is zavar van: az X nem megoldó, hanem megoldandó. A megoldó az, aki számit vele. De a zavartól eltekintve is hamisan hangzik: a költő mintha nem volna szavahihető. Oka ennek is formamüvészeti. Cseréljük csak föl az első két sort:

Oh, megoldó biztos X!

Minden folyót vár a Styx.

Miért hangzik igy jobbnak? A babitsi sorrendben az első sorban magyarázat áll, a másodikban pedig ujjongó felkiáltás. Holott is a hamisság nyilvánvaló: a valóság előbb kiált föl s csak utóbb, kitöréséért mintegy szégyenkezvén, teszi hozzá önmaga számára, hogy lelkesültsége nem tárgytalan, hanem a tények erejéből fakadó. Az igy második helyre kerülő sor éppen az X megoldásává válik.

A következő három sorral kapcsolatban mintha boszorkányság esne velünk. Az első pillanatra ugy látszik, minden rendben van, a szakasz a mondottaktól eltekintve értelmes. Közelebbről megvizsgálván azonban zavarba jön az ember, mert végzetes ellentmondásra lel az első két sor örömre bukkanó kitörése s a következők jajja között. Annál is inkább, mert ezt a jajt ellentétes kötőszó vezeti be. Irjuk csak ide az igy talált értelmet: Oh megoldó biztos X! De jaj neked, lenni a földé vagy Istené! Ám hátha mégsem áll itt fejetetejére az ész! És valóban előkerül az értelmes kapcsolat, az ördöngős rejtély nyitját leli, de hajh! mi lesz a müvészetből?! A három utolsó sor ugyanis ész szerint azt kell jelentse, hogy noha biztos a megoldás, mégis jaj abban az esetben, ha akár a földé, akár az Istené, apadtan s feledten lesz a költő. Vagyis a közbeeső, nyelvileg magyartalan, minősitő részeken van az értelmi hangsuly, ami mondattanilag abban jut kifejezésre, hogy az ige előtt állanak. A sorok ritmusa azonban egyenlő s belsőleg a fölcserélhetetlen végsor erejével zárulnak eggyé, az utolsó sor elején káplárkodó ige pedig a müvészi formában elfoglalt helyénél és hatalmánál fogva erős ráütést, iktust kap. Müvészileg nem birja meg, hogy különben sem magyar közlegényei nála fontosabbak legyenek, őrmesterré lépvén elő. A müvészi szerkezet teljes ellentmondásban van a mondat szerkezetével. Minthogy pedig a kötött beszéd fölött a müvészi forma országol, a mondattani tagozódás meglapul mögötte és értelme elvész szem elől. A tartalom hütlen elhagyás cimén perli a formát. És viszont, ahogy tetszik. De minthogy a házastársi életközösség fenn sem állott, nászról szó sincs, a házasság eleve érvénytelen, azaz müvészet nincsen.

Babitsnál a forma és a tartalom, a müvészi forma és a költői tartalom, ugy kerülik egymást, mint két hitvesgyilkos, akik egymásban Sherlock Holmesre gyanakszanak. A legjellemzőbb az, hogy költői mondandói mindig megtörnek a sorok végén (enjambement). Idegen sor közepéig hátrálnak, ott elhalnak, miután előbb hol nyegle, hol barbár sorvégek erőszakosságán szüzességüket elvesztették:

A csupasz fák csucsa mint tük hegye bök be

      az égi flanellba:

Az Isten a földet hóba és ködökbe

      puhán becsavarta,

hogy óvja azt a pár maradék plántáját,

      amit az ember nem

irtott ki még, s amik a bus tavaszt várják

      szabadon vagy kertben.

(Gondok kereplője)

Tessék megnézni az utolsó másfél sort és belátni, hogy ez a bottal esketett nász micsoda másfél üresfejü fattyat adott az életnek s micsoda másfél „müvészi formát” a magyarnak. Fattyat, mert a szakasz majdnem csecsemő-képzetet ád. De te jóságos ég! csecsemő, akiből tük merednek ki? No, próbáljunk jó szakaszt csinálni ebből a bölcselmi csendéletből, amely pedig a kötet legjobb szakaszainak egyike:

Az Isten a földet puhán becsavarta

égi flanellba,

ráfonta, kötötte havát, ködét,

hogy óvja azt a pár maradék plántáját,

amit az ember

nem irtott ki még.

Rossz ez igy is.

De „jó”-val jobb, hiszen legalább a szemetét kisöpörtük. A két utolsó sor igy kettőben nagyon vásárias, egynek pedig nehézkes volna s a többiektől eltérő stilusu. Más bajok is vannak, de akkor a vers belsejéhez kellene nyulnom, annál pedig gőgösebb vagyok. Tartalma ugyanis közhelyes, az eredeti benne csak a köd mint flanell.

Emlékszem, milyen édes hajcihőt kavart lelkemben, amikor megtudtam volt, hogy a hótakaró megóvja a földeket a kihüléstől. Hogy a köd is játszana ily szerepet a már hófödött tájon, az kétséges önmagában, de a versben amugyis megromlik. Addig ez is megáll, amig az Isten a földet ködbe, azaz flanellbe csavarja, tehát óvja, különben mért csavargatná be? Az óvás mozzanata a flanell-képzet kifejlése. Ugyanakkor azonban a hóréteg természettudományilag óvja a föld kérgét, valóságosan, a hó és a köd tehát az óváson belül egymásra acsarkodnak, ahelyett, hogy összeölelkeznének. Finom, Babits minden jobb versére jellemző stilustalanságot figyelhetünk meg itt. Azonfölül az emberek ellen áll az óvás, ami megint rendben volna, óvás és irtás kapcsolódnak, de flanellal óvni a kiirtó emberek ellen? Megint stilustalanság. Lehet, hogy a köd az emberek szeme ellen óv – de ez csak belemagyarázás volna, s a flanell ismét bajt okozna. Meg nem állhatom hát, hogy az egészet át ne irjam erre a mozzanatra a következőképpen:

Csupasz fák gémberedő ágát

puha gyolcs-ködbe csavarja, fedi:

az Isten megóvja világát;

az ember lelkét vaksággal veri.

A gyolcs egyenértékü a flanellal. Hogy az ember irtott és irt, azt fölösleges belevenni. Hiszen az Isten mindezt nem csinálná, ha az ember lelke nem volna a dolgokra veszedelmes – a költő szerint. Ez a négy sor sem tökéletes, de unom már és most különben is kritikus vagyok.

Ismétlem, az idézett szakasz a legjobbak közül való. Lesznek is, akik szerint szőrszálhasogató volnék. Dehát a tudomány – tessék rábólintani – szőrszálhasogatásból áll. Hol volna enélkül akár Szokratesz, akár Newton, akár Einstein, vagy pl. valamely történész? A mükritikus pedig költészettudós. S ha minden gyakorlati szakembertől, mérnöktől, katonától, szülésznőtől, péktől, borbélytól is szabatos, tiszta munkát követelünk, a költővel kivételt tegyünk? Hiszen a költő éppen az alkotó szellem tisztaságának nagymestere! Ha egy könyvelő a tartozikat és a követelt, a pénztárkönyvet és az árutételt, a mérleget és az előleget nemcsak lázálmaiban vétené össze, de mindig olyan munkát végezne, amilyen formamüvészetet Babits csinál, bizony minden szatócs kihajitaná.

Vannak esetek, amikor Babits szemmelláthatólag finom formai mutatványt tüz müsorra. Ilyenkor aztán vérfagyasztó dolgok derülnek ki. Egy helyt például Isten gyertyája ő s négy szakaszon át csupán a szakaszvégen visszatérő Isten szóval rimel össze. Finom ötletnek tartanám, ha müvészetben ötletnek egyáltalában volna valami értéke. Hát még ha szentségtöréssel párosul! Mert hivő alkotó szive és elméje minek tartsa azt az akarnok vakmerőséget, amely egy rokonszenves gondolat festett ablakait otromba forma féltégláival zuzza be. Ő Isten gyertyája s minthogy nem tud magáról tartalmasat mondani, ő az Isten nagy világ-szelek elé emelt, hős, vak, kicsi gyertyája. A hős, vak, kicsi – ejh! – szóra méltatlan. A nagy világ-szeleket látszólag érdemes volna vitorlámba fogni, mégsem teszem, hiszen még a hős, vak, kicsi gyertyát „sem tudták e nagy világ-szelek eloltani”. Bár erejük az van. T. i. a második szakaszból megtudjuk, hogy a láng már inog. Istenhez fordul hát Babits, megjegyezvén, hogy „tövig ég bölcs, szent, konok kezeidben”. Az olvasó azonban nem érti, hogy miért nem szólitja nevén azt a hindu istenséget, amelyhez fohászkodik. Hiszen itt nyilvánvalóan sokkezü istenségről van szó. De nagyon ügyetlen lehet, hiszen ezt a kicsi gyertyát több kézzel tartja a nagy világ-szelek elé. De ha csak a sorok közt ügyetlen, vagy félős, óvatos, akkor meg nem isten. És mi az, hogy bölcs, szent, konok? Vagy vagy. Dehát, ha egy istenség már gyertyát tart és Babitsot tartja gyertyának, akkor az olvasó maga is választhat a jelzők között, hiszen a konok helyénvaló, a bölcs pedig annál kevésbé. A bölcset tehát ezennel érvénytelenitem s igy, noha kerülő uton, mégis sikerül a bölcs és konok szavak tartalmának hatásköri összeütközését eltüntetnem. Még csak annyit, hogy ez a hindu istenség meggondolja magát s az olvasó tudta és beleegyezése nélkül helyzetet változtat, mert váratlanul már csak nagy tenyere tartja magasra a kicsi gyertyát. Valószinüleg, bár ez tudtunkra nem adatik, néhány csepp viasszal oda is fagyasztotta, mert hiszen a tenyér sik felület s a hős, vak, kicsi gyertya a nagy világ-szelekben[509] különben lepottyanna róla.

Ennek a versnek az elemezése nem is mütét volt már, hanem hullaboncolás. De találunk itt olyanra is, amelyet illetni kényesebb, mert már világrajöttekor oszlásnak indult. Mit! indult? Ment, futott, rohant. Megérkezett. Révbe ért, amint az illik is a következő vizi stilushoz:

Hol év, perc, bor, barátság fölszakad,

engem különös gátak zsilipelnek

és hallgatok, mintha gondolatom

szédülne meredek hidján a nyelvnek:

de belül, lassan, fészken, titkosan

a szavak mégis gyülnek, gyülnek;

kiket rimek tollával tollazok,

hogy ki ne hüljenek, ha kirepülnek.

(Im az én tollas, késett tósztom).

(Az elmaradt tószt, Fenyő Miksának)

Nem érdekel, hogy a költőnek gátlásai vannak Fenyő Miksával szemben, inkább azon a leleményes nyári üdülésen felejtem sanda tekintetem, amely szerint a költő tollaz, különös gátaktól zsilipeltetve. De bah! mindegy, a szavak mégis gyülnek, gyülnek. Ugyanebből a versből pusztán az érdekesség kedvéért adom a következő Ady-ejtésü, bár gyönge sorokat:

„tudok a nemes mámor poharából

inni,

és tudok hinni

(amihez ma is kell a mámor.)

És poharam beszéde: csengés.”

Még a különben önmagukban jó részek is széthullanak. Az egyes szavak, kifejezések, sorok, szakaszok külön életre, ellenséges szabadságra törnek, mint valami kegyetlenségéről hirhedt fegyház fellázadt, félőrült fegyencei. Mert ime öt sor, Babits irásmüvészetének teteje, egy gyöngécske vers kellős közepén:

Prémes mezőkön, mint a füst, márványzik át a szél.

Nem füst az, csak a halkezüst

borzongás a Föld fürte közt,

mely elhal s ujra kél,

ahova csak az égi Est altató csókja ér.

Ez az öt sor majdnem remekirókhoz méltó. Ám a föntebb elemezett finom stilustalanságot itt is megfigyelhetjük: prémes mezőkön – szép, jó; mint a füst márványzik át a szél – nagyon szép, nagyon jó. A stilustalanság a prémes meg a márványzik egymást rontó voltában rejlik. Azonban ennek az öt sornak párját sehogyan sem lelem. Akadnak a könyvben egyes szép sorok (Próbálkozik a nagy harang a ködben, – melyet kásásan kavar a madár; vakarcs-poklok), de kétséges, hogy esik-e minden sürü oldalra egy. Égi kalácsba való, szüken mért mazsolaszemek ezek, valami undoritó kulimászban.

Hogyan lépett e primitiv Madonna

e volutás, barokk párkányra? Olyan

magas a párkány, hogy amint az évek

malma csikar, ki béna földön ülök,

romló szemem nem éri már a márvány

unt diszein tul ama boldog arcot.

Tessék csak nyugodtan elképzelni a költőt, amint béna földön ül és az évek malma csikarja! Ezen fölül pedig az a megjegyzésem, hogyha az évek malma nem is csikarná, akkor sem ülhetne béna földön. Ilyen szóösszetételt gondolati költészet stilusa nem tür meg. Ez a kapcsolat csak olyan költeményben szerepelhetne, amely a maga egészének minőségében is ezt a fogalom melletti tartalmat kihangsulyozó mondandót képviseli. Ebben az esetben a szavak nem mint a fogalmak hordozói jutnak levegőhöz, hanem a maguk csak szóbeli értékében. Az itéletalkotás távolról alig-alig neszelő logikummal kisér. Jelenlétét ugyszólván észre sem venni, de amennyiben a szavak logikai szempontból összemarakodnak, kitünik, hogy puszta létük mennyire fontos. De miért ez az egész eszelős cécó?

Mit keres ott a földön? Tán a rímet,

mint leejtett pléh-csörgőjét a gyermek,

keresi gyermekessen. A cselédek

kisöpörték? vagy ott csörög a táncban

perecnek kötve egy frivol bokára?

vagy legurult a terraszról a sárba?

(A Madonna fakirja)

Ezért! ezért az ocsmány ürességért, hogy a tartalmatlanságnak ez a pléh-csörgője kihallassék! Mert eltekintve attól, hogy minden szakasz üti a másikat, külön-külön is irtóztatóan üresek, mint valami dögszagu árok, amelyben még szennyviz sincsen, csak a nyirkosság emlékeztet rá. És mindenütt, mindenütt:

      (állnak) a gatyás jegenyék,

őrnek, e nagy, marcona, délceg

strázsa-legények:

hogy elrémüljenek a Rémek.

Hogy elrémüljenek az olvasók. Ugyanitt:

félsz, mint piros-szemü, ravasz

hipnotizőrtől, hogy elaltat?

Lesed a holdat?

És remegsz, hogy mit hoz a Holnap?

(Miért lázadsz az Este ellen?)[510]

Pedig itt is akad különálló, szép sor.

Akinek ilyen nyákos, üres odu a lelke, lehet-e formamüvész. Ady a forma fagyasztó ormain ökölrement Istennel, anyaggal, Kosztolányi fontos stratégiai magaslatokon siklik hótalpakon, üzi friss téli sportját; ritkán veszi elő a nagyágyut, de éppen az a Kosztolányi csodálatossága, hogy hólabdákkal is megvédi érzékeny hadászati pontjait az alaktalan és együttesében tartalmatlan anyag alattomos támadásai ellen. Még a vihar sem mer elébe lépni – maga csinál hát vihart, mint egy isten, pusztán azért, hogy arca a hempergésben kipiruljon. Juhász Gyula bérci váromladék fokán mereng, füzesekre és meleg alföldi tavakra – az ellenség mintha más tájakra vonulna előle. Babits szemétdombról pislog fölfelé, de nem is föl, hanem le, le, egyre lefelé. Ahol egyéni. Mert másrészt Babits formája, ahol az valóban forma, afféle gyári áru, kész öltöny, amely mindenkin s igy Babitson is jól áll. Csak a hozzáértő veszi észre, hogy a derék lötyög, vagy a szivarzseb félig a hóna alá esik, az ujj tulhosszu, a nyak pedig alacsony és eláll. Ady állatbőrökben járt. Nem szabta azokat semmiféle szabó – mégis mind királyi volt. És mielőtt meglátogatta volna istenét, mindig uj vadállatot ejtett el, ugy járult eléje. Juhász Gyula többnyire lomposnak látszik, de az értő tudja, hogy milyen értékes háziszőttes van rajta. Kosztolányi pedig elegáns, pompás, és nem kinosan, hanem fesztelenül, elképpesztő-természetesen. Annyira, hogy ugy jár köztünk, mint a meztelen gyerek a kavicsos tengerparton.

Az eddigiekből egy költészetbölcseleti formatan bontakozik ki nagy vonásokban. A mü nem is való a széptan (aesthetika) kezeügyébe – a lényeg nem az, hogy szép-e, vagy sem, hanem hogy valóban müalkotás-e? Pl. a polynéziai hadisten faszobra gyerekriasztóan ronda, de tökéletes mü. Az óriási szájon, fogakon, lapos, apró, kapzsi és bandzsa szemeken, hülyén ferde állon és az egész félrecsapott, vigyorogva rémitő ábrázaton minden porcikán, minden négyzetmilliméternyi helyen ott a müvész ujjanyoma. Más példák is vannak: Baudelaire, Villon, Rodin, Shakespeare, Móricz Zsigmond stb. A széptan tételei minden valóságos alakra vonatkoznak, tehát a müre is, azonban csak a mü lényegtelen tulajdonságára vetnek világot. T. i. a müforma magának az emberi ihletnek tárgyasult ereje, a valóság-alak pedig az isteni ihleté. Mármost ha tulmegyünk a fölületes tetszésen és nem azt vizsgáljuk, hogy ocsmány-e az édesanyánk bele, fönséges-e a téli vihar a Kárpátokban, hanem tökéletes-e, miféle forma ez, tehát mifajta szellem gyurta itt rettenthetetlenül az anyagot, – akkor valóságbölcseletet (metafizikát) csinálunk; és csinál naponta mindenki, bármennyire is szitkozódjanak ellene a bambák, az elme öngyilkosai. A valóságot elemezvén Istenhez jutunk, a münél az ihlethez, az észen kivül az egyetlenhez, ami az állattal szemben emberré tesz. A lelki kultura bizonyos fokán már nem is keltik bennünk a tárgyak sem a szép, sem a rut érzését. Gondoljunk csak a foltos-lompos festőkre, borotválatlan, kócos költőkre, Archimedeszre, Diogeneszre, sőt a lövészárkok tetves bakáira. Széptani itélet nem kritika, tárgyi értékelés, hanem az olvasó tájékoztatása affelől, hogy a mü miféle tetszés inditója lehet. Igy pl. az emlitett polynéziai hadisten szobrát nem ajánlhatom könnyen utálkozó, érzékeny lánykáknak, akik elájulnak disznóöléskor s a még fürösztetlen ujszülött láttán reszketve undorodnak. De a kolbászt megeszik s a szöszke babáért rajonganak, Baudelairere keresztet vetnek, Farkas Imrét pad alatt falják a kereskedelmiben. Égen és földön minden ami van, ád széptani (aesthetikai) élményt, de müélményt nem. A mü tetszésbeli hatása voltaképpen kettős: az anyagé és a szellemé. A müvész vagy derüs tájakon, vagy inkább rettegtető őserdőkben vezet s mi lélegzetfojtva követjük. Ady megy előre, megállás nélkül, komoran és annyira rettenthetetlenül, hogy elfelejtjük, hol is járunk. Nagy hatásának ez a titka: észre sem vesszük az ellenséges, rontó és mérges tájat, anyagot, annyira rajta felejtjük szemünket ezen a suhogó, ragyogó lelken. Kosztolányi kemény ingben, nevetgélve, cigarettázva, fölényesen vezet s ezért nem szeretik sokan, mert a legtöbben meg akarnak hatódni, holott a kisgyermek panaszai óta erre nem igen van alkalom. Pedig ez a magatartás a bámulatos. Ám akik ezt nem szeretik, azoknak ott van Juhász Gyula, aki maga is megilletődik és közben imákat mormol, de mégis megy, megy előre. Babitsnak ugyszólván anyaga sincsen. Ha van, megáll az erdő szélén s a fejét vakarja és hol peplonban, hol meg darócban próbálja széles taglejtésekkel elhitetni, hogy ojjé, ő már unja az egészet, annyit barangolt erre. De nem is kell szembesitenünk az igazi müvészettel, elég, ha keresztkérdéseket teszünk föl a mellverő verseknek, kiderül, hogy hazudnak, sohasem jártak az anyag rejtelmeinél. Amit tud, azt is azért tudja, mert néha az unatkozó anyag maga jött el hozzá, hogy leköpje.

Mondom, müalkotásnál harmadrendü az aesthetikai szépség, amit inkább tetszősségnek mondanék. Sohasem beszélünk csunya versről, csak rosszról, mért szólnánk hát szépről? Azonkivül is kettős a mü tetszőssége: – tetszik vagy nem tetszik az anyag és tetszik vagy nem tetszik a költői magatartás. Lehet eset (pl. Villonnál), amikor mind a kettő visszatetszést szül, a mü mégis érvényes értékü alkotás. Babits magatartása hol „szép”, hol rut, anyaga hol tetsző, hol visszatetsző. Van ugy is, hogy mind a kettő szép, azaz tetszetős, s ugy is, hogy az egyik undok, a másik ronda. Mindez persze kinek-kinek az izlése szerint. De a mindenkire egyformán érvényes értékü tárgyi müvésziségre csak az emlitett néhány sorban bukkanunk. Mindenesetre, hagyományainkhoz hiven ideirom, bár ez nem értékitélet, hanem közömbös ténymegállapitás, hogy a könyv nagyobbrészt visszatetszést kelt.

