1 Nő az én gyötrelmem az én szerelmemről való gondolkodtomban,
2 Reménytelen vagyok, immár csak kívánok jutni hamar halálban,
3 Hogy halálom által vég szakadhasson1 már ennyi sok nyavalyámban.
4 Engem már szép Venus ő édes fiával, Cupidóval sirasson,
5 Nyavalyás voltomban, mint régi szolgáját, keservesen megszánjon,
6 Ha eszébe jutok, fohászkodásokkal engemet ő óhajtson.
7 Mert az én szívem tulajdon fejedelme hozzám mostan kegyetlen,
8 Engemet elvetett ő szemei elől, forog életem ellen.
9 Szándéka neki az, hogy mennél tovább lehet, engem kesergessen.
10 De te, én elmémnek azelőtt szerelmes s kegyes tömlöctartója,
11 Mit engedhetnél meg, ha ellened való vétkem nekem nem volna?
12 Vedd el haragodat immáron énrólam, légy életem oltalma!
13 Procrisnak elfuttán, nagy szörnyű halálán miként ura2 kesergett,
14 Vagy ismeni ifjú mely bánatban akkor mátkájáért lehetett,
15 Hogy a hajósoktól tengerbe mátkája kegyetlenül vettetett;
16 Ezeknek szívéhez az én szívem is már keservében hasonló,
17 Örök siralomba foglalta ő magát, mindenkor csak búskodó,
18 Mert az én szerelmem, látom, teljességgel hogy engemet utáló.
19 Ó, megrepedezett kősziklák közt legelt, kietlenben született,
20 Tigrisnemen termett, párductejjel nevelt, mire nem szánsz engemet?
21 Elveszthedd-e3 azt, ki tégedet mind holtig híven, igazán szeret?
22 Elszántam magamban: mint nyomorodott rab, hajamat megeresztem,
23 Gyászruhában járván mindennek előtte megalázom életem,
24 Titkos helyemen is mind lelkem fottáig szerelmed keseregjem.
25 No, megóhajtasz még nagy fohászkodással, ezt bizonnyal elhittem,
26 Hallván gyászruhámat, keserves voltomat, így szólasz még felőlem:
27 „Elűzém -- mond -- tőlem, vajon hol keressem őtet már, én Istenem?”
28 Bocsánatot várok tőled mindezekért, ó, én reménylett kincsem,
29 Ha jóval már nem vagy, csak azon könyörgök,4 gonosszal se légy nekem,
30 Műveld ezt magadért s az jó szerencsédért, mint raboddal, énvelem.