Huszonhetedik
Anna nevére
ugyanazon nótára
kiben a szeretője ok nélkül való haragja és gyanúsága felől ír

1 Az én szerelmesem haragszik most reám,
2 Hogy ígyen bánkódom, azt véli énhozzám,
3 Hogy őtet meguntam,
4 Fogadásomat gondolja, hogy megbántam.

5 Nem tudok mit tenni, mint kedvét keresni,
6 Mert ha bánkódom is, ládd-e mire érti,
7 Ő magát mint1 gyötri?
8 Ha pedig örülök, azt is másra véli.

9 Nem hiszi, hogy neki s nem másnak örvendek,
10 Ha víg vagyok, azt hiszi, hogy mást szeretek,
11 Egyebet kedvelek,
12 S annak megnyerésén örvendek, nevetek.

13 Az ő szerelmének2 hozzám nagy hív voltát,3
14 Jól4 látom szívének minden jó szándékát,
15 Hogy énnekem magát
16 Adta, hogy érezzem nagy jóakaratát.

17 Maga én szívemnek az ő állapotát
18 Ha látná, tudom, bizony megszánná kínját,
19 Érte nagy fájdalmát,
20 Ki csak tőle várja megvigasztalását.

21 Én keserves szívem hozzá oly állandó,
22 Mint fenyőfa télben-nyárban maradandó,
23 Nem té-tova hajló,
24 Nincsen dolgaimban semmi álnok háló.

25 Reá mindezért is de én nem haragszom,
26 Mert nagy szerelmétől vagyon ez, jól látom;
27 Félt engemet, tudom,
28 Másnak nem engedne, bizonnyal gondolom.

29 Te becsülhetetlen drága szerelmesem,
30 Kinek jó voltában nyugszik fáradt lelkem,
31 Nincs kívüled nekem,
32 Ki sok bánatimban vigasztaljon engem.

33 Hitemet én el nem felejthetem higgyed,
34 Jutván eszemben mézzel folyó beszéded;
35 Hogy hagynálak téged,
36 Ha elmémben forog szüntelen szerelmed?

37 Ezerötszáz és hetvennyolcnak végében,
38 Hogy volna szeretőm énhozzám kétségben,
39 Úgy szedém ezt egyben;
40 Nevét megtalálod versek elejében.