Hieronymus ANGERIANUS Neapolitanus
Erotopaignion 14.
De Caelia.

Stabat Amor, stabat mea Caelia. uterque favillas

In me vertebant, hic face, et illa oculis.
Victus eram, victus quum fallax ore rubenti
Dixit Amor, iaculis da tua corda meis:
Tete redde mihi. dixi, me reddo puellae,
Non tibi; tu saeva cuspide regna tenes.
Illa meis ornet spoliis sua templa, grauique
Illius ante pedes compede vinctus eam.
Haec simul ut fudit trepidanti pectore verba,
Alligor, atque libens do mea colla iugo.
Quis credet fronti? visa est tunc mitis; at illa
Illa magis foeta tigride saeva fuit.

Angerianus: Caelia

Állt Amor, állt az én Caeliám, mindketten szikrát szórnak rám, ez fáklyájáról, az pedig szemeiből. Le voltam győzve, mikor azt mondja vöröslő orcával a csalárd Amor,
– Add a szívedet az én nyilamnak, add meg magad nekem.
– A lánynak adom magam, – mondtam, – nem neked. Te birodalmakat uralsz vad nyiladdal. Ő díszítse fel zsákmányommal templomát, az ő lába előtt lépdeljek súlyos bilincsekbe verve.
Alighogy ezek a szavak elhagyták a reszkető keblet, megkötöz (Caelia), és szívesen hajtom iga alá a nyakam. Ki hinné az arcáról? Olyan lágynak látszott akkor( pedig ő, vadabb volt ő az anyatigrisnél is.