Michael Tarchaniota MARULLUS Constantinopolitanus
Epigr. IV./ 24.
De perfidia puellari.

Sylvae Morelli non nisi belluis
Mihique, sed iam plus quoque cognitae
Mihique lamentisque nostris,
Quam patriis catulis ferarum.
Et tu dolentis non semel auctior
Fletu Remagi, ex quo placitum deis
Cnidique reginae potenti
Mergere nos Stygio baratro.
Vos sol, et aurae, et conscia (pro dolor)
Ardoris olim sidera mutui
Adeste supremum, ulimisque
Si merui date vim querelis.
Nam quo aestuantis deinde novissima
Servantur oris verba? semel mori
Si iam necesse est, quin suprema
Cor tumidum satiamus ira?
Non sic capaci vis furit ignea
Fornace clusa, aut fulmineus vapor
Austroque nimbosoque Cauro
Aethereas glomerante nubes.
Haec haec fides est, hoc meruit meus
Ardor? quid ultra spe miseri improba
Torquemur? incassumque amantes
Quod cupimus meruisse avemus?
An quisquam inanem vanius aera
Captet dolosis retibus? aut iubar
Solare consertis fenestris,
Quam meritis animos puellae?
Crudele seclum: quas neque amor movet,
Precesque, et ipsis de lachrymis virum
Ceu rore vocales cicadae,
Exhilarant male fida corda!
Ergo dum inanis pectore spiritus,
Curvaeque qualiscunque sonus lyrae,
Chaosque et ultrices sorores
Perfidiae memores precabor.
Quanquam quid amens heu precor? aut cui?
Digna est fatemur quae pereat male.
Sed ipse non idcirco dignus
Qui precer haec modo tantum amatae.
Quin vivat, et nos nunc quoque sentiat
Ingrata amicos: et facinus suum
Virtute de nostra fideque
Colligat, et fateatur ultro.
At ipse longae perfidiae memor,
Tandem solutus compede dispari,
Votumque persolvam potenti
Iustitiae, Nemesique sanctae.

Marullus: A lányok hűtlensége

1) A Morellus-(hegy) erdei nem csak a vadaknak ismerősek, hanem nekem is, de már szinte jobban, mint nekik, mint a vadállatok ott született (őshonos) kölykeinek. 2) S te, Rimaggio, nemegyszer megáradtál a szenvedő sírásától, melyből a styxi örvénybe tetszett minket meríteni az isteneknek és Cnidos hatalmas úrnőjének. 3) Ti, nap és szelek, és, ó, fájdalom, a kölcsönös lángolást egykor jól ismerő csillagok, legyetek jelen a vég idején, és adjatok erőt, ha megérdemlem, az utolsó panaszokhoz. 4) Mert mire szolgálnak ettőlfogva a forró ajkaknak a legutoljára kimondott szavak? ha már egyszer meg kell halni, miért ne lakassuk jól a lángoló szívet a végső haraggal? 5) Nem dühöng így a széles kemencébe zárt tüzes erő, vagy a villámló tűz, mikor az Auster és a felhős Caurus gomolyítja az ég felhőit. 6) Ez, ez a hűség, ezt érdemelte a lángolásom? mit kínlódunk még mi szerencsétlenek, túl a reményen? hiába áhítjuk mi szerelmesek, hogy kiérdemeljük, amire vágyunk? 7) Vajon ki vadászna hiábavalóbban csalóka hálókkal a levegőben az ürességre vagy a napfényre csukott ablakokkal, annál, aki a lányok szívére érdemekkel pályázna? 8) Kegyetlen fajta: őket sem a szerelem nem indítja meg, sem a könyörgések, ők maguk pedig csalfa szívükkel a férfiak könnyeinek örülnek, mint harmatnak a tücskök. 9) Tehát, míg a szívből hiábavaló sóhaj és a görbe lantnak akármiféle hangja (fakad), a káoszt fogom kérni és a hűtlenséget nem felejtő, bosszúálló nővéreket. 10) Mégis, jaj, mit kérek én esztelen? vagy kinek? valljuk be, méltó volna rá, hogy csúnyán pusztuljon el. De én magam nem vagyok méltó rá, aki épp az imént kértem ezt a szerelmemre. 11) Éppen hogy éljen inkább, és minket most is érezzen barátjának a kegyetlen: és tettét az erénnyel és a mi hűségünkről egyesítse, és történjék kölcsönös vallomás. 12) Én magam pedig, ki nem feledem a hosszú hűtlenséget, legyek végre szabad az egyenlőtlen bilincsektől, és teljesítsem fogadalmam a hatalmas Iustitiának és a Nemesisnek.