BibTeXTXT?

Ungvári Z. Imre

Erdélyi magyar kartezianizmus a 17. században (Descartes eszméi Apáczai Csere János műveiben)
(részlet)

A korszakszerkesztő bevezetője:

Az írás a nagy enciklopédista és pedagógus bölcseleti teljesítményére koncentrál. Erősen hangsúlyozza a gondolatvilág eklektikus voltát, kartezianizmus és antikartezianizmus, kálvini hagyományos protestantizmus és angol puritanizmus együttes jelenlétét. Tudáseszménye a gyakorlatban hasznosítható enciklopédikus műveltség volt. Ez szembeállította a protestáns újskolasztika arisztotelianizmusával, fogékonnyá tette Ramus és Descartes Regius keresztény hitével összeegyeztethető nézetei iránt, de nem juttatta el saját filozófiai álláspont kialakításáig. Sokféle nézet jellemzi terjedelmes enciklopédiáját is. Az erdélyi művelődés előmozdítása ügyében megfogalmazott magyar nyelvű írásai rendkívül fontosak, ám a kéziratban maradt latin nyelvű Philosophia naturalis című mű bölcseleti szempontból magasabb színvonalat jelent. Problémagazdagsága és rendszeressége teszi tehát a leginkább figyelemre méltóvá. A bölcsesség kulturális erejének a magyar nyelvű művekben oly átütő erejű és szemléletes hangsúlyozása ebben a műben tudósabb módon van jelen, de itt sem kerül ellentétbe vallásos hitével. Osztozott ugyanakkor Descartes sorsában, amennyiben tevékenységét békés és konciliáns magatartása ellenére üldözésbe átcsapó intrika kísérte, s jelképesnek tekinthető, hogy méltatlan állapotában nemes sztoicizmussal nem saját helyzetének javításáért, hanem egy akadémia létjogosultságáért fordult beadvánnyal a fejedelemhez.

Megjelent: U. Z. I., Változó értelemben: Közelítések a filozófiához, Kolozsvár, KOM-PRESS–Korunk Baráti Társaság, 1998 (Ariadné Könyvek) 16–34.

Apáczai kétségtelenül a 17. századi Erdély legjelentősebb pedagógusa, tankönyvíró és fordító volt, aki igen alaposan ismerte korának teológiai és filozófiai eszméit. Az ő tevékenységéhez kapcsolódik az első magyar nyelvű enciklopédia kiadása, Petrus Ramus, Joachim Sterk van Ringelberg, Descartes, Regius, Amesius művek részleteinek magyar fordítása, átdolgozása, tankönyvek szerkesztése és kiadása, illetve számos előadás és tanulmány, amelyek közül nem egy az erdélyi magyar kartezianizmus korai dokumentumának tekinthető.

A kartezianizmus erdélyi megjelenése nem csupán a franciaországi és németalföldi kulturális viszonyokkal, hanem az erdélyi értelmiségképzés sajátosságaival, az itteni egyház- és művelődéspolitika jellegével is szoros összefüggésben állt. Régiónkban az értelmiségképzés gyakorlatához hozzátartozott a külföldi egyetemek látogatása, illetve az ott szerzett ismereteknek minél teljesebb körű itthoni átadása, hasznosítása, mégpedig nem csupán a tanári és papi hivatás keretében, hanem könyvek beszerzése és könyvtáraknak adományozása, az európai oktatási módszerek meghonosítása illetve a tanulmányi utakról készített feljegyzések kiadása által is. Apáczai korában (1625 és 1660 között) az erdélyi ún. akadémiai peregrináció már csaknem háromszáz éves múlttal rendelkezett (vö. Tonk 1979 és Szabó 1980), miközben a célországok és oktatási intézmények köre, valamint a felkészülésre kiválasztott szakterületek száma is folyamatosan bővült. Ebben a szüntelenül változó választékban a reformációval kezdődően a német és holland egyetemek jelentették a fő vonzerőt.

Apáczai Csere János a kolozsvári alapfokú iskola és a gyulafehérvári kollégium elvégzése után 1648-ban ösztöndíjasként kerül Hollandiába. 1651-es doktori vizsgájáig Franeker, Leyden, Utrecht és Hardervijk egyetemeit látogatta. Tanárai között a kor olyan jelentős egyéniségeit tarthatjuk számon, mint Johann Cocceius (Koch), a héber nyelv professzora, Guilelmus Amesius (Ames), a teológia és a protestáns kazuisztika tanára, illetve a kor ismert karteziánusai, Adriaan Hereboord, Abraham Heidanus (és talán magántanárként Henry De Roy is), azonban nem hiányzott közülük az említett antikarteziánus professzor Gisbert de Voetius sem. (Vö. Apáczai Csere János, Magyar Encyclopaedia, Előszó.) Voetius irányítása alatt Apáczai egy nyilvános vitán, az akkori oktatási gyakorlat szerves részét képező ún. disputáción is részt vesz, mégpedig önálló művel, amelynek címe Disputatio theologica, continens introductionem ad philologiam sacram sub praesidio D. Gisberto Voetio ad diem 23 et 27 Mart. Ultrajecti MDCL (1650). Egy évvel később doktori disszertációját is disputáció keretében védte meg, ezúttal azonban nem a magyar akadémiai peregrináció „fővárosának” számító Utrechtben, hanem Hardervijkben. Az ortodox protestantizmus szellemében írt disszertáció teológiai témáról, az első emberpár bűnbeeséséről szólt, amint azt címe is mutatja: Disputatio Theologica Inaugiralis de Primi Hominis Apostasia (1651). Mindezeket figyelembe véve, ha megkísérelnénk megrajzolni a fiatal Apáczai szellemi arcképét, semmiképpen sem tudnánk őt egy jól körülhatárolható egységes eszmeáramlatba elhelyezni. Gondolatvilágában egyaránt jelen voltak karteziánus és antikarteziánus hatások, a kálvini hagyományos protestantizmus és az angol puritanizmus. Ily módon egyetemi képzettségének megfelelően Apáczai mindenekelőtt széles körű műveltséggel rendelkező protestáns teológus volt, aki ismerte korának uralkodó eszméit, de nem egyik vagy másik gondolatrendszer elkötelezettje, hanem a teljes körű tudásé, az egyetemes kultúráé. Akárcsak számos kortársa, maga is azt vallotta, hogy mind a tudománynak (illetve a filozófiának), mind pedig a teológiának megvan a maga teljesen jogosult kérdésfelvetése, amelyek egyaránt nélkülözhetetlenek az ember evilági boldogulásának, illetve túlvilági üdvösségének eléréséhez. Későbbi tevékenysége, az általa kiadott művek jellege, valamint saját írásainak és beszédeinek szellemisége is azt bizonyítja, hogy Apáczai tudáseszménye a gyakorlatban hasznosítható enciklopédikus műveltség volt. Ettől várta mind az egyes egyének, mind pedig a közállapotok megváltozását. Az így megfogalmazódó tudáseszménynek tulajdonítható az is, hogy Apáczai végül is Petrus Ramus és Descartes eszméit követte szemben a protestáns újskolasztika arisztotelizmusával.

Apáczai tevékenységének egésze egyetlen gyakorlati célra összpontosul. Ez a cél az erdélyi magyar protestáns oktatás modernizálása és a „bölcsesség tanulása” által az erdélyi protestánsoknak nyugat-európai hittársaikkal egyenlő szellemi és anyagi szintre való felemelése. Célja elérése érdekében alapvető fontosságúnak tartotta, hogy az erdélyi iskolák diákjai a hétköznapi gyakorlati ismeretekre is kiterjedő enciklopédikus műveltségre tegyenek szert, illetve, hogy magukévá tegyék a puritanizmus teológiai, erkölcsi és társadalmi-politikai elveit. (Elgondolását minden idealizmusa ellenére sem tekinthetjük üres álmodozásnak, kiváltképp ha figyelembe vesszük Max Webernek a kapitalizmus kialakulását a protestáns etikával összefüggésbe hozó elméletét.) Ebben az összefüggésben kell értelmeznünk Apáczai életének és tevékenységének terveit és megvalósításait. Ezek sorában különös jelentőségűek: 1. az első magyar nyelvű enciklopédia (Magyar Encyclopaedia) megszerkesztése, fordítása és kiadása, Descartes, Ramus, Amesius, Le Roy, Scribonius, Alstedius, Joh. Ph. Holwarda, Kopernikusz stb. műveiből származó részletek vagy kivonatok felhasználásával; 2. Petrus Ramus logikájának magyar nyelvű kiadása (Magyar logikácska), ill. Joachim Sterk van Ringelberg, flamand humanista De ratione studii című művének lefordítása és párbeszédes formában való kiadása (Tanács amellyet Joachimus Fortius ád Apáczai Csere János által); 3. a bölcsesség tanulásának jelentősége melletti állásfoglalása (A bölcsesség tanulásáról című székfoglalója Gyulafehérváron), illetve a világi és egyházi hatalom előtt az iskolák szükségességének a bizonyítása (Az iskolák fölöttébb szükséges voltáról című kolozsvári székfoglaló beszéde); 4. egy erdélyi magyar akadémia felállításának és működésének tervezete Barcsai Ákos fejedelemhez eljuttatott supplicaciójában (A magyar nemzetben immár elvégtére egy Academia felállításának módgya és formája). Bár mindezek a kezdeményezések szorosan kapcsolódnak – többek között Descartes által is befolyásolt – tudományfelfogásához, tartalmilag messze túllépnek a kartezianizmus fogalmán. Éppen ezért a továbbiakban az Apáczai által kiadott vagy írt műveknek csak azon fejezeteivel vagy gondolataival foglalkozunk, amelyek nyilvánvalóan karteziánus eredetűek. (Így pl. nem térünk ki azokra az itt nem említett, elsősorban teológiai jellegű munkákra sem, amelyek időközben elvesztek, s így csak a kortársak feljegyzései vagy másolatai folytán tudunk róluk, mint pl. Disputatio de politica ecclesiastica, Catechizmus secundum dogmata Calvini vagy De peccato originali című írásokra).

Karteziánus filozófiai felfogást Apáczainál mindenekelőtt a Magyar Encyclopaedia metafizikával, fizikával, asztronómiával, meteorológiával, illetve részben az antropológiával és az orvostudománnyal foglalkozó fejezeteiben találunk, valamint A bölcsesség tanulásáról című szónoklatban és a Philosophia naturalis címet viselő, latin nyelvű befejezetlen műben. A három mű sok mindenben hasonlít egymáshoz, ugyanazon átfogó tudományszemlélet talaján állnak és kölcsönösen kiegészítik egymást, többek között abban is, hogy hivatkozásaik alapján az egyes írások egy fokozatosan kiteljesedő karteziánus műveltség lépcsőfokainak tekinthetők. (Erre az összefüggésre a mind ez idáig legalaposabb Apáczai-monográfia szerzője, Bán Imre hívta fel a figyelmet, rámutatva, hogy míg kezdetben csupán Descartes Principia Philosophiae című művére utal Apáczai, későbbi írásaiban a Meditationes de prima philosophia, a Discours de la Méthode, sőt a Les Passions de L’âme alapgondolatai is megtalálhatók.) A karteziánus eszmék iránti fogékonyság önmagában egyáltalán nem jelenti azt, hogy Apáczai saját körvonalazott filozófiai felfogással rendelkezett volna. Nem a hasonló gondolkodásmód, hanem éppen egy módszeres, átfogó és a keresztény hittel is összeegyeztethető világnézet igénye az, ami Descartes recepcióját meghatározta. Ez a viszony nem jelent aktív átértelmezést, továbbgondolást vagy kritikai magatartást. Descartes eszméi az Encyclopédia lapjain szó szerinti fordításban vagy kivonatok formájában jelentkeznek. Mindaz ami ebben az összefüggésben Apáczai saját szellemi teljesítményének tekinthető, az a szövegek kiválasztására, lefordítására, néhol az alapgondolat tömör összefoglalására, illetve a descartes-i gondolatoknak egy olyan ismeretrendszerben való elhelyezésére szorítkozik, amelynek eszmei sokszínűsége és változatossága az eklektikusságig terjed. (Az eklegein görög szó eredeti jelentése [válogatni] éppen erre utal.) Látnunk kell azonban, hogy ezt a műgyűjtő magatartást Apáczai tudatosan vállalta, sőt a mű előszavában igazolta is eljárását, olyan klasszikus szerzők példájára hivatkozva, akik büszkélkedtek az elődeiktől átvett gondolatokkal (pl. Seneca, az idősebb Plinius, Cicero, Heurnius, Alfarinus stb.). Ebből a szemszögből megítélve a sokféleség úgy jelentkezik mint az ismeretek teljes körű összefoglalásának elkerülhetetlen és elismert következménye. Továbbá figyelembe kell vennünk bizonyos, a tudományértelmezésből adódó sajátosságokat, ti. azt, hogy Apáczainál a középkori tudományfelfogás (tudománytörténeti hagyományok, formulák és elfogadottá vált tanok puszta megőrzése), illetve a modern tudományos igények (önálló gondolkodás, kísérletezés, gyakorlati alkalmazás) egyszerre vannak jelen. Az ilyen és ehhez hasonló példákból kiderül, hogy Apáczai életművének értelme, beleértve annak karteziánus vonatkozásait is, csak úgy ragadható meg, ha a Michel Foucault Mi a szerző? című művében megfogalmazott megközelítésmódnak eleget téve, nem annyira a szerző személyiségének, szubjektivitásának a feltárására, vagy az általa kifejezett eszmékre összpontosítunk, hanem sokkal inkább azoknak a szabályoknak a megállapítására, amelyek szerint a szerző a maga szövegeiben a fogalmak sorát, illetve elméleti viszonyaikat létrehozza (Foucault 1981).

