BEZA 42.: Ünneplésre Core fiainak

1) Miként a szarvas, melyet a vadászok sokáig űztek, és a forrásokat igen sóváran keresi lihegve: úgy én szerencsétlen, akinek üldözésével ezek már annyi éve nem hagytak fel, teljes szívemből kiáltok hozzád Istenem. 2) Ugyanis nem elveszett megbecsülést vagy kincseket vagy házastársat, rokonokat és barátokat keresek, hanem inkább, Isten, a te élő és örök Forrásodnak a szomjúságától és vágyától sorvadok egészen. Jaj tehát, végre mikor adatik meg nekem, a legszerencsétlenebbnek, hogy téged a te házadban tekinthesselek? 3) Könnyekkel táplálom magam éjjel és nappal, hallgatva az istenteleneket, mintha tőled el lennék hagyatva, zaklatnak mindennap, és kérdik, hol van a te Istened? 4) Ó, milyen keserű nekem tényleg az elmúlt időkre való emlékezés, a töprengőnek, hogy egykor én a te házadhoz folyton nagy tömeget szoktam vezetni a mezőkön, melyek maguk is a te dicséretedet zengők és táncolók zajától zengtek: 5) Nosza, mégis lelkecském, miért vagy úgy elcsüggedve és oly nagyon miért nyugtalankodsz? Várd ki, amíg megérkezik Isten, ő a te Szabadítód. Mert ő, jól tudom, elintézi, hogy újra az ő szentélyében megjelenve hálákat adjak neki az én szabadításomért. 6) De jaj, én Istenem, a test és lélek leterített erőivel heverek tőled oly messzire töprengve, egészen a Jordánig menekülve, és a Hermon és Mizar hegyeinek ormain rejtőzködve. 7) Örvényre örvény következik, és szinte vesztemre tör: a szinte szaggató viharaidtól rettenetes zengéssel, a felhők a fejemre kiömlő csatornákkal, és minden egyszerre kiöntött hullámoddal az én pusztulásomra. 8) Távol legyen mégis, hogy elveszítsem bátorságomat. Mert Jehova nappal biztosan mégis reám tekint az ő jóságáért, éjjel pedig okot ad nekem az ő dícséretének éneklésére. Sose hagyjam el végül hát Istent kérlelni, az életem mindenképpen egyetlen szerzőjét és őrzőjét. 9) Mondjam – úgymond – Istennek, egyedül az ő oltalmára támaszkodom, tényleg éppen Te feledkeztél volna el rólam, és tűröd, hogy az ellenség nyomásától mocsokban és örökös gyászban heverjek? 10) Sohasem nézel rám, aki a legméltánytalanabbul le vagyok fegyverezve, nem az azokkal való együttérzéstől, akikkel együtt szenvedek, hanem az én ellenségeimnek azoktól a kegyetlen szavaitól vagyok átütve egészen a csontjaim velejéig, mikor hallom őket, hogy időről-időre szórakozás gyanánt kérdezgetik, hogy hol van az én Istenem. 11) Nosza hát lelkecském, miért vagy úgy elcsüggedve, és miért nyugtalankodsz oly nagyon? Várd meg inkább, amíg megérkezik az Isten. Mert megadja ő újra, hogy megszabadulván hálákat adjak neki. Ő így, megszabadítva engem, megörvendezteti az én arcom; ő, akit úgy hívok: az én Istenem.