1 De mit gyötresz engem most, keserves lelkem?
2 Nincsen anélkül is elég sok veszélyem,
3 Hogy te is oly búval keserítesz engem,
4 Kin csak örül, tudod, édes ellenségem?
5 Ha hozzád hajlana, mégsem volna csoda,
6 De az lehetetlen, bár maga kívánná,
7 De magad jól tudod, hogy nem is kívánja,
8 Azért felejtsd el, mert nincs több orvossága.
9 Ily háládatlanság nem csak rajtad esett,
10 Sámson is csak szép Dalila miatt veszett,
11 Ellenség kezében Fulviust mi ejtett,
12 Ha nem felesége, kivel ő sok jót tett?
13 Egyéb bűn jutalmát a fejedelmekre
14 Bízta Isten, e földi törvénytevőkre,
15 De a háládatlanság szörnyű vétkére
16 Maga visel gondot megbüntetésére.
17 Azért bízd őreá bosszúd megtorlását,
18 Higgyed, megmutatja rajta is ostorát,
19 Feledékenységgel viseld szíved kárát,
20 Mert az nyerhetetlen, másnak adta magát.
21 Lám, mind szívet, elmét, Isten nem rosszt adott,
22 Hát miért kesergesz? Ne hadd el magadot!
23 Szemérem ez tőled, ki másnak tanácsot
24 Szoktál gyakran adni, hogy bú így meghajtott!
25 Ébredj fel azért már keserves sok búdból,
26 S ne gondolkodjál e rút bosszúállásról,
27 Bizonyítsd ezzel is meg, hogy szereted jól,
28 Mert nem illik hozzád, hogy róla2 gonoszt szólj.
29 Háládatlanságán sírván szeretőmnek
30 Mostan szerzetteték tőlem e kis ének,
31 Kiben az a tanács legyen mindeneknek,
32 Hogy senki ne higgyen soha szerelmének:
33 Indulnak oly könnyen mert ők idestova,
34 Mint szintén aszú ág szél fuvallására,
35 Becsülik maguk3 közt s tartják legnagyobbra
36 Azt, aki közülünk többet ejtett búra.