Apáczai erősen karteziánus színezetű alapvető meggyőződése, hogy a tudomány, az egyes diszciplínák közötti különbségek ellenére, voltaképpen egységes egészet képez. (Vö. A bölcsesség tanulásáról című beszéd tudományfelfogását és Descartes azon állítását, mely szerint „...a tudományok mind olyannyira összefüggnek egymással, hogy sokkal könnyebb valamennyit egyszerre tanulmányozni...” lásd: Szabályok az… 1961, 88.) Egy ilyen alapgondolat elfogadásával összeegyeztethető az az elképzelés is, hogy a tudomány egész épületének felépítése nem is lehet egyetlen ember feladata, hanem csakis az évszázadok során felhalmozódott töménytelen tudás összefoglalásából származhat. Bár az itt tárgyalt rendkívül összetett szellemi képződmény keretében kétségtelenül megtalálhatók a kiemelkedő egyéni alkotások (ilyeneknek tartja Apáczai pl. Ramus és Descartes műveit), de a tudomány igazsága nem ezen megvalósítások egyikéhez vagy másikához kötődik, hanem mindezen megvalósítás ok összességéhez. Az emberi megismerés egészét átfogni hivatott ismeretanyagon belül az egyes alkotórészek kiegészítik, kölcsönösen megvilágítják, de ugyanakkor kölcsönösen korlátozzák is egymást. A megismerésnek ilyenszerű értelmezésével találkozunk a Magyar Encyclopaedia felépítésében és rövidített, összevontabb formában A bölcsesség tanulásáról című orációban is.

Az Encyclopédia mindenekelőtt tankönyv, kompendium. Semmiképpen sem eredeti mű, és még kevésbé önálló filozófiai alkotás. E könyv jelentősége a magyar nyelvű filozófiai műveltség számára nem csupán a korábban ismeretlen magyar filozófiai szaknyelv megteremtésében áll (ugyanis Apáczai szakkifejezései valójában nem is maradtak fenn a későbbi filozófiai terminológiában), hanem sokkal inkább abban, hogy a magyar nyelvű filozófiai irodalom e munka révén Descartes és az egész újkori filozófia egyik alapművének számító Principia Philosophiae gondolatainak közreadásával indulhatott. Ily módon, annak ellenére, hogy korában nem talált különösebb visszhangra, az a mű, amely bevezette a magyar irodalomba a filozófiai és a tudományos szaknyelvet, egyszersmind az egyéni filozófiai reflexió példáját, az „én gondolkodom” típusú filozófiát is meghonosította, bár csupán egy viszonylag kései utókor számára.

Az Encyclopaedia első fejezete, amely A tudománynak kezdeteiről vagy e kifejezéseknek Apáczai értelmezéséhez közelebb álló jelentése szerint A megismerés alapjairól címet viseli, voltaképpen nem egyéb, mint a descartes-i Principia első fejezete 1., 4., 7. és 9. alfejezeteinek kivonatolt fordítása. (Az Encyclopaedia említett része és a descartes-i mű megfelelő részei közötti szövegszerű megfeleltetést először Kremmer Dezső ismerte fel (Kremmer 1912, 39–47, idézi Bán Imre 1958.) Ebben a részben olvashatók Descartes gondolatai a kételkedés jelentőségéről, az érzékekkel szembeni gyanakvás jogosságáról, valamint az a jól ismert gondolatkísérlet, amely meggyőzte őt a gondolkodó én logikailag szükségszerű létezéséről. Az a tény hogy ez a karteziánus gondolatmenet az Encyclopaedia elejére kerül mint a lét és a gondolkodás megalapozása, úgy is értelmezhető, mint Apáczai elkötelezettsége, kiállása az egyéni gondolkodás autonómiája mellett, mint arra irányuló buzdítás, hogy valamennyi ismeretet alá kell vetni a saját kételkedő- és érvelőkészség szűrővizsgálatának. Ugyanakkor e részben arról is megbizonyosodhatunk, hogy Apáczai jól ismerte és tolmácsolta Descartes szándékait, amennyiben megragadta az eredeti mű megfelelő részének szinte minden lényeges gondolatát, kihagyott viszont minden bizonyítást, példát és érvelést. Ez az eljárás teljes összhangban áll a mű jellegével, illetve a tankönyvekkel szemben támasztott korabeli igényekkel, amelyek szerint a tankönyvnek csak a legfontosabb alapelveket kellett tartalmaznia, míg a példák és bizonyítások a tanár feladatát képezték (vö. Bán 1958,182).

A karteziánus metafizika alapfogalmai közül nyilván nem hiányozhatott Apáczai kivonataiból az Isten fogalma sem, akit Descartes leginkább a gondolkodó szubjektum és a gondolataiban létező legtökéletesebb lény létezését igazoló, illetve tisztán és elkülönülten felfogott gondolatainak igazságát garantáló metafizikai tényezőként szerepeltetett. Ez a fogalom azonban az Encyclopaediában többféle értelmezésben fordul elő, karteziánus metafizikai jelentésétől, a Guilelmus Amesius Medulla theologica című művében előforduló puritán teológiai értelmezésig. Az itt említett két vonatkoztatási pont köré csoportosítható Apáczai enciklopédiájának egész tematikája: egyrészt az értelem természetes fényénél megismerhető dolgokkal foglalkozó diszciplínák (fizika, asztronómia, orvostudomány, meteorológia), vagyis egy lehetséges természetfilozófia alapjai; illetve az isteni kegyelem fényénél megismerhető dolgokkal foglalkozó diszciplínák (teológia, etika, jog, politika), vagyis egy lehetséges emberfilozófia alapjai. A két csoport között foglalnak helyet a formális tudományok, mint pl. a logika, aritmetika, geometria és grammatika, továbbá egy vázlatos leírása a legfontosabb emberi alkotásféléknek (technika), illetve a legjelentősebb történelmi eseményeknek.

Az első, megalapozó fejezet után, a legtöbb karteziánus hivatkozással élő fejezetek az 5., 6. és 7., vagyis a fizikát, asztronómiát és a természetrajzot tartalmazók. E fejezetek részben Descartes már említett műve, a Principia philosophiae, részben a már ugyancsak bemutatott Le Roy (Regius) Fundamenta physices című műve alapján íródtak. Descartes fizikájának alapfogalmai a mennyiség, mozgás és a hely, amelyeknek tartalma szerinte teljesen elégséges a kiterjedt dolgok magyarázatához. Ennélfogva az anyagi világ jelenségei végső soron mind visszavezethetők a tárgyak mechanikai mozgására. Az itt érvényesített szigorúan természettudományos megközelítés a metafizikai fejtegetések gondolatmenetéhez képest nem jelent tényleges szemléletbeli áttörést, ugyanis az Encyclopaedia fizikával foglalkozó fejezetében megtalálhatók Descartes-nak a mozgás eredetére vonatkozó gondolatai, amelyek újból megerősítik a korábban említett elméleti kettősséget. A mozgás két forrásból származik: általános és legvégső forrása Isten, emellett pedig léteznek a dolgok egyes csoportjain belül érvényesülő forrásai is, amelyek tisztán természeti okokkal magyarázhatók. E gondolatmenet szerint mind a mozgást, mind pedig a nyugalmat Isten teremtette, s ennélfogva e két tényező egymáshoz viszonyított aránya mindig ugyanaz marad. Descartes idevágó gondolatmenetét minden jelentősebb módosítás nélkül átveszi Apáczai is, akárcsak a mozgó testek ütközésére, illetve az egyes testek térbeli elhelyezkedésére és körülhatároltságára vonatkozó elképzeléseit, a belőle adódó összes következményekkel együtt. (Ilyen következmények Descartes-nál pl. az oszthatatlanság lehetetlensége, a világ végtelensége és egyedisége stb.)

A földi dolgok fizikáját a Principia beosztásának megfelelően Apáczainál is az égi dolgok fizikája, vagyis az asztronómia követi. Az Encyclopédia e fejezetének karteziánus gondolatai közül az egyes égitestek, illetve az égitestek rendszereinek kialakulására vonatkozó örvény-elmélet jelenti a legérdekesebb mozzanatot. A kozmikus anyag örvényszerű, egy-egy állócsillag körüli forgása, és e forgás által meghatározott formákba való elrendeződése, olyan gondolat volt, amely Kopernikusz nyilvánvaló hatását mutatta, annak ellenére, hogy Descartes óvatosságból a kopernikuszi elméletet csupán a ptolemaioszi és a brahei elmélettel egyenrangú hipotézisnek ismerte el. Ez a rész az Encyclopaediának azon ritka helyei közé tartozik, ahol Apáczai tovább megy mesterénél és röviden, saját megfogalmazásában, és szerzőjét nevén nevezve, ismerteti Kopernikusz elméletét, anélkül azonban, hogy az előbbiekkel összekapcsolná, vagy elhatárolná tőlük, illetve anélkül, hogy bármilyen módon állást foglalna ebben a kérdésben. Az itt említett hivatkozás jelentőségét természetesen nem szabad túlbecsülni, ugyanis ez a kétségtelenül fontos tudományos elmélet beillesztése éppúgy Apáczai „műgyűjtő”, enciklopédista mentalitásához tartozik, mint az egyébként nagy számban jelenlevő tudománytalan, illetve áltudományos adatok és elméletek pl. a spekulatív fizika, az alkímia és az asztrológia területéről. Amint arra már korábban utaltunk, Apáczai kartezianizmusa nem tekinthető egységes és következetesen érvényesített álláspontnak. Számos gondolat, sőt az egész Encyclopaedia egyes fejezetei (pl. a 6. és 7. részben, illetve a 8., 9., 10. és 11. teljes egészükben) más, nem karteziánus, sőt olykor éppen antikarteziánus szerzők műveiből származnak. Magának az enciklopédiának az eszméje, modellje és számos részlete Johann Henrik Alstedt herborni, majd később gyulafehérvári professzornak Porcsalmi András kéziratos másolatában fennmaradt művéből való (vö. Apáczai Csere 1977, 76.). Az említett részek és fejezetek szerzői közül pedig ki kell emelnünk Johannes Phocyllides Holwarda antikopernikánus csillagászt, Sethus Calvisius történészt és a korábban már többször is megemlített puritán teológust Guilelmus Amesiust.

Amesius hatása az Encyclopaedia egyes fejezeteinek szellemiségére meghatározó jelentőségű. Ha azt állítjuk, hogy a metafizikai és természetfilozófiai részek túlnyomórészt Descartes és Regius hatása alatt állnak, ugyanúgy el kell ismernünk Amesius döntő befolyását az emberi megvalósításokról, az etikai, jogi, politikai és teológiai kérdésekről szóló fejezetekre. Amesius főművének, a Medulla theologicának eredeti szövegétől eltérően Apáczai az egyes problémák tárgyalásának sorrendjét megváltoztatta. Ily módon az Encyclopaedia először az igazságosságot, vagyis „az embertársakkal szembeni viselkedést” tárgyalja és csak ezután következik a kegyesség tárgyalása, azaz „az Istennel szembeni kötelességekre” vonatkozó rész. Ez az eljárás nyilván nem jelent valamiféle értékhangsúly-eltolódást az evilágiság javára, de talán alátámasztja azt az életmű egészéből és az életrajzi adalékokból is kiolvasható gondolatot, hogy Apáczai pedagógusi igyekezete elsősorban az emberek evilági magatartásának, állapotainak megváltoztatására, és nem annyira vallási szokásaik módosítására irányult. Következetesen vállalt puritán meggyőződése, amelyért kénytelen volt elszenvedni Isaac Basirius (az angol polgárháborúban kivégzett I. Károly udvari lelkésze, aki II. Rákóczi György közvetlen környezetéhez tartozott) udvari intrikáit, elsősorban nem hittételekre vonatkozott, hanem az egyházszervezet reformjára. Egyébként Amesius teológiája, amint arra Bán Imre idézett monográfiájában rámutatott, szintén a hit emberi életvezetéssel kapcsolatos, azaz erkölcsi vetületét hangsúlyozta. Eszerint a teológia szerepe nem a dogmák rendszerezésében áll, hanem éppen abban, hogy az embereket Isten törvényeinek megfelelő életre tanítja. Isten törvényei egyaránt kiterjednek a háznépről való gondoskodás módozataira, a szent közösség belső rendjére és a polgárok társadalmának megszervezésére. Éppen ez utóbbi téren érvényesített következetes reformszellem tette a puritánokat minden egyházi és világi hatalom szemében veszedelmes felforgatókká.

Az Encyclopaedia fejezeteinek e vázlatos áttekintéséből is kiderül, hogy Apáczai eszmetörténeti forrásai a tárgyalt témakörök szerint váltakoznak, anélkül hogy igényt tartana a különböző álláspontok összehangolására vagy szintézisére. Ebben a szellemben kész elfogadni, amint azt a korábbiakban láttuk, a megismerés forrásainak kettősségét. Az elme spontaneitásának tulajdonított ismeretek és azok, amelyek csakis az isteni kegyelem által válhatnak hozzáférhetővé, kölcsönösen feltételezik egymást. E kettősség feloldhatatlanságának és egymásrautaltságának érvei később más, eredeti Apáczai művekben is megtalálhatók, így például A bölcsesség tanulásáról című orációban, amelyben a descartes-i alapelvek újabb összefoglalása és Descartes filozófiatörténeti jelentőségének tömör kiértékelése is egyben.