A lélektani szempont rokon a széptanival. Még a tárgyi elvü tetszettanok is a lélektan területén cövekelik ki fele birodalmuk határát. Mármost ha lélektanos ökör, avagy elaljasulóbb szellem volnék, valahogy igy kiáltottam volna el igazsága ellenére csaló, hamis, mert csalfán beállitott mondókámat. Természetesen a zárójeles részek nélkül:

Egy nagykulturáju költő áll előttünk. (A költő ember is, nemcsak alkotó. Ha hát a primitiv Madonna, volutás, barokk, Dante stb. szavak jelentésének fogalmi ismeretét föltételezzük, ami kötelező, akkor Babits, a költő mint ember, valóban müvelt. Csak Babits, a költő mint anyagformáló müveletlen.) Rezzenő, érzékeny lélek, Isten világ-szelektől riogatott gyertyája, amely az Ember magosra törő szándékainak ünnepére ég. (Hát persze.) Egyszerre tud durva és finom lenni – rekedt orditása és halk zsonogása egyként egy tiszta ember közelségét árulják el. (Természetesen. A legrosszabb verseket irja manapság, de azért tisztára ember.) Fájdalma az emberiség fájdalma, de babitsi nyilalásokkal, öröme a kultura s az emberiség legjobbjainak végzetes derüje, de Babits különös artisztikus mosolyával. (Szóról-szóra áll. Hogy Babits különös müvészisége, artisticuma micsoda, azt láttuk.) Nagyságára vall, hogy midőn immár az elmulás folyójának partján áll és elméjében a megoldó biztos X, a nagy Ismeretlen motoz, még akkor is azon mereng és jajdul kétségesen, hogy adott-e vajjon eleget, megmaradt-e talpig embernek, vagy kiloccsant-e a Nagy Pohárból? (Stb.) Lángját szégyen-szelek fujják. Arcátlan, beteg korunkban ő szégyenkezik mindenki helyett. (Ez nincs benne a versekben, de jól hangzik. Különben is ráfér Babitsra.) Egyszerü, ha egyszerüen akar szólni, raffinált, ha ugy kivánkozik, de mindig őszintén tárul. Félős még, de már lelke legrejtettebb titkait is elárulja. (Pl. hogy nagyon rossz költő)....... (Ide irjon bárki bármit, akármiről szóló, akármilyen tárgyu (csak nem szinházi) sajtókritikákból, beleértve a Nyugatot is, egészen addig, hogy:) Gyönyörü meglepetés ez a könyv mindazok kisded csapatának, akik hivőn kitartanak a tiszta müvészet s ami ezzel egyértelmü, az emberi kultura, a haladás mellett. (Szabadelvü lap.) Kétszeresen gyönyörü meglepetés nékünk, magyaroknak, akiket az igazságtalanságban csak kulturánk ereje támogat. (Klebelsberger-sajtó.) Gyönyörü meglepetés ez nékünk, akik a nyugatról ész nélkül, formátlanul behozott kultura sajátos, magyar jellegének kibontakozását várjuk. (Nemzeti radikális.) Bodóné másról beszél, mikor a bor árát kérik. Olvassuk csak össze az aláhuzott részeket!

Hát gyönyörü meglepetés, mondhatom.

Ha kezdő költő volna Babits Mihály s ez volna az első könyve, akkor meg azt irnám, hogy néhány sora kétségtelenül tehetségre vall. De a könyv egésze mégis kétségessé teszi e tehetség kifejlődhetését. Sokat kell még tanulnia. Verseit pedig tartsa hét esztendeig az asztalfiában és ne adja ki barátai unszolására sem. Hogy hozzáértőkkel való érintkezése mégis legyen, egyik-egyik kisérletét be-beküldheti módjával valamilyen kisebb igényü lapnak.

De elég a szóból. Az Istenek halnak, az ember él.

A közlés alapja:

Nyomtatott forrás:

– A Toll, III (1930), fasc. 2 (január 10), pp. 10-22.

Jegyzet az első lap alján: Babits Mihály versei. Athenaeum. 64 old.

Aláírás: József Attila.

Kiadva: JAÖM, III, #15.

– JÓZSEF ATTILA / AZ ISTENEK HALNAK, / AZ EMBER ÉL / TÁRGYI KRITIKAI TANULMÁNY / BABITS MIHÁLY VERSESKÖTETÉRŐL / AZ IRÓ KIADÁSA / BUDAPEST, 1930. / VIKTÓRIA-NYOMDA, BUDAPEST / ÁRA 50 FILLÉR

Különlenyomat, változatlan szedésben.

Aláírás: József Attila.

– Ebből a költő által dedikált példány Kiss Ferenc tulajdonában. Kiadásunk alapszövege.

[44] Magyar Mü és Labanc Szemle.

Barbár mondandóival, de nyugati finomságaival egyetemben is szerény irásocska fekszik előttem. Egyetemi ifju irta s a „Magyar” Szemle nyomatta ki,[511] mert hiszen a M. Szemle sürgős tennivalói közé tartozik, hogy a magyar ifjuság szellemi mozgalmait figyelemmel kisérje, alapvetően hibás elgondolásait megvilágítsa, lelkét a nyugati tömegbetegségektől, a nevetséges társadalmi elvtől, szocializmustól megóvja és tudást, kritikát meg önkritikát nyujtson nekünk, akik a jövő Magyarországot a betü kiirtásával akarjuk fölépíteni. Mi ugyan csak a magyar ábécé gót betüi ellen emeltük föl jajduló palavesszőnket, szemünk előtt népünk mivelhetése libegett szárnyasan, mert derék dolog a német tudás, de egymillió irástudatlanunktól egy kissé mégis idegen. Meg aztán elhamarkodottnak véljük azt a szemléletet, amely az olvasáshoz értő földmives ember mestergerendájára a Góthai Almanachot igyekszik izléses selyemkötésben odapazarolni. Károsnak tartjuk azt az előre megfontolt szándékot, mely egy gazdáitól elhagyatott és gyermekeit hollandusoknak kölcsönadó nép szellemi aranybuzáját csempészáru gyanánt elkobozni óhajtja. És erkölcstelennek azt a merényletet, amely egy nemzet lelkének meghamisításával iparkodik csődbejutott ezerholdasok történelmi váltóit fedezni.

Nem akarok túlságos[512] hajcihőt csapni oly kicsiség miatt, aminő egy úri szakadék fölé tartott nemzet pusztulása vagy boldogulása. Magyar bolondoknak bolond útját nem mindenki járja, legkevésbé pedig a Kornfeld Móric Szemle gyakorlott szerkesztője, aki egy tanulmányait zavarosan folytató fiatalembert állít oly tételek ellenében, amelyekkel szemben síkra szállani komoly tudósai közül láthatóan senki nem kivánkozik. Ezen a bolond úton a csodálkozás porát immár az sem veri föl, hogy a mivelt Nyugat szólamos szelei ugyanabból a barlangból sziszegnek felénk, amelyből „nemzeti” Napkelet fütyült az Ady Endre nyugatosságára. Mert Kelet és Nyugat egybeesik azon a sarkon, ahol a magyar föld sorsa megfordul. A fontos csak az, hogy se tanulni-vágyás, se tanítani-lázadás meg ne zavarja a magyar föld forgását és kiforgatását.

A Bartha Miklós Társaság, amelynek örvendetesen tagja vagyok, teljesen félreismeri a kultura, költészet, művészet keletkezésének feltételeit. Legalább is ezt irja rólunk a Meglepő Szemle szerkesztője, aki eme fontoskodás után sebtiben hallgat, nehogy kiderüljön, hogy a kultura, költészet, művészet keletkezésének sokat sejtető föltétele nem is olyan ránk pirítható valami, hiszen az semmi más, mint csupán az eleven ember. Maga a kultura szellemünknek az erkölcs, gondolat és alkotás eszközeivel való erővétele az anyagon. Az emberi formát ád az anyagnak s minthogy minden ember tagja valamiféle nemzetnek, ez a forma minden esetben nemzeti. Mert az ember sokfajta közösségben él s van olyan közössége is, amelynek alakja a nyelv és tartalma a nemzet, amely nyelvalkotó s igy lényegében költői tevékenység. A nyelv szemlélet, sőt szemléleti forma, szellemünknek tehát lényegi mozzanata. Csupán megzavarodott értelem állíthatná, hogy a mívelődés, mint valami ákác a kerítés fölé, túlnőhet a szellemi formákon. Márpedig a míveltség közös szemléleti rend, amelyet a szemléleti formák, tehát a nemzet, a nyelv is határolnak. Másrészt a kultura keletkezésének első mozzanata éppen a nyelv születése, a nemzet első mozdulata. Tudjuk, hogy eredetében a művészet lélekidézés, a tárgyak lelkének (tondi-jának) idézete, amely az első barlangi rajzok tanusága szerint kezdetben a dolog általános jelölése (ideografikus) volt. Ezen a nyomon haladva be kell látnunk, hogy a nyelv és a költészet keletkezése az időben jóval előbbre esik, hiszen a név (a szó) sokkal általánosabb mozzanatában jelöli, idézi tárgyát, semmint a legegyügyübb képirás. Kultura, költészet és nemzet tehát egymásban lelnek életre, azaz, a nemzeti közösségek a kultura egységei. Ezek az egységek formák lévén, minőségben még akkor is eltérnek egymástól, ha különben ugyanabba az értékosztályba tartoznak is. Cikkiró hiába hivatkozik tehát a német adatokkal dolgozó Naumannra, akinek gondolatait különben is meghamisítja, a magyar népi és műköltészet viszonyára világot azzal semmiképen sem derít.

A M. Szemle szerkesztője azt a badarságot fogja ránk, hogy elképzelésünk szerint a „magyar[513] kultura csak akkor lesz igazi kultura, ha elveti eddigi idegen eredetü alapjait”. E mondatot elemezvén azt látjuk, hogy van egy magyar, tehát sajátos kultura önmagában, amely alapjait tetszése szerint cserélgetheti... Rövid multunk hozzászoktatott mindenfajta ferdítéshez, de hogy állításainknak épp az ellenkezőjét adják ajkunkra, azt először a Milliomosok Szemléjénél tapasztaljuk. Minden eddigi munkásságunkkal azt a tételt szolgáltuk, hogy igenis van magyar kultura, amelynek alapja éppen a ki nem cserélhető, bár félrelökött magyar nemzet, márpedig hogyan mondanók ezt az alapot idegen eredetünek? Csakhogy mi ennek a tételnek a következményeit tisztességesen levontuk. Mert a nemzet hordozói nem a nurs, gouvernante és fräulein nevelte kevesek, hanem a nép, amelyet ezer esztendőn át hiába próbáltak még nyelvétől, kulturájától is megfosztani; nem törvénykezett latinul, mint a kiméletlen köznemesség, nem udvarolt franciául, mint a nagyobbrészt erkölcstelen főuraság és nem kötött üzleteket németül, mint a pocakosodó polgárság. Csak dalolt, magyarul. Csak tiszta kulturát csinált. Csak azt tette, hogy egyáltalában van még magyar a világon. Állításunk éppen az, hogy amig szellemi intézményeink nem a magyar kultura ősi és történelmi alapjaira épülnek, népünk életének mentsvárául nem szolgálnak. Mindaddig csak a délibábok városának elfutó tornyai lesznek a magyar pusztaságon. Mindaddig csak ilyen rosszul értett, viszonyainkra nem álló német műből hamisan kivonatolt cikkek sujtanak végig a magyar szellemiségen. De persze, ehhez egy kicsit meg kéne bolygatni a nagybirtokot, a kornfeldet, hogy termőföld legyen belőle. Hogyne tiltakozna hát mindez ellen a „Magyar” Szemle, amikor mint Szekfű[514] Gyula irja: „A reformáció és az ellenreformáció egyformán nagy hatással volt a nem-magyar nyelvek kifejlődésére, igy különösen a horvátra, mindenkor támogattatva a magyar nagybirtokosoktól”. (Magyar Történet, V. köt. 97. old.)

Nekünk fáj népünk kényszerü tudatlansága, de a Mohó Szemle még önnön tudatlanságával is hivalkodik. Szerinte ugy időre, mint értékre nézve a műköltészet az első s azt csak suttyomban követi a népköltészet. Mert az ellenkező „hibás értékelést cáfolta meg – ugymond – a modern tudomány, kimutatván, hogy minden téren a forma az első s ezt csak követi a formátlan anyag.” Hát ilyen csodabogárról legföljebb az állattan irhatna, ha meg zöldségnek veszem, akkor a növénytan, ám ezek a tudományok bármennyire „modernek” legyenek is, ismereteink szerint nem foglalkoznak a népköltészettel. Hogy értékre nézve vajjon a műköltészet, vagy a népköltészet nyom-e többet a latban, annak bárminő irányban való eldöntése, sőt annak megkísérlése is badarság, már ami a művészi önértéket illeti. Tiszta értékükben egyes költői műveket is lehetetlenség összemérnünk, hogy tehetnők hát ezt költészetekkel? Még badarabbnak tűnik föl ez a kísérlet az adott esetben, amikor népköltészetről és műköltészetről, mint ugyanannak a nemzetnek „két költészetéről” esik botlató gondolat. Egy nemzetnek csak egy költészete van és a műérték szempontjából különben is közömbös, hogy a csodálatos tökélyü Odysseiát vajjon egy Homéros nevezetü egyénnek köszönhetjük-e, avagy a barangoló kobzosok százainak. Tény az, hogy egymagában egyetlen műköltő sem kelhet versenyre a népköltészettel, amely értékes mozzanatainak egyetemében a tiszta valóságra való tiszta eszmélet páratlan teljességét éri el, hiszen az élet különbözőnemüek folyamatossága, márpedig a népköltészet nem szakad meg egy ember életével. Különbözőnemü alkotásai pedig oly nagy számmal valók, hogy ha elvileg nem is, de szemléletileg átmennek egymásba, olyasképpen, mint az egyes költemény egyes mozzanatai. A folyamatosság tehát nemcsak az idő vonalában, külsőleg, hanem belsőleg is fölfedezhető. A műköltészetre ugyanezt nem mondhatjuk. Hézagai nagyobbak belsőleg és folyamatossága szakadozottabb külsőleg. De másként áll mindjárt a dolog, ha a műköltészetet nem választjuk el a népitől, hanem egységesnek tekintjük őket,[515] aminthogy egyek is, valóságosan. Mert jó művekről szólván, azoknak formája az egyetemes hasonmása s igy kevesebb is bennük a személyi egyéniség. Igy pl. Balassa, Csokonai, Arany, Petőfi, Ady, a népköltészettel szemben sokkal kevésbé egyéniek, mint egymással szemben. Ez természetes, – a műköltő is a nyelvből alkot eszméletesebb nyelvet. A különbség pedig nem a népköltők ismeretlen voltában áll, mert ugyanannak a népkölteménynek ismerjük változatai arra mutatnak, hogy a legegyszerűbb népdalt is több ember, több személyi forma alkotja egésszé, azaz voltaképpen akkor készül el, amikor minőségével már közelébe került az egyetemesnek. Erre utal az is, hogy a legkülönbözőbb érzelmi és gondolati verőfényű vagy párázatu népi költemények egyugyanazon szellemi tájék légkörét adják. Ez a szellemi tájék éppen a nemzet, a maga egyetemességében. Összemérni tiszta értékében a népi s a műköltészetet, a gondolkodás ijesztő hiányára vall, noha idegen nézőpontból természetesen megtehetjük s akkor valamilyen nietzschei fölfogás a műköltészetet kedvesebbnek vélheti. Azonban mindenki, akit szemléletében akár a nemzeti törekvés mozgat, akár a társadalmi elv és közösségi eszme, avagy felebaráti szeretet vezet, az a népballadák elnyomott dünnyögőinek nyujtja a virágot. Még általában, a közművelődés szempontjából is fontosabb a népköltészet, mint amely a legszélesebb rétegeket áldja meg a szemlélet mélyebbítésével.

A Méltóságos Szemle azt is tételként állítja, hogy a műköltészet megelőzi időben a népköltészetet és szerinte „ennek ellenkezőjét köztudomásuan a romantika (!) akarta magyarázni”. Mert[516] (okoltatik lángészi bölcselettel) „a nép – mint Naumann irja – nem produkál, hanem csak reprodukál.” Ez egyszerüen nem igaz. Naumann ezt sem a nagyobbik (Deutsche Volkskunde) sem a kisebbik (Zur d. Volksk.) művében nem állítja. Ő élesen megkülönbözteti a „gesunkenes Kulturguttól” a „primitive Gemeinschaftskulturt”, amely utóbbi a nép eredetien alkotó tevékenysége. De a M. Szemle cikkezője, hogy legalább én ne ferdítsek, alátámasztja mondókáját azzal a mélységes belátással is, hogy: „A XVIII. századbeli német paraszt V. Károly szakállát viselte, a XIX. századi már Nagy Frigyes mintájára borotválkozott, mint ahogy Ferencz József és Kossuth szakállviselete ma is divatozik a parasztság körében. A nemesség olvasmányai pedig azért lesznek népkönyvekké, mert a nép örökli (!) az uraság izlését és fogékonyságát (!). Anyagáról ugyanis nem önmaga gondoskodik, hanem minden falatot az „urak” asztaláról kap”.

Borotváljuk csak le ennek a néhány sornak királyi szakállát, kitűnik, hogy minden egyes mondata az alapállításnak puszta változata, amely maga is megokolásra szorul, mégpedig ugyanarra a megokolásra, amelyre az alapállítás, és amelyet pótolni vél. Tehát nem gondolkodásról adnak számot ez idézett tételek, hanem tehetetlenségről s még ha volna érvényességük, az is veszendőbe menne az elme számára, hiszen a gondolkozástani-következtetési formákat éppugy nélkülözik, mint népünk télviz idején a tisztességes táplálékot. Csodálatos dolog, hogy a tudományos igényü M. Szemle eszmevivője Naumann gondolatait csak azzal az alapossággal próbálja rámérni a magyar viszonyokra, hogy a Kossuth szakáll még ma is divatozik parasztságunk körében; bár parasztságunk körében azelőtt sem volt annyira elterjedt, hogy „divatozásról” szólani lehessen. A parasztságot cikkezőnk összetéveszti a kispolgársággal meg a diáksággal és – egynehány paraszttal, különösképpen, ami a Ferencz József szakállt illeti, amelyet csupán altisztek viseltek, de a nép többségére igazán nem mondhatjuk, hogy bajlódott volna vele. Ám azonfölül is, a kossuthi stb. szakállviselet csak tiszteletet jelent, mégpedig lelki vonatkozásban s belőle a szellemnek oly lényegi formájára következtetni, aminő a költészet, képzettelen fölületesség. Ismétlem, maga a nemzet a forma, eszméletünk számára a műköltők is a nemzeti formán keresztül válnak hozzáférhetőkké. Ez a forma egyetemes mivoltában azért valósul ép a népköltészetben, mivel azon, mondhatjuk, az egész nép (nemzetiségi etnosz) munkálkodik és jóllehet lelki tartalmával nem kifejezője a nép minden egyes fiának, szellemi formájáról ugyanezt nem állíthatjuk. Minden rendü remekirónk rokonsága éppen a népköltészet közbeiktatásával mutatható ki kellőképen, aminthogy a különböző mesterek festette azonos tárgyu művek maradéktalanul a festett tárgyban kapcsolódnak. A népköltészet valóban nem egyénire, hanem lehetőleg tökéletes formára tör, amin még a M. Szemle éleselméjü tudósa se értse a tribrachisok és spondeusok ötletes változatát. De hát mi is az az egyéni? A személyi változathoz kötött, a muló, a tökéletlen, a hibás. Aristoteles nem volt egyéni, ellentétben a M. Szemle gondolkodójával. A műköltőt egyéni mivolta semmiképpen sem teszi értékessé. Azzá csak ott válik, ahol az egyetemesbe kapcsolódik, vagyis ha alkotáskor benne egyéni mivolta mellett a közösségi egyetemes is mozdul. A népköltő például nem egyénkednék „nyúlós zsák” nyúlós képzetével, – Babits Mihály raktárából hiába iparkodik azt a M. Szemle lángelméje fürtös fejünkre húzni. Hogy van mégis egyetemes igényü nem népi költemény, annak az ád lehetőséget, hogy mig a népdal szájról-szájra szállván alakul ki egészen, tehát változó minőségek közös mozzanatai alkotják, addig a jó műköltőben a változó minőségek közös mozzanata a költő kulturájánál fogva már feldolgozottan van jelen, feltéve, hogy kulturája valóban tárgyi kultura. Egyenesen sületlenség olyasmit állítani, hogy „a nép – mint Naumann irja (ami nem igaz) – nem produkál, hanem csak reprodukál.” A nép, természetesen, nem csupán alkot, hanem másol is, amit azonban mindenkiről egyaránt elmondhatunk. Csak az Atyauristen homlokából pattanhat ki valami teljes fegyverzetben, embertől ilyen ki nem telhetik. Hogy tehát, mint mindenki, a nép is fölhasználja, amit a maga módján tanul, arra kár szót vesztegetni. A tanulás maga kiválasztás és minthogy a nép szellemi folyamatába intézmények ténylegesen és irányitóan alig-alig szólanak bele, a nép azokat az ismereteket és módokat választja ki, amelyek teljes eszméleti tartamának (Bergson), azaz jelenbe sürülő legmélyebb multjának és eleven lényegének már eleve megfelelnek. Még tagadni is bőszítő azt a barbár hordai állítást, hogy a „nép anyagáról ugyanis nem önmaga gondoskodik, hanem minden falatot az „urak” asztaláról kap”. Mert hogy a csudába írhatta volna Csokonai, hogy „Csonka panaszaim – a lágy alkonyodást sirni siettetik”, – ha ehhez a másfél sorhoz sem lettek volna meg a – szavai? A Mélységes Szemle tudós cikkezője talán ugy véli, hogy kezdetben nem az ige, hanem az Akadémia vala, amelynek tagjai összeültek, hogy Csokonai és minden költő számára formálható anyagul megalkossák a semmiből, hogy többet ne mondjak, az egyes szavakat? De hiszen, bármennyire valószinünek látszik is ez, mégis képtelenség, mert vita nélkül nem megy az ilyesmi, az pedig szavak nélkül meg nem eshetik! Minthogy pedig a meglétében ujból anyaggá váló nyelvet valóságosan a nép teremtette, azt kapjuk eredményül, hogy még a műköltészet alapanyagát is a nép szolgáltatja. Méltóztassék, vagy kegyeskedjék egy kicsit körülnézni és belátni, hogy a nép nyelve ma is mennyivel szinesebb, gazdagabb az ugynevezett irodalmi nyelvnél, amely amannak csupán egyszerüsitett és részben tönkretett változata. François de Malherbe, aki kétszáz esztendőn át irányítója egy szigoruan megkötött, értelmi költői iskolának és az egész francia költészetnek, tételként állította, hogy csak a nemzet mélyéről, népi forrásból szabad az irónak merítenie. „Quand on lui demandait son avis de quelque mot franç ais, il renvoyait ordinairement aux crocheteurs du Port au foin et disait que c'était ses maîtres[517] pour le langage” – jóllehet minden tájszólást üldözött. Ám elegendő, ha nyugati kulturával hivalkodó sajtónkat vakarjuk meg, kiderül, hogy parasztságunktól való távolállása folytán, igazán nem tud nem szinesen, hanem tisztességesen sem magyarul. Tehát ha népi eredetü a nyelv, akkor a költészet általában, s igy a műköltészet is az.

