Negyvenegyedik
De Julia venante: A Julia vadászatjáról, kit írva küldött volt Juliának
azon nótára
De voce ad vocem ex Angeriano

1 Széjjel hogy vadásza1 én lelkem, Julia egy igen szép cserében,
2 Tündérek egyike vevé őt2 eszébe, s mondá3 lassú beszédben:
3 Itt e földön angyal mit jár vadászattal, ha vagyon helye Mennyben?

4 Hevült vala pedig Julia sokáig vadak után jártában,
5 Kikapcsolta azért hónál fehérb mellét, hűl szép szellőn árnyékban,
6 Kit hogy tündér láta, csak reáámula, így szóla ő magában:

7 Két Diana vagyon talán ez világon? Mely hasonló ez hozzá!
8 Diana módjára megeresztve haja, kezében szép dárdája,
9 Könnyű, zöld ruhája, oldalán kézíja, szép aranyas puzdrája.

10 Képe, keze, szeme, teteme, termete olyan, mint Dianának,
11 Beszéddel, énekkel, magaviseléssel ők mely hasonlatosak!
12 Mulatságnak örül, s néha lóra is ül mindkettő, úgy vadásznak.

13 De csak szarvasokat és egyéb vadakat ver és vadász Diana,
14 De vitézek között szerelmére kötött s fogott sokat4 Julia,
15 Senki el nem szakad, valakire akad, mert erős ő hálója.

16 Kiben engemet is, mint egyebeket is, régen fogott s fogva tart,
17 S így ő el sem bocsát, fel sem mészároltat,5 kétség között tartóztat,
18 Hogy tüzében égjek, valameddig élek, mint egy gyújtó áldozat.