A bölcsesség tanulásáról (in: Apáczai Csere 1975) című oráció Apáczainak a gyulafehérvári kollégium poétikai osztályokat vezető rektorává történt kinevezése alkalmából mondott beköszöntő beszéde. A szónoki beszéd műfajai között az oráció az akadémiai beszéd sajátos típusa, amely hagyományos formai követelmények pontos betartásával készült. (Vö. Bán 1958, az Al. Săndulescu által szerkesztett Dictionar de termeni literari [Irodalmi fogalomtár], Bucureşti, Ed. Academiei, 1976. 124., tanúsága szerint az oráció részei: exordium [bevezetés], propositio [szerkezet], narratio [bemutatás], probatio [indoklás], refutatio [ellenvetések cáfolata], peroratio [megerősítés].) A beszéd célja: feltárni a bölcsesség mibenlétét, rámutatni eredetére, elsajátításának feltételeire, útjaira és értelmére. Apáczai szerint a bölcsesség (sapientia) kifejezés háromféle értelemben használatos: a lélek gazdagodása érzéki tapasztalat (pl. ízlelés) által; az értelemnek az elvek és tételek értelmét (és egyszersmind következményeit) felfogó tevékenysége; a tudni érdemes dolgok rendszeres összessége (vagyis az egyetemes enciklopédia). Az eddigiekből nyilvánvalóan kiderült, hogy Apáczait a bölcsesség különböző jelentései közül éppen ez utóbbi foglalkoztatta leginkább. Ami a tudni érdemes dolgok körét illeti, erre vonatkozólag a beszéd szövegében rendkívül érdekes felosztás található, amennyiben az ilyen dolgok két csoportját említi: a nyelvet és magukat a dolgokat. A nyelv itt még természetesen nem mint szimbolikus valóságkonstituáló tényező, hanem egyszerűen mint az ismeretek közvetítője jön számításba, mégpedig a héber, a görög, a latin és az arab nyelv kultúrahordozó jelentőségének bemutatása révén. A dolgokra vonatkozó ismeretek a korábban már ismertetett két csoportba tagozódnak. A természet világosságánál megszerezhető ismeretek közé tartoznak a logika, a matematika, az asztronómia, a fizika és a mechanika, míg az isteni kegyelem világosságánál megszerezhetők közé a teológia, az etika, a gazdaságtan, a politika és a jog. Nem minden ismeret egyformán fontos, de mindenikük hozzájárul a bölcsesség teljességéhez. (Pl. Apáczai szerint a teológia méltóságban, hasznosságban és szükségességben a többi tudomány fölött áll, és nem szorul rá egyikre sem, mégis a Biblia felsőbbrendűsége csak az üdvözüléshez szükséges dolgokra vonatkozik, míg „a valóságnak megfelelő értelmezése sok más tudomány ismeretét feltételezi”. Vö. A bölcsesség tanulásáról, in: Apáczai Csere 1975, 27.)

Az oráció tág teret szentel a fent említett tudományok történelmi fejlődésének, ismertetve mindenik hozzájárulását a megismerés előrehaladásához. A felidézett szerzők között Descartes (Cartesius) neve kétségtelenül a legnagyobb megbecsülésnek örvend, mint aki „az egész filozófia reformátora”, illetve „a század büszkesége”. Apáczai szó szerint a következőket írja: „Mivel azonban sem egyetlen ember, sem egyetlen évszázad nem volt képes arra, hogy a filozófiai bölcsességet tökéletességre emelje, nem akarta a mindenható Isten, hogy a mi korunk is meg legyen fosztva jóságának tanújelétől. Ezért támasztotta a világnak e késő vén korában – úgy, hogy az előző évszázadok alaposan megirigyelhetik tőlünk – René Descartes-ot, az egész filozófia újjáteremtőjét, századunk páratlan ékességét és díszét, mind származás és család, mind műveltség és erények tekintetében oly nemes férfiút (Apáczai Csere 1975, 65). A bölcsesség tanulását és Descartes érdemeinek elismerését szorgalmazva Apáczai röviden összefoglalja a karteziánus filozófia alapelveit, mint pl. az általános kételkedés, a gondolkodó ész logikailag szükségszerű létezése, Isten létének szükségszerűsége, a kiterjedt dolog létének elismerése stb. Az ilyen alapokon felépülő gondolkodásmód előnyeit maga Descartes is megfogalmazta Picot abbéhoz írott előszavában. Erre épül Apáczai felsorolása is, amely szerint ezek az elvek: 1. kis számúak és nagyon világosak; 2. alkalmazásukkal az ember hozzászokik ahhoz, hogy minden eléje kerülő dologban helyesebben ítéljen; 3. világosságuknál és bizonyosságuknál fogva minden vitaanyagot megsemmisítenek, és így egyetértésre és szelídségre hangolják a lelket; 4. alkalmazásuk által a lehető legtöbb igazság fedezhető fel. Az itt jelzett utalások révén az oráció Apáczai karteziánus filozófiai tájékozottságának és Descartes eszmetörténeti jelentősége melletti elkötelezettségének bizonyságaként is jelentős alkotás.

Apáczai utolsó műve a Philosophia naturalis, latin nyelvű, kéziratban maradt tudományos-filozófiai „kézikönyv”, amelynek karteziánus referenciái mind az Encyclopaedia, mind pedig A bölcsesség tanulásáról hivatkozásainál gazdagabbak és változatosabbak. Ezt az Apáczai-kutatás által hosszú ideig elhanyagolt munkát elemezve Bán Imre megállapította, hogy szerzője kettős célt tűzött maga elé: egyrészt szerette volna összefoglalni a karteziánus filozófia tudományos és filozófiai elveit, másrészt pedig kiteljesíteni az Encyclopaediában közreadott tudományos ismereteket. A töredékben maradt írás négy nagyobb fejezetből áll, amelyek sorra az általános filozófia, az aritmetika, a geometria és a fiziológia kérdéseit tárgyalják. Az első könyv értelmében a filozófia a bölcsesség tanulmányozása, míg a bölcsesség minden megismerhető dolog tudománya. Tudománynak Apáczai a dolgok első okainak ismeretét nevezi, ami tökéletesen megegyezik Arisztotelész álláspontjával, de a megismerés módszereinek kérdésében már Descartes módszerről írott Értekezésének alapelveit (1. a problémák felosztása; 2. az egyszerűtől az összetett felé való haladás; 3. az ugrások elkerülése; 4. a teljes felsorolás megvalósítása) tartja mérvadónak. Ily módon ez a munka megvilágító erejű Apáczai karteziánus forrásainak tekintetében is, amelyek körét a kutatók többsége Descartes írásai közül mindössze a Principiára és a Dioptrika egyes fejezeteire korlátozta. Az utolsó Apáczai-mű filozófiai fejezeteinek utalásai azonban az Értekezés ismeretét is valószínűsítik, mi több a munka említett elemzője további hivatkozások és egy időközben elveszett Apáczai-mű (Disputatio de mente humana) alapján arra a következtetésre jut, hogy A lélek szenvedélyei című Descartes-értekezés sem lehetett ismeretlen számára (vö. Bán 1958, 188). Kezdetben megfogalmazott célkitűzésünkhöz ragaszkodva úgy gondoljuk, hogy ennek a kérdésnek az eldöntésénél is a mű (feltételezett) recepciójának lehetséges körülményeit kell megvizsgálnunk, illetve össze kell vetnünk azokat Apáczai életrajzi adataival és szándékaival.

Az Apáczai által korábban nem idézett Descartes-műveknek e kései írásban való jelentkezésével kapcsolatban legalább két dologra gondolhatunk: az Encyclopaedia előkészítése, szerkesztése-kiadása túlságosan elhamarkodottan, a kelleténél rövidebb idő alatt történt (és ennélfogva sok, Apáczai által már ismert karteziánus és másfajta gondolat nem kaphatott helyet benne), vagy pedig, a Philosophia naturalisba felvett gondolatok – amelyek közreadásának célja az Encyclopaedia kiegészítése lett volna – csak utólag, az Erdélybe való visszatérést követően váltak számára ismertté. A két feltevés közül egyik sem zárható ki egészen, de az életrajzi adatok az elsőt támogatják. Apáczai 1652 őszén kezdte el a mű szerkesztését, és ezzel szinte egyidőben kapta kézhez Csulai György püspök hazahívó levelét. Ettől az időponttól számítva a rendkívül aprólékos, sok esetben nyelvújítói ihletettséget, és tudományos-filozófiai rendszerezőképességet igénylő munka kevesebb mint egy évig tartott, ugyanis a kéziratot már 1653 nyarán átadta Johannes Waesberge utrechti nyomdásznak. Ez a rövid időszak nem kedvezett az elmélyült és alapos munkának, ami talán részben a mű heterogenitását, a különböző fejezetek közötti fogalmi egyenetlenségeket, illetve a kinyomtatott anyagban a kihagyások és helyesírási hibák nagy számát is megmagyarázza (Bán 1958, 188). A hazahívó levél nyomasztó, határidőt szabó hatására következtethetünk az Encyclopaedia dedikációjából is, amely elsősorban Csulai püspöknek szól, másodsorban Johann Henrik Bisterfeldnek a gyulafehérvári kollégium teológia és filozófiatanárának, végül pedig magának a kollégiumnak. A dedikációban Apáczai újra kinyilvánítja a püspök iránti háláját és szolgálatkészségét, illetve utal művének az erdélyi magyar oktatásban betöltendő szerepére. Ez a tény önmagában is azt igazolja, hogy a mű kinyomtatás ára feltétlenül Hollandiában kellett sor kerüljön (ennek érdekében szerkesztője kész a püspökkel szembeni engedetlenség látszatának kockázatát is vállalni), ami egyszersmind csökkenti a második hipotézis valószerűségét.

Amennyiben feltételeznénk, hogy az Encyclopaedia tartalmát kiegészítő információkat Apáczai Erdélybe való visszatérése után gyűjtötte össze, feltétlenül figyelembe kell vennünk, hogy a 17. századi Erdélyben a korabeli tudományos és filozófiai szakirodalomban való tájékozódás esélye rendkívül csekély volt. (A nyomtatványok forgalmára [kiadására és beszerzésére] vonatkozó történeti kutatások tanúsága szerint, a 16–17. században, az európai humanisták (mindenekelőtt Erasmus) művei beszerzésének, fordításának és kiadásának korábbi fellendülése után, számos protestáns szerző (Luther, Melanchthon, Kálvin, egyes antitrinitáriusok) művei mellett, alig néhány tudományos és technikai jellegű kiadvány szerepel az erdélyi gyűjteményekben; Ez a könyvek iránti relatív érdektelenség a 18. század közepéig tart. Vö. Dankanits 1974.) Mégis Apáczai életrajzi adatai azt mutatják, hogy fordítói és könyvkiadói tevékenysége Erdélybe való visszatérése után sem szűnt meg. E tevékenység eredményeképpen került kiadásra 1654-ben Gyulafehérváron egy az oktatást segítő magyar nyelvű logikatankönyv Petrus Ramus logikája alapján, Magyar logikácska címen, amelyhez kiegészítésként hozzácsatolta a neves flamand humanista Joachim Sterk van Ringelberg (Fortius) a tanulás értelméről szóló értekezését ugyancsak magyar nyelven, párbeszédes formába átdolgozva. Hasonlóképpen, amint arra a korábbiakban már utaltunk, megírt és kiadott egy sor egyházpolitikai és teológiai művet, továbbá nyilvános előadásokban és beadványokban igyekezett felhívni az egyházi és világi hatóságok figyelmét az iskolaügy és a tudományszervezés halaszthatatlan problémáira. A kiadott művek, a kortársak feljegyzései és ránk maradt levelezése kiválóan bizonyítják Apáczai intenzív szellemi tevékenységét. Bármennyire is nagyra értékeljük azonban e szellemi tevékenység hozadékát, megengedve esetleg egyes új, korábban ismeretlen eszmék elsajátítását is, az utolsó mű kéziratának gazdagsága, terjedelme és rendszeressége lényegesen túlmutat Apáczai ez időtájt született alkalmi írásainak színvonalán. Az Encyclopaediaéhoz közel álló stílus, kiegészítve a fogalomhasználat nagyobb biztonságával és több egyéni gondolattal arra utal, hogy az anyag megismerése és feldolgozása sokkal kedvezőbb művelődési és társadalmi körülményekhez kapcsolódik, mint amilyeneket a korabeli Erdély biztosíthatott volna.

Végezetül, Apáczai kartezianizmusát vizsgálva, figyelembe kell vennünk kultúrájának és tevékenységének legáltalánosabb sajátosságait. Gondolkodásmódja az egyházi reform által meghatározott ideológiai és intézményi átalakulás légkörében formálódott, és bár némiképpen foglya maradt a korabeli, skolasztikus maradványokkal terhelt pedagógia egyes formális követelményeinek, kész elismerni az ész és az egyéni gondolkodói erőfeszítésből származó bizonyosság követelményét. E követelmények elfogadása Apáczainál a tanulás által megszerezhető bölcsesség kulturális felszabadító erejébe vetett hitéből származik, amely azonban, meggyőződése szerint, sohasem kerülhet ellentétbe a vallásos hittel, sőt, éppen a hit védelme, a legmegfelelőbb érvek és igazságok felfedezésének vallási indíttatású szükséglete az, ami nélkülözhetetlenné teszi. Descartes filozófiája az így megfogalmazódó elvárásokat a legmesszebbmenően kielégítette. Leginkább ezzel magyarázható, hogy Apáczai egyetlen filozófiai kérdésben sem törekedett a karteziánus elvek átértelmezésére, legfennebb egyfajta „kettős igazság” szellemében kiegészítette őket a puritanizmus teológiai és társadalmierkölcsi tételeivel. Ő maga sem tekintette magát filozófusnak. Művei jellegéből kitűnik, hogy sosem a tiszta filozófiát művelte, hanem mindig az elméleti tételek gyakorlati (pedagógiai, ill. társadalmi-politikai) következményei érdekelték. Jól bizonyítja ezt az a tény is, hogy legfontosabb művei vagy oktatási célt szolgáló kézikönyvek, vagy oktatás-és egyházpolitikai értekezések. Fő törekvése, hogy az Encyclopaedía az erdélyi protestáns oktatás alaptankönyvévé váljék, nem valósult meg. A karteziánus eszmék nemcsak Franciaországban és Hollandiában, hanem Erdélyben sem váltak az oktatási intézmények elfogadott tananyagává; s Apáczai tankönyveit is legfennebb felvilágosultabb iskolamesterek, főképpen ismerősök, tanártársak, volt németalföldi egyetemjárók és tanítványok ismerték.