A magyar népköltészet elsőbbségét különben történeti tények is igazolják. Ha irodalmunk nem, hát költészetünk volt a nyelvemlékek előtti és alatti korban is, amelyet azonban minden lehető módon üldöztek. Igy hiába mondják a kultura fellegvárainak a kolostorokat és monostorokat, azok ép olyan kiméletlenül le-lecsapó hadjáratot folytattak legegyetemesebb, mert az egész magyarság alkotta kulturánk ellen, mint a valóságos fellegvárak uraságai. Az akkori és a későbbi gyatra irodalom nemhogy táplálta volna népünk szellemét, hanem annak egyenesen megfojtására törekedett, amikor a kereszténységtől még mindig idegen népünk költészetét s a virágénekeket tüzzel-vassal pusztitotta és az erkölcstelenség[518] bélyegét sütötte dalosaira. Nem a kolostorokon mulott, hogy ez a kultura, azaz nemzetrombolás nem egészen sikerült, de nemzetünk szellemének formáján, erején, amely mikor bilincseit meglazította a reformáció, egész nagyságában bizsergetően kinyujtózkodott. Az egész reformáció nem vallási, hanem valóságosan és pusztán nemzeti ügy volt, – erre mutat az, hogy alig pár esztendő alatt meghódította nemzetünket. A katholikus papság pusztulásával megmagyaráznunk lehetetlen ezt a páratlan szellemi diadalt, mert honnan termettek egyszeriben a protestáns papok, amilyenek azelőtt egyáltalában nem forgolódtak a világban? Nem vallási forradalom volt ez nálunk, hanem a magyar szellem forradalma, hiszen a vallási lényeget, amin a vallási civódás megfordult, népünk nem is értette – ő csak annyit értett, hogy ime, vannak, akik az ő édes nyelvén szólanak hozzá. És ez életbevágóan fontos volt. Mindezt pedig csak alátámasztja az, hogy amikor a katholikus papság is részt vett, de magyarul, a küzdelemben, akkor sokakat visszahódított. A lényeg a magyarság volt s nem a vallási reformáció. Ez pedig éppen a népben munkálkodó és az akkori kulturrétegektől mellőzött magyar szellem talpraállását jelenti, azzal együtt, hogy éppen a nép erejének nyomására kellett a katholikus papságnak mint kulturrétegnek a magyar szellemhez idomulnia, nem pedig megfordítva. Igaz, hogy e kulturréteg miséi, valóban szolgáltattak népünknek anyagot. Igy lett a „vobiscum” szóból – ige: „bóbiskolni” – a „gesunkenes Kulturgut” magyar elméletének dicsőségére. De a szorosabban vett költészet is a nép elsőbbségét igazolja. Balassa Bálint nagymiveltségü ember volt s ha első munkáját németből fordította is, de későbbi fordításai sem jelentenek egyebet, minthogy idegen mintái pusztán ösztönzésül szolgáltak számára. Ezt kell mondania mindenkinek, aki a vers fordíthatóságán elmélkedik, különös tekintettel Balassa Bálint korára és a magyarnyelvi szellemü idomra. Balassa költészete annyiféle „hatást” hordoz és minőségben, szellemben, belső formában mégis annyira egy, hogy muszáj lett légyen előtte magyar forma, amelynek ő csak többé kevésbé tudatos képviselője. Ez a forma ismereteink szerint csakis népköltészet lehet. Csáti Demeter formája is erre utal (Az Csekén ők csekének stb.) noha Csáti nem is volt művész és ámbátor Pannóniai énekének mondandóját ugy szedte is össze. Balassa maga akkor nagyságos, amikor a népköltészet édes magoslatairól tekint szerte (Hogy Juliára talála, igy köszöne néki) és nem akkor, amikor jóllehet kényszerűségből, idegen míveltségéhez folyamodván Credulusszá változik. Tessék csak forgatni egy kissé, de értelmesen. Ám nyugati példára is mutathatok, ha már a nyugati kultura jobban igézi a Müvelt Szemle szeles vajákosát. A mai francia költészet formájának létet nem a latin remekirók adtak, hanem a római légiók és kereskedők népdalai. Ők vetették el először, legalább is a latin nyugaton, az életükhöz nem vágó időmértéket, ők éltek először a rímmel, hiszen nem akartak ők akadémiák tagjai lenni, csupán saját szellemük formájáért dalolgattak, azt pedig kötni kell, ők meg nem is voltak oly ügyesek, hogy ezt asklepiadesi szakaszokban cselekedjék. Legalább a szakaszokra való beosztást utánozhatták volna. De ezt sem tették, csak később, csak akkor alkottak szakaszokban, amikor azt már a saját formájuk kívánta, hasonlóan a magyar költészet szakaszos formájának a kialakulásához. A magyar lirai szakasz ugyan tökéletesebb, nagyrészt minden szakasz ujfent és másunnan kezdi a verset, tagoltsága tehát nem folyamati, hanem minőségi, nem lánc, hanem dió, amelynek bármelyik gerezdjét vegyük is, az egésznek a kellős közepére lyukadunk. Természetesen, láncszerü magyar népi versek is akadtak bőviben.

A M. Szemle azzal válaszolhatna, hogy, noha errenézve adataink nincsenek, lehetséges, hogy a román nyelvi költői forma kölcsönforma, amely a lovagság közvetítésével jutott el az araboktól nyugatra. Erre előre megfelelek azzal, hogy ennek a kérdésnek vizsgálatába nem bocsátkozom, mert hiszen itt a magyar népköltészetről van szó, – mi a magyar parasztságról és a magyar nemzetről beszélünk, amelynek élettörténete és szellemtörténete merőben más, mint a többi nemzeteké. Naumann a maga munkáját nem Allgemeine, hanem Deutsche Volkskunde-nak nevezi – ne tessék egy német valósággal dolgozó művet a magyar valóságra rákényszeríteni. Ez a cikk éppen kirívó példája tételünk igazságának: szellemi intézményeink nem magyar intézmények, a magyarsággal szemben értetlenül állanak, idegen kultura eltorzult délibábképei. A szerencsétlen M. Szemle érvelt volna inkább azzal, hogy a Cserebogár, sárga cserebogár, meg a Vásárhelyi Daloskönyv legtöbb darabja nem népi eredetü költemény, holott jóideig ezt hitték felőlük. De persze, ez semmit sem bizonyit. Elegendő anyagot összehajkurászni és feldolgozni, magyar Naumann módjára kiállani pedig bajos és fáradságos dolog s amellett nem valószinü, hogy a gesunkenes Kulturgutról oly mértékben lehessen beszélni népünkkel kapcsolatosan, amint azt Naumann tehette. Nosza hát, amint a német barokkal igyekeztünk fejbeverni a magyar kulturát, iparkodjunk hamarjában odadörgölni a szemük közé, hogy lám, ezer esztendőn át csakis ránk, labancokra volt szükség, hiszen a magyar szellemiség csak az úri asztalok hulladéka. Ez a mohóság persze nem veszi észre, amit éppen Naumann hangsulyoz, hogy a nép csak akkor vesz át valamit, amikor az már gazdátlanná, a létrehozó kulturréteg számára értéktelenné válik. Átvévén azonban uj értékkel telíti, lebecsülni tehát még az átvett formákon munkálkodó népi erőket sem lehet. Lépten-nyomon tapasztaljuk, hogy városban szolgáló parasztlányok operettdalokat énekelnek és visznek falujukba – nincs kizárva, hogy ezekből majdan népdalok lesznek. De ha olyan dalokká válnak, amilyenek valóságos népdalaink, akkor különösképen csodálnunk kell azt az erőt, amely ebből a szemétből is tiszta értékeket tud alkotni.

Azzal is okol a M. Szemle tudománya, hogy „éppen azért másodrendü az emberi költészet és gondolat történetében a népköltészet, mert a primitiv lélek formáló, azaz átformáló ereje kizárólag az asszociációban (!) rejtőzik s a reflexio, vagyis a rend és anyag fölötti uralom letéteményese egyáltalán nem jut szerephez. Az asszociativ képesség pedig minden primitiv emberben ugyanazokat a rendesen növényekhez és állatokhoz kötött képviszonylatokat hozza létre.” Hogy „primitiv lelken” itt mit értsek, arról sejtelmem sincsen. Hacsak azt ne, amit Szeberényi L. Zs. könyvében (Parasztok a világháború után) olvasok a paraszti lélek nagyszerüségéről. Ime: a diktatura idején sok helyütt a volt uraságot választották intézőül. Egyik ilyen gyűléskor az uj intéző (a volt földesúr) rimánkodott, hogy adjanak neki napi négy liter tejet. Tanakodtak s az egyik lázadó béres közbeszólt: hát jó, nem bánom, adjatok neki, pedig ő, amikor úr volt, nékem és nagy családomnak, bármennyire könyörögtem is, egy liternél többet nem adott... Azzal vagdalkozni pedig, hogy a „primitiv lélek formáló, azaz átformáló ereje kizárólag az asszociációban rejtőzik”, kész szellemi öngyilkosság. Az „él”, „szem”, „fej” szavakat ugynevezett „primitiv lelkek” alkották, mégpedig sokkal varázslatosabb[519] ihlettel, semmint aminő a képzettársítás, amellyel létrejöttüket magyarázni különben is lehetetlen. A „reflexiora” való hivatkozás pedig olyan bunkó, amely forgatója kobakjára sujt végérvényesen és csattanóan, hiszen ami a műalkotásban reflexio, az éppen a mű rovására az: a mű értékét nemhogy emelné, hanem erősen csökkenti. A reflexio az értelem dolga, a mű pedig a cselekvő szemléleté s ezek a szellemnek lényegileg eltérő mozzanatai.

A Mértvan Szemle két nyelvtani hibában leledző népi verssort is idéz annak okolása gyanánt, hogy a népköltészet képzetkapcsolása, bizonyára az idegen szó kedvéért, mechanikus. Azt mondja, hogy „a képzetkapcsolás mechanikus lefolyásából ered az a sok értelmetlenség is.” Nos, hogy az értelmetlenség nem épen „mechanikus képzetkapcsolásból ered”, arra a szőnyegen forgó cikkiró valóban értelmetlen sorait idézhetem. Tessék: „A népköltészet e legrégibb darabjai azért értékesebbek az uj anyagnál, mert az őket létrehozó kulturrétegnek még közvetlen közelében vannak”. De hát mért is keressünk értelmet annál a gondolkodónál, aki szerint „a mechanikus[520] képzetkapcsoláson” kivül „talán a paraszt által igen jól ismert és számára folytonosan hallható evangéliumok ritmikus prózája is kifejleszt a népben bizonyos készséget a felülről örökölt dalok átalakítására”, mert „a széténeklés főoka nem a feltételezett, de senki által sem észlelt „néplélek”, amelynek racionális megnyilatkozásait egyetlen lélektani élmény pótolja”! De mélységesebbet is rikkant szerzőnk a vak világba: „A nép költészete magában többé nem kulturérték, mert csak feldolgozóján keresztül tud hatni”. Nem értem, nem érted, nem érti, mert semmiképen sem fogható föl, hogy a Kőmíves Kelement mért kellene ujból földolgozni, hogy ép a cikkiróra hasson, hogy az ő számára is érték legyen.

Istenem, Istenem, áraszd meg a vizet,

Hadd vigyen el engem apám kapujára,

Apám kapujáról anyám asztalára,

Hadd tudják meg ők is, kinek adtak engem.

Cifra katonának, nagy hegyi tolvajnak,

Ki most is odavan keresztutállani;

Keresztutállani, embert legyilkolni.

Egy pénzért, kettőért, nem szán vért ontani.

Tájékozatlan vagyok az irányban is, hogy ez a vers, avagy hogy Elment a rózsám Ámerikába, de bármelyik is, miért felülről örökölt dalnak az evangéliumok ritmikus prózája által kifejlesztett készséggel való átalakítása? És általában, hol, kinél találunk olyan versekre, aminő a Julia szép leány, vagy olyan minden expresszionizmussal vetélkedő, mégis világos, tiszta és minden átdolgozás nélkül is „kulturértéket” jelentő, mélységesen, megrázóan „ható” dalra, aminő ez az idézet? És ilyen, urak asztaláról hullajtott formára – hiszen ezt a dalt vizbefult, öngyilkos parasztasszony énekli keserűen!

Még egy csodálatos mondatot idézek: „Az[521] egyéniség eltávolodását, közösségből, stilusból és iskolából való kiemelkedését pedig egyedül a hozzáigazodás, a minták követése biztosítja”. Aztán ezt a mondatot méltóztassék ám összevetni az eddig szólottakkal is!

De nem is a cikk a fontos, hanem hogy a M. Szemle közölte. Hogy ahányszor dobbant, annyiszor villan a lóláb. A paraszt, az valami utolsó teremtmény, nem tagja a M. Szemle Baráti Társaságának; noha, ezt a cikk emeli ki, „józan maradisága” dicséretreméltó. Le kell hát hasogatni szellemtörténeti bárdokkal orrát, fülét, nehogy megorrontson valamilyen puskaporszagot, nehogy fölfüleljen valamilyen dörgésre. Nehogy kiegyenesedjék, hiszen teste görbe, mint kaszája.

* * *

Hangom, jól tudom, hogy a fölháborodásé, ami elvek vitattában megesik ugyan, ám szokatlan. De a szóban forgó cikkel még igy is túlságosan komolyan foglalkoztam, semmint megérdemelné. Föl nem foghatom, hogy Gombocz, Hóman, Szekfű pl., akik elvégre kiváló, komoly tudósok, hogyan fedezhetik saját munkájukhoz méltó nevükkel ezt a nem tudom micsoda dolgozatot. Világnézetek civódásához világnézet is illik, hogy legyen, de tartalmatlan kapkodás, tárgyi ismeret hiánya, fogalmak puszta összetévesztése, szellemi osztályok, ténytudományi és értékelméleti szempontok kásaként való hebehurgya összekavarása és rotyogása világnézetként talán mégsem jöhet számításba.

A szerkesztői jegyzet teszi némileg mégis érthetővé a cikk megjelentét. Eszerint a M. Szemle hanyatt-homlok iparkodik megóvni ifjuságunkat a nevetséges szocializmustól – tehát lepocskondiázza a népköltészetet, ugy, hogy attól koldul. A „nevetséges szociálizmus” igen bajos fogalmi kapcsolat, meg is oldom akként, hogy a nevetségestől óvakodjék csak a Méltóságos Szemle, a szociálizmusra pedig majd figyelmesen és népünk jövőjét nyitogató szeretettel vigyázunk mi magunk.

A közlés alapja:

Nyomtatott forrás:

– Uj Magyar Föld, III (1930), fasc. 1 (január-február-március), pp. 62-70.

Aláírás: József Attila.

Kiadva: JAÖM, III, #16.

[A második költészetbölcselet]

[45] [A tudomány abban különbözik...]

Bevezetés,
amelyből megtudja a t. Olvasó, hogy fogalma sincs a müvészetről.

I.

A tudomány abban különbözik a nem tudományos állitásoktól, hogy értelmes, vagyis formás, tehát az igazságnak és a tévedésnek nem puszta belátása, hanem egyben[522] a belátás nyujtása is. Igazságokat mindenki belát, mégsem mindenki bölcselő, bizonyos esetekben mindenki megfigyel valamilyen tárgyat, mégsem mindenki tudós. A belátás, vagy szemlélet, amelyet valószinüleg a közérthetőség elkerülése végett intuitionak nevezgetünk, alakra irányuló: fát szemlélek, mozog a gallyacskája – a fuvó szél meg a hajlékony lombozat összetetten egységes tevékenységét látom. Vagy nem külső tárgyat szemlélek, hanem csak ugy szemlélődöm, amint mondani szokás. Az értelem számára azonban ekkor is valamit szemlélek, csakhogy ez a valami én magam vagyok, pontosabban a szemlélt tárgy a magam egységes és fölfoghatatlan egésze. Nem a lábam, nem is egy gondolatom, érzésem, nem egyik vagy másik mozzanatom, hanem a legközvetlenebb lét, amely számomra megadatott. Érzékelés, tapasztalás, észrevevés, sőt a gondolkodás is szemléleti tevékenység, hiszen vitatkozás közben hirtelen közbevágunk, anélkül hogy mondanivalónkat eleve megfogalmaztuk volna. Hévvel és meggyőződéssel torkoljuk le ellenfelünket és igen gyakran utólag vesszük észre, hogy valóban milyen okosat mondtunk. Gondolkodásunk[523] ekkor édes testvére volt annak a megismerésnek, amellyel a szélben ingó ágacska mozgását tapasztaltuk. A gally lebbenésének meg a szél fuvásának összefüggését pillantottuk meg egyszeriben, aminthogy vita közben is a különböző állitások egymással vagy mással való téves összefüggését látjuk be tüstént[524] és forditjuk eszméink[525] javára azáltal, hogy megállapitjuk. A megállapitás természetesen szavakkal történik, ami annyit jelent, hogy a tévedés belátásának olyan alakot adtunk, hogy azt ellenfelünk is szemlélheti. Tévedését ő is beláthatja, ha az egész vitatkozás alakjában ő maga addig meg nem pillantotta volna. Egyszóval érvényességet és valóságot egyaránt szemlélünk, feltéve, hogy a valóság meg az érvényesség formához kötött.

II.

A forma azonban már Aristoteles szerint is tevékenység. Ha egy uszó formában van, az annyit jelent, hogy ennyi és ennyi időn belül uszik annyi meg annyi métert. A tudományos értelem, amikor fogalmaz, belátható és áttekinthető alakot nyujt. Bergson azt mondja, hogy az értelem az ember cselekvő müszere. No s valóban az, azt cselekszi, hogy alakot teremt a belátás számára. Célja az igazság, érvényesség beláthatóvá tétele, tehát saját maga, nem pedig az igazság, érvényesség. Ennek igy kell lennie, mert hiszen azt az igazságot, amelyről értelmesen számot adunk, már előzőleg be kellett lássuk, meg kellett ösmerjük, különben sejtelmünk se volna, hogy hol és miképpen fogjunk az igazság kifejtéséhez, de még azt sem tudnók, hogy egyáltalában miről beszéljünk. Holott ha valamit ki akarunk fejteni, ugy kell beállitanunk az összefüggéseket, hogy az igazság mindenünnen kitessék. Mindez pedig[526] föltételezi az igazolandó igazság ismeretét.

III.

A müvészettel a tetszettan (széptan, aisthétika) foglalkozott. Csak ugy mellesleg cselekedte ezt, amint neve is mutatja, hiszen a tetszetősség minden[527] formában, csendes füzesekben, szedőgépben, értekezésben és költeményben, azaz a valóságban, a tudományban és a müvészetben egyaránt föllelhető. Szép lóról beszélünk éppugy, mint gyönyörü számtani feladványról, ocsmány cselekedetről, – dehát[528] a müvészet se nem ló, se nem számtani feladvány. Cselekedetnek mondhatjuk ugyan, azonban egészen más értelemben, mint teszem a favágást vagy a sebészi mütétet, tehát ezt a kifejezést használnunk nem tanácsos. A müvészet valóságát, tehát metafizikai mivoltát is érintették a gondolkodók. Elmesélték[529] róla, hogy élet, hogy érzelem kifejezése, hogy szemlélet meg[530] minden egyéb,[531] éppen csak oly fogalmakat adtak, hogy rajtuk át az igazságot senki be nem látta, legkevésbé a müvészek, akik nevetgéltek e bölcseken, mint[532] afféle szószátyárokon. Márpedig a müvészek, akik benne élnek mesterségükben és igy közvetetlenül tisztában vannak[533] vele, lényeges okok nélkül nem tagadták volna meg semmiféle müvészet elmélet igazságát, ha az valóban érvényes igazság lett volna. Hiszen az ember természetében bennerejlik, hogy a helyesen fogalmazott igazságot belássa. Kell tehát, hogy valami hiba esett légyen. Vagy[534] a müvészetre vonatkozó igazság helytelen fogalmát kaptuk, vagy már e[535] tévedések állitásának alapja sem az igazság belátása, hanem megintcsak tévedés volt. Akárhogy is álljon a dolog, a müvészetről ezideig fogalmunk nincsen, legkevésbé pedig olyan fogalmunk, amelynek igazságát mindenki, legalább nagyjából, belátná.

IV.

E felfogások mégis mind megegyeznek abban, amit a müvészek sem tagadnak, hogy a müvészet lelki lét, másként szellemi tevékenység. De ezek az ellentmondó állitások egy lényeges hibában is találkoznak, t.i. megfeledkeznek a legfontosabbról, arról, hogy a müvészet van. Hol evvel, hol avval, de minduntalan[536] mással azonositgatják, holott minden ami van, különösen van – lényege sajátos és egyszeri. És ahelyett hogy a müvészi alkotás mühelyéből a lélektani szemét kisöpörtetett volna, hogy az alkotás folyamatáról tiszta kép adassék,[537] szőrös ecsetekkel olyan idegen lényegeket festettek a müvészetre (szépség stb), amelyek a nem müvészetben is bennevalók. Igy a müvészetről csevegvén éppen az tünt el mint a pára, éppen azt vitte el a cica, ami a müvészetet teszi. Ez volna pedig az ihlet.

