Theodorus BEZA Vezelius,
Psalmi XLII Paraphrasis
Ad triumphandum erudiens filiis Core

Quemadmodum cervus a venatoribus multumque agitatus, fontes avidissime glocitans requirit: ita miser ego quem isti tot iam annis persequi non desinunt, toto pectore vociferor ad te Deus.

Nec enim honores amissos, aut opes, aut coniugem, cognatos et amicos requiro sed tui potius, Deus, vivi et perennis Fontis, siti et desiderio totus contabesco. Eheu igitur, quando tandem mihi miserrimo dabitur ut te in aede tua conspiciam?
Lacrimis dies ac noctes meipsum pasco, audiens impios ista mihi quasi abs te sim desertus, insultantes et quotidie, ubi sit Deus meus, rogitantes.
O quam vero acerba est mihi superiorum temporum recordatio, cogitanti quam olim solerem ego numerosam turbam domum tuam usque deducere, campis ipsis laudes tuas canentium et tripudantium sonitu personantibus!
Agedum tamen animula, cur es ita consternata, et tantopere tumultuaris? expecta dum adveniat Deus ille Liberator tuus. nam ille, sat scio, faciet ut rursum in eius sacrario apparens illi de mea liberatione gratias agam.
Sed eheu mi Deus, corporis et animi viribus prostratis iaceo de te tam procul absente cogitans, ad Iordanem usque fugatus, et in istis Hermonis et Mizaris montium iugis delitescens.
Gurges gurgitem excipit, et quasi ad me perdendum compellat: tempestatibus tuis horribili cum sonitu quasi diruptis, nubium canalibus in meum caput provolutis, et fluctibus semel omnibus ad me obruendum effusis.
Absit tamen ut animum despondeam. Nam certe Iehova interdiu quidem mihi pro sua bonitate prospiciet, noctu vero praebebit mihi canendarum Ipsius laudum argumentum. Denique nunquam desinam, Deum, vitae utique meae unicum Autorem ac Conservatorem precari.
Dicam, inquam, Deo, cuius unius praesidio innitor, Tene vero mei immemorem esse, et pati ut ab hoste oppressus in squalore et moerore perpetuo iaceam?
Mene nunquam respicies non eorum quibus iniquissime sum spoliatus iuctura commotum, sed impiis illis hostium meorum vocibus ad ossium usque medullas transfossum, quum illos subinde per ludibrium audio, Ubi sit ille Deus meus, rogitantes.
Agedum igitur animula, cur ita es consternata, et cur tantopere tumultuaris? Expecta potius dum adveniat Deus. dabit enim ille rursum ut liberatus ei gratias agam. Sic ille me liberans vultum meum exhilarabit; ille, inquam, Deus meus est.

BEZA 42.: Ünneplésre Core fiainak

1) Miként a szarvas, melyet a vadászok sokáig űztek, és a forrásokat igen sóváran keresi lihegve: úgy én szerencsétlen, akinek üldözésével ezek már annyi éve nem hagytak fel, teljes szívemből kiáltok hozzád Istenem. 2) Ugyanis nem elveszett megbecsülést vagy kincseket vagy házastársat, rokonokat és barátokat keresek, hanem inkább, Isten, a te élő és örök Forrásodnak a szomjúságától és vágyától sorvadok egészen. Jaj tehát, végre mikor adatik meg nekem, a legszerencsétlenebbnek, hogy téged a te házadban tekinthesselek? 3) Könnyekkel táplálom magam éjjel és nappal, hallgatva az istenteleneket, mintha tőled el lennék hagyatva, zaklatnak mindennap, és kérdik, hol van a te Istened? 4) Ó, milyen keserű nekem tényleg az elmúlt időkre való emlékezés, a töprengőnek, hogy egykor én a te házadhoz folyton nagy tömeget szoktam vezetni a mezőkön, melyek maguk is a te dicséretedet zengők és táncolók zajától zengtek: 5) Nosza, mégis lelkecském, miért vagy úgy elcsüggedve és oly nagyon miért nyugtalankodsz? Várd ki, amíg megérkezik Isten, ő a te Szabadítód. Mert ő, jól tudom, elintézi, hogy újra az ő szentélyében megjelenve hálákat adjak neki az én szabadításomért. 6) De jaj, én Istenem, a test és lélek leterített erőivel heverek tőled oly messzire töprengve, egészen a Jordánig menekülve, és a Hermon és Mizar hegyeinek ormain rejtőzködve. 7) Örvényre örvény következik, és szinte vesztemre tör: a szinte szaggató viharaidtól rettenetes zengéssel, a felhők a fejemre kiömlő csatornákkal, és minden egyszerre kiöntött hullámoddal az én pusztulásomra. 8) Távol legyen mégis, hogy elveszítsem bátorságomat. Mert Jehova nappal biztosan mégis reám tekint az ő jóságáért, éjjel pedig okot ad nekem az ő dícséretének éneklésére. Sose hagyjam el végül hát Istent kérlelni, az életem mindenképpen egyetlen szerzőjét és őrzőjét. 9) Mondjam – úgymond – Istennek, egyedül az ő oltalmára támaszkodom, tényleg éppen Te feledkeztél volna el rólam, és tűröd, hogy az ellenség nyomásától mocsokban és örökös gyászban heverjek? 10) Sohasem nézel rám, aki a legméltánytalanabbul le vagyok fegyverezve, nem az azokkal való együttérzéstől, akikkel együtt szenvedek, hanem az én ellenségeimnek azoktól a kegyetlen szavaitól vagyok átütve egészen a csontjaim velejéig, mikor hallom őket, hogy időről-időre szórakozás gyanánt kérdezgetik, hogy hol van az én Istenem. 11) Nosza hát lelkecském, miért vagy úgy elcsüggedve, és miért nyugtalankodsz oly nagyon? Várd meg inkább, amíg megérkezik az Isten. Mert megadja ő újra, hogy megszabadulván hálákat adjak neki. Ő így, megszabadítva engem, megörvendezteti az én arcom; ő, akit úgy hívok: az én Istenem.