Apáczai életműve a maga nemében, akárcsak Descartes-é is, túlmutatott ugyan alkotója és általában a kor társadalmi, politikai és kulturális viszonyain, de közvetlen hatását és utóéletét tekintve a meghaladni vélt viszonyok foglya maradt. Az egyéniségük, képzettségük, életkörülményeik és főként teljesítményeik közötti lényeges különbségek ellenére úgy tűnik, hogy Descartes eszméinek első magyar nyelvű erdélyi tolmácsolója némiképpen osztozott mestere sorsában. Tevékenységét, békés természete és koncíliáns magatartása ellenére gyanakvás, szakmai irigység és intrika kísérte, amely végül üldöztetésbe csapott át, míg ő, méltatlan állapotát nemes sztoicizmussal viselve, nem saját helyzetének javításáért, hanem egy akadémia létesítéséért fordult beadvánnyal a fejedelemhez. (Lásd: A magyar nemzetben immár elvégtére egy Academia felállításának módgya és formája című tervezetet (in: Apáczai Csere 1975), illetve a párhuzam kedvéért Descartes svédországi tartózkodása idején készített akadémiai tervezetét mint egymástól független, de lényegileg hasonló törekvéseket.)

Hivatkozások

Apáczai Csere János, Magyar logikácska és egyéb írások, Bukarest, Kriterion, 1975.

Apáczai Csere János, Magyar Encyclopaedia, Bukarest, Kriterion, 1977.

Bán Imre, Apáczai Csere János, Budapest, 1958.

Dankanits Ádám, 16. századi olvasmányok. Bukarest. Kriterion. 1974.

Foucault, Michel Mi a szerző?, in: Világosság 1981. július.

Krenner D., Apáczai Csere János, Budapest, 1912.

Szabályok az értelem vezetésére; Értekezés az ész helyes vezetésének és a tudományos igazság kutatásának módszeréről; Az igazság kutatása a természetes világosság által. In: Descartes: Válogatott filozófiai művek. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1961. 88.

Szabó Miklós, Erdélyi diákok küföldi egyetemjárása a XVI–XVIII. században, in: Művelődéstörténeti tanulmányok, Bukarest, Kriterion, 1980.

Tonk Sándor, Erdélyiek egyetemjárása a középkorban, Bukarest, Kriterion, 1979.


  1. Bán

    , 1978,138. Bán Imre kérdésfölvetése természetesen továbbra is érvényes, miszerint „a genfi zsoltárdallamok magyar szövegeinek vizsgálata egyszerre verstani és zenei probléma, és a „teljes értékű megoldás mindkét szempont figyelembevétele nélkül nem lehetséges” (143). Azonban talán érdemes lenne tágabbra vonni a vizsgálat körét úgy, hogy a zsoltárok liturgikus és poétikai funkcióit, jellemzőit kutatnánk.

  2. Blume

    , 1957, 131: „Als im Jahre 1592 Moritz von Hessen, »der Gelehrte«, wie ihn seine Zeitgenossen nannten, seinem Vater Wilhelm dem Weisen auf dem Thron der Landgrafschaft Hessen-Kassel nachfolgte, ging ein Stern unter den deutschen Fürsten der Zeit auf.”

  3. Menk

    , 1986, 163;

    Hermelink-Kaehler

    , 1927, 1977.

  4. Szenci Molnár és a magyar peregrinusok marburgi tartózkodásáról, tevékenységéről írt legutóbb ismeretterjesztő tanulmányában

    Köves-Zulauf

    , 2007. (A kitüntető doctor honoris causa címnek a Debreceni Egyetem rektora és szenátusa által 2006. június 3-án történt adományozása alkalmából a szerző által elmondott köszönőbeszéd bővített változata.) Joggal sürgeti a szerző Szenci marburgi korszakának még alaposabb feltárását.

  5. Móric zsoltárkötetét Wolfenbüttelben, a Herzog August Bibliothekben tanulmányoztuk, jelzete A 63.4° Helmst.

  6. Broszinski

    , 2000, 259.

  7. Menk

    , 2000, 50–54;

    Friedrich

    , 1983, 159–172. Különösen a kasseli iskola vált a rámista képzés kiemelt centrumává, bár az egész tartományban meghatározó szerepet töltött be.

  8. Szabó

    A., 2003, 154: „Január 10. A felséges fejedelem, Móric feleségével és fiaival együtt meglátogatta a paedagogiumot, és a tanulóknak egy rögtönzött feladatot adott.”

  9. Mauritius

    , 1598. Móric kötetét a HABW-ben tanulmányoztuk, jelzete: A 179.3.1. Poet.

  10. Mauritius

    , 1598, 4r–v: „Quemadmodum igitur nulla vei ars, vel facultas est, quae peculiari sine & scopo caret; sic quoque facultas Poetica eo omnino non caret, imo duplicem fortitur; alter enim in ligata oratione efficienda, alter in laudibus Dei [...] Sic enim David, ille regius Propheta, cum laudes Dei Opt. Max. decantare vellet, ligata oratione nervosa & admirabili usus est, cujus exemplum non tantum filius Salomon in Proverbiis & Cantico, verum etiam (ut in sacris legere est) multi alii, tam viri quam foeminae, imitati, singulari pietate ducti, ligato carmine divinas & Heroicas laudes celebrarunt. Addo quod & nostro saeculo multi motu pio adducti regios istos Psalmos Poematica periphrasi adornarunt: Inter quos nostro judicio Buchananus Scotus primas elegantia carminis, secundas vero facilitate styli, Eobanus Hessus, laudes tulit. Veterum deinde Poetarum quae adhuc extant vestigia, Lucretii, Vergilii, Ovidii, Horatii aliorumque, licet ficto utantur argumento, tamen in eo praestantissima Heroum gesta, utilissimas morum praeceptiones, necessarias rerum naturalium explicationes singulari artificio ita occultarunt, ut, ne omnibus hoc etiam indignis traderentur, sed dignis tantum & Poeticae studiosis in thesauro quasi reservata essent, neque iisdem sine aliqua admiratione cum utilitate & delectatione conjuncta innotescerent [...] Tanta igitur studii Poetici necessitas & tanta utilitas erit, quanti apud unumquemque valebit laus Dei, & illustrium personarum, & quo ea praestantius ligato quam soluto sermone praedicari poterit.”

  11. Móric elméleti művét Bartholomaeus Keckermann is nagyra értékelte, elismerően beszél róla retorikájában. Vö. Retorikák, 2000, 221.

  12. Trunz

    , 1928, 606: „1607 vertont Moritz von Hessen die 27 Psalmenlieder Lobwassers, die keine eigene Singweise haben. Psalmen Davids, Nach Frantzösischen Melodey und Reimen Art [...] durch A Lobwasser. Auf befehl des [...] Landgrafen [...] Moritzen zu Hessen [...] auffs newe gedruckt: Und haben ihre F. Gn. die übrigen Psalmen so nicht eigene Melodias gehabt, mit anderen lieblichen Melodiis gezieret, Cassel, 1607.” Ugyanerről még:

    Cordier

    , 1929, 27–28. Ebből azt is megtudjuk, hogy Móric dallamkiegészítéseit négyszólamúra írta. (Vő.

    Gutbier

    , 1960, 212 skk.;

    Zeller

    , 1970a.) Érdemes arra figyelni, hogy Móricnak meghatározó szerepe volt a kor egyik legjelentősebb zenei talentumának felfedezésében és pályán való elindításában. Heinrich Schütz 1599-ben kerül Móric segítségével a Collegium Mauritianumba Kasselbe, majd a marburgi egyetemre, innen pedig itáliai stipendiummal Velencébe, ahol egy esztendőt időzött és zenei tanulmányokat folytatott. Itt jelenteti meg Il primo Libro de Madrigali című gyűjteményét Móricnak ajánlva (1611). 1613-ban visszatér Velencéből, udvari orgonista lesz Kasselben. 1619-ben megjelenik Der Psalmen Davids Sampt etlichen Moteten und Concerten mit acht und mehr Stimmen, Nebenst andern zweyen Capellen/ daß dero etliche auff drey und vier Chor nach beliebung gebraucht werden können című műve. 1628-ban adja ki Cornelius Becker virtuóz zsoltárátköltésének négyszólamú zenei feldolgozását: Psalmen Davids/ Hiebevorn in Teutsche Reimen gebracht/ durch D. Cornelium Beckern/ Und an jetzo Mit Ein Hundert und Drey eigenen Melodeyen/ darunter Zwey und Neuntzig Newe/ und Eylf Alte/ Nach gemeiner Contrapuncts art in 4. Stimmen gestellet/ durch Heinrich Schützen.

  13. Zeller

    , 1970a, 87.

  14. Zeller

    , 1970a, 82: „Zu der gleichen Zeit, in der Egli nach Hessen kam, beschäftigte sich der Landgraf im Rahmen seiner kirchlichen Neuordnungen mit einer Reform des Kirchengesanges in Hessen–Kassel. Schon 1607, in dem Jahre nach Eglis Berufung, gab Moritz den von Ambrosius Lobwasser verdeutschen Psalter neu heraus, den er nicht nur mit einer beträchlichen Zahl eigener Melodienschöpfungen, sondern auch mit selbstkomponierten vierstimmigen Sätzen versah. Zugleich aber begann Moritz, für einen zweiten Band seines Gesangbuches, der das reformatorische Liedgut enthalten sollte, vierstimmige Sätze zu den im Diskant liegenden Melodien auszuarbeiten. Fünf Jahre später, 1612, war auch diese Arbeit beendet. Das Gesangbuch des Landgrafen Moritz konnte nunmehr vollständig mit beiden Teilen bei dem Buchdrucker Wilhelm Wessel in Kassel erscheinen.”

  15. RMNy 1239, Syllecta Scholastica [...] Institutio juventutis, 32–33: „In musicis a prima pueros aetate exerceri volumus. Nisi enim liberalem hanc artem a prima statim infantia condiscant, sero tandem grandiorers cognoscent. Non est autem consultum, ut in praeceptis pueri diu detineantur, sed ubi prima huius artis elementa, sex vocum, cantionum discrimina, et notarum atque pausarum mensuras ex brevi Elementali Musico perciperint, ad praxin sine mora deducendi sunt. Haec ut feliciter succedat, tres distincti chori constituentur. INFIMI erit lectio harmonica sive solmisatio, quae in Psalmis Lobwasserianis instituetur, ita ut huius chori discipuli non coniunctim sed separatim in iis ordine modulandis audiantur, quotquot quidem per horum audiri poterunt. Ut autem in schola minus laborent, domi Psalmos, in quibus exercendi sunt, meditabuntur. SECUNDUS sive medius ordo eos habebit discipulos, qui et voce et arte concentum aliquem mousiköteron efficere valeant a Motetis Latinis facilioribus. SUPREMUS ordo constabit exercitationibus, qui non solum absque offensione contionem aliquam percurrent, verum etiam docere cum svavitate modulentur ac lepore. Classium ergo hic nulla habebitur ratio, sed profectus in Musicis.”

  16. Menk

    , 2000;

    Kümmel

    , 1996.

  17. A heidelbergi költői kör verses ajánlásainak sajátosságait mutatja Spethe költeménye is, amelyet a legnagyobbak is műveltek. Ebben is kiemelkedett Schede Melissus, aki Augustuséhoz hasonlónak nevezte a választófejedelmek kultúrateremtő törekvését, ennek kifejezésére írta Odae Palatinae című versciklusát. Petrus Lotichius Secundus is imitálta Vergilius IV. eklogáját, amelyben ünnepli az új aranykor eljövetelét. (Parnassus Palatinus, 1989, 317–318.)

  18. Spethe

    , 1596, 4. A DEENK 752.351 jelzetű példányát használtuk.

  19. Spethe

    , 1596, 5.

  20. Reifferscheid

    , 1889, 963.

  21. Vö.

    Schäfer

    , 1976, 65–109. A zsoltárköltészetre vonatkozó legújabb németországi kutatások összefoglalása: Der Genfer Psalter, 2004. Ebben Schede Melissusra vonatkozóan: Ralf Georg

    Czapla

    , Transformationen des Psalters im Spannungsfeld von gemeinschaftlicher Adhortation und individueller Meditation. Paul Schedes Psalmen Davids und Psalmi aliquot, 195–217.

  22. Spethe

    , 1596, 9.