Az első és legfontosabb kérdés tehát, hogy mi fán terem az ihlet.

V.

Ihlet szóval a müalkotás mivoltát kivánom jelölni, eltekintve a mü értékérvényétől. Ha nincs ihlet, ugy nincs müvészet sem és akkor valóban csak az alak ragyogásáról, meg az eszme tündökléséről beszélhetünk, mint amaz Aquinoi Tamás. Ebben az esetben azonban a költészet sem egyéb, mint fogalmak szabatos, esetleg homályos adata. A szemlélet ez ellen persze minden módon tiltakozik, hiszen a müvészetet minden esetben megkülönbözteti a nem müvészettől.

Költő vagyok, mifene más – mondhatnám. Fejtegetéseim sarkcsillaga igy a költészet, e körül fordul módjával gondolatom. A müvészet többi öve is ennek[538] világánál helyezkedik el a továbbiakban. A szükséges elemezések is könnyebben esnek költeményen, különösen ami az[539] értelem meg[540] az ihlet viszonyát illeti. Hogy példát emlitsek, igen fontos megtudni, miféle[541] vonatkozásban áll egymással a szó meg a logizma[542] – ennek a kérdésnek a megvilágitása fényt vethet a müvészet egészére. Mert bármennyire ismételgessék is, hogy a festészet egyszerü szinösszetétel – a szin mégis értelmes kell legyen, muszáj hogy kendőcskét, avagy hajnali látóhatárt, miegyebet jelentsen, ami pedig már a fogalmisággal[543] való belsőbb összefüggést gyanittatja.

Első fejezet,

amely szerencsére[544] igen rövid és mégis tudatja a t. Olvasóval,[545] hogy az ihletnek annyi köze az érzelemhez, mint az érzelemnek[546] a kapáláshoz.[547]

6.[548]

AZ IHLET NEM ÉRZELEM.[549] Ezt az állitást igazolnom sem kell, annyira nyilvánvaló. Állitható ugyan, hogy a müvészet érzelmeket kelt, azonban van-e valami egyáltalában, ami nem kelt érzelmeket? Az érzelem ugy kisér mindent, ami szellemünkben járkál, mintha bizony az árnyéka volna. Amikor ezeket irom, vagy amikor nagyokat kortyolok a kutostor vödribül, okoskodom hangosan, elrévedek, – éppugy[550] vannak érzelmeim és érzéseim, mint amikor egy kis kutyát simogatok. És melyik számismerő nem bosszankodna vagy mosolyodna el nagyapaképpen,[551] ha p.o. az egyenlet elméletét amaz érzelmekből akarnám kihámozni, amelyek az egyenlet felállitását és megoldását szükségképpen kisérik. Holott ugyanilyen balga[552] volnék, ha a költemény mivolta után kutatódván, a költő meg az olvasó érzelmeit elemezném. De még az is botorság[553] volna, ha az érzelmet[554] legalább is az ihlet forrásának tenném[555] meg. Mert mint minden lelki mozzanatomnak, habomnak csöppömnek[556] forrása teljes életem meg annak a világgal való összefüggései, azonképpen az ihlet meg az érzelem teljes életemből fakadó mozzanatok. Nem egymás forrásai, hanem közös forrásból eredőek,[557] többi eseményemmel, cselekedetemmel, élményemmel egyetemben, hiszen mindőjüket életem szüli. Eszem, fázom, bánkódom, okoskodom és ihlem,[558] – ezek vagy mind egyforma, vagy mind különböző tevékenységek. Ihlet és érzelem éppannyira mások,[559] mint éhség és ihlet, okoskodás és fázás.

7.

AZ IHLET NEM ÉRZELEM KIFEJEZÉSE. Legalább annyira különbözik tőle, mint a sirás meg az ásitás a szinpadi sirástól, ásitástól. A sirás valóban érzelem kifejezése, de a szinpadi sirás a szinpadi érzelemé. A szinpadi érzelem meg nem valóságos, azért szinpadi. Ha meg nem valóságos, hát nem is érzelem. Ám összekotorhatnék olyasmit, hogy a sirás közvetlen érzelmi kifejezés, a szinpadi sirás meg közvetett. No s jó. Ebben az esetben ám, ha[560] valaki sir a szinpadon, nem azt jelenti, hogy a szinésznek bánata van, mert hisz akkor közvetlen kifejezés volna. Sőt, a szinésszel madarat lehetne fogatni, ha[561] jól adja a bánatosat. Hát nem érzelem kifejezéséről forog ott a szó. Éppen megforditva, a bánat, az érzelem a forma, azaz formai elem, amely valami másnak a kifejezése végett szerepel.

3.

AZ IHLET[562] MINDAMELLETT ÉRZELMES
Az ihlet mindamellett érzelmes kell legyen, különben nem volna emberi, márpedig az. Hiszen a müvészetet ember csinálja. Az érzelmesség módja kérdéses: vajjon anyaga-e, vagy alkalma? tárgya?[563] Vagy egyszerüen csak mint minden élmény velejárója, ugy kiséri az ihleti élményt? Megfigyeltem, hogy amikor szorongó lélekkel fogtam egy kitünő költemény olvastába, szorongásom növekedett. Máskor meg ugyanaz a költemény felviditott, ismét máskor közömbösen hagyott, noha akkor is be kellett látnom, hogy a vers jó és értékes. Az ihlet érzelmessége tehát semmi[564] esetre sem lényeges, hanem csak módozatos. Igy az erre vonatkozó kérdésnek is függőben kell maradnia mindaddig, mignem az ihlet lényegesebb jegyeit[565] sikerült fölismernünk. Annyi bizonyos, hogy az ihlet érzelmi hatása egyugyanazon lélekre nézve sem egységes: másként hat reám a müvész anyaga és másként a müvész emberi magatartása. Teszem azt Villon Ferenc irt egy balladát (Ballade de Villon et de la grosse Margot), amelynek elemeit egy lotyónak meg egy kurafinak bordélyházi élményei adják. Sokan elszörnyülködtek, hogy milyen[566] ocsmány a költemény tárgya. Mások élvezték. Engem pedig közömbösen hagyott – leforditottam ugyan sikeresen, de pusztán azért, mert kitünő költeménynek tartottam és tartom. Nos, a[567] költemény férfiszereplője maga Villon, akinek emberi állásfoglalása benne ismét megbotránkoztatta[568] a közönség egy részét, mert ezt a gyalázatos életet nemhogy megtagadná a végén, vagy a leiró müvész hüvösségével szemlélné, még neki áll följebb és vállalja. Nem kétséges, hogy ebben az esetben a[569] költemény hatása többszörös lángtaraju botrány.[570]

8.

AZ IHLET NEM GYÖNYÖRKÖDTETÉS. Dehát mi is az a gyönyörködés. Nagyfoku tetszés. Naplemente. Csakhogy vannak müvek, melyek mint a tüzes kemence. Ha belékerül az[571] ember, megpörkölődik és sulyos füstként csapódik alá a lelke. Meg aztán ugyanaz a költemény egyszer gyönyörködtet, vidit, másszor csüggeszt, ugyhogy szorongok, ismét másszor közömbösen békében hagy,[572] noha jó voltát akkor is belátom. Bizonyos, hogy az ihlet hatása egyugyanazon lélekre nézve is többféle. Teszem azt, másként hat a müvészi anyag és másként a müvész emberi magatartása. Ocsmány dolgokról beszél kecsesen, elitélően. Ronda dolgokról szónokol kecsesen, de vállalóan. Vagy: tárgya közömbös, ám a müvész emberi magatartása sem kecsegtet lángtaraju botránnyal meg erkölcsi világrenddel – hajlékony mint a szittyó és hüvös mint az őszi káka.

Hát tehet róla az a szerencsétlen költő, hogy a versiben gyönyörködnek?

9.

AZ IHLET NEM JÁTÉK. Hasonló[573] jogon szintugy[574] állitható, hogy játék a bölcselet, játék az élet. Hát muszáj élni? Muszáj gondolkodni? Nyilvánvaló, hogy nekem nem és neked sem. De az életnek muszáj, de az elmének muszáj, mert akkor nem volna az, ami. Nem szükséges, hogy én irjak verset – de ugy látszik, kell, hogy vers irassék, különben meggörbülnének az adamant rudak.

Játék is többféle van. A fogócska[575] hasznos és kedves, a rummy haszontalan és undok. Én legalább a sakkot jobban kedvelem. A játékban[576] éppugy szerepet játszik a megismerés, mint minden[577] másban, amit emberek csinálnak. A különbség[578] mindössze az, hogy a játék szelleme gyakorlati, a tiszta értelem, a tiszta ihlet, a tiszta élet pedig nem. Kell, hogy az ember mindig foglalkozzék valamivel, ezért játszik s akkor játszik, ha a méltóságos világegyetem összefüggései megengedik.[579] Azonban a tiszteletreméltó világegyetem összefüggései a tiszta értelem és a tiszta élet munkáját megkövetelik.[580] A tiszta élet egyik tevékenysége, vagyis formája a tiszta értelem – vajjon mit véljünk az ihlet felől? A játék épp azért ösztönös, mert valamit csak kell csinálni. De vajjon állat-e Goethe?[581]

A közlés alapja:

Gépirat, 6 f., 348 x 215 mm.

Számozás: A 3. lap tetején géppel: 3, jobb felső sarkában ceruzával: 4. Az 5. lap tetején géppel: 5, jobb felső sarkában ceruzával: 6. A gépirat a 6. lap alján megszakad.

PIM Kézirattár, JA 22/2, Katalógus, #1154, az 1. idegen kéz tételszámozásában: 17.

1. javítási szakasz: írógép; 2. javítási szakasz: ceruza.

Aláíratlan.

Az 1. lap tetején az 1. idegen kéz: I., bal szélén a 2. idegen kéz: I. f. 14. l. A 2. lap bal alsó részén a 2. idegen kéz: II. fej. 18. l. A 3. lap tetején az 1. idegen kéz: III., jobb felső sarkában: 4, bal szélén a 2. idegen kéz: IV. fej. 26. l. A 4. lap bal szélén a 2. idegen kéz: IV. f. 1. 27. l. Az 5. lap tetején az 1. idegen kéz: V. A 6. lap tetején az 1. idegen kéz: VI.

Az írás valószínűleg három részletből állt össze. Az I-től az V-ig terjedő részhez immár arab számokkal csatlakozik az, amely a 6-tól a 10-ig tart. A költő feltehetően fogalmazás közben döntött úgy, hogy áttér az arab számokra, de a korábbi részeket nem javította át. „AZ IHLET MINDAMELLETT ÉRZELMES” című alfejezet valószínűleg betoldás a tanulmány e második, arab számozású részébe. Lehetséges, hogy indokolt lett volna az egész szöveget egységes és folyamatos arab számozással ellátni.

Kiadva: JAÖM, III, #5l, „2”.

[46] Költői egész adatos elemezése.

A müvészetre vonatkozó minden fölfogás megegyezik abban, hogy a mü bontatlan, egész, valóságos egység. A számtalan bölcseleti civódás nem is ekkörül kavarog, hanem amint az öreg szunyogok a levél fonákjáról szállanak dünnyögő járatukra, ugy itt is a kérdés visszájáról kerekedik vita, t.i. arról, hogy a müegész miféle elemeknek az összetétele? Másszóval, érzelmek kifejezése-é a müvészet, avagy egyéb lelkieké?

Abban is megegyeznek a fölfogások, hogy a mü a részek harmónikus összefüggése. Ennek azonban semmi értelme nincsen. Mert hiszen a harmonikus itt semmi egyebet nem jelenthet, minthogy egészbeli, vagyis ezzel az állitással mindössze azt mondottuk, hogy a mü a részek egészbeli összefüggése. Minthogy azonban müvet ejtvén, egészet mondottunk, egész pedig az, ami meghatározza a részeket, a rész maga meg nem valóság, hanem értelmi elvonás, – nemhogy nem értjük meg a mü valóságát ilyenformán, hanem egyenesen érthetetlenné tesszük.

Ugy az elemek mivoltáról, mint a részek összefüggéséről való efféle beszédek alapja[582] abból az egyáltalában nem természetes előitéletből kerekedik, amely az egészet föltétlenül összetételnek gondolja el, mindenképpen hasonlóan ama lélektani fölfogásokhoz,[583] amelyek a lelket, azazhogy a tudatot végeredményben érzetekből vagy benyomásokból származtatják. A jelek összevétetnek azzal, amit jeleznek,[584] sőt, a gondolkodás formája összecseréltetik azzal a tárgyi tartalommal, amelyet felölelnie kellene. Az összetétel az értelem formája ugyan

A közlés alapja:

Gépirat, 1 f., 340 x 211 mm.

A szöveget a költő félbehagyta.

PIM Kézirattárban, JA 1087/46.

Aláíratlan.

[Írások, 1930]

[47] Nagy Lajos: Lecke

(Novellák. Építők Könyvtára. Budapest, 1930. – 1.50 P.)

NOVELLÁK a szó és a műfaj eredeti értelmében. Külsőre, belsőre ujdonságok, eredeti összetételek, leleményes kidolgozások és ami ezzel természetszerüen összefügg, az anyagnak, az általános emberinek és társadalminak önálló minősítései. Önállóságuk azonban nem érinti szocialista mivoltukat, mindössze annyit jelent, hogy Nagy Lajosnak nem csupán az értelme mozog a szocializmus gondolatkörében, amint az művéből kitetszik, hanem a fogalmakkal nem irányítható művésziség is úgy szabja meg benne tevékenysége irányát, hogy a szocializmus ennek inkább utólagos tudatosítása. Másfelől meg önállósága nem jelent többet annál, minthogy írótársaitól különül el, mert[585] szemlélete nem egyéni, hanem egyetemes, vagyis voltaképpen Nagy Lajos módjára kéne szemlélődnünk, ha adnánk valamit a tárgyilagosságra.

E művészet tárgyiassága, noha semmi köze az új német „Sachlichkeit”-hez, szembeszökő. Anyagának porcikái száraz adalékok, igéi szintelenek, jelzői majdnem mindenütt elemzők, úgyhogy mondatai külön-külön a leghétköznapibbak. Azonban egymás utáni kapcsolódásuk végtelenül izgalmassá teszi az egészet. Motívumai annyira egyszerüek és pusztán, önmagukban állóak, hogy sem nem közhelyek, sem nem szólamok, még csak nem is Nagy Lajos egyéni megfigyelései. De amikor az egyik motívum helyét átadja másikának, a szatira és a keserüség olyan szinjátékát látjuk, hogy nevetni és bánkódni egyaránt elfelejtkezünk. Egyetemesnek[586] vélt hagyományos kategóriákat finom fokozással tesz valóban egyetemessé, amikor persze kiviláglik ürességük és nevetségessé válnak azzal az eszmével együtt, amelynek képviselői. „Napirend” cimü novellája így kezdődik:

„1927. október 19., szerda. (Bruno Schwarzkopf, az önműködő akasztófa feltalálója, született 1845-ben. Áldás poraira.) Róm. kath.: Péter. Prot.: Lucius. Ógörög – október 6 – : Tamás. Izr. – ajaj – 23 Szimh. tho. Buddhista: Cso-cso. Dugóhúzóimádók: Pilili. A Nap kél 6 óra 23 perckor. Nyugszik 17 óra 7 perckor. Munkás kél 6 óra 5 perckor. Hivatalnok kél 7 óra 36 perckor. Nagyságos úr kél 10 óra 16 perckor. A kapitalizmus élősdije kél d. u.[587] 5 óra 7 perckor. A Hold kél 6 óra 51 perckor. A Hold nyugszik reggel 5 óra 2 perckor. Költő sunyít a Holdra éjjel 12-kor. Ebből valami esztétikai szépség jön ki. „Ni hold!” – csodálkozik a költő. Ir. Kisasszony olvassa a verset. Cseléd mos”.

E sorokban még az olyan szólamszerű kifejezés is, mint „a kapitalizmus élősdije” a motívumok értékváltása révén tárgyi megjelöléssé válik. Szimultanizmusnak nem mondható, mert nem egyidejü, hanem részben ellentétes dolgokat köt egybe, részben pedig a polgári szemlélet által külön csoportokba osztályozott tényeket és mozzanatokat foglalja egységbe.

A kritikusnak az a dolga, hogy fogalmat adjon a műről. Ám Nagy Lajos könyvéről bajos fogalmat adni így röviden, mert találékonysága kifogyhatatlan. Aki a művészetben nem a szellem anyagformáló teremtő erejét csodálja, hanem érzelmeket keres, Nagy Lajos könyvét az sem teszi le elégedetlenül. Csak képes legyen arra, hogy egyik szemével sírjon, a másikkal nevessen, mert ha a novella elején nevethetnékje támadt is, a végén szívdobogást kap. Persze nem mindenütt. A vezető írásban nyoma sincs az akasztófahumornak – Beöthyvel szólván tragikus fensége nyűgözi le az olvasót. A Jeremiáda is a Bibliára, Jób könyvére emlékeztet, a különbség mégis néhány ezer év mélysége: kozmikus hasonlatok nélkül kelti hatását egy kishivatalnok rengeteg apró bajának seregszámlájával. A Disznóképü, a tőzsér aprólékosan epikus arcképe, a mozzanatok legfinomabb kifejlésével. Utána a Harag, a túldolgoztatott gépkocsis feleségére támadó dühe s az úr előtt való hirtelen megjuhádzása – kompoziciója kissé elsietett, de legalább is lírai. A Razzia szintén korlátolt kategóriák egyetemessé való kiszélesítése. Gonosztevőkre, notórius munkakerülőkre és „züllött életet élő nőkre” szoktak razziázni, nos Nagy Lajos tart egy ilyen razziát, – összefogdostatja az Előkelők Klubjának tagját, mint notórius munkakerülőt, az ifjú és szép művésznőt, mint titkos prostituáltat, az ujságírót, a csendéletfestőt, mint szélhámosokat, a „márkit”, a szelvénynyírót, – akik tehát beletartoznak abba a hivatalos kategóriába, amely a társadalomra veszedelmes. Legkevesebb eredetiségről a Kastély címü novella tanuskodik, jóllehet témája maga uj, kidolgozása és fejlesztése azonban szokottabb. A Tanya gyönyürű tájkép, csak éppen hogy lakói, a két béres család, minden kizsákmányoltságukkal együtt nem rózsabokrok között, hanem a társadalom soraiban állanak. A kötet utolsó darabja, a Január szerkezetében a Napirendhez kapcsolódik, bár emelkedése romantikus és lelkes, magasra törő.

A kötet úgy külső mint belső értékeire nézve kiváló. Történeti helyét kijelölni nehéz, ősei nincsenek. Mégis, ha figyelemmel kísérjük a három utolsó nemzedék életformáját, magyar viszonylatban uralkodó társadalmi kérdéseit, úgy tünik fel, hogy Mikszáth Kálmánhoz és Móricz Zsigmondhoz kapcsolódik, noha nem folytatója egyiknek sem.

A közlés alapja:

Nyomtatott forrás:

– Kritika, III (1930), fasc. 21-22 (május 18-25), pp. 24-25.

Aláírás: József Attila.

Kiadva: JAÖM, III, #17.

– Ebből a költő által átnézett példány a PIM Kézirattárában. Kiadásunk alapszövege.

[48] Aszlányi Károly: Pénz a Láthatáron

(Regény. Genius, Budapest, 4.80 P)

ROKONSZENVESEN együgyű ökölvívó-bajnok és minden beképzelt hisztériája, ártatlan körmönfontsága ellenére ostobácska ujságíró nő szerelmi regénye alakul ki a szereplők összeszűrt naplóiból. Kevés természetesség, amit könnyed szellemesség feledtet; sok bonyodalom, amely kecses derüvel bontakozik. Képzelt Amerika képzelt képviselőivel, – a regény tehát a szellem bájos játéka volna, ha ez az Amerika nem volna mégis valóságos, t. i. az európaiak álmodozásában. Igy azonban az írás minden mulatságos mivoltával együtt szatirává válik, ami a regény egyes ütemeiből is kitetszik mindenütt, ahol Aszlányi maga is beleszól. Motivumai rejtve fejlődnek, utólag eszmélünk rá, hogy a tüzijáték közepette valóságos ágyú dörgött. Fordulatai így élesek, noha úgy elő vannak készitve, hogy az előzményeknek s a képzelt szereplők képzelt jellemének természetes fejleményei. Ugyanaz a mozzanat minden fejezetben más szint és magasságot kap, ami rendben van, hiszen különböző szereplők különböző viszonylatát jelzi, de egyben világot vet azokra a közös szamárságokra is, amelyek ezt a világot oly előszeretettel képzeltetik el a kisemberekkel. Stilusa mindennek a megfelelője. Hasonlatok nélkül is csillámlik, mondatai bogozásában ötletes, friss és leleményes. Rövid megjegyzései[588] maguk is apró szokások karrikaturái. Tréfái, szellemessége, elméssége sokban hasonlitanak Herczeg Ferenc szövéséhez, de Aszlányi közvetlenebb és liraibb. Aszlányi harmatba mártott tollal ír, igaz, hogy ez a harmat angolszász park pázsitjára hullott és egy kevés franciás parfőmmel illatozik. A regény utolsó negyede igen megrovandó, fölösleges, mese és cselekmény kerek befejezte után érthetetlen, hogy miféle szerepet játszana, ha tudna játszani. Mint minden, ami fölösleges, csúfit. Márványra csapott malter.

A közlés alapja:

Nyomtatott forrás:

– Kritika, III (1930), fasc. 21-22 (május 18-25), pp. 25-26.

Aláírás:József Attila.

Kiadva: JAÖM, III, #18.

[49] Forrás a sivatagban

„Panorama de la Littérature Hongroise”[589]

1. A mai magyar irodalom képe franciául. Tájékoztató külföldi honosok számára, gyanutlan idegenek tréfacsináló vezetője, – magyarul meg sem iródhatnék, magyarul el sem olvasódnék. Hiszen[590] aki efféle irodalomtörténeti beszámolót vesz kezébe, az bizonyosan szereti az irást, ismeri az irodalmat ugy, ahogyan az hat, alkot és gyarapodik; e könyv magyar ütemü forgatója tehát arra volna kiváncsi, hogy a külön-külön valóságos irányok közös értelme miben leledzik; az egyes izlésbeli és világszemléleti csoportoktól elismert értékek hol és hogyan találkoznak; honnan fejlenek azok a végső értékellentétek, amelyek oly határozott jelei a társadalmi ellenmondásoknak. Egyszóval egyeztető összefoglalást várnánk, mert – ismétlem – a különféleségeket az efféle beszámoló magyar olvasója már közvetlenül ismeri.

