Angerianus: Caeliának

Te boldogan énekelsz tücsök, az árnyas lombok alatt, én a kegyetlen hajadon küszöbe előtt jajgatok. Téged a harmat, engem a sírás éltet: nem éget meg téged a nyár heve, én elégek a szerelemtől. Te szabadon szállsz, amerre tetszik, én börtönbe vagyok zárva. Zümmögő énekedet árasztod te ki, én a halálomat. Te a tavaszi Zephirnek és a langy fuvallatnak örvendesz, de az én csontjaimat felgyújtja a lázas hő. Te nagyon ugrálsz, én megsebesülök a vak íjtól: te gazdag vagy, az én sorsom, hogy szegényen szeretek. Csak abban vagyunk hasonlók, hasonlítunk mi ketten, hogy elpusztulsz, mikor hangoddal kérlelsz, s én szerencsétlen is elpusztulok, mikor hangommal kérlelek.