  23. Hessus

    , 1537. Hessus műve rendkívül népszerű volt, a XVI. században huszonnyolc kiadása jelent meg. Psalteriumát a marburgi egyetem alapítójának, a hesseni tartománygrófnak, Fülöpnek ajánlotta. Az ajánlásban a szerző dicséri Fülöpöt, mint a művészetek ösztönzőjét, támogatóját. Hessus könyve az iskolai oktatás sok szintjén rendkívül elterjedné vált, amelyet a latin nyelvvel éppen ismerkedők éppúgy használtak, mint a már biztos tudással rendelkezők. (Vö.

    Bach

    Gallé

    , 1989, 128: „Er hatte diesen lateinischen Psalter nach seiner Berufung an die Universität Marburg abgeschlossen und das Buch dem Stifter dieser ersten protestantischen Neugründung gewidmet, dem Landesherrn Philipp von Hessen [...]” 130: „Außerdem scheint die lateinische Psalmendichtung weniger auf die Verbreitung von Gotteswort und wahrer Lehre festgelegt gewesen zu sein, denn bei ihren Lesern konnte man ohnehin einige Grundkenntnisse in der Theologie voraussetzen [...] In der Widmung würdigt Hessus den Landgrafen Philipp von Hessen als Fürsten und Anreger der Künste.”

    Widebramus

    (1579) művéről van szó, amelyet szerzője a hesseni tartománygrófnak ajánlott: Illustrissimo Principi ac Domino, D. Gvilhelmo, Lantgrauio Hassiae [...] 89 MA 246:F4628/F4629 jelzetű mikrofiche másolatát Heidelbergben, az Universitätsbibliothekben használtuk, a kötet eredetileg a Bibliotheca Palatina állományába tartozott, címlapján lévő dedikációja szerint azt János Kázmér pfalzi választófejedelemnek küldte a szerző: Illustrissimo Principi ac Dno, D. loanni Casimiro Palatino Rheni, Ducj Bauariae et afflictae Ecclesiae Nutricio et Patrono, Dno suo clementissimo misit Autor. Ajánlása a zsoltárköltészetet a septem artes liberales rendszerében értelmezi, különösen fontosnak tartja a zsoltárok értelmezéséhez a retorika eljárásainak használatát. Zsoltárátköltéseit változatos metrikai formában végzi, szemléletükre jellemző a mérsékelt szinkretizmus, vagyis antikizáló mitológiai utalások is felbukkannak.

  24. Spethe

    , 1596, 10. Móric már csodagyerekként – tizenegy éves korában – elkezdte fordítani a teljes latin nyelvű Psalteriumot, amit újévi ajándékként keresztapjának, Ágost szász választófejedelemnek dedikált. Apja halála előtt fejezte be ajándékként 1593-ban. (

    Kümmel

    , 1996, 15: „Als Elfjähriger begann er eine rhytmische lateinische Übersetzung der Psalmen Davids, die er seinem Paten, dem Kurfürsten August von Sachsen (reg. 1553–1586), als Neujahrgeschenk widmete [...]” 175: „Die Übersetzung, die Moritz vor dem Tod seines Vaters beendete, wurde 1593/94 bei Schmuck in Schmalkalden gedruckt.”)

  25. Az azonban meggondolkoztató, hogy Filiczky versét a későbbi kiadások elhagyják, majd csak a XVII. század közepén bukkan fel újra néhány felvidéki editióban. A hazai közeg valamiért inkább mellőzte Filiczky átköltését.

  26. Szenci Molnár

    , 1898, 114, 206, 230, 294, 326.

  27. Szenci Molnár

    , 1976, 576.

  28. Utóbbi levele valaha Molnár levélgyűjteményében is megvolt:

    Szenci Molnár

    , 1898, VIII.

  29. Vö. H.

    Hubert

    , 2004, 323–325, 328–332.

  30. D.

    Veit

    , 1574, 4.

  31. Gamersfelder

    , 1563, 10.

  32. Hornmold

    , 1604, 12.

  33. Bach

    Galle

    , 1989, 147.

  34. Spethe

    , 1592, Epistola Dedicatoria: „Quare quemadmodum aliorum studia qui in poemate vertendo et excolendo operam suam navarunt, magnifice laudo: ita maxime probo, quod Musas tuas ad celebranda divina oracula, omandamque religionem exuscitaris. Qua quidem re innuis spiritum poetarum sedibus aetheris venire, et coelestem quendam motum singulare Dei donum esse. Proinde poetis nihil tam familiare esse debet, quam omnem facultatem scientiamque suam ad res divinas illustrandas conferre, aliosque ad Dei laudes praedicandas hortari. [...] Haec enim Euangeliorum poetica expositio, generosos et praestantes bonae indolis iuuenes ad studium poetices inuitat. Et quia pro vario carminis genere, et metri ratione, delectum verborum et phrasium elegantissimarum requirit ad eloquentiae studia conservanda, plurimum conducit, multum denique lucis ad germanam scripturarum sententiam recte intelligendam subministrat [...] Cum denique Psalmos Dauidicos a praelustri viro Domino Doctore Ambrosio Lobwassero e Gallica in vernaculum nostram linguam translatos, mensuris et terminationibus suis metricis, Latine, suauiter imo, reddideris, et quam felicissime composueris: unum hoc abs te contendere mihi liceat, quod sane exopto, et utinam devotionis meae aliquando, idque propediem, conuincar, ut dulcissima illa divinae mensae fragmenta, ne quid pereat, aut quod res magni laboris et multae industriae est.” A HABW A:50.16 Poet. (2) jelzetű kötetét használtuk.

  35. Kemper

    , 1987, I. Különösen a Reformation und gemeiner Mann című fejezet (147–246), valamint

    Kemper

    , 1987, II, különösen a Calvinistische Frömmigkeit und Krisen-Bewöhrung című fejezet (198–213).

  36. Bach

    Galle

    , 1989. Az Übertragungen des Hugenottenpsalters, az Ein Psalter in jambischen Reimpaaren, valamint a Lateinische Psalterien des 16. Jahrhunderts in klassischen Versmaßen című fejezetek (114–146).

  37. Kemper

    , 1987, II, 203. Vö. még Der Genfer Psalter, 2004, 195–217.

  38. Ebből ad bő válogatást: Liturgie und Dichtung, 1983. Különösen egybevág itteni gondolatmenetünkkel: Angelika

    Reich

    , Psalmenübertragung und Umdichtung im Psalmenlied des 16. und 17. Jahrhunderts, I, 659–711.

  39. Vö.

    Csomasz Tóth

    , 2003, 417–452, 481–491.

  40. Vö.

    Csomasz Tóth

    , 1967, 94–127.

  41. RIMAY 1992, az idézet: 51, a jegyzetek: 290.

  42. SZILASI 2008, 24–35, itt főképp: 25–27, 31.

  43. Incze Gábor ebben a viszonyban ír az imádságoskönyvek hatásáról: „Sem Gyöngyösinek »főúri házasságokat pengető rímei«, sem Apáczai Csere János Logikátská-ja nem jelentett a nemzet egyetemére annyit, bármilyen irodalmi vagy tudományos értékek is önmagukban, mint Medgyesinek Praxis-fordítása, vagy Szöllősi Mihály nagybányai lelkésznek Bujdosó Magyarok Füstölgő csepűje c. imádságos könyve.” INCZE 1931, 4.

  44. Az Istenes énekek kiadásaihoz lásd először: DÉZSI 1905; majd ennek több bővítése jelent meg. Újabb összegzések és kiegészítések: SZABÓ G., [SZ.] 1983; STOLL 1994, 14–20; ECSEDY, V. 1997; HUBERT G., H. 1997; HUBERT G., H. 1998; SZILASI 2008, 26–27 stb.

  45. Magyarul lásd például TÜSKÉS 1997, 17–18; HELTAI 2008, 20–34.

  46. Magyarul lásd például GÁBOR 2002c, 264, 275.

  47. Magyarul lásd például TÜSKÉS 1997, 21–22.

  48. Magyarul lásd például ERDEI 1990b, 566. A kegyességi irodalom megnevezést időnként tágabb értelemben vett imádság kifejezéssel helyettesítik, amelynek különböző „formái” vannak, például a meditáció, vagy a „szorosan vett imádság”. GÁBOR 2002c, 259, 266; SCHÜTZ 1993, 73, 252, idézi: GÁBOR 2002c, 259.

  49. A meditációk műfaji szempontú, szisztematikus értelmezéseit a hazai kutatásban elsőként Erdei Klára végezte el alaposan. ERDEI 1990a; 1980; 1982. Lásd a szövegkiadását is: ECSEDI BÁTHORY 1984. Lásd még: Uray Piroska kísérőtanulmányát Pécsi Lukács Szent Ágostonnak elmélkedő, magánbeszélő és naponként való imádságihoz: PÉCSI 1591/1988. Továbbá: HOPP 1990, különösen: 621; RÁKÓCZI F., II. 1994; TÜSKÉS 1994, különösen: 385–387; REISINGER 1977; GÁBOR 2002b; GÁBOR 2002c; GÁBOR 2004b stb. A nemzetközi és hazai meditációirodalom további fogalmi tisztázásához jó alapul szolgálhat Martin H. Jung Melanchthon-monográfiájának a terminus technicusokat alaposan áttekintő fejezete, valamint a kegyességtörténeti kutatások pontos bemutatása: JUNG 1998, 2–21.

  50. A 17. századi elbeszélő egyházi irodalom jelentős kutatástörténeti kontextualizálása: TÜSKÉS 1997, 9–27, itt főképp: 11–12. Lásd még KNAPP 2001, 9–26, főképp 11–12.

  51. Lásd ehhez TASI 2009, 23–34; valamint hivatkozását (28–29): EYBL 1982, 21–85. – Olvasástörténeti szempontú összefoglalása: CAVALLO–CHARTIER 1997/2000; magyarországi összefüggésben: TÓTH I. Gy. 1996.

  52. HELTAI 2008, 82.

  53. „Lényegi tartalmát illetően […] nem is nagyon különbözik a közösségben mondandó ima a prédikációtól. […] A kérés rész valójában elismétli a prédikáció erkölcsi tartalmát, a bűnbánó, hálaadó, dicsőítő részek teológiai tartalmát. Ez utóbbi részek váltanak át gyakran elmélkedésbe. Az út tehát a következő: külső tanítás (prédikáció, ének, katekizmus stb.) belsővé vált, közvetlenül az individuumra vonatkozó tanítás ima formájában a belsővé vált tanítás tükrében az individuum és transzcendens viszonya folyton újraértékelődik és értelmeződik, az imádság elmélkedésbe vált át.” HELTAI 2008, 80. (Kiemelés tőlem.)

  54. HELTAI 2008, 82.

  55. A korszak protestánsainak kegyességi és olvasási gyakorlatáról: STOCK 2001, főképpen 21–23; CAMBERS 2011, 1–8, 34–35. (Ez utóbbi összefoglalását lásd alább az I. 2. fejezetben.) – A protestáns „gyülekezeti énekeskönyvek otthoni használatát segítette elő”, hogy „[j]ó ideig a magánjellegű könyörgések is helyet kaptak” bennük, mint Huszár Gál 1574-es énekeskönyvében imák, Bornemisza Péter 1582-es kötetében pedig magánáhítatos énekek is. HUBERT G., H. 2007, 383. – A különféle imádságok liturgikus és paraliturgikus alkalmainak lehetséges listázásához jó kiindulópont a gyülekezeti és szertartási éneklés hasonló felsorolása és adatolása: HUBERT G., H. 2004, 51–52.

  56. NIEKUS MOORE 2001, 113.

  57. TÜSKÉS 1997, 21–22; BREUER 1984, 5–25, itt: 25. Hivatkozza: TÜSKÉS 1997, 21.

  58. A kérdés nemzetközi kutatásából lásd ALTHAUS 1914, 7; NIEKUS MOORE 2001, 113. Az imakönyvek kis méretéről és olcsóságáról: KING 1985, 47; MALTBY 1998, 24–29; GREEN 2000, passim.

  59. HELTAI 2008, 82, 99–100, 103. – Több korabeli szöveg szerzője úgy említette a meditációs- és imakönyveket, mint amelyek laikusok általi használata a lelkészek hiánya, illetve a posztillás kötetek ritkasága miatt szükséges. A Sibelius imáiból készült, 1673-ban Kolozsvárott megjelent, Pósaházi János pataki (ekkor már Gyulafehérváron élő) református professzor fordításának például a fordító által fogalmazott ajánló levele így szól: „Mert ti vadtok azok a’ kik többire lelki éhségre jutottatok, se köz, se magános helyen Praedikátiokat és imádkozásokat nem halgathattok: azért e’ kis lelki patika légyen” számotokra ezek helyett. (PÓSAHÁZI 1673, A4v.) – Még egy példát említek az ország túlsó végéről. A kőszegi lutheránus lelkész és szuperintendens, Szentzi Fekete István Lelki nyugosztalo orak című, Henrich Müller könyvéből fordított 300 „házi és asztali” elmélkedésének elöljáró beszéde azt hangsúlyozza, hogy a kötet akár a paraliturgikus alkalmakon a laikus prédikációk alapjául is szolgálhat. Szintén utal a meditációs- és imádságoskönyvek kiadványtípusának méretére is: „Mivel a’ mi Magyarinknak kevés Postillájok van, ez is egyik lehet, a’ mellyel Postilla gyanánt élhetnek, kiválképpen az ollyatén helyeken, a’ holott Lelki Tanittók nintsenek. […] És igy mind háznál, mind uton, s’ mind mezöben praedikátiot tarthat, ezen sebben vagy szablya-tarsolban hordozo Postillátskábúl, a’ hol ember Lelki Tanittóbúl fogyatkozást lát.” SZENTZI FEKETE [1681?], [)(4r]–[)(5v]. (Kiemelés tőlem.) – Szentzi Fekete elmélkedéskönyvéről és lehetséges datálásáról: FAJT 2010, 50.