2. Dehát a könyv idegenek számára készült, felelik. Nos, éppen az idegenek követelhetik meg elsősorban, a mindent figyelembe vevő honi összefoglalást. Hiszen ők általánosan, tehát egyformán érdeklődnek Csathó Kálmán és Nagy Lajos iránt és valószinüleg becsapottnak érzik magukat, ha több lapban is szemükbe tünik Nagy Lajos valamelyik nagyszerü novellája, azé a Nagy Lajosé, akiről e gondos mű egyáltalában nem vesz tudomást. Az is megeshetik, hogy Csathót ezek az idegenek fölmérhetetlen lángésznek fogják tartani, mert ha a Nagy Lajos féle tehetség a mi viszonyaink között emlitésre se méltó, akkor mi lehet az a Csathó, meg a Szabolcska, gondolják elképpedéssel.

3. Összefoglalásban általános tájékoztatóban egyéni véleménynek nincs helye. Különös nézetek kifejtésének meg van a maga módja. Tudják ezt a szerzők is, – ahol lehet, igyekeznek másokra hivatkozni. Nem is egyéni, hanem osztályszempontok irányitják átgondolt soraikat. Hatvany Lajos a sajátos magyar rendi osztályok ellenfelének mutatkozott, megteszik nosza tehetségtelennek. De osztályszempont nélkül éppen érthetetlen volna, hogy miért mutatnak komoly hozzáértést azoknál az iróknál, akik vagy nem veszedelmesek ma már, minthogy szellemi életünkbe amugy is teljesen fölszivódtak (Petőfi), vagy pedig meglehetősen közömbösek, ami a társadalmi állásfoglalást illeti (Arany), avagy mint Adynál is, akinek munkássága elvi ellenmondásokkal teli tehát minden elismerésre alkalmas, anélkül, hogy az osztályérdekeken csorba esnék.

4. A szerzők fölveszik, igen helyesen, a nyugati-keleti összeütközésü magyar lelkiség irodalomtörténeti választóját elvben, de a gyakorlatban nem mindig alkalmazzák. Ám amikor fölmerül ez a kérdés, akkor is megelégszenek többnyire a mű tartalmából kitetsző törekvések megállapitásával, holott 1) nyugatiság és keletiség nagyobbára a forma s a tartalom viszonyát jelzi a mi irodalmunkban; 2) a nyugati-keleti kettősség a formán belül is föllelhető, mégpedig a szerkezet meg a stilus vonatkozatában. Persze nem mindenütt, de a szóban forgó elv éppen ezért középponti választó. Megjegyzem még, hogy az ilyen lelki iránypárok fölvétele idegenben a munka egyszerüsitése végett történik, nálunk azonban a keresett fogalmat inkább bonyolitja és mélyiti. Mindazonáltal nálunk szükségesebb, mert különösségünk magyarázója. Szerzőink azonban épp a bonyolitástól és elmélyitéstől próbálnak véle óvakodni és ezért forditják figyelmüket a tartalomban foglalt törekvésekre, talán Jókai kivételével. Részleteik az előljáróban hangoztatott általános elvvel lázongva feleselnek.

5. E könyvet rövidlátó módon és az igazság rovására megvádolták zsidóellenességgel. Holott ilyesmiről beszélni sem lehet, mert az osztályszempontból kifogásolhatatlan zsidóság a jelentőségéhez képest megkapta benne a maga helyét.[591]

A többiek pedig semmivel sem rövidültek meg jobban a nem-zsidóknál. Másfelől meg Vargha Gyuláról sem szólanak bővebben, mint Heltai Jenőről, Molnár Ferenc pedig azért kap csak (mellesleg szólva meleg) tiz oldalt Herczeg[592] Ferenc tizenhatjával szemben, mert utóbbi a szórakoztatáson kivül egyéb igényekkel is föllép és a polgári rendnek nemcsak rokonlelkü szemlélője, mint Molnár, hanem egyben politikai oszlopa is. Jelenti azonfölül Herczeg – a szerzők szerint – azt a szemléletet is, amellyel a fölszivódott nemzetiségek a magyarságra figyelnek. Természetesen itt is a rendi uri osztályokba szivódott nemzetiségiekről forog a szó. Mert hiszen a vitathatatlanul elsőrendü jelentőségü Tömörkény István is beolvadt nemzetiség, de nem az uri rendiségbe szivódott föl és mégcsak nem is a hivatalnoki rend körül settenkedik az adoma puha talpain, hanem a „vizenjárók és kétkézi munkások” ősi osztályát hallgatja a jegenyék szavában, a zsellérséget, a „célszerü szegény embereket” figyeli komoly lélekkel, a „népeket az ország használatában”. Ez a Tömörkény István Móra Ferenccel, az „Ének a Buzamezőkről” cimü, lélekre-eszméletre mélyen ható regény költőjével együtt csak jegyzetben szerepel, és ott ketten összevéve öt sorocskát kapnak, életrajzi adataikkal egyetemben. Lehetetlen hát észre nem venni e könyvben is azt a minden téren érvényesülő, hivatalos, uri módszert, amely a magyarság zömét, a három millió koldust, a parasztságot, meg a munkásságot a magyar közösség szellemi folyamatából kitagadni próbálja.

6. Ha átmérő kifogásaim ilyen sulyosak, nem igen firtathatom a részleteket. Az eddigiek tökéletesen megmagyarázzák, hogy Tormay Cécile miért nő óriásra, miért terebélyesedik Móricz Zsigmond fölé; hogy miért nézik Lukács Györgyöt[593] levegőnek, amikor a páratlanul zavaros, elveket még elnagyolt vonalakban sem sejttető Németh Lászlóra nem röstellenek sorokat pazarolni. (Lukács György népbiztos volt, tehát jeltelen semmiség az ő világszinten magasértékü esztétikai-bölcseleti munkássága.) Thomas[594] Mann irja Lukács Györgyről Die Forderung des Tages cimü könyvében: „Szigoru, tiszta és büszke szellemet tisztelek és csodálok erkölcseiben; kritikai müvei (A lélek és a formák; A[595] regény elmélete; stb.)[596] kétségtelenül a legjelentősebbek közül valók amelyek csak ezen a téren német nyelven az utóbbi évtizedekben megszülettek.” – Mi tudjuk, hogy ezek a müvek magyarul iródtak és először magyarul láttak napvilágot. És, hogy miért válik kézen-közön elsőrangu gondolkodóvá az a Babits Mihály, aki egy Irástudók Árulása c. nemtudomminekhivjákot[597] és hasonló tanulmányokat nagykezdőbetüzött össze. (A derék Babits ragyogó tulértékelésébe az ember szeme különben is belekáprázik. Ez ugyan nem a szerzők hibája, mert az elvtelen, csak benyomásokon tehát egyszerü tudatelemeken alapuló műszemlélet jóvoltából Babitsot formaművésznek fogadta be a köztudat. De akkor meg minek egyénkednek Gulyás Pál esetében, irodalomtörténetben miért fedeznek föl eleven irót, akit a „köztudat” nem ösmer s akire nézve a költői céhbeliek közt is megoszlanak a – különben is csak föltételezett – vélemények?) – Az[598] elmondottakhoz képest nem számit, hogy „Gyulát” „Jules”-nek irják, – hiszen hallottunk már Albrecht – Béla egyeztetéséről is. Mellesleg, – még a latin gyökerü, magyar neveket is értelmetlen dolog átforditani, hiszen nincs meg a viszonosság. Az olvasó tehermentesitése nem szempont, – ezen a cimen a Böjthét éppugy irhatnák Dupontnak, mint Jules-nek a Gyulát, Eugéne-nek a Jenőt.

7. A szerzők tehetségét kétségbevonni nem lehet, de éppigy elvakultságukat sem. Összefoglaló mű irására nem alkalmasak, noha a hozzájuk hasonló, vagy közömbös társadalomszemléletü irókról okos és figyelemre méltó módon tudnának szólni, ha tárgyukkal megmaradnának a különvaló egyéniség zárt, fiktiv világában. Áll ez még akkor is, ha ellene vetik, hogy hiszen a századfordulón elhangzott polgári osztályütemeket nagyjából értően hallották. Értően és megértően, már amennyire a följáró rendiség megengedi – de azon innen aztán szellemi nagyothallók.

Bokros irodalomtudományunk mellett ha irodalomtörténetirásunk sivatag, ez a könyv akkor mégis forrásocska, noha bomlási termékektől mérges; élnivaló lélek belőle nem ihatik.

A közlés alapja:

Nyomtatott forrás:

– Kortárs, I (1930), fasc. 7 (augusztus 25), pp. 50-51.

Aláírás: József Attila.

Kiadva: JAÖM, III, #19.

– Ebből a költő által átnézett példány a PIM Kézirattárában. Kiadásunk alapszövege.

[50] [Tisztelt Szerkesztőség!...]

Tisztelt Szerkesztőség! Engedjék meg, hogy a Bartha Miklós Társaságot ért támadásokhoz én is, aki a Társaság egyszerü tagocskája vagyok, hozzászóljak. Tag lévén, személyemben is érint a vita, hiszen setét ellenforradalmároknak bélyegeztek bennünket, amiért a magyarság különös állapotát hangsulyozzuk. Holott minden, ami van, különösen van és a különös mivolt éppoly kevéssé tagadható meg a magyarságtól, mint a németségtől vagy az angolságtól. Az is gunyosan idéztetett fejünkre, hogy[599] szocializmust hirdetünk ugyan, de „történelmi adottságainknak megfelelő” szocializmust. Holott aki a történelmet bármilyen irányban alakitani akarja, annak első dolga, hogy a történelmi adottságokat tartsa szem előtt.[600] Az is állittatott, ami ha igaz volna, valóban nevetséges volna, hogy mi a különben tiszteletreméltó szántóvetőtől akarjuk tanulni az elmélkedést. Ahány[601] ellenvetés, annyi tévedés. De hogy szavamat össze ne vétsem, nézetemet és válaszomat a következőkben[602] adom elő.

1. Azzal kezdem, ami mozgalmunk ifjusági mivoltának is magyarázata és aminek figyelmen kivül hagyása miatt támadt körülöttünk a tagadhatatlan zavar, hogy t.i. mi egyszerüen kivül állunk azokon a zárt eszmei kereteken és tagolódásokon, amelyek Magyarországon ezideig a szellemi csoportosulásokat jelentették. Világfordulat után nőtt férfiak vagyunk és kissé csodálkozva látjuk, hogy minduntalan olyan eszméket akarnak nékünk kézbesiteni, amelyek a háboru előtt keltek, a háboru előtt adattak postára és amelyeket nem értünk, mert nem nekünk szólnak. Cimzett meghalt, elköltözött. S ahogy a köztérekre nézünk, hát ott is[603] tartalmatlan fogalmak körül[604] tombol mindenfajta elvi küzdelem. A szembenálló felek egy valóság (a magyarság) szellemi irányitásáért vivott harcban általános eszméket oly módon szegeztek[605] untalan egymásnak, hogy azokból éppen a szóban forgó valósághoz való vonatkozás tünt el, miként a pára. A szánk is tátva maradt, amikor a fegyvercsörgésből kihallottuk, hogy a nemzeti eszme és a társadalmi elv csakugy fenekedik egymásra, és még lejjebb esett az állunk, amikor[606] kioktattak bennünket, hogy azért vagyunk kulturálatlanok mi magyarok, mert a nyugati életformát nem akarjuk honunkba fogadni. Erre szakállas pacifisták tanitgattak, akik persze elfeledték, hogy előbb egy kis világbirodalmat kellene beszereznünk. Mit is csináljunk mi fogékony lelkü ifjuság, ennyi ellenmondás közepette? Hiszen mi szeretjük a kulturát, szeretjük nemzeti[607] mivoltunkat, szeretjük az elnyomottak fölszabaditását, – magunk is proletárok vagyunk. Lehet-e, hogy valóságosak legyenek ezek az ellenmondások? Hogy erre a kérdésre megfeleljünk, az egyetlen szilárd alapot választottuk, a magunk valóságát, a magyarság valóságát.

Mindenek előtt megállapitottuk, hogy a magyarság állapota éppugy különös, mint bármelyik másik nemzeté. Nemzeti eszménk és eszményünk tehát nem eshet egybe a világszerte „nacionalizmus” néven ismert állásfoglalással – azaz különös mivoltunk megértése más irányba kell, hogy vezessen bennünket, mint teszem, a francia mivolt megértése a franciát. Hiszen a nemzeti eszmében logikailag éppen a különösség az általános[608] momentum,[609] a különböző nemzetiségek nemzeti eszméjében éppen az a megegyező mozzanat, hogy tartalma nemzetiségek szerint más és más. Dehát miféle magyar tartalmat is adtak beléje előttünk való hirdetői? Ime, egy eszme, amelyet[610] sulyos fegyverként forgattak, holott üres volt, mert semmi más nem volt belsejében, mint a mit minden nemzetnél, bárhol is megtalálunk, ahol nem értik, amely[611] tehát ellenmondásban van önmagával, mert különösséget igér és általánosságot ád. A szocializmus szintén megmaradt hazánkban német szocializmusnak,[612] – vagy világméretekben gondolódott el általános elvei értelmében, vagy csekély[613] ipari munkásságunk osztályharcaként, de mindenképpen a magyarságra való vonatkozata nélkül. Pedig ipari munkásságunknak osztályharca csak szektaküzdelem, mert a közvetitő tőkéseket leszámitva[614] mindannyian proletárok és pedig a nyugati tőke bérmunkásai vagyunk.[615] Tudatos osztályharcot[616] a magyarság egészének[617] kellene folytatnia. Igaz, hogy ebből a szempontból a reformizmus értelmetlen. De értelmetlen a tőke[618] gondolata, a polgári radikalizmus is. De itt a legkedveltebb és legértelmetlenebb vádakhoz érkeztünk el.[619]

Ez az, hogy mi ifju szellemi kannibálok (Róna Imre mondja ezt egyik tagtársunkról) az áldott nyugatot faképnél hagyjuk. Holott nyugat a miveltség, azaz kultura, nyugat a polgárosulás, az bocsánat, civilizáció. Nyugat a jólét és a szabadság, a népképviselet meg az „élite”, nyugat a fehér[620] ember fölvilágositó világfoglalása. Hazánk minden haladása is a nyugat jegyében kovácsolta győztes fegyverét, mert nyugat a nemzetiség s a nemzetköziség arany középszere. Egyszóval: a nyugat a tőke világa.

A nyugat a tőke világa, és valóban, hazánk szellemi életében a tőkés termelés fejlődő mozzanatait jelzik a nyugat ismétlődő csatakiáltásai. A háboru előtti magyar társadalom mutatja ezt a legtisztábban. Magyarország – ne áltassuk magunkat – egyszerüen gyarmat lett, amikor a polgári termelés megszületett.[621] A többi ment, mint a karikacsapás. Mint minden gyarmaton, itt is nőtt helyi tőke, amely a kilencszázas[622] években már elég erősnek érezte magát ugyannyira, hogy szószólói- eszmevivői minden téren s igy az irodalomban is, támadólag állhattak ki a régi világ képviselői ellen. Megindult a Nyugat c. folyóirat, amelynek minden elvi állásfoglalása a tőkés polgárosulás eszméjéhez kötött volt, mert hiszen a tőke onnan szedi jelszavait (a „nyugatot”, a „szabadságot”, vagyis a vagyonossággal arányos polgári szabadságot), ahonnan eredetét veszi. De a tőke magyar képviselőitől mást nem is igen lehet elvárnunk. Természetes, hogy számukra a nyugati a legkivánatosabb életforma, hiszen jövedelmüket, pénzüket csak kellemesebb olyan nagypolgári keretek között keresni és költeni,[623] amelyre a nyugati mód és elsősorban Párizs, a világ bordélya, vált a példák példájává. Osztálylélektani[624] szempontból tehát érthető a háboru előtti nyugatos fölbuzdulás, de valóban zavarosak azok a magyarok, akiket ma ilyesféle lobogó lelkesit. Mert a nyugati életforma olyan arányban különbözik a magyartól, ahogyan a magyar meg az angol összes munkásság összes keresetéből kikerülő átlagos munkabér. Az egypengős napszámok országa vagyunk, – hol is vagyunk mi a nyugattól. Ez persze csak mai állapotunkat jelöli, de nem magyarázza meg állásfoglalásunkat. Nos, mi tudjuk, hogy a nyugati polgári életforma tőkehalmozódás eredménye, – csak ellenfeleink hiszik ez az életfolyamat forditva esett. Magyarországon azonban a tőkés fejlődés egyszerüen ki van zárva, egyrészt természeti kincseink hiánya, másrészt a tőke általános válsága miatt. A nyugati tündér tehát kispolgárok ábrándja, de a magyar közösség zöme, a parasztság- munkásság számára egyenesen a tőkés ellenforradalom[625] ördöge. (A Magyar Szemle rótt meg legutóbb bennünket a nyugattól való elfordulásunk miatt.) Annyit elismerek, hogy a magyarságra való tekintet nélkül vitatni lehetne Keleteurópa ideig-óráig való tőkés fejlődési lehetőségét, aminthogy a kinaiakra való tekintet nélkül igyekszik Kinában a nyugati tőke érvényesülni. De ebben az esetben az egész magyar közösség kizsákmányoltja marad a nyugati tőkének, a magyar dolgozókról nemcsak a bőrt nyuznák le, hanem egyszerüen kicsontoznának [626] bennünket. Mert nemcsak a helyi – közvetitő – tőkésséget kellene eltartanunk, hanem minden erőnkkel akaratlanul is azon szolgálnánk, hogy nyugaton – és nem nálunk – a polgári életszint fenntartassék.[627] Mármost nézzük három főoldaláról a dolgot. 1. Nemzeti szempontból a tőkés renden belül a magyarság[628] pusztulását látjuk magunk előtt. A magyar nemzetiség érdeke tehát a tiszta szocializmus, éles ellentétben például az angol nemzeti érdekkel, amely a tőkés gazdálkodással egybeesik,[629] és eltérően ama gyarmati országokétól,[630] amelyeknek helyi tőkéssége természeti kincseik révén igérhet nemzeti fejlődést a kapitalizmuson belül is. Tehát éppen különösségünk[631] hangsulyozása nem reakció, hanem a szocializmusnak igen okosan forgatható fegyvere. 2. Általános emberi szempont szerint egyáltalában érthetetlen, hogy bolond módon miért segitsük a nyugatot még magunk ellen is abban, hogy az egész emberiséget, saját munkástömegeit is beleértve, kizsákmányolja. Jámbor délibáb marad az emberek testvérisége mindaddig, mig formát nem adunk neki. Ez pedig a szocializmus. 3. Nos és itt van a nem-nemzeti és nem emberies álláspont is, a tudományos szocializmusé. De a nyugatot nem is a kultura, nem a lelki tartalmasodás, hanem a civilizáció, a polgárosulás jellemzi. Nem szükséges kiállanunk azzal, hogy hát nem kérünk belőle, – elég megállapitanunk azt, hogy nem kapunk belőle.

A közlés alapja:

Nyomtatott forrás:

Gépirat, 3 f., 339 x 208 mm.

Számozás géppel: [1], 2-3. A gépirat a 3. lap alján megszakad.

Magántulajdonban, az 1. idegen kéz tételszámozásában: 34.

1. javítási szakasz: írógép; 2. javítási szakasz: ceruza; 1. idegen kéz.

Aláíratlan.

Kiadva:

– Szabad Nép, 1946. szeptember 1.

– JAÖM, III, pp. 311-312.

[Szerzőtárssal közösen fogalmazott szöveg]

[51] Ki a faluba

Magyar Ifjuság!

Lángtaraju kakas ugrott a gyepre. Szellemi lustaság csattogtatja szárnyát, iskola-udvari szajkók rebbennek föl, idegenből hozott papagályok riadoznak, mint a megdobott madárfalka. Ki dobta el a követ? Honnan e rettenet? A Bartha Miklós Társaság merészkedett föllépni azzal, hogy ifjuságunk figyelmét fölhivja a magyarság életadó rétegére, a parasztságra.

A magyar föld szellemi megmüvelése még elvégzendő föladat és máris belegázolnak vetésünkbe jobbról mindazok, akiknek számára a mai magyar élet germán hősök kivánatos Walhallája. És máris letépik virágainkat balról azok, akiknek számára a magyarság léte legföljebb a megélhetésükhöz szükséges rossz s akiknek számára a sóvárgott demokrácia csak automatabuffet. Ugy biráskodnak fölöttünk, mintha néprajzi mozgalom volnánk, a tudományban meg romantikusok, tehát az értelem fogalmi formáit megbontó álmodozók. Teszik ezt pedig azok, akik a ténytudományi és értéktani osztályokat ellenünk való becsmérlő járatukban összevéteni nem röstellik. Teszik ezt azok, akik néhány tényből, amely még az indukció valószinüsége érvényéhez sem elegendő, teljesen tudománytalanul azt az egyetemes igényü és pirulni való tételt állitják, hogy „a nép... minden falatot az „urak” asztaláról kap”.[632] A „baloldal” szemünkre hányja, hogy reményeit hiába füzte hozzánk, hogy a dobuccai hasznos füszeresek bolthelyisége számunkra nem a magyar jövendő egyháza, hogy kulturértéket számunkra nemcsak a pesti sajtó és nemcsak Schnitzler Arthur meg Maurois jelentenek. Magyarul, svábul, gácsul és jiddischül átkoznak bennünket, hogy nem a mivelt nyugatot szemléljük álmélkodva, pedig mi éppen csak hogy szét akarunk nézni a saját tanyánkon is.

