Hieronymus ANGERIANUS Neapolitanus
Erotopaignion 74.
De Caelia venante.

Dum vaga venatur per nostros Caelia saltus,

Hanc cernens, subito Delius obstupuit:
Cur his errat (ait) campis germana remotis?
Et iuga Parthenii linquit amoena soli?
Dum sic miratur, vergit sua lumina; Cynthum
Lustrat; et hic vero est lumina visa soror.
Anne duas, inquit, peperit Latona Dianas?
Quae consanguinea est, ista? vel illa mihi?
Haec vadit passis, et passis illa capillis;
Haec placet insigni pectore, et illa placet.
Nusquam tam similes toto sunt orbe Dianae:
Una stat effigies, unus utrique decor.
Venantes ambae, verum; sed dispare praeda,
Iuno ait, haec homines conficit, illa feras.

Angerianus: A vadászó Caelia

Midőn szerteszét vadászik erdeinkben Caelia, Delius őt meglátva hirtelen elámult:
– Miért bolyong – mondja, – ezen a távoli vidéken nővérem? És miért hagyja el Parthenium vidékének kedves bérceit?
Midőn így csodálkozik, elfordítja tekintetét, Cynthust szemléli, és ott látja igazából szemével a nővérét.
– Vajon két – úgymond – Dianát szült volna Latona? Melyik a testvérem, ez vagy amaz? Ez kibontott hajjal lépdel, s az is. Nemes keblűnek tetszik ez is, az is. Nincs az egész földkerekségen két ennyire hasonló Diana: egyforma az arcuk, mindkettőnek ugyanaz a dísze.
– Mindketten vadásznak, való igaz, de más-más prédára, – mondja Iuno, – ez embereket gyilkol, az vadakat.