  60. Lásd még a gyülekezeti énekekből (Kirchenlied) összeállított, a személyes (vagy kisközösségi, például családi) hitélet lelki szükségleteinek kielégítését is céljuknak tekintő énekek (geistliches Lied) gyűjteményeit. SCHEITLER 1984, 129–155, főképp: 130. Hivatkozza: GÁBOR 2004, 12. Vö. még FARMATI 2004, 61–66.

  61. WALLMANN 2001, 29–33. Vö. UEDING 1994, 1348.

  62. Vö. CAMBERS 2011, passim.

  63. KÖLESÉRI 1682a.

  64. GYULAI 2006a.

  65. H. Hubert Gabriella a gyülekezeti ének kapcsán vizsgálja a szövegek éneklőinek („befogadóinak”) műfaji és értelmezői tapasztalatát. Az úzus, az egykori használat felől – előszavakból, élőfejekből, tartalomjegyzékből történő rekonstrukció alapján – látja feltárhatónak az implicit műfaji rendszert történeti-poétikai szempontból. HUBERT G., H. 2007, 389. Lásd még HUBERT G., H. 2005.

  66. Az imádságok és énekek összetartozásáról, az ima-énekeskönyvekről: HUBERT G., H. 1989, 298–305; 1996; 2004; 2005.

  67. NIEKUS MOORE 2001, 113.

  68. HUBERT G., H. 2009, 165. – E közhelyről így ír például Amesius az először 1623-ban megjelent, itthon csak 1685-ben kiadott, ám a korábbi, 17. század közepi magyarországi imádságelméleti gondolkodásban meghatározó Medulla Theologicában: „Oratio vocalis, est vel in prosa, vel in Metro. In metro cantus est conjunctus, atque idcirco major debet esse cura sermonis & toni quam in prosa.” AMESIUS 1685b, 254. (Kiemelés az eredetiben.) – Lásd még ezt Martonfalvi Tóth György 1679-ben megjelent Taneto és Czafolo Theologiája című munkájában, a Taneto Theologia II. könyvének IX., A’ Könyörgésröl szóló részében: „Hány-képpen lészen a’ szóbéli könyörgés? Két-képpen: beszéddel, mint a’ Mi Atyánk; énekléssel, mint a’ Soltár. Mi végre rendeltetett az éneklés? Lelki gyönyörködtetésre, hogy az elme az éneklendö dolog felöl való elmélkedésben, továb tartóztattassék. Illendö-é a’ Tiz parancsolatot, a’ Hiszekedgy-Istent, a’ Christus szenvedésének historiáját, ’s. t. b. énekleni? Nem igen: mert az ének könyörgés: de ezek nem könyörgés[ek]; mivel ezekben sem kérés, sem hálá-adás nem találtatik.” MARTONFALVI TÓTH 1679, 259.

  69. FEKETE 2003a, 65–98; Liturgia Sacra Coenae 1658/2003; FEKETE 2007a; 2007b; 2008a.

  70. FEKETE 2000, főképp: XIV–XV. Lásd még ehhez a III. fejezet 39. jegyzetét.

  71. Az 1649-es, Geleji Katona István-féle kánonok XLIX. tétele nem az imádkozó, hanem Isten megszólítása felől fogalmazza meg a könyörgésekkel szemben támasztott grammatikai elvárást. „Minthogy nekünk minden munkánkat könyörgésen kell kezdenünk: és hálaadással végeznünk: a lelkipásztorok egyházi beszédeiket is könyörgésen kezdjék és hálaadáson végezzék, még pedig Istenhez nem közvetve a harmadik, hanem mindig közvetlenül a második személyben intézett szavakkal.” GELEJI KATONA 1649/1875, 23. (Kiemelés tőlem.)

  72. Erdei Klára a hittételekről szóló elmélkedéseket értelmezte úgy, mint amelyekben megtörténik az objektív, az egyház minden tagja által elfogadandó dogma individualizációja. ERDEI 1990a, 3.

  73. Lásd ehhez a Rhédei Ferenc háznépi istentiszteletének gyakorlatáról tudósító Eszéki T. István jellemzését a főúr temetésén elmondott beszédben. ESZÉKI 1668. Az idézetet lásd a III. fejezet 42. jegyzetében.

  74. Vö. KARANT-NUNN 2010, 6, 105, 112–114, a katekézisekről: 116–118 . Luther és Melanchthon bűnbánatra intő prédikációiról a wittenbergi történelemszemlélet magyarországi megjelenésének összefüggésében: KATHONA 1943, 32–39. Összefoglaló a kérdés magyarországi történetéről: ŐZE 1991. – Számos más műfajú, a 16–17. század fordulóján keletkezett prózai és verses szöveg is foglalkozik közösségi összefüggésben a bűntudattal, így a nemzeti bűnbánat szükségével és a bűnbocsánat reményével. Imre Mihály például e szempontból is elemzi a Balassi-epicédiumot, valamint Filiczky János Szenci Molnár Albert zsoltároskönyvéhez írott ajánlóversét. IMRE 2005, 88, 93; IMRE 2010, főképp 137–141. – A katolikus bűnvalló imádságokról lásd például: SZELESTEI NAGY 2008.

  75. ALTHAUS 1927, 60. Lásd John BRADFORD Godly Meditations upon the Lord’s Prayer […] című 1562-es könyve alábbi mondatát: „As by his word »Father« I am taught to remember and render my duty I owe to thee-wards, faith, love, fear, obedience, etc., so by thy word »our« I am taught my duty towards thy people, to be careful for them, and to take their sorrow, poverty, aliction etc., as mine own; and therefore to labour to help them in heart and hand after my vocation and ability, utterly abhorring all pride, self-love, arrogancy, and contempt of any”. Idézi STRANKS 1961, 27.

  76. Erasmus és mások imádságainak többsége egyes szám első személyben készült, de néhány közülük továbbra is figyelembe vette a szélesebb keresztény közösséget, akár egyetlen imában is keverten megjelenítve az egyes és többes számú megszólalásokat. PABEL 1997, 170.

  77. Vásárhelyi idézi a kétféle Szenci-szöveget: Psalterium, 77. sor: „Az Isten erejiben fölötöztet, / Es utaimban jol vezérl engemet, / Lábam gyorsitya, mint az szarvasnac, / Hogy magas hegyimre fölhághassac.” Imádságos könyvecske, Heidelberg, 1621, 318: „Az Isten erejében felöltöztet. / És utainkba[n] jól vezérel minket. / Lábunc gyorsittya mint az szarvasnac. / Hogy magas hegyekre hághassanac.” Valamint a hivatkozott Christliches Bättbüchlin 152–153. lapját: „Gott uns sein krafft zur rüstung thüt anlegen / Rechtschaffen er uns fürt auff unseren wägen, / Der hinden bein er gleich macht unsere bein, / Uber die hohen berg zu steigen seyn.” VÁSÁRHELYI, P. 2006, 129.

  78. Lásd ehhez a III. 6. fejezetet.

  79. GUNKEL – BEGRICH 1933; GUNKEL 1967.

  80. WESTERMANN 1977; lásd KRAUS 1978. Vö. az alábbi kutatástörténeti összefoglalással: FERRIS 1992, 2–5.

  81. RICOEUR 1998/2003, 354.

  82. FERRIS 1992. Lásd még: HVIDBERG 1938/1962; MEINSCHEIN 1988; BOYCE 1988; BAUTCH 2003.

  83. FERRIS 1992, 9–10, 147–148.

  84. OLÁH 2005a, 178–179, 192–193; valamint OLÁH 2005b, 282–283, 286–287, 291. Oláh Szabolcs hivatkozása: SCHLAFFER 1995, 38–57. – Érdemes figyelembe venni ehhez Ricoeur megfontolásait, amelyek a „szövegi státuszhoz […] eljutott” zsoltárok hasonló példaszerűségéről, a panaszzsoltárok „bárki által használható formulá”-iról, „az én üres hellyé való átváltoztatásá[ról szólnak], mely így alkalmas lesz arra, hogy minduntalan más olvasó vagy hallgató foglalja el, aki a költő nyomán azt mondhatja: »Én Istenem, én Istenem«”. RICOEUR 1998/2003, 356–358.

  85. ERDEI 1990a, 3.

  86. HELTAI 2008, 79–80, valamint 36, 72. – Lásd ehhez az összefüggéshez Paul Ricoeur kijelentését, mely szerint „az ima az a beszédaktus, melynek révén az »én«-t mondó imádkozó az Istenhez mint legfőbb »te«-hez fordul.” RICOEUR 1998/2003, 353.

  87. SZILASI László, Hajlam a búra (A magyar irodalom panaszos alaphangjának retorikai gyökerei a régiségben) = SZILASI 2008, 254–264. Azóta a 16. századi magyar panaszversek kapcsán a szemrehányás és bevádolás retorikájáról írt: SZILASI 2009.

  88. SZILASI 2008, 261; DÁVIDHÁZI 1996/1998.

  89. 186. Ó, mint keseregnek… (RPHA 1127), Siralmas panasza az Ecclesiának; 187. Istenünkhöz fohászkodván… (RPHA 618) Siralmas panasza az Ecclesiának; 188. Keserves szívvel Magyarországban… (RPHA 739) Siralmas könyörgése Magyarországnak…; 189. Tekints reánk immár… (RPHA 1368) Más siralmas könyörgése Magyarországnak… Lásd: ÚJFALVI 1602/2005; ÁCS 2005, 57. – Érdemes még figyelembe venni ehhez, hogy Újfalvi „előtérbe helyezte azokat a szövegeket, melyek nem a lírai én, hanem a gyülekezeti közösség nevében szólnak. […] Ugyanakkor megfigyelhető, hogy a személyesebb hangú énekek egyre inkább a magánáhítatot szolgáló gyűjteményekbe, illetve a Balassi–Rimay-féle Istenes énekek kiadásaiba kerültek bele.” HUBERT G., H. 2007, 386–387.

  90. SZILASI 2008, 263.

  91. Lásd ehhez KAISER 1961; FRIEDEBURG 2005a; TÜSKÉS 2007; TRENCSÉNYI – ZÁSZKALICZKY 2010 stb.

  92. SZILASI 2008, 252–253, 263–264.

  93. Szilasi – szerintem kissé erősen – történetet rekonstruáló szövegéhez kapcsolódva idézem fel megint (szelíden ironikus gesztussal) az időhatározókat.

  94. SZILASI 2008, 259

  95. Az imák műfaji és szövegépítkezési hagyományai miatt sem nagyon érdemes számon kérni ezeken például a concettót. SZILASI 2008, 81. Vö. ehhez a IV. fejezet 240. jegyzetét.

  96. SZILASI 2008, 22–23. – Az antropológiai szempontról lásd alább, az I. 3. fejezet végét.

  97. SZILASI 2008; IMRE 1987–1988; 1989; 1995.

  98. PÉTER 1973; R. VÁRKONYI 1999.

  99. „[…] szeretnék még több mottót mondani, sőt, nehezen küzdöm le, hogy túlnyomórészt ne csak mottókkal beszéljek.” ÖTVÖS [1994], 79. Mottóként idézte Ötvöstől: SZILASI 2003, 742. Még több mottó: SZILASI 2008, [5]–[6].

  100. SZILASI 2003, 751.

  101. Első életrajzírója Császár Károly volt (Medgyesi Pál élete és működése, Bp., 1911), azóta számos kisebb-nagyobb tanulmányt írtak munkásságáról. Életének főbb eseményeit és művei felsorolását ld. a MAMŰL róla szóló szócikkében (a szócikket írta Petrőczy Éva). Medgyesi több művének digitális változata elérhető a világhálón:

    ;

  102. Medgyesi és Szenci kapcsolatához lásd:

    Petrőczi

    Éva, Pajzánság és puritanizmus egy gyékényen, avagy ki lakott Szenci Molnár kockájában? =

    ., Fél-szentek és fél-poéták: Epizódok a magyar és angolszász puritanizmus irodalmából, Bp., Balassi, 2002 (Régi Magyar Könyvtár: Tanulmányok, 5), 54–55.

  103. Praxis kiadások Medgyesi életében: Debrecen, Fodorik, 1636 (RMNy 1639), Lőcse, Brever L., 1638 (RMNy 1735), Bártfa, Klösz J., 1640 (RMNy 1817), Lőcse, Brever L., 1641 (RMNy 1895), Várad, Szenci Kertész Á., 1643 (RMNy 2042).

  104. Gyulafehérvár, typ. principis, 1645 (RMNy 2104). 19. századi források alapján az RMNy csapata feltételezi, hogy a kötetnek egy későbbi, 1652-es sárospataki kiadása is lehetett (RMNy 2434), de ebből nem maradt fenn példány.

  105. Debrecen, Fodorik, 1637 (RMNy 1637).

  106. Gyulafehérvár, typ. principis, 1640 (RMNy 1826). A kötetet ismerteti és elemzi:

    Heltai

    János, „Szent Atyák öröme”, Medgyesi Pál és Vásárhelyi Dániel hitvitája = Europa BalcanicaDanubiana-Carpathica 2/a. Annales cultura-historia-philologia, szerk.

    Miskolczy

    Ambrus, Bp., ELTE BTK Román Filológiai Tanszék, 1995, 224-235;

  107. Leyden, Elzevir, 1630 (RMK III, 1458).

  108. Triumviratus, (…), Alba-Julia, Martinus Major, 1656 (RMNy 2638).

  109. Trecentum-Viratus, (…), Patak, typ. principis, 1656 (RMNy 2664). Ezt a művét Medgyesi álnév alatt bocsátotta ki. A nyomtatvány szerzősségét Miklós Ödön állapította meg: Ki volt a Trecentumviratus szerzője?, MKSz 1916, 256-258.