Ifjuságunk! Ezer esztendős európai létünk ha érdem, parasztságunk érdeme elsősorban. Ki tagadhatná, hogy a Duna s Tisza árterületein konyhalatin nemzet szaladgálna, ha Werbőczy[633] politikai „nemzete” alatt a magyar paraszt elsorvadt volna? Ki hazudtolná meg, hogy derék iparosaink, püffedt polgáraink, nyugati tudományu tudósaink ma svábul esküdnének Pusztaszeren is, ha a magyar paraszt, káromkodva és köpködve bár, meg nem őrizte volna életünket? De parasztságunk mai jelentőségét is állitja az az egyetlen és cáfolhatatlan tétel, hogy végső elemezésben

hazánkban ma minden társadalmi és gazdasági kérdés: parasztkérdés.

Szellemi mülovarok magasiskoláját csak az általános okulás teheti lehetővé, hát magas kulturánk kérdésére is csak a legnagyobb néprétegeken át válaszolhatunk. Ősi kulturértékeinket a magyar paraszt s a paraszti eredetü nép őrizte meg, de az ő lelkében feküsznek hatékonyan az idegen kulturáknak mindama rétegei is, amelyek megmagyarosodtak, amelyek tehát alkalmasok voltak, hogy a magyar szellem megélje őket. Szálljatok alá és lépjetek föl! A magyar észjárás formáit, amelyek nélkül pedig magyar bölcselet nem lehetséges, a paraszti okoskodásban találjátok. Ne csak Kanttól és Husserltől, ne csak Humetól és Russeltől, ne csak Descartestól és Bergsontól tanuljatok! Német szellem, gall szellem, angolszász lélek, – német, gall és angolszász módon jut és juthat el a közös, egyetemes igazsághoz. Nem giliszta a magyarság sem, hogy fölvagdalódván tovább éljen. Halljátok meg a nép hangjait és szólaljatok meg! Mezzofanti biboros mintegy[634] hatvan nyelv közül a magyart tartotta a legjobbnak és a legtökéletesebbnek – tünődjetek hát nyelvünk romlásán, szürkületén s azon, hogy egyetlen idegen szó az árnyalati eltéréseket is jelző magyarok csapatját öldösi. De ti pirulás nélkül intelligenst mondotok értelmes, eszes, okos, jóeszü, talpraesett stb helyett. Az ozmán törökség müveltjei arabok, perzsák és – nyugatiak módján szólaltak, – látjátok-e, hogy nemcsak a birodalom, de az ozmán nemzet is milyen kicsinnyé zsugorodott? Vigyázzatok! Magyarnak lenni nem jog, nem kötelesség, hanem megmásithatatlan tény, amin az Isten sem segit, ha baj, amit a pokol sem éget föl, ha dicsőség. A nemzetiség nem puszta osztályozás, de örömkeltő és bajhozó valóság, – nemcsak nemzetünk magyar, hanem egyénenként is magyarok vagyunk. De a magyarság szellemi forma is. És mégis, intézményeink noha nemzeti lelkesedést nevelnek belénk, idegen formákban teszik ezt. Igy a magyar ifjuság vagy nem birja megélni, amit tanul, vagy ha megéli, lelkében a néptől, a magyarság egyetemétől idegenné válik, – hazafias lelkesedése sehonnai lesz, amely csak a hatalom birtokosainak érdekeit szolgálja. A magyarság pedig romlik, pusztul és elhanyatlik.

Az emberiségnek éppen magyar mivoltunkkal tartozunk.

A kuvasz nem ölbe való, a japán pincsi nem alkalmas a kondaterelésre. Nem is azért uri huncutság a politika, mintha népünk bárgyu vagy ostoba volna. Hanem mert nem az övé. Nincsen szocializmusunk, nincsen konzervatizmusunk. Forradalmaink véletlenek – nem a multból nőnek, hanem a pillanatból. Ellenforradalmainkat nem hagyományok szerelme hajtja, hanem a kiváltságok visszasóvárgása. Ujkori politikai történelmünk Holubárok uj-udvara. A magyarországi szocializmus és fasizmus, demokratizmus és arisztokratizmus, liberalizmus és imperializmus mind-mind melegházi növények, nem a magyar lelki forma tartalmai, hanem maguk is formák, valóságtalan formai levezetések,

puszta dedukciók,

nem a magyar nép tapasztalatainak összefoglalásai. A leninizmus orosz, – ott meg is csinálták. A fasizmus olasz, – ott meg is csinálták. Az angol munkásdemokrácia angol, – ott meg is csinálták. Marx, Engels, Bebel szociáldemokráciája német, ott meg is csinálták. A társadalmi racionalizmus francia, – ott meg is csinálták.

Nem kérdjük most, hogy ki milyen módszerekkel kivánja megmenteni nemzetünket. Akár szocialisták vagytok, akár fasiszták, akár liberalisták, akár imperialisták, – első teendőtök nem az, hogy a népet tanitsátok, hanem hogy a néptől tanuljatok. Ne „türni”, „szenvedni” hanem őt tanuljátok tőle!

Tanuljatok népet a néptől !

Hogy aztán valóban tanithassátok a népet a népnek.

Jönnek a hamisak német maszlaggal és török áfiummal, kelettel, nyugattal. De tudjátok meg, hogy ami tőlünk keletre van, az kelet, ami tőlünk nyugatra van, az nyugat; hogy tehát sem nyugat, sem kelet, hanem magyarság vagyunk! Népünkben egy a keleti hagyomány s az alpesi vérkeveredés, a kámai véreredet s a szerzett nyugati kultura. Nincs külön test és külön lélek: nemcsak a véralkat adja a kultura formáját, hanem a kultura formája is idomitja a vérséget. A lélek s a test egységét nézve nem vagyunk alpesi fajta, nem vagyunk kaukázusi fajta, hanem igenis

magyar fajról

kell szólanunk, amikor népünkről beszélünk.

Meg kell ösmernünk fajunkat, meg kell ösmernünk elevenen azt a magyar kulturát, amely előtt a muzeumok halottasházában bámészkodunk. Hogyan? Hol?

A FALUBAN!

Ti mindannyian szellemi vezetők akartok lenni. És nem tudjátok, hogy mit is vezettek majd. Mint jegyző, vagy orvos, hiába vacsoráztok majdan módosabb gazdáknál, hiába mentek majd „készen” disznótorokra és lakodalmakra, oly külön lógtok az élet fogasán, mint a frakk, meg a báránybekecs. Tán tudjátok majd, hogy kinek mi az adóssága, ki kit vesz el, hány a tüdővészes, a vérbajos, milyen ocsmányak az utak s a nyomor, – ami adat azt tudjátok majd – csak belsőit nem ismeritek, a jogait, a javait. Kell majd a szavazata, a pénze, az eszem-iszom, meg is kapjátok tán. Csak a magyarság jövőjét nem tudjátok majd összetenni, mert csak afféle

melléknemzet

maradtok egymásnak. Lélekhez közelférkőzni pedig csak a formáján, a kulturáján keresztül lehet. Nemcsak gazdag népiséget, etnikumot ismertek meg igy, nemcsak magában érdekes „egzótikumot”, hanem megösmeritek saját fajtátokat, hogy miből vagytok, – igy lesztek magyar és ember és nem puszta természeti tünemény. Az öregasszonyok nemcsak sosevolt boszorkányokról meg királyfiakról mesélnek fogatlanul, hanem arról is, ami lelketekben naponta végbemegy. Azt mondják majd, hogy ettől hallották, az meg attól, – végül is nincs gazdája, mert mindenki csinosit rajta, mindenki meséje lesz, a tiétek is. Bementek a házba, megnézitek a butorokat, a fehérnemüt, a himzést, a varrottast, az edényeket, – alig van falu, ahol ne volna valamiféle népmüvészeti forma, érdekesség. Érdeklődtök a pásztorok és faragásaik, meg a gölöncsérek után, – minden faluban ugyanannak a léleknek más és más leleményes fordulatát találjátok. Leltek falvakra, amelyek mint a néprajzi gyüjtemények és falvakra, amelyek mint a városok, természetesen mint a városok nyomornegyedei. Rongyokat viselnek, daluk sincs, embertelenül élnek. Dolgozni városokba vagy messze vidékre járnak. De a nyomortanyák községe éppugy érdekeljen, éppen oly fontos, mint a módosabb vidék. Megtudjátok, hogy hányfele jár a család a kenyere után. Megtudjátok, hogy mit esznek, hogy miféle a falvak „ősegészsége”, mekkora a gyermekhalandóság, hogy olvasnak-e, mennyire müveltek, – hogy napjaink tőkés rendje milyen gyarmati szintre szoritja életüket. Hogy a feudalizmus hogyan fokozza ennek hatását. Kitárul előttetek a nagy magyar társadalmi kérdés, sorsunk kérdése. A derü és a szivesség, amellyel lelketek e regösjáratban, falunézőben gazdagodott, keserü tapasztalatokkal mélyül és nehezedik. De közben ti is megváltoztok: nem játszotok már megváltósdit, elkomolyodtok és több felelősséggel tanulmányozzátok tovább a magyar társadalmi föladatokat. És megdöbbentek, hogy valóban a lét s a nemlét, a magyar faji közösség forog itt szóban.

Kétségtelen, hogy az európai mezőgazdasági válság csak tünete a világgazdaság belső ellentmondásainak. Nemcsak Középeurópa, hanem a világgazdaság is átalakulás előtt áll, nagy fordulatok közeledése hallatszik, mint a Római Birodalom bomlása idejében. Az is világos, hogy a társadalmi élet, a termelés, a fogyasztás, az államiság mindinkább a népre alapozódik, soha nem tapasztalt méretekben demokratizálódik. Igy a magyar jövendő sorsa szorosan összefügg a valóságos nép s a növekvő értelmiség együttmunkálkodásával. Soha a közös élet s a nemzeti lét felelőssége egy nép ifjuságára ennyire nem nehezedett. Nincs más ut, mint közvetlenül páratlan szorgalommal és törekvéssel tanulmányoznunk sorsunknak föladatait: népünk valóságos életét épp ugy, mint a középeurópai adottságokat, a nemzetiségi kérdést. Az uj Magyarország csak teljesen uj társadalmi és állami életelveken épülhet föl. Szomoru tapasztalataink mutatják, hogy a jövendő értelmiségnek, a mai ifjuságnak csupán csekély töredéke foglalkozik a magyar társadalmi kérdésekkel s az is nagy sürün megelégszik az elméletivel. A többség a napilapok kürtölte tájékozódással és tömegmeggyőződéssel beéri. Mindenképen végzetes ez! Hiszen a társadalmi kérdésekkel való foglalkozás nem jobb, vagy baloldali érdek, hanem a magyarság egyetemes, történelmi érdeke. És ennek gyujtópontjában áll a magyar parasztság.

De a regösjárat, a falunéző, nem szabad, hogy regényes vágyakat tápláljon! Legyen politika nélkül való tudományos és erkölcsi gyarapodás! Majd azután politizáljunk, ha tudjuk már, hogy miről van szó, ha lelkünk ismét a népből való lesz, ha megtanultuk a néptől a népet!

Felszólitunk minden magyar egyetemi főiskolai hallgatót éppugy, mint a középiskolák érettebb tanulóit, hogy teljesitse a magyar közösséggel szemben való kötelességét:

menjünk a faluba!

Fel ne nőjjön többé olyan nemzedék, amelyre Kodály Zoltán ujfent elmondhassa: „A magyar intelligencia előbb eljutott Párizsba, mint a magyar faluba.” Mindannyiotok képzeletében ott van néhány külföldi tanulmányut terve, – a magyar falu, a magyar faj is megköveteli tőletek, hogy hajoljatok hozzá. Az „Örök Város” szépsége, a dörgő tenger, a svájci hegyek, a német gótika, az amerikai ipar, – mind csak annyira van a mi számunkra, amennyire a falu belsejéből látjuk őket. A magyar faluban nincsenek Collegium Hungaricumok, – tegyétek azzá mindegyiket! Hiszen a ti költséges külföldi tanulmányaitokat is ez a nép fizeti. Sürögjetek itthon is, mert a történelem kérlelhetetlen. Ha ti elfordultok e néptől most, amikor a legnagyobb szüksége volna rátok, majd ő is elfordul tőletek, amikor nektek volna rá a legnagyobb szükségetek. A magyar értelmiség sok bünt követett már el népe és önmaga ellen, – ideje, hogy erényein is megcsillanjon a napvilág. Uj nemzedék vagytok-e valóban? Az uj nemzedék megforgatja a föld husát, hogy emberibb és magyarabb jövőnek készitsen ágyást. Jaj, ha rátok is áll, amit Dosztojevszkij a századvégi orosz értelmiségre mondott, amely olyan méltóan meglakolt: „Kozmopolita neveléstek elszakitott titeket a néptől. Egy külön kis kasztot alkottok a széles, nagy hazában, amely kaszt idegen és gyülöletes a nép előtt. Megvetitek a népet tudatlansága miatt s elfeleditek, hogy ez a nép fizette meg a ti európai nevelésteknek az árát, ez a nép tartja fönn verejtékes munkával[635] egyetemeiteket és főiskoláitokat. Ne vessétek meg, hanem sajátitsátok el szent ideáljait, alázzátok meg magatokat előtte s vele vállvetve dolgozzatok a nagy müvön, mert ez a tudattalan nép, amelytől utálattal elfordultok, Isten szikráját, Krisztus igéjét hordja kebelében, amelyet majd az Óvilág előtt hirdetni fog, amikor az vérözönben fog fürdeni.”

Magyar Ifjuság! A jövő hóban bezárulnak iskoláitok kapui. Két három hónapig a közvetlen életé vagytok. Szervezzetek regösjáratokat, cserkészcsapatokat,[636] vagy ha ugy tetszik, turistatársaságokat és járjátok be együtt szerte a falvakat. Minden tapasztalatot jegyezzetek fel, gondos, lelkiismeretes gyüjtéshez fogjatok. Minden ismeret, minden tapasztalat, amelyhez falunézőben juttok, közkinccsé kell váljék, hogy a magyar társadalomnak a faluval szemben való érdeklődése fokozottabb mértékben fölhivassék. Igy, noha e feladat egyrétü csupán, eredményünk értéke kettős: 1. testmelegnyire közeledvén egymáshoz a falu meg az ifjuság, lelkük rokonodik; 2. a népmüvészeti értékek dandárját sikerül megmentenünk a magyar közösség jövendője számára a kallódástól és helyszini szemle alapján csinálhat az ifjuság társadalomtudományt. Ha uj nemzedékünk legjobbjai hallgatnak szavunkra, elsősorban pedig a lelkiismeret szavára, akkor minden szólam nélkül szebb és emberibb jövő felé fordul történelmünk rudja.

A továbbiakban vázlatszerü tájékoztatót közlünk, – igy látjuk jónak a gyüjtést. Mindenki lehetőleg azt az anyagot gyüjtse, amelyhez a legjobban ért. Muzsikusok dalokat, iparmüvészek háziipari tárgyakat, közgazdászok gazdasági statisztikát, stb. A gyüjtés három főszempont szerint bontakozzék: 1. A faji (rassz) és nemzetiségi kérdés. 2. Néptani, néprajzi gyüjtés. 3. Müvelődési és társadalmi tanulmányok.

Megvizsgálandó és lehetőleg szakszerüen földolgozandó:

1. A[637] szóbanforgó falu szinmagyar-e, vagy milyen nemzetiségü? Történt-e, mikor és mily mértékben idegen beolvadás? Az egyes nemzetiségek és társadalmi rétegek (osztályok) viszonylagos szaporodása (egyke, semmike). Népesedési mozgalmak nemzetiségek szerint (kivándorlás, városba költözés stb). Milyen az egyes fajták életereje, müvelődési, szaporodási készsége stb hasonló gazdasági és társadalmi feltételek között. A letelepülés óta, hogyan változott a fajták gazdasági és népesedési viszonya? A zsidóság szerepe és elhelyezkedése. Melyek a fajták közti érintkezés esetleges vagy kialakult formái?

2. Megfigyelendő a népélet: a parasztság mindennapi élete, módja és formái. Összegyüjtendők a dalok, mesék, szólások, szálló igék, közmondások s a közbeszéd érdekesebb fordulatai, tájékoztató adatok s a kiejtés föltüntetésével (ki, hol, hány éves mondta a mesét, stb.) Külön meg kell figyelni a városból hozott dalok elváltozásait és elnépiesedését.[638] (Eltérő szövegek följegyzése.) Népmüvészeti mühelyek (fazekasok, fafaragók, bőrösök, stb.) fölkeresése, a munkafolyamat s a szerszámok, mozzanatok (motivumok) leirása, rajza. Az öltözködés módja, társadalmi rétegek, esetleg foglalkozás szerint. Általában a népélet minden mozzanatának leirása.

3. a) A falu müvelődési rajza. Hány iskola van a faluban és milyen? Mekkora a tanulók s az iskolakerülők száma? Van-e irástudatlan? Az irástudatlanság hogy oszlik meg kor és társadalmi helyzet szerint? Tartanak-e továbbképző előadásokat? Évente hányat, miről, hol, hogyan? Kik vettek részt az iskolánkivüli oktatásban? Milyen rétegek és hány százalék hallgatja? Ismétlőiskolák. Van-e levente? Milyen hatást tesz az ifjuság s a falu életére? Leirandók a mivelődési szervek és munkájuk: egyletek, olvasókörök, gazdakörök, stb. A népkönyvtárak könyvjegyzéke. Van-e elég gazdasági szakkönyv? Járatnak-e ujságot, szaklapokat? Milyen a vallásos élet, felekezetek szerint. Szektamozgalmak. Mik a helyi babonák? Általában kik olvasnak és mit? Ezek társadalmi helyzete. Megfigyelendő a falu különböző[639] rétegeinek viszonylagos müveltsége. A pap, a tanitó, az orvos munkája, stb.

b) A falu társadalmi, gazdasági rajza. A lakosság birtokviszonyai. Az egyes osztályok pontos felvétele. A vidék földrajza. Gazdasági élete, kereskedelme. Van-e nagybirtok, középbirtok? Milyen messze esnek a falutól? Leirandó a falu gazdasági története, az urbérváltság módja.[640] Volt-e a háboru előtt parcellázás, utána földosztás? Milyen hatásai észlelhetők? Hányan tudtak fejlődni, a földet kik és miért adták vissza? Akik házhelyet kaptak, épitettek-e házat? Milyenek a falu régebbi részének s az ujonnan épültnek lakásviszonyai? Leirandók az utak, munkaviszonyok, munkabérek,[641] vándormunkások száma, gyermekmunka. Orvosellátás. Közös legelő és erdő. Élelmiszerek ára. Mennyit termel a kisgazda piacra és mit fogyaszt. A munkásság élelmezési viszonyai. Munkaidő. Földbérletrendszerek, földbér. Szövetkezeti mozgalom és szabadkereskedelem. Hitelviszonyok, takarékpénztár, bank, hitelszövetkezet, uzsora. A falu gazdasági romlása a mezőgazdasági válság folytán. Eladósodás. Jelzálog – és egyéb kölcsönök, kamatok nagysága. Adók és közmunkák. Pontos üzemi statisztika. Állattenyésztés fejlődése, gazdasági gépek terjedése. Tejgazdaságok, kertgazdaságok s a belterjes mezőgazdasági üzemek. A termelés változásai. Uj gazdasági ágakra való áttérés. Szöllő és gyümölcs. Értékesitési viszonyok, vásárok, piac. A nagy – s a középbirtokok termelési és üzemi technikája. Viszonyuk a falu népéhez. Munkapiac, a munkavállalás módjainak és feltételeinek pontos felvétele: konvenció, aratási szerződések, stb.[642]

*

Kérünk benneteket, hogy munkátok eredményét tudassátok a Bartha Miklós Társasággal (Budapest, VIII. Muzeum körut 10, II. lépcső, II. em.) Azok közt, akik eredményeiket falutanulmánnyá önmaguk földolgozzák, a B. M. T. a három legjobb munkát jutalmazza; szemléjében, az Uj Magyar Földben, közli és különlenyomatban kiadja.

Hódmezővásárhely, 1930 május 20.

A közlés alapja:

Nyomtatott forrás:

– A Bartha Miklós Társaság Füzetei / 1. / KI A FALUBA / Irták: FÁBIÁN DÁNIEL és JÓZSEF ATTILA. / A Bartha Miklós Társaság kiadása. / Ára 10 fillér. / Törekvés Könyvnyomdavállalat Hódmezővásárhely, Lehel ucca 1. (G. E. székháza).

Aláírás: Fábián Dániel, József Attila.

Kiadva: JAÖM, III, #47.

Lappangó kézirat:

– Fábián Dániel példányát említi Fábián Dániel, József Attiláról, Bp., [kiadó nélkül, „Kossuth Könyvkiadó Sokszorosító Üzeme”] 1974, pp. 45-72.

---

1 [A forrásban:] remény-ménnyel

[2] [A forrásban:] dögvesze

[3] [A forrásban:] gizgaz-sűrűjébe [Verstani megfontolásból és Terescsényi György, Délibáb. Új versek, h. n., 1928, p. 71 alapján javítva.]

[4] [Az idézet helyesen, Brichta Cézár, Egyszerű énekek, Budapest, 1927, p. 45 alapján:] Ha egy valakire

[5] [A forrásban:] Lőrinczi

[6] [A forrásban:] mindenkelőtt

[7] [Ez a sor a következő bekezdéshez van tördelve.]

[8] [A forrásban:] bennne

[9] [Előbb:]₁ történeti [végül: főszöveg]₁

[10] [Előbb:]₁ különbség [végül: főszöveg]₁

[11] [Előbb:]₁ és vala [végül: főszöveg]₁

[12] [Előbb:]₁ hamis. Nyilvánvaló, [végül: főszöveg]₁

[13] [Előbb:]₁ puszta [végül: főszöveg]₁

[14] [Előbb:]₁ rendszer éppen a [végül: főszöveg]₂

[15] [A forrásban:] épsolyan [A szót az 1. idegen kéz törölte.]

[16] [E négy szót az 1. idegen kéz törölte.]

