1 Áldott Julia kiballagtában Cupidót talála,
2 Ki mérges nyíllal, szörnyű halállal veszteni akarta,
3 Látván szép szemét1 elveté íjét, s ugyan elámula.
4 Kivel csak szívet és mesterséget Juliának ada,
5 Mert szép szemétől hogy ő igen fél, rajta nyilván látta,
6 Nagy szerelemmel villamó szemét azért rá fordíta.2
7 Rettene ottan Cupido, s onnan mindjárt elfutamék,
8 Futtában íja, nyila, puzdrája őróla leesék,
9 Kiért féltébe’ csak meg sem tére, minden3 otthagyaték.
10 Kit hogy megláta kegyes Julia, a földről felvevé,
11 Nyilat puzdrába, zsinórt íjába egyengeté, veté,
12 S ottan felköté, kivel erősbé szép személyét tevé.
13 Azért már nála mind íja, nyila Cupidónak vagyon,
14 Szemében nyila, afelett íja vonva4 haragoson,
15 Kivel szívemet, mint célul tett jelt lövi, hogy kínt valljon.
16 Sokakat sebhet, de csak engemet gyakran inkább talál,
17 Mert énnálamnál, mint egy nagy célnál, közelb senki nem áll,
18 S ez oka, hogy én több sebet tűrvén, több kínt vallok másnál.
19 Venus módjára, mikor akarja, nékiket vigasztal,
20 Nékiknek pedig ad csak szörnyű kínt nyughatatlansággal,
21 Mint hogy engem is veszt, noha mégis tűrök igazsággal.
22 Nagy bánatomat, sok fájdalmamat már mint orvosoljam?
23 Nagy szerelmemnek, szenvedésemnek én mi hasznát várjam,
24 Ha az keserget, kit lelkem szeret, s kell, hogy kínját valljam?
25 Akik szeretnek, gyakran szíveket éjjel vigasztalják,
26 Mert titkon akkor kedvükre sokszor ők azokat látják,
27 Kiktől javukat, boldogságukat reménylik és várják.
28 Nekem pediglen éjjel is lelkem keservesen ohít,5
29 Szívembeli tűz ágyamból felűz, házad felé indít,
30 Utcádon járok, reád vigyázok, de szemem nem saldít.
31 Azonban a nap ismét feltámad újabb gyötrelmemre,
32 Hogy nem szólhatok, mégis csak írok, de leveleimre
33 Csak választ sem téssz, sőt reám sem nézsz, mint egy elvetettre.
34 Mind ennyi sok bút, szegény nyomorult, én honnan érdemlek,
35 Te háládatlan, a te lángodban, ha tudod, mint égek?
36 Szerelmes lelkem, tégy már jól velem, szolgállak, míg élek!