  110. Zoványi

    Jenő, Puritánus mozgalmak a magyar református egyházban, Bp., Magyar Protestáns Irodalmi Társaság, 1911, különösen: 174–173

  111. Bártfa, Klösz J., 1650 (RMNy 2309). Medgyesinek erről a művéről ld.

    Szabadi

    István, Medgyesi Pál az egyházkormányzatról, in Medgyesi Pál redivivus, szerk.

    Fazakas

    Gergely,

    Győri

    L. János, Debrecen, Egyetemi és Nemzeti Könyvtár, 2008, 148–155.

  112. A presbiter 16. századi fogalmától a pápai articulusokig (1630), ld.

    Szabadi

    , Medgyesi…, i. m., 149–150.

  113. Sárospatak, typ. principis, 1653 (RMNy 2487).

  114. Bártfa, Klösz jun., 1650 (RMNy 2310). Medgyesinek erről a kötetéről ld.

    Bartók

    István, „Sokkal magyarabbúl szólhatnánk és írhatnánk”. Irodalmi gondolkodás Magyarországon 1630–1700 között, Bp., Akadémiai, 1998, 168–174; 200–210.

  115. A kötet részletes elemzését ld.

    Tóth

    Stella, „A melly penig Abba atya név alatt vagyon, jobbrészént Elnathan Parré”, ItK, 2006, 309–318. E tanulmány meggyőzően bizonyítja, hogy ebben az esetben nemcsak egyszerűen abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy tudjuk milyen mű szolgált a fordítás alapjául (ez a 17. századi fordítások esetében nem mindig magától értetődő), hanem még az eredeti műnek az a példánya is fennmaradt a Tiszáninneni Református Egyházkerület Nagykönyvtárában, amelyikből Medgyesi dolgozott.

  116. Tóth

    , „A melly penig…”, i. m., 310.

  117. Várad, Szenci Kertész Á., RMNy 2352.

  118. Cím szerint 17 beszéd, de tulajdonképpen 20 prédikációról van szó. Három prédikációt 2 részre osztott, egy cím alatt ugyanazon textusra építve két különböző alkalommal mondott beszédet. Összetartozásukat tehát közös címmel jelzi, s mindegyik esetben külön-külön jelöli az elmondás konkrét alkalmát. Kétrészes prédikációk a Sok Jajjok kötetben az Istenhez való igaz meg-térés, 1657. augusztus 5-én és 10-én, Sárospatakon, illetve Vencsellőn elmondott vasárnapi beszéd(ek); az Ötödik Jajj, címűt 1657. szeptember 2-án és 9-án mondta el Sárospatakon: az első alkalmát a nyári hadjárat okozta katasztrófa adja, a másodikat, a böjtre (talán: országos böjtre) serkentéssel indokolja; a Hatodik Jajj kötetben az Ezechiás Kir. Hiti című prédikációt szintén két alkalommal mondta el, 1658. szeptember 18. és 22-án, Sárospatakon. Ebben az esetben az első szöveg egy szerdai böjti alkalmatossággal elmondott, a második egy vasárnapi beszéd. Szemben például Geleji Katona István vaskos prédikációsköteteivel, Medgyesi prédikációskötetei valóban szűk válogatásnak tűnhetnek, különösen, ha igazat adunk Gelejinek: akik a summán kezdik a prédikációt, könnyebben írhatnak, mert nem kell elméjüket az exordium kigondolásával fárasztaniuk.

  119. Első, sárospataki kiadását követően (RMNy 2486), még ugyanebben az évben, Váradon kiadta Szenci Kertész Ábrahám is (RMNy 2504).

  120. RMNy 2796. A kötet tartalma: Hármas jaj (RMNy 2504); Negyedik jaj (RMNy 2729); Istenhez való igaz megtérés (RMNy2794 [1]); Ötödik jaj (RMNy 2794 [2]); Böjti könyörgése a sárospataki ecclesiának. Tatár országban lévő rab atyánkfiainak könyörgések; Rabszabadító isteni mesterség; Külön ülő keresztyén; Serva Domine. A különállóan is megjelentetett prédikációkat a mellettük feltüntetett RMNy számok jelzik.

  121. RMNy 2941. A kötet tartalma: Felgerjedt s pokol fenekéig hatalmazott rohogó tűz; József romlása (RMNy 2871); Ezechias kir. hiti (RMNy 2870); Kétség torkából kihatló lélek (RMNy 2939); Bűnön búskodó lélek kénszergése (RMNy 2937); Győzködő hit (RMNy 2793); Isteni és Istenes Synat (RMNy 2938).

  122. Bünön buskodó lélek kénszergése, 1659. pünkösd napján, Sárospatakon, a Magyarok hatodik Jajja kötetben.

  123. Böjtre „serkentgető” beszéde mellett (Ötödik Jajj 2. prédikációja) böjti beszédet mondott 1657. szeptember 26-án (Rab szabadétó Isteni szent Mesterség), ugyanezen év október 17-én (Külön ülő Keresztyén), ezek a Sok Jajjok kötetben jelentek meg. A Magyarok Hatodik Jajja kötetben az Ezechiás Kir[ály] Hiti című prédikációnak első szövege.

  124. Barcsai Ákos 1657. június 12-re, Gyulafehérvárra hívta össze az országgyűlést. Az országgyűlés 1657. június 14-én kiállított határozatainak első pontja tartalmazza az országos böjt elrendelését. Ld. Erdélyi országgyűlési emlékek, XI. kötet: (1649–1658), kiad.

    Szilágyi

    Sándor, Bp., M. Tud. Akad. Könyvkiadó Hivatala, 1886, 285–287. Az 1658. áprilisi gyulafehérvári országgyűlésen újabb, meghatározatlan időre szóló országos böjtöt rendeltek el, erről közvetett információnk van:

    Komáromy

    Antal, Máramaros vármegye jegyzőkönyveiből, Történelmi Tár, 4/11, Bp., 1910, 167.

  125. Fazakas

    Gergely Tamás, Az imádság mint feldolgozás. Politikai krízisek és természeti csapások értelmezése a kora újkortól a 20. századig, Studia Litteraria, 2011/3–4 (A trauma alakzatai), 64.

  126. Uo

    ,

    64–65.

  127. A kora újkori sírásról ld.

    , Siralmas imádság és nemzeti önszemlélet. A lamentációs és penitenciás sírás a 17. század második felének magyar református imádságoskönyveiben, Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2012, különösen 63–119.

  128. Ld. a Rab-szabadeto isteni szent mesterseg című beszédhez fűzött magyarázatot: RMNy 2731.

  129. Geleji Katona

    István, Valtsag-titka, (…), Várad, Szenci Kertész Á., 1645 (RMNy 2124), ajánlás I. Rákóczi Györgynek,

    , A valtsag-titkanak masodik volumenje (…), Várad, 1647 (RMNy 2197), A’ barátságos Olvasóhoz.

  130. „1. Hogy fejetlenek a mi Praedicatioink.

    2. Hogy mindnyájan csak practice praedikállunk, melyet mindenek rá hagynak, és azzal némely locusoknak nyakokat ckitekerjük, lónyakot írunk az emberi fő alá, a hit ágazatokat tanétásainkban vagy teljességgel elmulatjuk, vagy csak gyengén illetjük: s kikopunk a hitnek fundamentumiból, hamar időben vagy Pápistaság vagy Pogányság jő ki tanétásunkból etc.

    3. Az Lelkiismeretnek titkos szugolyait és szurdokjait, mélyebben cirkáljuk, sanyarú mérges szókkal érdekeljük etc. vakartsaljuk, nyúzzuk, etc.

    4. Hogy csak zsémbellődünk, dagályból, bosszúból szólunk, az keresztyéneknek minden kegyességeket csak ólcsárljuk. Etc.

    5. Hosszan praedikálunk: nem tartjuk meg hogy hosszú pecsenye, rövid praedicatio. Amely gyomorban egyszer kelleténél több eledelt vernek, és gyömöszölnek, azt sem emésztheti jól meg, ami az táplálásra való volna.

    6. Hogy nem javallyuk a külső Históriákat, Fabulákat, s egyéb emberi bizonyságokat az Praedicatioban, szükség kívöl.”

    Medgyesi

    , Doce nos…, )0(3r–v.

  131. A Tabula I és III között tulajdonképpen csak terjedelmi különbség van, a táblázatok elemzését, a prédikációkkal való összevetésüket, ld.

    Bartók

    , „Sokkal magyarabbúl….”, i. m., 200–211.

  132. A prédikáció a Magyarok hatodik jajja kötet első beszéde, teljes címe: Fel-gerjedt, s-pokol fenekeig hatalmazott Rohogo Tüz; elmondta a sárospataki eklézsiában, 1658. október 20-án; textusa: Zsid 10,31.

  133. Ugyancsak a Hatodik Jajj című kötetben, ennek utolsó előtti prédikációja, teljes címe: Gyözködö Hit a’ Testen, e’ Világon, Bünön, Halálon, Poklon és Kárhozaton; Christusnak Isten Jobjára üléséböl, prédikálta a sárospataki eklézsiában, 1658. június 23-án, textusa: Mk 16,19.

  134. „Ha csak nem is kévánhatja ember azt, amit nem tud, nyilván sokkal inkább nem gyakorolhatja. Valamint tehát hogy a theoria semmi praxis nélkül: szintén ugy a’ praxis-is haszontalan a’ theoria nélkül. Legelsőbenis annak okáért az eszes és értelmes egyházi embernek a theoria-ban, a keresztyéni hitnek ágazati felől való igaz értelemben kell az ö hallgatóit jól fundálni, s úgy kell osztán őket ahhoz illendö kegyességnek praxisara, gyakoroltatására oktatni, az apostoloknak példájok szerént, (...).” Geleji Katona, Valtsag-titka, i. m., C4r–v.

  135. Ezekben az esetben egészen más természetű a tanítás és az abból levonható gyakorlati útmutatás. Az alkalmak rendkívülisége egészen más típusú teológiai tanítást és ebből leszűrhető útmutatást kíván meg, mint a többi, zömében vasárnapi beszéd esetében.

  136. A theoria túlsúlya a Serva Dominae c. beszédben (Sok Jajjok kötetben), practica túlsúlya az Isteni és istenes Synat (Magyarok Hatodik Jajja kötetben). Ez utóbbiról ld.

    Petrőczi

    Éva, Medgyesi Pál. Isteni és Istenes Synat. Egy elfeledett prédikáció margójára =

    , „Nagyságodnak alázatos lelki szolgája”. Tanulmányok Medgyesi Pálról, Bp.–Debrecen, Hernád Kiadó, 2007, (Nemzet, egyház, művelődés 4.), 73–79.

  137. Önmagában már a különnyomatok kiadása, majd a kötetbe foglalásuk is elégséges lehetne egy szerzői/kiadói koncepció meglétének a bizonyítására (ld. ehhez a RMNy köteteiben a Medgyesi-tételeket). Olyan prédikációja nincs, amelyiket megjelentett volna különnyomatként, de nem vett volna be valamelyik kötetébe.

  138. A prédikációkban több helyen is olvashatunk előre- vagy visszautalást egy-egy másik beszédére. Ezeket kibontva egész utalásrendszer figyelhető meg, s nem lineárisan és kronologikusan olvasva Medgyesi beszédeit, tematikus egységek is kibontakoznak, s láthatóvá válik, hogyan szólítja fel olvasóit az szövegek közti átjárásra. Néhány példa a szerves építkezésre:

    Az Ezechiás Kir[ály] Hiti c. prédikációban visszautal: „Hitre micsoda mesterséggel kelljen szert tenni, megláthatod a’ Hármas Jajnak Elsö Praedicatiojában, a Haszonban; ismét a’ kétség torkábol kihatló Lelkekben, a’ negyedik Tanuságban s’ annak Hasznában”, hasonlóan az újjászületés fontosságát tárgyaló Kétség torkábol... című beszédében is: „Meg-vagyon ez a’ mesterség oda fel a’ Hármas Jajjnak elsö Praedikátiojában; és az után-is az Igaz Megtérés nevö tanétásokban, legközeleb a felső [vagyis a jelen levő prédikáció] második tanuságban lásd meg. A Rohogo Tüz című beszédben nem tér ki az események ismertetésére, ezért a „megvagyon a’ Negyedik Jajban, s-több felső tanetásokban” mondattal igazít a megfelelő szövegekhez. Előre utalásra példa ugyanebből a beszédből: „S-e’ gondolattal kapd-meg szegény kétségben esésre hanyatló lelkedet: melyről a Ketseg Torkabol Kihatlo Lelek-ben többet.”; a Negyedik Jajjban is olvasható hasonló: „A viszszatérés a gonoszrul, es a jóra térés, melyekben áll az igaz megtérés. Melyről Isten kegyelméböl külön való tanétást igérek.” – vagyis az Istenhez-valo igaz Meg-térés című szövegre utal előre.

  139. A Moháccsal kezdődő új szakasz értékelésének tartalmi és eszmei különféleségeit ld.

    Tóth

    Zsombor, A történelmem terhe, Kolozsvár, Komp-Press – Korunk Baráti Társaság, 2006, 9–52, 53–81, 82–118.

  140. A wittenbergi történelemszemlélet magyar realizációit már többen is vizsgálták, korai időszakát ld.

    Őze

    Sándor, „Bűneiért bünteti Isten a magyar népet”. Egy bibliai párhuzam vizsgálata a 16. századi nyomtatott egyházi irodalom alapján, Budapest, 1991; puritán szerzők értelmezését ld.