[17] [Előbb:]₁ kutatás [végül: főszöveg]₁

[18] [Előbb:]₁ foglalkozhatunk tehát a [végül: főszöveg]₂

[19] [A forrásban:] ásitásokát,

[20] [A forrásban:] respledentia

[21] [A forrásban:] kozekvensen

[22] [A forrásban:] kvantitave

[23] [Előbb:]₁ sem [végül: főszöveg]₁

[24] [A forrásban:] elffödött

[25] [A forrásban:] közelebi közelebbi

[26] [Előbb:]₁ intuició, [végül: főszöveg]₁

[27] [A forrásban:] indoukció

[28] [Előbb:] nem

[29] [Előbb:] érdekel

[30] [Előbb:] illetve a létrejöttét [végül:] illetve a annak létrejöttét

[31] [Előbb:] arra [végül:] arra arra

[32] [Előbb:] spekuláció-e az

[33] [Előbb:] meg, a fogalom épp

[34] [Előbb:] el

[35] [Előbb:] szemben

[36] [A forrásban:] egtmásban

[37] [Előbb:] ezek a szemlélet meg a gondolat volnának

[38] [Előbb:] a ra

[39] [Előbb:] Persze lehetséges,

[40] [Előbb:] ha lehetséges,

[41] [Előbb:] világossal, amilyenek

[42] [Előbb:] De vajjon

[43] [Előbb:] f

[44] [Előbb:] fogalmainkat

[45] [Előbb:] diákot

[46] [Előbb:] hát hogyan beszélhetett

[47] [Előbb:] a

[48] [Előbb:] gondolk

[49] [Előbb:] neveze

[50] [Előbb:] a megismerésnek az általánoson és a különösön

[51] [Előbb:] azaz

[52] [Előbb:] igy

[53] [Előbb:] az

[54] [Előbb:] annál inkább,

[55] [Előbb:] sincsen. Márpedig ha puszta

[56] [Előbb:] lehet,

[57] [A forrásban:] 3.

[58] [Előbb:] – alakja

[59] [A forrásban:] 5)

[60] [Előbb:] alakja káprázat volna csupán,

[61] [A forrásban:] 6)

[62] [Előbb:] alakja. De [majd:] alakja. A lét a dolgok összessége, a lét mennyiség. Mennyiség pedig a valóságban nincsen A lét a dologegyed alakja De

[63] [Előbb:] csupán

[64] [Előbb:] nincsen nemlét

[65] [Előbb:] I.

[66] [Előbb:] van

[67] [A forrásban:] 5)

[68] [Előbb:] mert

[69] [Előbb:] II.

[70] [A szerző saját lapszéli jegyzete:]₂ V. ö. A nemlét, csak a különös egyedi léthez képest nemlét, ugyhogy általános létnek kell mondanunk.

[71] [Előbb:]₁ a lét föltételezi a nemlétet. [végül: főszöveg]₁

[72] [A forrásban:] meg semmisithesse

[73] [A forrásban:] (szemléleti szellemiség

[74] [A forrásban:] ellentétébe

[75] [A forrásban:] min den

[76] [A forrásban:] hánem

[77] [Előbb:] 3

[78] [A forrásban:] mó szeres.

[79] [A forrásban:] bizo nyos

[80] [A forrásban:] módsze e, a az

[81] [Előbb:] j

[82] [A forrásban:] módszre

[83] [A forrásban:] térgyalz

[84] [A forrásban:] magyarázatok al

[85] [Előbb:] is

[86] [A forrásban:] moslyodna

[87] [A forrásban:] lélektanosságal

[88] [Előbb:] érte

[89] [A forrásban:] kell,

[90] [Előbb:] pedig

[91] [Előbb:]₁ szólunk közönségesen, [végül: főszöveg]₂

[92] [A forrásban:] as

[93] [A forrásban:] kategórájába

[94] [Előbb:]₁ Valóság és igazság. [végül: főszöveg]₂

[95] [A szó elé az 1. idegen kéz betoldotta:] 1.) Egyben azonban már itt megegyezhetünk: hogy amikor

[96] [Előbb:]₁ szólunk közönségesen, mindig [végül: főszöveg]₂

[97] [Előbb:]₁ elkülöniteni. És amikor ezt megállapitjuk, egyben tisztáztuk is önmagunk előtt, hogy mig [végül: főszöveg]₂

[98] [Előbb:]₁ müvészet tehát szükségképpen [végül: főszöveg]₂

[99] [Előbb:]₁ szintézist [végül: főszöveg]₂

[100] [Előbb:]₁ müvészetet, képzeteiknek megfelelően. [végül:]₂ müvészetet,

[101] [A számot az 1. idegen kéz törölte.]

[102] [A forrásban:] és

[103] [A mondatot az 1. idegen kéz törölte.]

[104] Előbb:]₁ érdemes. Mert hogy minőségbeli különbség van a dal és a tekejátszma között, az nem vitatható, éppugy mint Allighieri Komédiája és egy pókerparti között, már csak azért is, mert a játék szabályait a történeti pillanat hozta létre és azok a játékostól függenek, mig a müvészet „szabályai” függetlenek magától a müvésztől [a forrásban: maüvésztől] és érvényességük időn fölüli. Azonkivül e felfogás [végül: főszöveg]₂

[105] [A forrásban:] min

[106] [A forrásban:] lényget

[107] [A forrásban:] önmaggát

[108] [A forrásban:] Eáltal

[109] [A forrásban:] mertv

[110] [Innen a szöveget az 1. idegen kéz törölte.]

[111] [A forrásban:] lényge

[112] [A forrásban:] telenyomotttat,

[113] [Előbb:]₁ nyomán, [végül: főszöveg]₁

[114] [Az 1. idegen kéz által megkezdett törlés vége (a lap alján).]

[115] [Előbb:]₁ nem [végül: főszöveg]₁

[116] [Előbb:]₁ mo [végül: főszöveg]₁

[117] [A forrásban:] föltét lenből,

[118] [Előbb:]₁ abszolutumot elemezzük, [végül: főszöveg]₁

[119] [Előbb:]₁ eladhatjuk a pillanatnyi haszonért. [végül:]₁1 eladhatjuk a pillanatnyilag a gyakorlati haszonért.

[120] [A forrásban:] annyiben

[121] [A mondatot az 1. idegen kéz kiemelte.]

[122] [Így!]

[123] [A forrásban:] Azonbanennél

[124] [Előbb:]₁ tehát szemléletünk [végül: főszöveg]₁

[125] [E három szót az 1. idegen kéz törölte.]

[126] [Előbb:]₁ j [végül: főszöveg]₁

[127] [Előbb:]₁ is fölismerjük, [végül: főszöveg]₁

[128] [Előbb:]₁ g [végül: főszöveg]₁

[129] [A forrásban:] való,,

[130] [A forrásban:] ujjálkossa

[131] [A forrásban:] mintt

[132] [Előbb:]₁ szemléletnek továbbá nincs [végül: főszöveg]₂

[133] [Előbb:]₁ az i [végül:]₁ az valóság

[134] [Ezt az öt szót a lapszélen talán az 1. idegen kéz látta el kérdőjellel.]

[135] [A bekezdést talán az 1. idegen kéz törölte.]

[136] [Előbb:]₁ valóságról, arról, [végül: főszöveg]₁

[137] [A forrásban:] pedigg

[138] [Előbb:]₁ igazol, hanem [végül: főszöveg]₂

[139] [Előbb:]₁ nem is a [végül: főszöveg]₂

[140] [Előbb:]₁ tudat [végül: főszöveg]₂

[141] [Előbb:]₁ tehát [végül: főszöveg]₁

[142] [Ide a szerző függőleges elválasztó jelet tett.]₂

[143] [Előbb:]₁ az [végül: főszöveg]₁

[144] [A forrásban:] Müvészeről

[145] [Előbb:] mijk

[146] [Előbb:] alkothatnak egységes elhelyezésük

[147] [Előbb:] illeti

[148] [A forrásban:] figyelemreméltó

[149] [Előbb:] müvészethe

[150] [Előbb:] Oskoláskönyveinkben

[151] [A forrásban:] azutfényü

[152] [Előbb:] 3.)

[153] [A forrásban:] még

[154] [Előbb:] gondolat él-ha

[155] [A forrásban:] önfgyelme.

[156] [Előbb:] szemléleten

[157] [Előbb:] k

[158] [Előbb:] utal, de

[159] [A forrásban:] kelzőjével

[160] [A forrásban:] amüvészet

[161] [A forrásban:] ténytőle

[162] [A forrásban:] egymász

[163] [A forrásban:] aze

[164] [Előbb:] s

[165] [Előbb:] e

[166] [Előbb:] kategóriájába

[167] [A forrásban:] nhanem

[168] [A forrásban:] pirithasssunk,

[169] [A forrásban:] e ez

[170] [A forrásban:] tevékenységenek

[171] [Előbb:] v

[172] [A forrásban:] szellemiség..

[173] [A szerző saját jegyzete:] Szemléleten természetesen intuitio értendő. Lényegszemléletnek neveznünk szükségtelen, hiszen mindig és mindenkor lényegeket [A forrásban: lénygeket] szemlélünk. E szemlélet Husserl phaenomenologiájának [A forrásban: phaenomenologiájanak] ideatio fogalmától sem különbözik másban, minthogy ez utóbbi ésszel feldolgozott szemléletet, tehát a tudomány számára hozzá nem férhető egyedi lényegek szemlélete helyén a tárgynak a tárgyak egyediségétől megfosztott, azaz nem valóságos, hanem eszmei szemléletét jelenti.

[174] [A forrásban:] többbi

[175] [A forrásban:] alkot,

[176] [A forrásban:] aállitja,

[177] [Előbb:]₁ társadalmiságában a [majd:]1 társadalmiságában más a [végül: főszöveg]₁

[178] [A forrásban:] fogalamkhoz

[179] [Előbb:]₁ z

[180] [Előbb:]₁ nem is [végül: főszöveg]₁

[181] [A forrásban:] amelylyel

[182] [A forrásban:] perche,

[183] [Előbb:]₁ egy [végül: főszöveg]₁

[184] [A mondatot az 1. idegen kéz törölte.]

[185] [Előbb:]₁ osztja. A [végül: főszöveg]₁

[186] [A forrásban:] színtézissel

[187] [A szó elé az 1. idegen kéz betoldotta:] az esztétika épen ezért nem

[188] [Előbb:]₁ juttathat-e el [végül: főszöveg]₂

[189] [Előbb:]₁ megismeréséhez, [végül: főszöveg]₂

[190] [Előbb:]₁ az alaknak kettős minősége van: minősiti saját léte és minősiti, [végül: főszöveg]₂

[191] [Előbb:]₁ visszaminősiti létévé szem léletünk. [végül:]₂ visszaminősiti létévé szem léletünk.

[192] [A forrásban:] esztétikának,hanem

[193] [Előbb:]₁ tárgya müvészet [végül: főszöveg]₁

[194] [Előbb:]₁ müvészettel számára [végül: főszöveg]₂

[195] [Előbb:]₁ müvészetnek [végül: főszöveg]₁

[196] [Előbb:]₁ é [végül: főszöveg]₁

[197] [Előbb:]₁ esztétikának [végül: főszöveg]₁

[198] [Előbb:] szükségképpen

[199] [Előbb:] sz

[200] [A forrásban:] alkot,

[201] [A forrásban:] tevékenységéval

[202] [Előbb:] E

[203] [A forrásban:] cslekvősége

[204] [A forrásban:] vaiszony,

[205] [A forrásban:] mlyiti,

[206] [Előbb:] darabot

[207] [A forrásban:] magának alaknak

[208] [Előbb:]₁ val [végül: főszöveg]₁

[209] [Előbb:]₁ a [végül: főszöveg]₁

[210] [Előbb:]₁ amikor a mü [végül: főszöveg]₁

[211] [A forrásban:] bennevaló,?

[212] [A forrásban:] mibenlétété

[213] [A forrásban:] kijalászni,

[214] [Előbb:]₁ é [végül: főszöveg]₁

[215] [A forrásban:] szmben,

[216] [Előbb:]₁ kutat, aminek a müvészethez éppen mint lényeghez nincs semmi köze. Azt [végül:]_{2 vagy 4} kutat, a Azt [így!]

[217] [Előbb:]₁ alakot [végül:]₁ lényget

[218] [Előbb:]₁ eszt [végül: főszöveg]₁

[219] [Előbb:]₁ müvészet iromba torzsalkodásából [végül: főszöveg]_{2 vagy 4}

[220] [Előbb:]₁ szellemiségét nem [végül: főszöveg]₁

[221] [A forrásban:] va-

[222] [Előbb:]₁ meg. Az igazság maga a megértés, ám puszta megértés nincsen, és az igazság igazság volta csak a tévedésekhez mérve tünik elő. Ezért minden [majd:]_{2 vagy 4} meg. minden [végül: főszöveg]_{2 vagy 4}

[223] [Előbb:]₁ l [végül: főszöveg]₁

[224] [Előbb:]₁ o [végül: főszöveg]₁

[225] [A forrásban:] kimodatván

[226] [Előbb:]₁ ám az [végül:]₁ ám a a

[227] [Előbb:]₁ a [végül: főszöveg]₁

[228] [Előbb:]₁ az [végül: főszöveg]₁

[229] [A forrásban:] ugyanakkaor

[230] [Előbb:]₁ v [végül: főszöveg]₁

[231] [Előbb:]₁ közben hirtelen közbe vágunk, [végül: főszöveg]₁

[232] [Előbb:]₁ tartalmazza [végül: főszöveg]₁

[233] [A forrásban:] eszttétikus),

[234] [Előbb:]₁ valósági [végül: főszöveg]₁

[235] [A forrásban:] v álván,

[236] [A forrásban:] gondolattalonok,

[237] [Előbb:]₁ megértenek. De [végül: főszöveg]₃

[238] [A forrásban:] viszzatérjünk

[239] [A forrásban:] elegendőé

[240] [A forrásban:] iagzságról

[241] [A forrásban:] fogalomróol

[242] [Előbb:]₁ az [végül: főszöveg]₁

[243] [Előbb:]₁ fogalom [végül: főszöveg]₁

[244] [A forrásban:] szükségeleteképpen

[245] [Előbb:]₁ a [majd:]₁ elra [végül: főszöveg]₁

[246] [A forrásban:] mindekttő

[247] [A forrásban:] ugyanakkaor cselekXpségük

[248] [Előbb:]₁ i [végül: főszöveg]₁

[249] [A forrásban:] fenáll

[250] [A forrásban:] viszony

[251] [Előbb:]₁ to [végül: főszöveg]₁

[252] [Előbb:]₁ van. [végül: főszöveg]_{2 vagy 4}

[253] [A forrásban:] ihlettét

[254] [A forrásban:] idődrabaot

[255] [A forrásban:] viszztérő

[256] [Előbb:]₁ v [végül: főszöveg]₁

[257] [Előbb:]₁ a [végül: főszöveg]₁

[258] [A forrásban:] am

[259] [Innen a szöveget az 1. idegen kéz törölte.]

[260] [Az 1. idegen kéz által megkezdett törlés vége.]

[261] [Előbb:]₁ intuició, hanem [végül: főszöveg]₁

[262] [Előbb:]₁ a [végül: főszöveg]₁

[263] [A forrásban:] való,

[264] [Előbb:]₁ 3 [végül: főszöveg]₁

[265] [Előbb:]₁ Mi [végül: főszöveg]₁

[266] [A forrásban:] szintézis.

[267] [Előbb:]₁ pedig [végül: főszöveg]₁

[268] [Előbb:]₁ j [végül: főszöveg]₁

[269] [Az utolsó szavak alá a szerző betoldotta:]_{2 vagy 4} a szemlélet a lét adottsága.

[270] [A forrásban:] exesztenciális

[271] [Előbb:]₁ A [végül: főszöveg]₁

[272] [Előbb:]₁ valóság: a [?] [végül: főszöveg]₃

[273] [Előbb:]₁ tehát az egyes [végül: főszöveg]₁

[274] [A sor fölé a szerző betoldotta:]_{2 vagy 4} adott lét, vagy adott érvényesség

[275] [A sor fölé a szerző betoldotta:]_{2 vagy 4} miközben ezeknek állandó összefüggését szemléli.

[276] [Előbb:]₁ mint történéstől [végül: főszöveg]₁

[277] [Előbb:]₁ t [végül: főszöveg]₁

[278] [Előbb:]₁ részeletesebben fejtegetjük [végül:]₁ részeletesebben fogjuk fejtegetni.

[279] [A mondatot az 1. idegen kéz szögletes zárójelek közé tette; a következő bekezdés elé betoldotta:] VII. fejezet.

[280] [A lap szélére a szerző betoldotta:]_{2 vagy 4} mérővessző

[281] [A szóban idegen kezű összeolvasási jel, fölötte 21-es szám.]

[282] [Előbb:]₁ z [végül: főszöveg]₁

[283] [Előbb:]₁ o [végül: főszöveg]₁

[284] [Előbb:]₁ l [végül: főszöveg]₁

[285] [Előbb:]₁ mo [végül: főszöveg]₁

[286] [Előbb:]₁ szemben [végül: főszöveg]₁

[287] [Előbb:]₁ éppen a müvészet [végül: főszöveg]₁

[288] [Előbb:]₁ irta legyen [végül: főszöveg]₁

[289] [Előbb:]₁ volna [végül: főszöveg]₁

[290] [Előbb:]₁ csak olyan [végül: főszöveg]₃

[291] [Előbb:]₁ előtt, ami közben [majd:]₁ előtt, ami alatt [végül: főszöveg]₃

[292] [Előbb:]₁ nem intuició, hanem [majd:]₁ nem az intuició, hanem [végül: főszöveg]₁

[293] [Előbb:]₁ hanem a ki – és összeválogatásuk [végül: főszöveg]₃

[294] [Előbb:]₁ Vörösmarty, az [végül: főszöveg]₁

[295] [Előbb:]₁ és ez legföljebb [majd:]₁ és ez a mult idő legföljebb [végül: főszöveg]₃

[296] [Előbb:]₁ egyed [végül: főszöveg]₁

[297] [Előbb:]₁ erre az [végül: főszöveg]₁

[298] [Előbb:]₁ megtörténne, [végül: főszöveg]₃

[299] [A forrásban:] háyntorgatván,

[300] [Előbb:]₁ történne [végül: főszöveg]₃

[301] [Előbb:]₁ mint [végül: főszöveg]₁

[302] [Előbb:]₁ z [végül: főszöveg]₁

[303] [Előbb:]₁ sem. [végül: főszöveg]₁

[304] [Előbb:]₁ a szoborbeli végtelenségnek [végül: főszöveg]_{2 vagy 4}

[305] [A forrásban:] tövábbá

[306] [A forrásban:] valóságukben

[307] [Előbb:]₁ a történet olyan meg nem kezdett és be nem fejezett müalkotás, amelyet ugyanezért éppen a meg nem kezdettség állandó befejezésének és a be nem fejezettség állandó megkezdésének mozzanataiban észlelünk, – mig a müalkotás olyan megkezdett és befejezett történet, amelyet ugyanezért éppen a megkezdettség állandó be nem fejezésének és a benem [majd:]₁ a történet olyan meg nem kezdett és be nem fejezett müalkotás, amelyet ugyanezért éppen a meg nem kezdettség állandó befejezésének és a be nem fejezettség állandó megkezdésének mozzanataiban észlelünk, – mig a müalkotás olyan megkezdett és befejezett történet, amelyet ugyanezért éppen a megkezdettség állandó be nem fejezésének és a befejezettség állandó meg nem kezdésének végtelenségében észlelünk. [végül: főszöveg]₃

[308] [Előbb:]₁ bevonhatom a [végül: főszöveg]₁

[309] [Előbb:]₁ beiktathatunk egy-egy [végül: főszöveg]₃

[310] [Előbb:]₁ A müalkotás szépségén egészen más valamit értünk, ha azt szépségnek mondjuk, mint a tulajdonképpeni szépségen, amely a nem müalkotások és a müalkotások szépsége egyaránt: [végül: főszöveg]₃

[311] [Előbb:]₁ szépnek mondhatjuk az egyes müalkotásokat mint valóságelemeket, de akkor nem mint müalkotásokról, hanem ettől teljesen eltekintve mint valóságelemekről szólunk róluk, [végül: főszöveg]₃

[312] [Innen a mondat végéig a szöveget az 1. idegen kéz törölte.]

[313] [Előbb:]₁ beleminősitése a valóságelembe, [végül:]₁ beleminősitése a már kész a valóságelembe,

[314] [Előbb:]₁ tudh [végül: főszöveg]₁

[315] [Előbb:]₁ ekkor [végül: főszöveg]₁

[316] [Előbb:]₁ Minősiti saját léte és minősiti, visszaminősiti létévé szemléletünk. [végül: főszöveg]_{2 vagy 4}

[317] [Előbb:]₁ fényképezőgép fölér [végül: főszöveg]₁

[318] [Előbb:]₁ az intuició egyszerü érzékelést [végül: főszöveg]₁

[319] [A forrásban:] intuicionistáks

[320] [A mondat fölé az 1. idegen kéz betoldotta:] VIII

[321] [A forrásban:] telejességének

[322] [Előbb:]₁ egységeként [végül: főszöveg]₁

[323] [Előbb:]₁ tehát [végül: főszöveg]₁

[324] [A forrásban:] végetelenség

[325] [A forrásban:] helykijelölséssel

[326] [Előbb:]₁ tételünket. Az [majd:]₃ tételünket. Az exisztenciában tehát nem két, hanem három szellemiség van: a szemlélet, a gondolat és az ihlet Az [végül:]₃ tételünket. Az exisztenciában tehát nem mint eddig gondoltuk, két, hanem három szellemiség van: a szemlélet, a gondolat és az ihlet Az

[327] [Előbb:]₁ ihlet annyira [végül: főszöveg]₃

[328] [Előbb:]₁ minőség tehát, [végül: főszöveg]₂

[329] [A forrásban:] továbbikban

[330] [A mondatot az 1. idegen kéz törölte; a következő fejezetcím elé betoldotta:] IX.

[331] [Előbb:]₁ dolog: [végül: főszöveg]_{2 vagy 4}

[332] [Előbb:]₁ i [végül: főszöveg]₁

[333] [Előbb:]₁ valósághoz való [majd:]₁ valósághoz vonatkoztatott létükben [végül: főszöveg]₁

[334] [Innen a szöveg a következő lapon kézírással folytatódik.]

[335] [Előbb:]₃ valóságelemet, amelyet [végül: főszöveg]₃

[336] [Előbb:]₃ növesztem [végül: főszöveg]₃

[337] [Előbb:]₃ megszünk valóságelemmé lenni, [végül: főszöveg]₄

[338] [Előbb:]₃ szellemisége, az ihlet, dologbeli [végül: főszöveg]₃

[339] [A forrásban:] valóságrészból

[340] [Előbb:]₃ va [végül: főszöveg]₃

[341] [Előbb:]₃ növesztett valóságelem [végül: főszöveg]₃

[342] [Előbb:] hogy eljussunk

[343] [Előbb:] az a tévedés

[344] [Előbb:] Tévedésnek kell mondanunk ezt az állitást, mert amint

[345] [Előbb:] a éppenugy fenn

[346] [Előbb:] fennáll anélkül,

[347] [Előbb:] ihlet a

[348] [Előbb:] van, a

[349] [Előbb:] gondolat tartalma

[350] [Előbb:] nem

[351] [A címet a szerző utólag toldotta be.]₂

[352] [Előbb:]₁ e [végül: főszöveg]₁

[353] [Előbb:]₁ tehát az egész emberiség szellemisége. És [végül: főszöveg]₂

[354] [A forrásban:] mem

[355] [A forrásban:] kinyilatkoztatáskent

[356] [A forrásban:] közölhatő.

[357] [A forrásban:] fogalmivé

[358] [Előbb:]₁ megértsd. Valamely [végül: főszöveg]₂

[359] [A forrásban:] juttatas.

[360] [Előbb:]₁ bennük [végül: főszöveg]₂

[361] [Előbb:]₁ bennük [végül: főszöveg]₂

[362] [Előbb:]₁ közölható, a [majd:]₂ közölható, tehát a [végül:]₂ közölható, és igy csupán a

[363] [Előbb:]₁ végre [végül: főszöveg]₂

[364] [A forrásban:] filózófiai

[365] [Előbb:]₁ költeményt ne [végül: főszöveg]₁

[366] [Előbb:]₁ ragaszkodik valtoztathatatlan [végül:]₂ ragaszkodik kiválasztott valtoztathatatlan

[367] [Előbb:]₁ ihletjével [végül: főszöveg]₂

[368] [Előbb:] alkotása. [új sorban:] 4. A műalkotás a szemlélet határa. [új sorban:] 5.

[369] [Előbb:] műalkotás nem

[370] [Előbb:] müalkotás nem

[371] [A szó fölé a szerző betoldotta:] tétel

[372] [Előbb:] gondola

[373] [A forrásban:] ólomszürke

[374] [Előbb:] je

[375] [A mondatot a szerző melléhúzással kiemelte.]

[376] [Előbb:] Tehát a

[377] [Előbb:] azaz formailag

[378] [Előbb:] fizikai,

[379] [Előbb:] bennefoglaltatik, t.i. minden [majd:] bennefoglaltatik, t.i. mert minden

[380] [Előbb:] A tarsa

[381] [Előbb:] A [majd:] Ez a cse

[382] [Előbb:] állapot, amely

[383] [Előbb:] pill

[384] [Előbb:] cselekszik, ám

[385] [Előbb:] r

[386] [Előbb:] rája következett,

[387] [Előbb:] időben, amely azonban igy

[388] [Előbb:] tendencia, – az

[389] [Előbb:] tehát

[390] [Előbb:] társadalom cselekvőség,

[391] [Előbb:] emberek

[392] [Előbb:] lehet az az

[393] [Előbb:] a társadalom

[394] [Előbb:] osztályoktól, nem e – [Ezután a lap egy része üresen marad.]

[395] [Előbb:] tömegharcok eredménye, [majd:] tömegharcok eredményeként

[396] [Ezután a lap nagyobb része üresen marad.]

[397] [Előbb:] m

[398] [Előbb:] módnak azt a korát, amelyben élünk,

[399] [Előbb:] volna. Mi [majd:] volna.

[400] [Előbb:] monopólkapitalizmus eln

[401] [Előbb:] ennek speciális-kapitalista, sőt XX. sz.-beli

[402] [Előbb:] tartozik a monopolizmus

[403] [Előbb:] (imperializmus), a monopólizmus,

[404] [Előbb:] elterjedése, a

[405] [Előbb:] megerősödnek

[406] [Előbb:] háboruja, a munkásmozgalom

[407] [Előbb:] előb

[408] [Előbb:] mondottaknak velejáróit,

[409] [Előbb:] kapitalizmusára jellemző

[410] [Előbb:] történt. Ez azt teszi, hogy történelmi materialista

[411] [Előbb:] is, aminek megtörténtére a

[412] [Előbb:] változások. T.i.

[413] [A forrásban:] materialiák,

[414] [Előbb:] ta

[415] [Előbb:] lá

[416] [A forrásban:] csökkenti. de

[417] [A forrásban:] ki. de

[418] [A forrásban:] öngunyoló. egy

[419] [A forrásban:] szép. de

[420] [A forrásban:] cíkke

[421] [A forrásban:] zseni. ha

[422] [A forrásban:] ellen. amit

[423] [A forrásban:] látjuk. milyen

[424] [A forrásban:] tetszik. bátorság!

[425] [A forrásban:] Babits: Kosztolányi

[426] [Az idézet helyesen, Zilahy Lajos, Ady, A Toll, I (1929), fasc. 14, p. 13 alapján:] önmagát

[427] [Az idézet helyesen, Zilahy Lajos, Ady, A Toll, I (1929), fasc. 14, p. 13 alapján:] hatásának és nagyságának ez a másik titka. Mert a fajtája

[428] [A forrásban:] Nehéz

[429] [Az idézet helyesen, Márai Sándor, Az olvasó nevében, A Toll, I (1929), fasc. 15, p. 8 alapján:] ripacsainak egyike

[430] [Az idézet helyesen, Kassák Lajos, Az írástudatlanok vagy az írástudók árulása?, A Toll, I (1929), fasc. 15, p. 17 alapján:] egyik mondjuk, versben

[431] [A forrásban:] mozzanat,

[432] [A forrásban:] értem. hogy

[433] [A forrásban:] tudok. nem

[434] [A forrásban:] Ignotusnak,

[435] [A forrásban:] attól. hogy

[436] [A forrásban:] fárasztó”. mert

[437] [A forrásban:] la

[438] [A forrásban:] kellene. hogy

[439] [Az idézet helyesen, Pintér Jenő, Magyar irodalomtörténete, Budapest, 1928, I, p. 297 alapján:] Columbus Kristóf hazatér

[440] [A forrásban:] Hugó:

[441] [A szerző saját jegyzete:] Franklin Társulat. Képes kiadás. Két kötet. Ára 65.- pengő.

[442] [Az idézet helyesen, Pintér Jenő, Magyar irodalomtörténete, Budapest, 1928, I, p. 4 alapján:] ismétlem, mikor itt is elmondom,

[443] [A forrásban:] vagyís

[444] [A forrásban:] tartalom a

[445] [A forrásban:] műveínek

[446] [A forrásban:] mága

[447] [A forrásban:] értékkel,

[448] [A forrásban:] stítus

[449] [A forrásban:] hítvitázás

[450] [A forrásban:] Hiszan

[451] [A forrásban:] hialakulása"

[452] [A forrásban:] főltételezni,

[453] [A forrásban:] kíalakul

[454] [A forrásban:] nyilvánvaló. hogy

[455] [A forrásban:] velünk. kegyességüktől

[456] [A forrásban:] éneke)

[457] [Az idézet helyesen, Pintér Jenő, i. m., I, p. 53 alapján:] Költőik

[458] [A forrásban:] látjuk. szerzőnk

[459] [A forrásban:] férfíasságában

[460] [A forrásban:] fe)ezet

[461] [A forrásban:] költő. vagy

[462] [Az idézet helyesen, Pintér Jenő, i. m., I, p. 99 alapján:] tanultságával kimagaslott

[463] [A forrásban:] Petőfí

[464] [A forrásban:] Borszem

[465] [A forrásban:] (Folytatjuk.) [Itt zárul a cikk első része.]

[466] [Az idézet helyesen, Pintér Jenő, i. m., I, p. 106 alapján:] érzelmei

[467] [A forrásban:] is.

[468] [A forrásban:] 4

[469] [A forrásban:] 6. A

[470] [A forrásban:] horogűtés,

[471] [A forrásban:] himnuszban

[472] [A forrásban:] Vörösmarty

[473] [Az idézet helyesen, Pintér Jenő, i. m., I, p. 131 alapján:] vonó, a toll, de

[474] [Az idézet helyesen, Pintér Jenő, i. m., I, p. 131 alapján:] nyomorult

[475] [A forrásban:] Szigligeti

[476] [A forrásban:] ís

[477] [A forrásban:] fegföljebb

[478] [A forrásban:] kialt

[479] [A forrásban:] olvasásakor,"

[480] [A forrásban:] hathatósságána-

[481] [A forrásban:] vísszariasztja

[482] [Az idézet helyesen, Pintér Jenő, i. m., I, p. 3 alapján:] visszariasztja még a

[483] [A forrásban:] Krísztus

[484] [A forrásban:] tehátmég

[485] [A forrásban:] (Folytatjuk.) [Itt zárul a cikk második része.]

[486] [A forrásban:] találkozuk

[487] [Az idézet helyesen, Pintér Jenő, i. m., I, p. 14 alapján:] szorgalmas

[488] [Az idézet helyesen, Pintér Jenő, i. m., I, p. 297 alapján:] Columbus Kristóf hazatér

[489] [A forrásban:] örökkévalóság.

[490] [A forrásban:] fejleményei,

[491] [A forrásban:] történett

[492] [A forrásban:] meghaltak? Szerzőnknek

[493] [A forrásban:] (1861-65,).

[494] [A forrásban:] mem

[495] [A forrásban:] Goethe

[496] [A forrásban:] 1793. Balzac:

[497] [A forrásban:] czak

[498] [A forrásban:] ídőpontja

[499] [A forrásban:] Nűrnbergi

[500] [A forrásban:] jelentsen. Az a

[501] [A forrásban:] munkásszakszervevetek

[502] [A forrásban:] Fankhont

[503] (Folytatjuk.) [A cikk közlése e harmadik résszel megszakad.]

[504] [A forrásban:] követelnél

[505] [A forrásban:] semmisítheti

[506] [A forrásban:] használta

[507] [A forrásban:] tehetelenek

[508] [A forrásban:] roszul

[509] [A forrásban:] világszelekben

[510] [A forrásban:] ellen?

[511] [A szerző saját jegyzete:] „Elképzelt paraszt-klasszicizmus”. M. Szemle, 1930. jan. (Szerző nevét nem irom ki, ne szégyenkezzék majd, ha megkomolyodik.)

[512] [A forrásban:] túságos

[513] [A forrásban:] szerint a „a magyar

[514] [A forrásban:] Szekfü

[515] [A forrásban:] tekintjükőket

[516] [A forrásban:] „Mert

[517] [A forrásban:] maitres

[518] [A forrásban:] erköcstelenség

[519] [A forrásban:] varászlatosabb

[520] [A forrásban:] mechnikus

[521] [A forrásban:] idézek: Az

[522] [Előbb:]₁ a [végül: főszöveg]₁

[523] [A forrásban:] Gondolkosádunk

[524] [Előbb:]₁ összefüggését pillantjuk meg tüstént [végül: főszöveg]₂

[525] [Előbb:]₁ javunkra azáltal, [végül: főszöveg]₁

[526] [Előbb:]₁ Mindezt [végül: főszöveg]₁

[527] [Előbb:]₁ tetszetősség (aisthétikon) minden [végül: főszöveg]₂

[528] [Előbb:]₁ márpedig [végül: főszöveg]₂

[529] [Előbb:]₁ gondolkodók, elmesélték [végül:]₁ gondolkodók.. Elmesélték

[530] [Előbb:]₁ stb, [végül: főszöveg]₁

[531] [A forrásban:] mindenegyéb,

[532] [Előbb:]₁ nevetgéltek, mint [végül: főszöveg]₂

[533] [Előbb:]₁ tisztában is vannak [végül: főszöveg]₂

[534] [Előbb:]₁ legyen, vagy [végül: főszöveg]₂

[535] [Előbb:]₁ már az igazság alapja is tévedés volt, vagy már [végül: főszöveg]₁

[536] [Előbb:]₁ avval, minduntalan [végül: főszöveg]₂

[537] [Előbb:]₁ képet kapjunk, [végül: főszöveg]₁

[538] [Előbb:]₁ eszerint [végül: főszöveg]₁

[539] [A forrásban:] ez

[540] [Előbb:]₁ é [végül: főszöveg]₁

[541] [Előbb:]₁ fontos kérdés, hogy miféle [majd:]₁ fontos megtudni,, hogy miféle [végül:]₂ fontos megtudni,, miféle

[542] [Előbb:]₁ a szó meg a logizma [végül: főszöveg]₂

[543] [A forrásban:] fogalmiság gal

[544] [Előbb:]₁ igen [végül: főszöveg]₁

[545] [Előbb:]₁ olvasóval, [végül: főszöveg]₁

[546] [A forrásban:] érzelmenek

[547] [Előbb:]₁ l [végül: főszöveg]₁

[548] [A számot talán az 1. idegen kéz törölte.]

[549] [Előbb:]₁ 6. Az ihlet nem érzelem. [végül: főszöveg]₁

[550] [Előbb:]₁ elrévedek, és kis kutyát simogatok [végül: főszöveg]₁

[551] [A forrásban:] (nagyapaképpen,) [A szót talán az 1. idegen kéz tette zárójelbe.]

[552] [Előbb:]₁ tökkelütött [végül: főszöveg]₂

[553] [Előbb:]₁ balgaság [végül: főszöveg]₂

[554] [Előbb:]₁ i [végül: főszöveg]₁

[555] [A forrásban:] tennémm

[556] [Előbb:]₁ mozzanatomnak, hullámnak csöppnek [végül: főszöveg]₂

[557] [Előbb:]₁ eredőek. [végül: főszöveg]₁

[558] [Előbb:]₁ és müvészkedem, [végül:]₂ és, ihlem,

[559] [Előbb:]₁ másik, [végül: főszöveg]₁

[560] [Előbb:]₁ ám ha [végül: főszöveg]₂

[561] [Előbb:]₁ a szinész igen boldog, ha [végül: főszöveg]₁

[562] [Előbb:]₁ szerepel. A MÜVÉSZET [végül: főszöveg]₁

[563] [Előbb:]₁ vagy tárgya? [végül: főszöveg]₁

[564] [Előbb:]₁ érzelmessége semmi [végül: főszöveg]₁

[565] [Előbb:]₁ mindaddig, amig az ihlet lényeges vonásait [végül: főszöveg]₁

[566] [Előbb:]₁ miképpen [végül: főszöveg]₁

[567] [Előbb:]₁ V [végül: főszöveg]₁

[568] [Előbb:]₁ nagy [végül: főszöveg]₁

[569] [Előbb:]₁ hatása [végül: főszöveg]₁

[570] [Előbb:]₁ botrány – egy taraj az első [majd:]₁ botrány – egy taraj az erkölcsi fölháborodásé, más taraj [végül:]₂ botrány. –

[571] [A forrásban:] ez

[572] [Előbb:]₁ közömbösen hagy, [végül: főszöveg]₁

[573] [Előbb:]₁ JÁTÉK. Mert amilyen jogon V [végül: főszöveg]₁

[574] [Előbb:]₁ jogón állitható az is, [végül:]₁ jogón szintugy

[575] [A forrásban:] fógócska

[576] [A forrásban:] játékben

[577] [Előbb:]₁ megismerés, minden [végül: főszöveg]₁

[578] [A forrásban:] különbségm

[579] [Előbb:]₁ megengedik. [végül: főszöveg]₂

[580] [Előbb:]₁ megkövetelik. [végül: főszöveg]₂

[581] [Előbb:]₁ Goethe? 10. [végül: főszöveg]₂

[582] [Előbb:] való beszéd alapja

[583] [A forrásban:] fölfogásohoz,

[584] [Előbb:] l

[585] [A forrásban:] el. mert

[586] [A forrásban:] elfelejtkezünk, Egyetemesnek

[587] [Az idézet helyesen, Nagy Lajos, Lecke, Budapest, 1930, p. 7 alapján:] kél d. u. 3 óra 40 perckor. Mucuska kél d. u.

[588] [A forrásban:] Rövid, megjegyzései

[589] [A szerző saját jegyzete:] Par Hankiss et Juhász. Édition Kra. Paris 1930. 350 old.

[590] [A forrásban:] olvasódnék Hiszen

[591] [A szerző saját jegyzete:] Felhivom itt, mert szorosan idetartozik, a figyelmet arra a csaló játékra, amely a zsidókérdés körül éppen a polgári zsidóság jóvoltából folyik. A zsidó tőke nagyszerüen kiegyezett a nem-zsidóval, a nagybirtokkal és annak állami szerkezetével. Érdekeik összenőttek. Amikor ezen az egységes osztályfronton bármilyen módon rés nyilik és támadási felület adódik, a zsidó tőke eszmevivői maguk teremtenek antiszemitizmust oda, ahol nincsen. Mert érdekeik egybeesvén az egységes osztályérdekkel, csak nyerhetnek azon, ha a lényeges és valóban fájdalmas pont elsikkad, hiszen a polgári zsidóságot sokkal alaposabban támadják azok, akik a polgári rendet támadják. Ez a könyv például „reakciós”. Nosza előugranak az uralkodó osztályhoz hű zsidók azzal, hogy ujjé, mennyire reakciós, mert antiszemita!

[592] [A forrásban:] Herceg

[593] [A forrásban:] Lukács Györgyöt

[594] [A forrásban.] Thoman

[595] [A forrásban:] a

[596] [A forrásban:] stb).

[597] [A forrásban:] nem tudomminekhivjákot

[598] [A forrásban:] vélemények? – Az

[599] [A forrásban:] fejünkre hogy

[600] [Előbb:]₁ előtt, [végül: főszöveg]₁

[601] [Előbb:]₁ elmélkedést. Holott iratunk szerint nem mondtunk mást, minthogy „ne csak Kanttól és Husserltől, ne csak Humetól és Russeltől, ne csak Descartestól és Bergsontól. De [majd:]₁elmélkedést. H [végül: főszöveg]₁

[602] [Előbb:]₁ nézetemet a következőkben [végül: főszöveg]₁

[603] [Előbb:]₁ ir [végül: főszöveg]₁

[604] [A forrásban:] küröl

[605] [Előbb:]₁ szegeznek [végül: főszöveg]₁

[606] [Előbb:]₁ egymásra. [majd:]₁ egymásra, amikor [végül: főszöveg]₁

[607] [Előbb:]₁ s [végül: főszöveg]₁

[608] [Előbb:]₁ éppen az az általános [végül:]₁ éppen az különösség az általános

[609] [A forrásban:] momentom,

[610] [Előbb:]₁ egy vitathatatlanul értékes eszme, amelyet [majd:]₁ egy, amelyet [végül: főszöveg]₁

[611] [Előbb:]₁ mint a mit a németben és a franciában is megtalálunk. [majd:]₁ mint a mit a németben és a franciában is megtalálunk, amely [majd:]₁ mint a mit minden nemzetnél, a németben és a franciában is és bárhol is megtalálunk, ahol nem értik, amely [majd:]₁ mint a mit minden nemzetnél, és bárhol is megtalálunk, ahol nem értik, amely [végül: főszöveg]₁

[612] [A szót az 1. idegen kéz javította:] szocialdemokraciának

[613] [Előbb:]₁ csekélyszámu [végül: főszöveg]₁

[614] [Előbb:]₁ mert közvetitő tőkéseket leszámitva [majd:]₁ mert a közvetitő tőkéseket leszámitva [végül: főszöveg]₂

[615] [Előbb:]₁ a [végül: főszöveg]₁

[616] [Előbb:]₁ vagyunk, ami annyit jelent [majd:]₁ vagyunk. Osztályharcot [végül:]₂ vagyunk. Tudatos Osztályharcot

[617] [Előbb:]₁ egésze ellen [végül: főszöveg]₁

[618] [Előbb:]₁ diadalittas tőke [végül: főszöveg]₁

[619] [Előbb:]₁ De itt a vádak csattanójához érkeztünk el. [végül:]₁ De itt a legkedveltebb és legértelmetlenebb érkeztünk el.

[620] [Előbb:]₁ nyugat a fölvilágositó fehér [végül: főszöveg]₁

[621] [A forrásban:] megszületetett.

[622] [A forrásban:] kilenszázas

[623] [Előbb:]₁ között költeni, [végül: főszöveg]₂

[624] [Előbb:]₁ E [végül: főszöveg]₁

[625] [A forrásban:] ellenforrradalom

[626] [Előbb:]₁ kicsontoznák. [végül: főszöveg]₁

[627] [A forrásban:] fenntartasssék.

[628] [Előbb:]₁ szempontból a magyarság [végül: főszöveg]₁

[629] [Előbb:]₁ egybeesik: [végül: főszöveg]₁

[630] [A forrásban:] országokétől,

[631] [A forrásban:] különönsségünk

[632] [A szerző saját jegyzete:] Magyar Szemle, 1930 jan. Győry J.: Elképzelt parasztklasszicizmus. V. Ö. Uj Magyar Föld, III. József Attila: Magyar Mü és Labanc Szemle.

[633] [A forrásban:] Verbőczy

[634] [A forrásban:] míntegy

[635] [A forrásban:] munkával munkával

[636] [A forrásban:] regösjáratokat cserkészcsapatokat,

[637] [Innen a szöveg apróbetűvel van szedve.]

[638] [A forrásban:] elnépiesedését,

[639] [A forrásban:] különbözó

[640] [A forrásban:] modja.

[641] [A forrásban:] munka bérek

[642] [Az apróbetűs szedés vége.]