    Makkai

    László, A magyar puritánok történelemszemlélete = Theológiai Szemle, 1978/11–12, 342–344, vagy

    Pénzes

    Tiborc Szabolcs, „Valakik szikrának szárnya alatt vadnak…” Várad és a puritanizmus II. Rákóczi György fejedelemsége idején, Nagyvárad, Partium, 2014. Ez felekezeti határokat átlépve századokon át meghatározta a történelemről való beszédmódot, s ezzel együtt a nemzet önszemléletét is, ld.

    Imre

    Mihály

    ,

    Nemzeti önszemlélet és politikai publicisztika formálódása egy 1674-es prédikációskötetben, ItK, 1987, 20–45.

  141. „[...] az európai kultúrkörben a 17. század végéig az apokaliptika volt az egyetlen elgondolás, amely az egyén és a közösség gondjaira történetfilozófiai választ adhatott, évszázadokon át megtermékenyítve a művészetet és az irodalmat.” Bietenholert idézi

    Ács

    Pál, „Az idő ósága”. Történetiség és történelemszemlélet a régi magyar irodalomban, Bp., Osiris, 2001, 149.

  142. Uo

    ,

    153–154.

  143. Ld. például Siratóének Magyarországról mikor a tatárok elpusztították (1242)= kiad.

    Madas

    Edit, Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalom történetéhez. Középkor, Bp., Tankönyvkiadó, 1992, 304–311.

  144. Ezeket a lapszélen foglalja össze: „Ebben az 1648. esztendőben halának meg Török Tsászár Sultán Ibrahim, Lengyel Király Vladislaus, Magyar Országi Palatinus Draskovits János, Oregbik Groff Bethlen István, Kornis Sigmond etc.”,

    Medgyesi,

    Hármas Jajj, i. m., 23. (A váradi kiadás lapszáma.)

  145. Uo, 23.

  146. „Nem érkezhetünk sokra, mivel az idő rövid, csak két s három elgondolással, szegény el aljasodott, s-szintén seprejére szállott Magyarság, öklelék elmédben, régi és mai állapotod: ki valál hajdan, s-ma ki vagy?” Uo, 55.

  147. Uo, 59.

  148. A bűnök teológiai meghatározottsága a Rákóczi-ház bukása előtti időszakban még domináns, a kor prédikátorai általában ezeket a bűnöket sorolják fel a nemzet romlásának okaiként. Később ebben a rendszerben Medgyesinél is helyet kapnak az ún. „szociális”, politikai, társadalmi meghatározottságú bűnök is.

  149. Medgyesi

    , Sok Jajjokban…, i. m., (:)2–(::)v.

  150. Ld. például Az Istenhez-valo igaz megtérés című kétrészes prédikációt.

  151. A fogalmat ld. Őze Sándor rendszerezésében,

    Őze

    1991, 43–54.

  152. Negyedik Jajj, 21.

  153. II. Rákóczi György erősen egyoldalú megítélése a szakmai közösségében is általánosan elterjedt nézet, ennek lebontására vállalkozik a lengyelországi hadjárat 350. évfordulójára megjelentetett kötet: Szerencsének elegyes forgása. II. Rákóczi György és kora, szerk.

    Kármán

    Gábor,

    Szabó

    András Péter, Budapest, L’Harmattan Könyvkiadó, 2009.

  154. „Ismet, Nem vigyáztak siketségre s-vakmerösegre vötték a’ Gondviselöt (melyben igaz, valoban sok fogyatkozast-is töttünk) s-több e’ feleket.” (Negyedik Jajj, 13.)

  155. Uo, 15.

  156. Uo, 14.

  157. Szabó Károly is feltételezte (RMK I. 922), hogy ez a három beszéd, a Negyedik Jajj, az Istenhez való igaz megtérés és az Ötödik Jajj egybekötve, önállóan is megjelent. A feltételezést az RMNy szerzői is elfogadják, az Istenhez való igaz megtérés és Ötödik Jajj folyamatos füzetjelzése alapján a két beszéd egészen biztosan megjelent együtt, s elképzelhető, hogy a Negyedik Jajjal együtt is forgalomba hozták. Ld. RMNy 2794. Az Ötödik Jajj beszédeit Szalárdi János bevette krónikáskönyvébe, a krónika kéziratban terjedt, első nyomtatott kiadását Kemény Zsigmond készítette 1853-ban. Modern kiadása: Szalárdi János Siralmas magyar krónikája, s.a.r., bev. Szakály Ferenc, Bp., Helikon, 1980.

  158. Az elsőben főleg a Zsoltárok könyvére támaszkodik, mellette a haragvó Isten képét idéző más ótestamentumi helyekre (Ézs 45,5; 5Móz 28,15–16.20, 36–37; Dán 9,5; majd 15.16.17); a második könyörgésben pedig a 83. zsoltárt veszi alapul (Könyörgése az Isten népének az ellenség ellen).

  159. „Helyesnek itélem, a Tatár országokbéli szerelmes rab atyánkfiainak is közönséges szép könyörgéseket, melyet magok tulajdon töredelmességekből irtanak s’ élnek naponként véle: amint csak nem régen kezemben érkezett; semmit hozzá nem tévén, sem el nem vévén belőle kiadni.” Medgyesi ezt a megjegyzést a két böjti könyörgés után, a Kemény-féle könyörgés előtt írja.

    Fazakas

    Gergely Tamás állapította meg, hogy csak ez utóbbinak, amely aztán a Gilead Balsamumában is megjelent, a szerzője Kemény János,

    Fazakas

    Panasz és vigasztalás Kemény János Gilead Balsamumában. A 17. századi magyar imádságirodalom néhány műfaji jellegű kérdése = Könyv és Könyvtár, XXVI, 2004, 37–38, ld. még

    Fazakas,

    Siralmas…, i. m., 2012, 121–164. A Medgyesi által itt beemelt Kemény-féle könyörgés a Gileád Balsamumában a kötetzáró szöveg.

  160. Kemény szövegének beemelésével Medgyesi nem egyszerűen csak a tatár rabok kimentését sürgeti: „Az udvari pap tehát saját gyűjteményes kötetében biztosított fórumot a raboskodó politikus-hadvezérnek.”

    Lukács

    Zs. Tibor, A korabeli propaganda és II. Rákóczi György megítélése =AETAS, 1995/1–2, 76.

  161. Pénzes

    „Dicsérlec tégedet a pogányok között Vram…”. A Gileád Balsamuma zsoltárainak helye és szerepe Kemény János életművében = A zsoltár a régi magyar irodalomban. A Csurgón 2007. május 24–27-én tartott konferencia előadásai, szerk.

    Petrőczi

    Éva,

    Szabó

    András, Budapest, Károlyi Gáspár Református Egyetem – L’Harmattan Könyvkiadó, 2011, 263.

  162. Vö.

    Medgyesi,

    Doce nos orare…, i. m., C4v.

  163. Ötödik Jajj, 45–46. Vö. „Dániel Könyörgésének formája II. 2. 1.: Vallástétel a’ méltó büntetésröl mely Orcza pirulásaz ö Királyokon, Fejedelmeken, Fö rendeken, s-mindeneken.” =

    Medgyesi

    , Doce nos orare…, C4v. Az idézett igehely: Dán 9,7–8.

  164. Szabó Károly szerint ez a beszéd együtt is megjelent Szabó Károly szerint különnyomatban, de ebből a kiadásból nem ismerünk példányokat, RMK I. 924.

  165. RMNy 2731.

  166. „[Sebessi Miklós] nagy hízelkedéssel azt felelé: Tatárországnak, úgymond, kegyelmes uram, talám csak a kutyáit nem tudhatom, mennyi, de tatár chám, ha derekasan minden erejét felveszi is, minden népével is alig telhetik huszonötezer emberre. Mellyet az elmés, okos úr, Kemény János meghallván, az fejedelem elől más házba fordulván, ott egy ablakban nagy könnyezéssel megsírt vala, a szomorú jelekből általlátván az ifjú, hízelgő, tudatlan emberek miatt a szegény országnak romlását, pusztulását származni.”

    Szalárdi

    János Siralmas magyar …, i. m., 346.

  167. Vö.

    Lukács,

    i. m., 77.; R. Várkonyi Ágnes szerint: „Kemény sírása megszerkesztett sírás. Kommunikációs jellegű.” R.

    Várkonyi

    , Századfordulóink. Esszék, tanulmányok, Bp., Liget Műhely Alapítvány, 1999, 206.

  168. Vö.

    Tarnóc

    Márton, Erdély művelődése Bethlen Gábor és a két Rákóczi György korában, Bp., 1978, 205–206. Az 1657-es év toposszá válásában nagyban közrejátszott, hogy a korszak prédikátorai közül többen is (többek között) Richter elméletére (a történelem, mint a katasztrófák periodikusan visszatérő sorozata) elméletére alapoztak. A toposzképződés folyamatát ld.

    Csorba

    Dávid, Az 1657-es év mint a nemzeti történelemszemlélet egyik irodalmi toposza = Retorika, interpretáció, szövegértés a régi magyar irodalomban, összeáll.

    Bitskey

    István, Debrecen, 2003, 132–154, (StudLitt 41.);

    Pénzes

    , Valakik szikrának..., i. m., 35–43.

  169. A prédikáció teljes címe: Joseph Romlása. Avagy Magyar Nemzet MDCLVIII Esztendöbeli nagy pusztulásán, annak MDCLIX-ben nem kicsiny öregbülésén-való Kesergése, az Isten Anyaszentegyházának. (Kiemelés: L. K.)

  170. Medgyesi itt csak az első –a cáfoló hasznot – nevezi meg, a másik kettőt csak számmal jelzi. A szöveg intő és tanító jellegéből következtethetünk ezek lehetséges megnevezéseire.

  171. A frigy-/hitszegésnek és következményeinek már a 16. században exemplumává vált a várnai csata, ennek irodalmi megformálása az Ulászló-epitáfium. Ezt a Romulidae Cannas… kezdetű verset sokáig alaptalanul Janus Pannoniusnak tulajdonítottak:

    Bán

    Imre, Janus Pannonius és a magyar irodalmi hagyomány = Janus Pannonius: tanulmányok, szerk.

    Kardos

    Tibor, V.

    Kovács

    Sándor, Bp. 1975, (Memoria Saeculorum Hungariae, 2.), 491–507. Előfordulásait összegyűjtötte, forrását feltárta:

    Szentmártoni Szabó

    Géza, „Romulidae Cannas”, avagy egy ál-Janus Pannonius vers utóélete, eredeti szövege és valódi szerzője = Classica – mediaevalia – neolatina VI: Convivium Pajorin Klára 70. születésnapjára, szerk. 

    Békés

     Enikő, 

    Tegyey

     Imre, Debrecini–Budapestini, Societas Neolatina Hungarica Sectio Debreceniensis–Institutum Doctrinae Litterarum Academiae Scientiarum Hungaricae, 2012, 183–194.

  172. „Bizony Ezechiás-is, nem karjával s-kardjával, hanem Istenben vetett erös bizodalmával, s-az Jehova orczájának sürü keresésével, vere-el az Assyriai Királyt, Jerusalem alol”. Ezechias Kir. Hiti, 37.

  173. A fogalmat Péter Katalin vezette be a szakirodalomba. Az anakronizmus kísértését Péter Katalin a könyve elején megfogalmazott definícióval védi ki: „A szó alakja a latin »publico« ige »közzéteszek«, »nyilvánosságra hozok« jelentését rejti, a fogalom tartalma pedig a meggyőzés, állásfoglalásra késztetés törekvését fejezi ki; e kettősség mögött az a meggyőződés húzódik, hogy tények, gondolatok közzétételével az olvasó, a közvélemény állásfoglalása befolyásolható.”

    Uő,

    A magyar nyelvű politikai publicisztika kezdetei.A Siralmas Panasz keletkezéstörténete, Bp., Akadémiai, 1973, 5–6. A fogalom a szövegaktus-elmélet felőli alkalmazhatóságát ld.

    Bene

    Sándor, Eszmetörténet és irodalomtörténet. A magyar politikai hagyomány kutatása = BUKSz, (19) 2007/1, 50–64.

  174. „Nem oly gondolat inditott, higgye Nagyságod engem erre, mint ha oly itéletben volnék, hogy a Nagyságod Gileadjában, a lelki oktatásoknak s vigasztalásoknak ilyen, sőt ennél is hathatóbb Balsamumja nem folyna: mert ki vagyok én? Hanem visel elsőben, a Nagyságodhoz-való nagy buzgóság: melyben még eddig semmi időben, Isten igazgatásából meg nem szüntem.” (4) A Gileád balsamuma a címe Kemény János imádságoskönyvének is, A Kemény-szövegnek is feltételezhetően a sajtó alá rendező Medgyesi adhatta a címet.

    Pénzes,

    “Dicsirlek téged…”, i. m., 2011.

  175. A beszéd exordiumából derül ki, hogy Lukács evangéliumát már több prédikációban is magyarázta, kötetébe ezek közül éppen a tékozló fiú történetét magyarázó beszédét vette be (textusa tehát Lk 15,11–18).

  176. Lukács,

    A korabeli …, i. m., 75.

  177. A fogalmat ld.

    Bene

    Sándor értelmezésében: A történeti kommunikációelmélet alkalmazása a magyar politikai eszmetörténetben – a kora újkori modell = ItK, (105) 2001/3–4, 305.

  178. Gyözködö Hit, 3–4.